szombat, június 12, 2021

Tari Lujza: Szlovákiai magyar népzene. Válogatás a szerző népzenegyűjtéséből (1983–2006)

Dunaszerdahely: Csemadok Művelődési Intézete 2010, 366 p. (3) + hangzómelléklet 2 CD lemezen (50 + 60 dal) /Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 49./

Több szempontból is megtiszteltetés számomra a mai alkalom. Először azért, hogy itt, a magyar népzenekutatás (felleg)várában lehetünk11. Másodszor, hogy a felvidéki magyar népzenéről szólhatok. Harmadsorban, hogy érdemesebb mások távollétében kerültem ide… Liszka Józsefet, a szlovákiai magyar néprajz vezetőjét magam is szívesen meghallgattam volna e kötetről szólván.
Az előttünk álló kötet itthoni (ma már pesti) kutató és ottani (dunaszerdahelyi) kiadó együttműködéséből született. És ha örülünk is annak, hogy egy híján ötvenedik ez a kötet egy szlovákiai hungarológiai könyvsorozatban, meg hogy szép kivitelben, hangzó anyaggal együtt láthatott napvilágot – azért a felbukkanó évszámok meg könyvcímvariánsok jelzik – nem maga a gyűjtőmunka, hanem a megjelentetés itt sem volt túl gyors és minden akadály nélküli. És rögtön felmerül a kérdés: kinek számára és mi is készült?
Az Előszó elmondja a kötet létrejöttének körülményeit. Ma már majd harminc éve, 1982-ben, a Kodály-centenárium alkalmával merült fel annak a lehetősége, hogy a népzenekutató, általában néprajzos, még általában a magyar folklór iránt érdeklődő helybeliek segítségével olyan magyar népzenegyűjtés folyjék, amely felöleli a szlovákiai magyarság egészét, nyugatról keletre, a Csallóköztől egészen Ungig. Azt is elmondja az előszó, hogy fontos (ám más jellegű) előzmények után ma ez a könyv az áttekintés a szlovákiai magyar népzenéről, noha mégsem az egészéről. Akadémiai kutatás, kulturális csereegyezmény, egyéb meghívások és segítség révén gyűlt össze az a hangzó anyag, amelyből e kiadványt válogatta a szerző. Hosszú bekezdésekben sorolja fel a segítő személyek és intézmények nevét. Noha ma ez minden „promócióban” kötelező mozzanat (unják is a hallgatók!) – itt indokolt, hiszen a „segítők” ma már szívesen láthatják a nevüket kinyomtatva is. Akik ismerik akár csak az utóbbi negyedszázad határainkon túli magyar folklorisztikájának a történetét, tudják, nem mindig volt egyszerű már a gyűjtőmunka sem. Spiclik (köztük olyanok, akikről ezt nehéz volt utólag elhinni) rendszeresen jelentettek. (Egyébként itthon is. Nem most fogom elmesélni Johannes Künzig – akkor már a freiburgi, a keleti német csoportok hagyományait összegyűjtő archívumból – látogatását a mi budapesti Folklore Tanszékünkön. Ami negyven percig tartott, és több kollégám óvatosan jó előre elmenekült az egykori „Wandervogel” elől – majd hónapokon át jelentéseket írtak, még arról is, hogyan kellett volna a DDR-t bevonni a jelentésekbe.)
A Bevezető legalább félig lírai hangvételben a gyűjtés, majd a gyűjtött anyag csoportosításának elveit mondja el. Utal arra, miben különbözik a kötet szövegének, meg a mellékelt hanglemezeknek az anyaga. Egyébként mindaz, amit Tari Lujza gyűjtött (és ami most, ebben a kiadványban nem is mind került bemutatásra), megtalálható a budapesti akadémiai Zenetudományi Intézetben. Sőt, tudomásom szerint Dunaszerdahelyen, a Csemadok Népzenei Adattárában is van e gyűjtésből származó anyag.
A kötet az „északi” magyar zenei dialektus keretében nyugatról kelet felé, földrajzi egységenként halad. Három nagy fejezetet alakított ki a közreadó (a Csallóköztől a Garamig – a Börzsöny, a Cserhát és a Mátra szlovákiai oldala – a Hernádtól keletre a Felső-Tiszavidékig), ezeken belül további (általában 3–3) csoportot különít el, gyakran a régi megyei neveket használva. E rendszerben egy-egy falut külön tárgyal, elhelyezkedésük sorrendjében. Tari Lujza 34 községben gyűjtött. Vagyis nem mindenütt, ahol ma Szlovákiában magyarok énekelnek. (Nem gyűjtött például Martoson vagy minden zoboralji községben). Az egyes fejezetek vagy részfejezetek keretében azonban hivatkozik az ilyen, mások által vagy korábban végzett gyűjtésekre is. Ha van ide vágó adat, a 19. századi előzményekre is kitér. Olyan ez a könyv, mintha Liszka József nagyszerű áttekintéséből (A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely, 2002) bontakozott volna ki. Ott is tájegységenként haladunk, és ezekről szólván Liszka ad 1–2 oldalas népzenei „ízelítőt”. Ő nem népzenekutató, és a teljes monográfiára törekvés miatt sem adhatott könyvében többet, mint úgy együtt is csak tízoldalnyi, körülbelül ennyi kottapéldával díszített képet, aminek megírására Ág Tibort kérte fel. Ám ehhez képest a 300 lapon és 119 kottás közléssel Tari Lujza a kicsiny bimbóból kisarjadt egész virágoskert!
Az egyes községeket bemutatva az ő gyűjtőnaplója elevenedik meg, és ezt az intimitást közvetítik (zömmel nyilván férje, a „szintén zenész” Miháltz Gábor) fotói is. Nem csak azt tudjuk meg, mit gondolt Bartók és Kodály, sőt Erdélyi János, Mátray Gábor, Ábrányi Kornél (az ő mára derűs címhangzású könyvét ritkán szokták említeni: A magyar dal és zene sajátosságai nyelvi, zöngidomi, harmoniai s műformai szempontból. Budapest, 1877 – pedig a magyar népzene területi csoportosításának egyik első kísérlete) e táj magyar zenéjéről, hanem azt is, ki kinek a rokona, mi a „valcer”, mit hallgatnak a szlovák rádióból, milyen az énekes hangszíne, mikor énekel maga a gyűjtő, mikor gyűjt a pinceajtóban, mikor fényképezkedik népviseletben, milyen népdalszöveget költött át Jókai… A magyar zenefolklorisztikában az „élő népdal” Manga Jánosától a „népzene határok nélkül” műsorában Éri Péterig a rádióban az „adatközlő” privatissimo bemutatása bevált gyakorlat, és nemcsak magát a zenét előadók igénylik.
Különösen tanulságosak a gyűjtőnapló olyan részei, amikor arról esik szó, milyenek is a cigánybandák, rezesbandák, templomi kórusok, van-e még éjjeliőr, ki lépett fel milyen népzenei fesztiválon, mi a vélemény a siratóasszonyokról, a faluban már járt népzenekutatókról, milyen operettekből mit vettek át stb. Vagy amikor Zsérén a cigányprímás és hangszerkészítő elmondja, hogy ő a híres Bihari János rokona, és hogy „a Bihari család az volt Indiából. És ők kérem szépen mind testvérek. Az volt a világon az első banda.” (97–98. lap. Gondolom, az „első” itt nem azt jelenti, hogy már Indiában ők kezdték a cigányzenét, mindössze annyit: „a legjobb”.)
Tari Lujza javíthatatlan empirikus, aki élvezettel kérdezi, milyen volt a régi lakodalom, a karácsony, melyik pásztornak milyen hangszerre volt. Ha volt. Mint a hangszeres népzene kutatója, egyaránt érdekli a duda, a tárogató, a cimbalom, a trombita, a tangóharmonika, sőt a szájharmonika és a kolompok is. Talán még a vuvuzela is megjelenik majd a következő gyűjtés során. Az olvasó a 200. lap táján csalódva veszi észre, máris véget ért a színes gyűjtési beszámoló. Igaz, hamar megvigasztalódik, mivel ezután következnek a kottás példák.
Ezek nagyjából a gyűjtési naplók sorrendjét követik. Erre ott, az egyes községeknél utalás is van (csakúgy, mint a CD-ken belüli lelőhelyekre). A könyv végén „Műfaj- és stílusmutató” is található. Aki tehát dudanótát, katonadalt, balladát, népies műdalt vagy éppen citeradalt keres – megtalálja. (Az „egyházi népének” megjelölés is elkelt volna, noha átfedéseket okozott volna.) A kötet végén ott van a 2 CD lemez együttesen 110 dallamának adatolása is. (Viszont a lemezeknek – egyelőre? – nincs borítéka vagy saját tartalomjegyzéke. A könyv alapján tudunk bennük tájékozódni.)
A kiadványt létrehozók szemmel láthatóan arra törekedtek, hogy sokféleképpen használható legyen e könyv. A szakemberek számára is hozzon mind „régi”, mind „új” anyagot, ám még inkább a felvidéki magyar népdalénekeseknek adjon fellépéseikhez használható antológiát. Tulajdonképpen nyilván ezért is egyszerűek a kottalejegyzések. Csak néhány hangszeres dallam kottája előtt torpan meg még az egy kicsit zenét tanult olvasó is. De hát a tüzetesebben érdeklődők számára ott van a lemezekről felhangzó zene!
Ám a nyomdai munka során elkelt volna egy további, „vadidegen” korrektor is. Régen a kiadó biztosította ezt az ellenőrzést. Ma nem. Nyilván ezért is apró hibák maradtak a kötetben. Például olykor a „betű” szó szerepel a „hang” vagy „fonéma” helyett. Azt adatközlőnek hol a születési éve, hol éveinek száma van feltüntetve. A hangszerek nevei hol kurziválva szerepelnek, hol nem. Jó lett volna tisztázni, az uzapanyiti Pál István pásztor (szül. 1909. január 12. – színes fényképe a könyv hátsó borítóján is látható) – és a nálunk oly közismert kétbodonyi Pál István pásztor (szül. 1919. február 25.) identitását. És noha az adatközlő csak utalt arra, hogy az általa énekelt szövegnek van „vaskos” változata is – ezt azért éppen a gyűjtés idején lehetett volna megtudni. Ma már aligha… (Mégis találunk ilyen szövegrészletet is. Ezek arra is jó példák, hogy sajátos vonatkozásban érzékeltetik a folklór elevenségét, sokféle módon változtathatóságát. Egyszersmind a folklór szókimondásának valódi példáit jelenítik meg.)
A kötet végén olvasható pár lapos Zárszó ugyan inkább csak a gyűjtés tanulságait összegzi, azért szót ejt e terület népzenéjéről és annak változásairól. Ez bizony lehetett volna bővebb is, annál inkább, mivel egy ilyen áttekintés akkor jó igazán, ha van mellette tőle független adatközlés is. Remélhetőleg lesz újabb kiadás is, és akkor ezt pótolni illik!
A mű megjelenése feletti örömöt kifejezve, megbízhatóságát kiemelve akár a bemutató végére is érhetnénk.
Mégis két fontos témára külön is szeretnék kitérni.
Nagyon komolyan kell vennünk az alcím két évszámát: 1983–2006. Vagyis mindaz, amit hallhatunk, a „mai” népzenei állapotot tükrözi, és nem a két világháború köztit, még kevésbé az első világháború előtti („Kodály–Bartók-korszaki”) magyar népzenét. Mára az iskolai zeneoktatás, a rádió és televízió (nemcsak a budapesti), a különböző „hagyományőrző” együttesek, fesztiválok jelenítik meg a népzenét, még akkor is, ha az csakugyan helybeli, és még nem is „táncházi” vagy „világzene”. Tari Lujza mindig kérdezte a múltat, figyelt a változásokra. Még arra is hoz példát, hogy az „adatközlő” emlékezete mégsem pontos, hiszen gyermekkorában sem játszhatott együtt az első világháború idején azzal a neves dudással – aki akkor már halott volt. A „szakmailag képzett” népzenészek olykor igen pontosan említik a korábbi generáció(k)tól hallottakat – ám sohasem igazán bizonyítható módon. Aztán a mai „zenetudás” igen gyakran „nem népi” forrásból bugyog elő. Nekem is volt „adatközlőm”, aki közölte, ő most ötfokú, kvintváltó dallamot énekelt. Szinte véletlenül, ösztönösen kérdeztem: ezt honnan veszi? „Ádám Jenő professzor mondta a Rádióban!” (Ez nyilván még az 1940-es évek második felében történhetett.) Az egyik strážnicei nemzetközi folklórfesztivál havasi kürt virtuóza nemcsak azt tudta, Eurázsiában (!) hol mindenütt ismert még ez a hangszer, hanem a fellépés szünetében egyenesen Kurt Blaukopf Grosse Virtuosen c. könyvét (1953) olvasgatta.
A kottás példák átlapozása közben meglepő volt, hogy a vártnál több „régi” műfajt és dallamot közölt Tari Lujza. (A lemezeken még ennél is több az archaikus dallam.) Nyilván, ezek „csemegék”, mind a gyűjtő, mind az olvasó, mind a következő fellépésre készülő előadó számára. Olykor, különösen a lemezeket hallgatva, mégis az az ember érzése, hogy ezek már zárványok, mutatványok (mint a tárogatón előadott Rákóczi-induló-képződmény), csak egy-egy jellemző motívum az egykori gazdag hagyományból. Ám, hogy az emberek még pár évvel ezelőtt egyáltalán el tudták énekelni ezeket – szép dolog! Még akkor is, ha ők mára gyakran „hagyományőrző együttes” keretében, szakképzett karnagy segítségével gondoskodnak a „mai magyar” népzenéről. Sőt, ilyen szempontból 1983 és 2006 esztendeje sem azonos! Minthogy tudom, ma is több „utolsó órában” folyik magyar népzenei gyűjtés Szlovákiában – gondolom, erre a „hagyomány–kontinuitás” témára még vissza kellene térni.
A másik megjegyzésem a „dialektus”, sőt „al-dialektusterületek” megnevezésre vonatkozik. Amint ez köztudott, más-más kiindulópontból Bartók is, Kodály is rendkívül fontosnak tartotta, hogy az egész magyar nyelvterületen folyjék népzenei gyűjtés, és a nyelvjárásokhoz hasonlóan elkülöníthető „dialektusok”-ról ők is beszéltek. (Sosem keverve össze a dialektológia e két változatát.) Az így értelmezett „zenei dialektus” fontos segédfogalom mind a gyűjtés, mind az anyag elrendezése során. A népi (és a NEM NÉPI!) kultúra mindig is helyi változatokban élt: az egymáshoz nagyon hasonló kenyérféleségek, cifraszűrök, barokk templomok és dudák akár falvanként megkülönböztethetők voltak egymástól. Ám ezeket a különbségeket nevezhetjük-e „dialektusnak”? Liszka József már említett kiváló áttekintésének egyik legérdekesebb része az, ahol a szerző a szlovákiai magyar népi kultúra táji tagolódásának értelmezési problémáit veszi elő. Az ő megoldása végül is nem egyezik sem a magyar „hagyományos” népzene- (és néptánc-) kutatáséval, sem Tari Lujza tagolásával. Ez nem is meglepő. Azt ugyanis minden épeszű ember tudja, hogy a természeti adottságok eltérésének következtében más gabonafélét termelhetnek a Kiskunságon vagy Rozsnyó fölött. Más jellegzetes építőanyagból építkeznek itt és ott. Ám azt – az ugyancsak épeszű ember – nem tételezi fel, hogy más a hortobágyi és a nógrádi juhász lába és füle, ezért táncol és furulyázik másként, és ezért találunk, ha térképre visszük például a magyarországi dudák előfordulási helyeit, bizony egy petymegszerű eloszlást: hol van, hol nincs ilyen hangszer. És ahol nincs, ott helyette szolgál más hangszer – vagy még az sem volt megtalálható. Nem minden pásztornak és nem mindenhol volt hangszere. A népzenei és néptánc-dialektográfia nem azonosítható a nyelvészetivel.
Sőt, még tovább is gondolkodhatunk e jelenségről.
Az utóbbi időben többször kifejtettem, hogy a magyar népköltés szövegeiben nincsenek dialektusok – kb. a 19. század közepe előtt. (Lásd például a Folklór és nyelv konferencián és kiadványban – szerk. Szemerkényi Ágnes. Budapest, 2010.) Ugyanis addig az ideig nincs olyan közismert „irodalmi nyelv/köznyelv”, amihez viszonyítva lennének „nyelvjárások”. Remélem, sikerült bemutatnom, hogy a magyar „nyelvjárások” felismerése az „irodalmi nyelv” kodifikálása révén történt meg, mégpedig legalább fél évszázados kemény munka révén, a reformkor végére. Mindez nem bon mot, hanem a tény. Amikor például e korban lejegyzik a népköltési szövegeket, ezeket magától értetődő módon egy „általános” nyelvi formába teszik át – hiszen ennek van értelme, ez lesz hozzáférhető mindenki számára. Még inkább ez a helyzet a dallamok rögzítésekor. Azt zenetudomány-történetünk százszor leírta, hogy 19. századi dallamközléseink egyszerűsítettek, egységesítettek, és nem adják vissza a helyi megoldásokat. Azt is hozzá szokták tenni, hogy nemcsak a cigányprímások, hanem a folklórgyűjtők zenei képzettsége sem tette ezt mindig lehetővé: ők, ha énekelni vagy tamburázni szépen tudtak is, a kottát aktív módon nem tudták használni. Ez persze csak általában igaz. Mátray Gábor, Limbay Elemér (főként persze Bolla Gábor és Nemesovits Antal), Bartalus István nem voltak zenei analfabéták. Ha pedig nincs közleményeikben „népzenei dialektus” – ez a kutatók felfogását fejezi ki: nem tudnak mihez mérve zenei „nyelvjárásokról” beszélni.
Voltaképpen csak Bartók rendszerezési ötlete óta beszélhetünk magyar népzenei dialektográfiáról. Amely a maga konkrét területi csoportjait tekintve csak később, és máig sem teljes pontossággal érzékeltethető. Ennek a tudományos-analitikus folyamatnak a során igen fontos állomás Tari Lujza gyűjtése, és az ebből közzétett válogatás. Ennek alapján is érdemes lenne ismételten megvizsgálni azt: „mihez képest” és mit nevezhetünk népzenei dialektusnak, és ez vajon miben változott az általunk belátható másfél évszázad folyamán?
E vonatkozásban is rendkívül érdekes a lemezekről felhangzó zene. Annál inkább, mivel ez két és fél órát vesz igénybe! A kötet sorrendjében halad (néhány apró eltéréssel). Ennek következtében nem műfaji vagy stílusbeli rétegeket hallunk. Bármelyik faluból váratlanul új, gyöngébben énekelt, máskor meg igazán szép darabok, régi szokások és szövegek hangoznak fel. (Például a Kossuth-nóta meg Petőfi egyik verse a II. lemez 40–41., parasztcimbalmon előadott száma. Sajnos a „Kedves Minkám el kell válnunk” nem hallható a lemezen. Pedig érzékeny darab! Szerencsére a „Hej, menyecske, menyecske, mért vagy olyan szépecske? Azért vagyok szépecske, mert a szemem kékecske” – a magyar rokokó e bájos példánya – háromszor is hallható. II: 46, 48 és 57). Nyilván valakik kedvelték… A lemezeken is van „névjegyszerű” éneklés, amely csak mintegy bekonferálja a közismert dallamot. Van „műsorba hívó” példa is. A kötet antológiájában ritka, a lemezeken több a „többstrófás” példa. Az előadás pedig a kórusban kifejeződő módtól a szinte magának dúdoló visszaemlékezésig sokféle. A magnetofonfelvételek jó minőségűek voltak, ám nyilván gondos utómunka – főként Németh Istvántól – révén hangoznak fel most tisztán. Egy-két énekes (mint például Pogrányból Szomolányi Andrásné) hangja igen szép, tiszta volt. Szerencsére ő több strófákat énekelt, megkapó stílusban. Magyarázatként megtudjuk, ő is templomi előénekes, majd népi együttesvezető, fesztiválok résztvevője volt, aki le is írta repertoárját. Nyilván ezért magyar irodalmi (pontosabban „magyar népdal-) nyelven” énekelt. Hasonlót állapíthatunk meg pl. a gesztei Brath Istvánnéról. És persze másokról is.
A gazdag dallamanyag ugyan földrajzi eloszlásban hallható, ám korai volna arra gondolni, hogy a második (a keleti) lemezen a több hangszeres darab valódi dialektuskülönbség lenne.
Az énekesek egy része a megszokott, helybeli nyelvjárást használja. Ezt azonban a kötet nem érzékelteti elég pontosan, csak elnagyolt fonetikát ad, azt sem következetesen. Pedig éppen az előadás céljaira kialakított zenei és a nyelvi frazeológia érzékeltetheti: mi még az egyéni visszaemlékezés, és mi már a fellépéshez szokott asszonykórus közösre csiszolt stílusa. Önmagának az ember egyszerűsített dialektusban dúdol. A fellépéskor ez általában elszíntelenedik, hogy aztán – különösen manapság – a fesztiválokon egy „hiperkorrekt” formába váltson át. Olykor az egymás után ugyanazoktól hallható dalok (pl. a villő, párosítók) a szóbeli és zenei köznyelv és a nyelvjárás között más-más fokon állnak. Az intonáció is lehet többé vagy kevésbé pontos, máskor a megszokottan egymást túléneklő, színpadra szoktatott, ám (szerencsére!) nem kis százalékban mégis egyszerűbb, természetes. A hangszeres zenét is hasonló módon adják elő: a „repertoár-névjegy” meg az otthoni zenélés megoldásai dominálnak. Tari ritkán szól közbe, adatközlői szavait is ritkán halljuk. Olykor elkelt volna több információ. Pár esetben közölni kellett volna, az egyetlenként feltüntetett énekes mellett még kik énekelnek a háttérben.
A két és fél órányi hangzó anyag elemzését Tari Lujza sem adta, mi sem tehetjük. Ő is csak utal a magyar zenetörténeti távlatokra, és biztos vannak ilyen szlovák távlatok is. Erről most nem tudhattunk szólni. Ám más szempontból is érdemes újból végighallgatni a „közelmúltban” készült népzenei felvételeket. Természetes, hogy a gyűjtők mindig arra törekednek, hogy a „legrégibb” réteg nyomára bukkanjanak, hiszen ehhez később már aligha lesz módjuk. Máskor, mint a „magyar katonadalok” vagy „egyházi énekek” esetében nem volt mindig célszerű büszkélkedni ezek beható ismeretével. Az előadók pedig azt szeretik előadni, amit gyakran és sikerrel szoktak. Ezt a folyamatot jól dokumentálja Tari Lujza antológiája. Érdemes lenne egyszer külön is összegeznie az ilyen, a „népzene-szociológia” keretébe tartozó és az énekesek kultúrájának, kommunikációs viszonyai megváltozására vonatkozó élményeit. Ez után tudnánk jobb választ adni a kérdésre: milyen hát a mai szlovákiai magyar népzene?
A bemutatott anyag is bizonyítja, még ma is lehet folytatni az ottani magyar népzenekutatást. Folytassák is! És ha a gyűjtők szívesen öltöznek maguk is népviseletbe, és erről fényképet is közölnek, a kötetvásárló közönség érdekében a „kurta szoknyás” falvak felderítését javasolnám!