szombat, június 12, 2021

B. Kovács István már néprajz–régészet szakos egyetemistaként szokta tréfásan emlegetni, hogy a tudományterület, amit majd művelni szeretne, az sem nem a néprajz, sem nem a régészet, hanem a gömörológia. Gömörológia alatt a Gömörrel foglalkozó, több tudományág (a természet- és emberföldrajztól kezdve a régészeten, történettudományon, etnográfián át a folklorisztikával, társadalomnéprajzzal bezárólag) tudományközi együttműködésén alapuló új tudományos diszciplínát értette. Később, kívülről szemlélve, mintegy véletlenül belésodródva, valóban a gömörológia szülőatyja lett.
Ismeretségünk, barátságunk a mesék ősködébe, a balladák homályába nyúlik vissza. Rettenetesen régen volt, s mégis mintha tegnap történt volna. Egy tanszéki estre emlékezem (1976-ban lehetett, vagy még 1975-ben?) Budapesten, a Ménesi úti kollégiumban, ahol arra lettem figyelmes, hogy néhai Katona tanár úrnak1 egy palóc akcentussal érvelő fiatalember nekihevülten magyaráz valamit. Nota bene: abban az időben, a mi köreinkben nem volt ebben semmi feltűnő, körülöttem valaki folyamatosan meg akarta váltani a világot: volt, aki azzal, hogy az ötvenes-hatvanas években épített kockaházak vizsgálatát a népi építészet problémakörébe óhajtotta beemelni, mások meg erdélyi gyűjtéseik eredményeit szerették volna mihamarabb a mindennapi kultúránk szerves részeként viszontlátni… Nem is tűnt volna fel ez a párbeszéd, ha nem hallom ki a palóc fiatalember érveléséből, hogy ő bizony a szlovákiai magyar néprajzi kutatást akarja gyökerestül megreformálni. Arról beszélt, hogy mi mindent kellene tenni diszciplínánk honi magyar fellendítése érdekében, s hogy eddig „kész kollégáink” milyen keveset tettek. Katona Imre, a maga szelíd mosolyával nyugtatni próbálta, mondván, türelemre van szükség, Pista, meg kitartó munkára, s majd minden rendeződik. Az éppen akkor feltörőben lévő vajdasági magyar néprajz példáját hozta föl. Az idős kolléga, mester tapasztalt szavai nemigen nyugtatták meg a lázadót, s bizony az akkora odacsatlakozott harmadik személyt, engem sem. Összeismerkedve, kettesben folytattuk a dohogást az áldatlan állapotok felett, tervek szövögetését, ott, akkor, a Ménesi úti kollégium tanszéki estjén, aztán egyéb alkalmakkor, bor, sör mellett – mikor hogy. Aztán cikkeket írtunk, robbanékonyakat, amiért meg is kaptuk, hogy „először bizonyítsanak a fiatal urak!” Türelmetlenek voltunk, az tény, de mai fejjel is úgy gondolom, e nélkül a türelmetlenség, vehemencia nélkül feleannyit sem értünk volna el, mint ami (ezt tudja Ő is, én is, bizony) keveset elérnünk sikerült. S a „keveset” nem a kötelező szerénység mondatja velem, hanem az a tény, hogy Európa boldogabb tájain, ahol a magunkfajtának nem folyamatos ellenszélben kell dolgoznia (ehhez mi itt, a Csallóközben, ahol – nem tudom, hogy csinálja, de – valóban mindig szembe fúj a szél, fizikailag hozzászoktunk), ennyi energia befektetése után, ennyi tudás birtokában, ennyi éves fejjel az egyetemi katedra természetes módon kijár(na). Írásom műfaja nem engedi meg, hogy most elősoroljam az immár hatvanadik életévét betöltött, gyakran még ma is az egykori ifjú titán vehemenciájával érvelő B. Kovács István eredményeit, pályája vargabetűktől nem mentes, mégis egyenes ívelését, hiszen ezek azért közismert dolgok. És hát hadd merjem remélni (naiv vagyok?), hogy az efféle dolgozatokat fogyasztó Olvasó mindenképpen tisztában van ezekkel (s ha mégsem, Tisztelt Olvasó, akkor tessék utánanézni, vannak már kézikönyvek, amelyekben található B. Kovács István címszó – a K betű alatt).
Én még nem találkoztam ilyen emberrel, aki ekkora, a beszélgetőpartnerét a szó szoros értelmében lehengerlő szeretettel tudott volna beszélni szülőföldjéről. A hegyes-dombos Gömörről persze, amibe – lelkesedése farvizén – annak idején magam is beleszerettem. Úgy, hogy még nem is jártam ott. De az valami csúcs lehet – gondoltam –, a gerinces magyarokkal, a dombokkal, hegyekkel, kis völgyi falvakkal, kolompoló marhacsordákkal! Néha bátortalan megjegyeztem neki, hogy azért nálunk is vannak ám dombok, sőt a köbölkúti szőlőhegyről szép időben ellátni az esztergomi bazilikáig, a másik irányban, némi szerencsével és nyaknyújtogatással a Zobor is felsejlik, de Pista erre csak legyintett: ugyan már, ȧsztȧllȧp az, Józsikám, ȧsztȧllȧp… Hát, elhittem neki. Aztán, amikor egyszer nálunk járt – mert ahogy én is az ő elbeszéléseiből ismertem kezdetben Gömört, képzeletében az én szülőföldemet ő is valamiféle nemes egyszerűséggel a Csallóközhöz csapta, s leasztalozta –, szóval, amikor először nálunk járt, s elismerően jegyezte meg, hogy hát itt valóban vannak dombok, emlékszem arra a mérhetetlen büszkeségre, ami eltöltött: mégsem vagyunk teljesen elveszve! Ha nem is Gömör, de azért vȧlȧmi nálunk is vȧn, dë në mȧz igȧzi… Jut eszembe Arkagyij Rajkin híres mondása.

 

Terepmunkán a naprágyi temetőben (Liszka József felv. 1980)
Állandóan pezsgett, vele pezsegtem én is, s rettenetesen imponált, ahogy még egyetemistaként együtt bementünk Pozsonyban az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe, ahol (két élő, hús-vér költővel, szerkesztővel!) Varga Imrével és Tóth Lászlóval – tegeződött! Emlékeim közt kutatva, egyszer csak egy magtárban találom magamat vele Rimaszécsen, ahol arról beszél, hogyan lesz ez átalakítva szlovákiai magyar múzeummá… Utólag bevallva, a korhadozó gerendák, málladozó vakolatú falak közt bukdácsolva nemigen tudtam lelki szemeimmel abba az épületbe egy élő, funkcionáló múzeumot elképzelni, de nyakamat rá, hogy ő pontosan látta azt, amiről beszélt. Majd jön a rendszerváltás, a rimaszécsi magtárból semmi nem lett (múzeum semmiképpen nem), ám nemsokára már Csáky Pál miniszterelnök-helyettesi előszobájában ülünk, hogy vele a leendő, rimaszombati székhelyű szlovákiai magyar múzeumról tárgyaljunk… Amiből aztán megint semmi nem lett. Itt azért csak nyújtok némi irodalmi segítséget a Nyájas Olvasónak. Tessék elolvasni B. Kovács István Álomtitkárságom története avagy: „Pisti a vérzivatarban” című rendkívül tanulságos könyvét, ami az elmúlt húsz év szlovákiai magyar történéseinek (elnézést az olcsó szójátékért!) kor- és egyszersmind kórrajza.2 És hogy ne csak a szép, ám mégiscsak elvetélt lángoló terveket említsem (azokat sem hiánytalanul!), álljon itt happy endként, hogy több mint tíz esztendeje a rimaszombati székhelyű Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Tudományos Gyűjteményeinek az igazgatója!3
Aztán szakdolgozata, majd az abból kinőni készülő, saját szavaival élve, zsilettpengényinek tervezett könyve jut eszembe. A budapesti iskola (Istenem, hát melyik másik, hiszen oda járt – kiálthat fel a tájékozatlan olvasó; ám ebben az esetben nem helyhatározóról van szó, hanem tudományos irányzatról, a mesekutató Ortutay Gyula által kidolgozott budapesti vagy egyéniségkutató iskoláról), szóval a budapesti iskola nyomdokain haladva, azt továbbfejlesztve szülőfaluja egy idős asszonyának minden szöveges folklórtudását magnetofonra vette, s abból egy nagyszerű monográfiát készített. Cseh és szlovák katonatársaim enyhén szólva furán méregettek, amikor 1981-ben a znojmói laktanyában, a postán utánam küldött, átütőpapírra gépelt (tudja-e még valaki, hogy az mit jelent?) több száz oldalas kéziratát olvasgattam szabad időmben. Ehhez képest több mint egy évtizedet kellett várni, amíg (ahogy mondani szokás) nyomdafestéket látott a Baracai népköltészet című alapmű. A mából nézve már mindegy is, fő, hogy megjelent, de hogy kinek a szemét szúrta, miért kellett hosszú éveken át a szerzőt áltatva fektetni a kéziratot?
Aztán egyszer csak arról kapok hírt tőle, mint a rimaszombati Gömöri Múzeum régészétől, hogy európai mércével mérve is szenzációs rézkori leletekre bukkant Méhi határában. Lelkesen kalauzol ásatásán (még nem mondtam: hasonlóan alakult a pályánk, mindketten néprajz–régészet szakot végeztünk Budapesten, akkor mindketten inkább néprajzosnak éreztük magunkat, s tanulmányaink befejeztével mindkettőnknek régészként sikerült elhelyezkednünk), szóval ebből a szempontból is kollégaként, akkorra már messze nem oly tájékozott kollégaként igyekeztem együttlelkesedni vele.

Előadás közben egy komáromi konferencián (L. Juhász Ilona felv. 2002)

És folytathatnám még, megemlítve társadalom-néprajzi ihletettségű kiváló tanulmányait, a gömöri kerámiáról írott kis gyöngyszemét, hogy valóban eljussunk a gömörológiáig. És ennek is lettek, vannak (és nyilván lesznek!) ércnél maradandóbb lenyomatai. Hogy itt most csak egyet említsek, a több kiadást is megért, szlovákul is megjelent Gömörország című kultúrhistóriai kalauzt.
Pistám! Noha senki nem hatalmazott föl rá, csak a magam nevében mondom (ám meggyőződésem, hogy sokan, nagyon sokan egyetértenek velem), amikor, mint lélekben egy kicsit gömöri, mint (szlovákiai) magyar, mint európai megköszönöm Neked azt az irtózatosan nagy munkát, amit eddig kifejtettél, és erőt, egészséget, jó kedélyt, egy kicsit szélmentesebb munkakörülményeket kívánjak. Várjuk további könyveidet, tanulmányaidat, az Általad szerkesztett Gömörország újabb és újabb számait örömül és tanulságul!
Isten éltessen sokáig!

Liszka József

B. Kovács István fontosabb néprajzi munkái

Önálló kötetek:

1. Malac Julcsa. Gömöri népmesék. Bratislava: Madách 1990. (További kiadásai: 2004, 2010.)
2. Baracai népköltészet. Pozsony: Madách-Posonium – Budapest: Akadémiai Kiadó 1995. /Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XXV./
3. Gömörország. Tények és képek az egykori Gömör–Kishont vármegyéről. Pozsony: Kalligram 1997. (További kiadásai: Gömörország. Egy tájhaza arcvonásai tényekben, képekben és gondolatokban: 2004, 2005, 2009.)
4. Hervadatlan rózsagyüker. Gömör–Kishont magyar népköltészete. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 1998 /Szlovákiai Magyar Tájak Népköltészete 1./
5. Szőlő-Szűlt-Kálmány. Öt gömöri hősmese. Pozsony: Madách-Posonium 1999.
6. Agyagkenyér. Fejezetek a gömör-kishonti agyagművesség történetéből. Rimaszombat: Gömör–Kishonti Múzeum Egyesület 2001 /Gömör–Kishonti Téka 6./
7. Gömörológia. Írások a történelmi Gömör és Kishont vármegye múltjáról és jelenéről. Pozsony: Madách-Posonium 2003.
8. Gemersko. Črty tváre regionálnej vlasti vo faktoch, obrazoch a myšlienkach. Rimavská Sobota: Gemer–malohontský muzeálny spolok 2005.

Válogatott tanulmányok:

l. „Úgy folyik belőlük a vér, mint a Rima dereka…” Az ún. „kozmikus küzdelem” a gömöri hősmesékben. Hét 1980/12, 22. p.
2. Adalékok a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez. Új Mindenes Gyűjtemény 1 (1981), 140–168. p.
3. Egy múlt századi kéziratos egyháztörténeti munka néprajzi vonatkozásai. Honismeret 1984/5, 33–36. p.
4. Mesehagyomány és hagyományozás Gömörben. Egy baracai példa. Forrás 1984/6, 51–58. p.
5. Egy paraszti, úgynevezett verses levél Gömörből. Múzeumi Kurír 45 (1984), 62–63. p.
6. Sebesi Jób népköltészeti gyűjtőútja Gömörben. Irodalmi Szemle 1985/2, 167–172. p.
7. Gömöri adalékok a szlovák–magyar interetnikus kapcsolatokhoz. In Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Kiegészítő kötet. Miskolc: Herman Ottó Múzeum 1985, 53–57. p.
8. Néprajzi tájékozódás a gömöri kisnemesek utódai között. In A III. Békéscsabai Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia Előadásai III. Budapest–Békéscsaba 1986, 809–822. p.
9. Erkölcs és fegyelmezés a felsővályi egyházban a jobbágyfelszabadítás előtt. A Miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXIV (1986), 99–102. p.
10. Egyházi intézmények – világi közösségek. Adalékok a Vály-völgy társadalmi életéhez a jobbágyfelszabadítás előtt. Új Mindenes Gyűjtemény 6 (1986), 78–103. p.
11. Egy 19. század eleji kéziratos vőfélykönyv. Adalék a gömöri lakodalmi szokásokhoz. In Szolgálatban. Folklorisztikai tanulmányok a 70 esztendős Ág Tibor tiszteletére. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 1998, 56–76. p.
12. Adalékok Gömör megye kialakulásához. A Miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve. XXXVII (1999), 489–498. p.
13. Előzetes jegyzetek Gömör magyar paraszti népességének táji tagolódásához. A Gömör–Kishonti Múzeumegyesület Évkönyve. II (1999), 112–131. p.
14. A Gömör–Kishonti Múzeum Egyesület vázlatos története. A Gömör–Kishonti Múzeumegyesület Évkönyve. II (1999), 6–14. p.
15. Gondolattöredékek a Gömör-kutatás múltjáról, jelenéről és értelméről „tekintettel a kisebbségkutatásra.” In Források és stratégiák. A II. Összehasonlító Magyar Kisebbségtörténeti Szimpózium előadásai. Székelyudvarhely, 1997. augusztus 21–22. Csíkszereda: Pro-Print Könyvkiadó 1999, 281–295. p.
16. Felsővályi népi építészet. Gömörország, I/1 (2000), 41–43. p.
17. Egy hanvai népmonda és balladai párhuzamai. Herman Ottó Múzeum Évkönyve 39 (2001), 537–542. p.
18. Die ethnokulturelle Gliederung der Region Gömör und Kleinhont. Acta Ethnologica Danubiana 2–3 (2000–2001), 133–138. p.
19. A palócok egy szlovák nyelvész szemével (ahogy Jozef Škultéty látta a 19–20. sz. fordulóján). Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXVI (2002), 287–291. p.
20. Számvetés a társadalomtudományok törekvéseiről és eredményeiről Gömörben – a magyar hagyományra való figyelemmel. A Gömör–Kishonti Múzeumegyesület évkönyve III, (2003), 26–51. p.
21. Adalék középkori krónikáink és a gömöri népmesék kapcsolatához. Gömörország IV/2 (2003), 22–30. p.
22. Bartók Béla hét találkozása Gömörrel. Gömörország VII/3 (2006), 1–3. p.
23. A szőlőművelés múltjából a Vály-völgyön. Gömörország IX/2 (2008), 6–8. p.
24. A Világ Fája alatt. Gömörország X/1 (2009), 45. p.
25. Ez már nem mese. Jegyzetsorok Busa Viktor emlékére. Gömörország X/1 (2009), 66. p.