Dvaja o tom istom… – Ketten ugyanarról…

17. septembra 2014 sa v komárňanskej Galérii Limes uskutočnila vernisáž výstavy fotografií. Otvárací prejav v slovenskom jazyku predniesla Ilona L. Juhász, v maďarskom József Liszka. Obidva texty uverejňujeme v plnom rozsahu:

Dámy a páni, milí prítomní!

Ešte v roku 1995 sme sa s manželom zúčastnili na jednej konferencii v Nemecku, ktorú organizovali spolky, venujúce sa výskumu a dokumentácii malých sakrálnych objektov/stavieb. Okrem odborníkov z viacerých krajín vystúpili na konferencii aj ľudia z najrôznejších profesií, ktorí už mali za sebou veľký kus dokumentačnej, zberateľskej práce.
Nadšenie týchto ľudí nás úplne očarilo, a už cestou domov sme sa zhovárali o tom, že aj my sami sa dáme do práce, pretože sa u nás s komplexným dokumentovaním týchto objektov dovtedy nezaoberali ani laici, ani experti. Doma som s veľkým nadšením začala jednej odborníčke líčiť svoje dojmy z konferencie a rozprávať o dôležitosti dokumentovania malých sakrálnych objektov, ale vidiac, že dotyčnú osobu to vôbec nezaujíma, ukončila som svoj oduševnený monológ. Spľasla som ako prázdny balón… Bola som veľmi sklamaná. Tento prípad mi prišiel na um, keď som sa prvýkrát stretla s pánom Pánikom a Hanuljakom. Vidiac ich nadšenie, myslela som na to, že keby som vtedy rozprávala o činnosti spomínaných spolkov a nadšencov im, určite by som nezostala taká sklamaná.
Veľa ľudí prežíva odchod do dôchodku veľmi ťažko, cítia sa stratení, zbytoční, nepotrební. No nájdu sa aj takí, ktorí v dôchodku začínajú zase študovať. Sama som v osobnom kontakte s jedným kolegom z Rakúska, ktorý v dôchodkovom veku úspešne ukončil štúdium na univerzite vo Viedni v odbore etnológia, a už viac rokov sa zaoberá dokumentáciou a výskumom sakrálnych objektov.
Len život činný je ozajstným životom, napísal veľký pedagóg Ján Ámos Komenský. Môžeme povedať, že dvojica autorov dnešnej výstavy – Rudolf Hanuljak a Pavol Pánik z Dunajskej Lužnej – aj ako dôchodcovia žijú ozajstný život.
Po odchode do dôchodku sa rozhodli, že komplexne zmapujú všetky sakrálne stavby Žitného ostrova. Takýmto spôsobom chceli vyjadriť poďakovanie obyvateľom Žitného ostrova za to, že ich prijali, keď sem prišli bývať ešte ako mladí muži.
Tvoria ideálnu dvojicu. Pán Hanuljak fotografuje a financuje, pán Pánik (ktorý je pôvodným povolaním historik) študuje odbornú literatúru, klasifikuje, radí … Počas terénnych prác ho často lákala myšlienka prekročiť hranice Žitného ostrova, pán Hanuljak musel byť prísny, aby mu v tom zabránil. Pozná horlivosť svojho priateľa, jeho lásku k veci, je si vedomý toho, že keby podporil túto myšlienku, mohlo by sa stať, že sa zastavia až na severnej hranici Slovenska.
Nielen obyvatelia Žitného ostrova, ale predovšetkým vedecká obec, odborníci môžu byť veľmi vďační týmto dvom pánom. Oni dvaja vykonali v relatívne krátkej dobe taký obrovský kus práce, aký doteraz nedokázali ani všetky štátne inštitúcie, už desaťročia fungujúce v tomto regióne.
Výstava debutovala v bydlisku zberateľov, v Dunajskej Lužnej. Odtiaľ putovala ďalej: najprv do Šamorína a potom do Dunajskej Stredy. Komárno je teda jej štvrtou zastávkou, a asi nepreháňam, keď konštatujem, že práve tento bývalý vojenský kostol je pre ňu najvyhovujúcejším výstavným priestorom, najviac harmonizuje s jej tematikou.
Vidíme tu kostoly v kostole: sú tu fotografie veľkých sakrálnych stavieb, ako sú románske kostoly z doby Arpádovcov, napríklad zo Šamorína, z Holíc na Ostrove, alebo zo Štvrtka na Ostrove, fotografie barokových a iných kostolov, fotografie kostolov známych púťových miest, ako Dunajská Lužná alebo Báč. Obdivovať môžeme aj fotografie kláštorov, synagóg, modlitební atď. Popri historických stavbách fotoaparát autorov zvečnil aj nedávno postavené, celkom nové sakrálne objekty. Prostredníctvom digitálnej techniky si môžu návštevníci prezrieť aj bohatú dokumentáciu malých sakrálnych stavieb. Digitalizované fotografie krížov, sôch svätcov, kaplniek, božích múk atď. sú v počítači, umiestnenom na galérii. Svet týchto objektov je rovnako očarujúci, ako svet veľkých sakrálnych objektov na vystavených fotografiách.
Je veľmi dôležité zdôrazniť, že dokumentácia je z etnického, náboženského, aj národnostného hľadiska komplexná, navyše pozornosti autorov neušli ani nedávno postavené objekty. Ich práca teda maximálne zodpovedá vedeckým kritériám. Môže slúžiť ako príklad aj niektorým odborníkom, ktorí sú ešte stále zajatcami zastaraných metód, a nie sú schopní prekročiť napríklad etnocentrické hľadisko.
Túto výstavu pripravili páni, ktorí sa narodili mimo Žitného ostrova. Miesto pre fotovýstavu zabezpečila Veronika Farkašová, ktorá pochádza z Gemera, rovnako ako dirigent tu prítomného speváckeho zboru Concordia. Osoby, ktoré túto výstavu otvorili, sú tiež prisťahovalcami. Ďakujeme, Žitnoostrovčania!
Najväčšia vďaka však patrí dvojici autorov. Teda ďakujeme pán Hanuljak, ďakujeme pán Pánik!
Ilona L. Juhász

A kiállítás részlete a komáromi Limes Galériában (Rudolf Hanuljak felv. 2014)

A komáromi Limes Galériában 2014. szeptember 17-én megnyitott fotókiállítás megnyitóbeszédét szlovákul L. Juhász Ilona, magyarul pedig Liszka József tartotta. Az alábbiakban mindkét szöveget teljes terjedelmében adjuk közre:

Hölgyeim és Uraim, tisztelt jelenlévők!

Egy afféle műhelytitokba való bepillantani engedéssel szeretném kezdeni mondandómat. A két szöveg, tehát az imént, L. Juhász Ilona által szlovákul prezentált, és a most következő magyar szöveg egymástól függetlenül íródott. Miközben azért természetesen már korábban is sokat beszélgettünk erről a kiállításról, lelkesedtünk érte közösen, a szövegek első változata elkészültével kölcsönösen elolvastuk egymás irományát. Így óhatatlanul keletkeztek bennük egymásra hatások, ám ahogy az előbb elhangzott nem tükörfordítása a most elhangzónak, így ez utóbbi sem magyarítása a szlovák megnyitószövegnek. Az jár tehát a legjobban (vagy legrosszabbul?), aki mindkét nyelvet bírja.

Vannak pillanatok az életemben (mit mondjak, meglehetősen ritkák ezek a momentumok, olyannyira, hogy a mostani mellett hirtelenjében más nem is jut az eszembe), szóval vannak pillanatok, amikor szülőföldemen úgy érzem magam, mintha valamelyik boldog nyugat-európai ország polgára lennék. Egy olyan országé, ahol az ember, ha elérte a nyugdíjkorhatárt, nem kell a megélhetése miatt továbbrobotolnia, hanem élvezheti a megérdemelt pihenést. S ez a pihenés nem láblógatós semmittevés, hanem az idő értelmes eltöltése: egy-egy német nyugdíjas mérnökember beiratkozik például az egyetemre s hozzáfog néprajzot tanulni, mások a természetvédelemben kezdenek aktív tevékenységet kifejteni, megint mások nagy utazásokra adják a fejüket vagy már-már életmódszerűen horgászni kezdenek, egyszóval teljes értékű életet élnek, miközben a fiatalok elől nem foglalják el a munkahelyeket. Az a két úriember, Rudolf Hanuliak és Pavol Pánik, akik ezzel az érzéssel most megajándékoznak, valami ilyesmit csinálnak. Még ifjúkorukban, Szlovákia északabbi régióiból kerültek a Csallóközbe, ahol egészen nyugdíjba vonulásukig űzték polgári foglalkozásukat. Majd gondoltak egy nagyot, s mivel – saját bevallásuk szerint – Csallóköz népe oly barátságosan befogadta őket, köszönetképpen egy emberfeletti munkába kezdtek.
De mit is tettek valójában?
Amikor először léptem be ide, még a kiállítás rendezése közben, első gondolatom az volt, hogy hát ez templomok a templomban! Mert valóban az egykori katonatemplom ódon, ütött-kopott falai között a Csallóköz egyházi építményeinek (templomoknak, kolostoroknak, imaházaknak, sőt egyházi rendeltetésű adminisztrációs épületeknek) a fotói lógnak a falakon, meg csak úgy a levegőben is. Nem tud erről nem eszembe jutni az a kiállítás, amit 1998-ban a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja a győri Xantus János Múzeummal közösen szervezett a Szent András-templom egyik, szintén ütött-kopott oldaltermében a kisalföldi szakrális kisemlékekről. Csak ott még villany sem volt. Gyertyákkal világítottuk be a termet. Nagyon hangulatosan.
Itt viszont a gyanútlanul belépő látogató nem kicsi, hanem nagyon is nagy szakrális építményeket lát, kulturáltabb körülmények között, kezdve a felső-csallóközi Árpád-házi csodákkal (Csallóközcsütörtök, Gomba, Somorja, hogy csak néhányat említsek), a barokk templomokon, búcsújáróhelyeken át (Bacsfa, Dénesd, Komárom) egészen az utóbbi években épült legmodernebb imaházakkal bezárólag. A katolikus, a zsidó, a református, az evangélikus, a jehovista – és még sorolhatnám – felekezet építményei itt mind számba lettek véve. Noha még ezekre sem mondhatja a Csallóközt egyébként ismerő ember sem, hogy hát én ezeket már mind láttam, legfeljebb a fotós perspektívájából nem – ez sem elvetendő szempont – kell-e ezt egy fotókiállítás megnyitóján hangsúlyoznom? És itt, ha egy zárójeles kitérő kedvéért is, meg kell, hogy álljak. Esterházy Péter írja, igaz, inkább portrékkal kapcsolatban, de esetünkben is érvényesen: „De hát a fénykép a múlt idő művészete, éppen azért, mert a pillanaté, s a pillanat az, ami elmúlik, hiába kérleljük, maradj még!” Igen, még az ilyen, az örökkévalóságnak épült (miközben tudjuk: örökkévalóság nincs! Gondoljunk csak az „örök időkre a Szovjetunióval!” jelszóra! De most, hogy ezt leírtam, eszembe is jutottak napjaink eseményei: lehet, hogy mégis van örökkévalóság?), szóval örökkévalóság ugyan nincs, de ezek az építmények, kimondva-kimondatlanul mégis az örökkévalóságnak készülnek. A fényképész lencsevégre kapja őket, kész a fotó. Aztán legközelebb arra jár, látja ám, hogy az úrnapi körmenethez fel van díszítve. Újabb kép készül. Majd megint máskor az elsőáldozók tiszteletére ölt az Isten háza megint más ruhát. Egyszer csak átfestik… És még a különféle fényviszonyokról nem is beszéltem. Voltaképpen egyetlen épületről készült fotókkal is be lehetne tölteni egy termet. Erről meg Nádas Péternek egy, ugyanazon fáról készült fényképsorozata jut eszembe…
De térjünk vissza mostani tárgyunkhoz!
A gyanútlan belépő tehát templomokat talál a templomban, s ha csak udvariasan körbesétál, akkor ebben a tudatban is távozhat. Ám ha veszi az időt és fáradságot, s leül a karzaton található számítógép mögé, akkor egy még csodálatosabb, sokszor szemünk elől eltakarva maradt világ bontakozik ki előtte. A Csallóköz szakrális kisemlékeinek, tehát a képes fáknak, képoszlopoknak, út menti feszületeknek, szentek szobrainak, kis kápolnáknak ismerősen ismeretlen világa ez. Vagy naponta elmegyünk mellettük, és azért nem látjuk őket, vagy olyan eldugott helyen vannak, hogy azért maradnak előttünk titokban. A kiállítás alkotói vették a fáradságot és az óriási Duna-sziget, a Csallóköz alighanem összes (de legyünk realisták: majdnem összes) szakrális kisemlékét megörökítették. És itt (mármint a számítógépes programban) lehet ám kalandozni, rácsodálkozni és csettinteni!
Ahogy így végiggondolom az egészet, s most visszatérek a mondandóm elején megfogalmazottakhoz, szóval ezt a kiállítást két, eredendően nem csallóközi készítette, helyet a képeknek egy nem csallóközi származású biztosított, a mögöttünk álló Concordia vegyes kart egy nem csallóközi vezényli, s a kiállítást két nem csallóközi nyitotta meg.
Köszönjük, csallóköziek!
…és nektek is: nem csallóköziek!