péntek, június 25, 2021

A Méry Ratio Kiadó gondozásában megjelent, Tejfalusi dőrejárás című szép fényképalbum Gyökeres Györgynek (1949–2010) az 1970-es évektől nagyjából az ezredfordulóval bezárólag készített fotóiból ad, mintegy nyolcvan fénykép erejéig válogatást. A Fórum Kisebbségkutató Intézet somorjai könyvtárában, a Bibliotheca Hungaricában található Gyökeres-hagyatékból Ozogány Ernő szemelgetett, s a képsorozat elé ő is írt bevezető sorokat. Maguk a fotók szépek, szemléletesek; a válogatás olyan, amilyen. Ezzel nincs mit kezdenünk, legfeljebb az vetődhet fel a kötet lapozgatójában kérdésként, hogy mit keres a tejfalui dőrejárásról szóló könyvben legalább tizenhárom csölösztői felvétel; lehet, hogy több is van, a képaláírások ugyanis erről nem mindig tájékoztatnak, illetve ha igen, nem mindig egyértelműen. S ha már a képaláírásoknál tartunk, azok bizony lehettek volna beszédesebbek is: egyértelmű ugyanis, hogy akár több évtizedes különbség is van az egyes felvételek között, de hogy mikor készülhettek, arra vonatkozóan – noha a forrásul szolgáló gyűjteményben ehhez viszonylag pontos támpontokat találhatott volna a válogató – nem szolgál információkkal. Általában a képek alatt található szövegek is (már ahol vannak, mert ebben sincs következetesség!) semmitmondóak, (horribile dictu!) gyermekdedek: Dőrék a háznál; Dőrék az utcán; Farsangvégi bolondozás, Pihenő dőrék; A vőfély is megszomjazott; Megszomjazott a vőlegény; Pihennek a fáradt dőrék; Utcakép a dőrékkel; Mulatós a menyasszony; Benn a házban is megtáncoltatják a menyasszonyt; A hentes szalonnát kap a szomszéd háznál; Medve a szép menyecskével; Csölösztőn a dőrék maszkban játszották a misztériumjátékot;6 Az ősi és újkori elemek jól megférnek egymás mellett Csölösztőn;7 A nagybőgő, amelyet egyes vidékeken húshagyó kedd éjjelén eltemetnek; A „pörsűs” (pénzbeszedő) és egy modern majom; Mulatós kedvű majom; A „pörsűs” a gyerekek iránt érdeklődik; Meg az anyukák iránt is stb. A tejfalui dőrejárásról készült, ma ismert legkorábbi képeket viszont nem Gyökeres György, hanem egy helyi földbirtokos, Csiba Lajos készítette a két világháború között. Kár, hogy a borítón látható 1930-as felvételen túlmenően, összehasonlításképpen nem került a kötetbe több ilyen felvétel is. Ozogány Ernő sokkal nagyobb szolgálatot tett volna a tudománynak (és Gyökeres Györgynek is méltóbb emléket állított volna), ha a több száz kép közül egyrészt gondosabban válogat, másrészt a kiválogatott képeket (legalább a forrásanyag adta lehetőségeket kihasználva) pontosabban meghatározza (datálás, a képen láthatóak megbízható leírása), harmadrészt a kiválogatott képeket adekvát logikai (kronológiai és/vagy a szokás lefolyását követő) rendben prezentálja.
Most pedig nézzük a bevezető szöveget, amely arra lenne hivatott, hogy a könyv gerincét alkotó fotográfiák értelmezésében az olvasó segítségére legyen. Nincs egyszerű helyzetben sem az értelmezési segítséget kereső olvasó, sem a könyvet értékelni megkísérlő recenzens. Az egymással sokszor csak laza kapcsolatban (illetve éles ellentmondásban) lévő gondolat- és megállapítástöredékeket három nagyobb egységbe tagolta.
Az Előszóban voltaképpen egyrészt amellett érvel, hogy bizony „a szájhagyomány akár ezredévnyi távlatban is megbízható adatszolgáltatásra alkalmas”, komolyan kell tehát vennünk. Ezt a véleményét két érvvel kívánja alátámasztani. Az egyik, hogy a trójai háború helyszínét, Homérosz (szájhagyományon alapuló) művét „útikalauzként” felhasználó, a „homéroszi mű szinte fényképszerű pontossággal rögzített” leírásai alapján „az ásó dilettánsként jellemzett” Heinrich Schliemann valóban megtalálta. Nos, az kétségtelen, hogy kultúránk bizonyos jelenségei, elemei meglepő makacssággal őrződnek meg a kollektív tudatban. Éppen ezért, amíg ellenkezője nem nyer bizonyítást, teljesen kizárni persze semmit nem lehet. Szakmai körökben kering egy anekdota, miszerint dán kutatóknak feltűnt, hogy egy kis falu protestáns templomába menet a helybéliek a templom fehérre meszelt fala bizonyos pontja előtt elhaladva sajátos köszöntő gesztusokat tettek. Később, amikor renoválták a templomot, s leszedték a külső vakolatot, egy régebbi vakolatrétegen egy Szűz Mária-freskóra bukkantak. Azon a helyen, ahol a helybéliek köszöntgetni szoktak a fehér falnak.8 Tanulság, hogy a nagyjából fél évezrede eltüntetett, lemeszelt katolikus szimbólumot a helyi protestáns hagyomány zsigereiben megőrizte, s nem tudván, hogy miért, de a köszöntő gesztust gyakorolták továbbra is, mint katolikus eleik. Nos, nyilván lehetnek ilyen esetek, ezért mondtam, hogy semmit nem lehet kizárni. De ennek ellenkezője is igaz. És a tudományban mégiscsak vannak valószínűségek (amíg nincs teljes bizonyosság). Schliemann annak idején egy jelentős, Kis-Ázsiában azért nem annyira ritka tell-szerű (sokrétegű) települést talált. Mivel akkor úgy gondolta, hogy a 10 fontosabb települési réteg közül a 2. őrzi az ókori Trója maradványait, a többit egyszerűen átvágta, magyarán nem hogy nem foglalkozott velük, hanem sok szempontból elpusztította. Tévedése csak közvetlen halála előtt vált ismertté számára: a homéroszi Tróját ma a 6. réteggel azonosítjuk. Azt is tudjuk időközben, hogy ezt a Tróját földrengés pusztította el. A trójai faló története egyébként vándormotívum, amit Homérosz is alkalmazott. Eszem ágában sincs kisebbíteni Schliemann érdemeit (már azért sem, mivel serdülőkorom pályaválasztásakor éppen az ő példája volt meghatározó számomra), csak arra szeretnék rámutatni, hogy a szájhagyomány, ha tartalmaz is (olykor) történetileg hitelesnek minősíthető elemeket, ezeket körültekintő forráskritikával lehet kinyerni belőle. Ozogány másik érve Claude Lévi-Strauss fellépése és felismerése, miszerint „a primitív gondolkodásnak9 is ugyanaz a struktúrája, mint a modern, tudományos gondolkodásnak” (6. p.).10 Ha Ozogány jól értené Lévi-Strausst, akkor ezt a tételét nem használná érvként az általa survivalként kezelt tejfalui dőrejárás bemutatásához. Lévi-Strauss a vad gondolkodás struktúrájáról, szerkezetéről, működési mechanizmusáról beszélt, aminek megfelelőit felismeri akár a modern tudományos gondolkodásban is, miközben figyelmeztet a meglévő különbségekre is. Ha egy struktúra megegyezik, nem jelenti egyszersmind azt (ahogy azt Ozogány konklúzióként, fájdalmasan általánosítva leszűri), hogy „nem a felejtés és az ebből következő változás tekinthető igazán törvényszerűnek, hanem az ősi értékek megőrzése, ápolása, továbbadása”.
Mint minden kulturális jelenségre, a népszokások rendszerére is a sokszor valóban meghökkentően szívós fennmaradás mellett (vagy ellenében) a történetiség a jellemző. Az tehát, hogy állandóan változnak, alakulnak: miközben bizonyos elemeik kihullanak, újabbakat integrál, s ily módon a szokás akár állandónak is tűnhet, akár egy folyó vize egymástól távoli pontokon vizsgálva (a Duna vize Ulmnál és Komáromnál is Duna-víz, az összetétele a közben befogadott, más-más összetételű mellékfolyók vizének hatására mégiscsak más). Éppen a dőrejárás kapcsán, a Kimerevített hagyomány című tanulmányomban11 volt módomban ezt a jelenséget megvizsgálni: miközben a szervezők ragaszkodnak egy, általuk ősinek gondolt forgatókönyvhöz (Khín Antal 1935-ös leírásához12), a résztvevők igyekeznek időről időre újabb, modernebb elemeket is becsempészni. Amit a szervezők viszont megakadályozni igyekeznek. Ezzel konzerválnak egy állapotot, amely sem nem ősi, sem nem eredeti, hanem történetesen az 1930-as évek közepének dőrejárását képviseli (ha lett volna, mondjuk ötven évvel korábbi leírás, ha egyáltalán akkor már dőrejárás is volt persze, akkor nyilván az lenne az ősi, s az is biztos, hogy más lenne, mint az 1935-ös leírás). Ennyit a felejtés, megőrzés és változás kérdésköréhez.
Még mindig az Előszónál tartva, annak második felében a fényképek szerzőjéről, Gyökeres Györgyről kapunk egy szerethető képet.
A kötet bevezető részének második blokkjában Ozogány Ernő a helyszínnel, Tejfaluval ismerteti meg az olvasót. Noha a szerző afféle megjegyzései, mint „legendateremtő nép a magyar” inkább a nagy magyar mesemondóra, Jókai Mórra hajaznak, s a falu „épített és szellemi hagyatékáról” szólóak inkább félrevisznek, mint előre, egészében mégis fontos népesedéstörténeti tudnivalókat közöl a településről. Megtudjuk belőle például (Bél Mátyás után), hogy a helyi lakosság zömét „innen-onnan összeverődött nemes családok” alkotják. A helyi zsidó közösségről szóló ismeretek sem érdek nélküliek, bár a megjegyzés, miszerint „e népcsoport képviselője sajátos helyi képzettársítás révén a dőrejárásban is felbukkan”, elhamarkodottnak látszik. A farsangi alakoskodó felvonulások közismert alakja, afféle idegenség szimbólumaként, a zsidóé.13
A bevezető tanulmány harmadik része magát a dőrejárást hivatott bemutatni. Ahogy az a fentiekből már kiderült, Ozogány tehát abból indul ki, hogy „a szájhagyomány akár ezredévnyi távlatban is megbízható adatszolgáltatásra alkalmas”, s ennek alapján a tejfalui farsangvégi alakoskodó felvonulás, a dőrejárás, legalábbis annak egy bizonyos rétege, szerinte ősi finnugor örökség letéteményese. Szemmel láthatóan még csak a magyar folklorisztika, egyébként meglehetősen erős farsangkutatási eredményeit (hogy mást ne mondjak, Dömötör Tekla14 vagy Ujváry Zoltán15 munkásságát) sem ismeri. A szomszédos szláv és germán népek kapcsolódó anyagáról már ne is beszéljünk,16 ami pedig ebben az esetben megkerülhetetlen. Ehelyett egy, a maga idejében jelentős, mára viszont lényegében elavult, 1908-ban megjelent, finnugor kitekintésű összefoglalás17 a fő vezérfonala.
De ha közelebb hajolunk témánkhoz, azt is hangsúlyozni kell, hogy természetesen Ozogány Ernő nem az első, aki a tejfalui dőrejárással foglalkozik. Mai tudásunk szerinti a szokás első, értékelhető leírását fentebb már említett munkájában Khín Antal adta 1935-ben. Pontosan négy évtized múltával Marczell Béla, Khín Antalnak gyakran még mondatait is átvéve tért vissza a kérdéshez azzal, hogy a korábbi ismereteket saját hetvenes évek eleji megfigyelésével is kiegészítette.18 Zora Apáthyová-Rusnáková két tanulmányt szentelt a szokás közép-európai összefüggéseinek.19 Jómagam több alkalommal is foglalkoztam a kisalföldi farsangi szokáshagyományok változásvizsgálatának keretében a tejfalui dőrejárás kérdéseivel is.20
Noha Voigt Vilmos egy tanulmányában a magyarországi karnevál-hagyományt és a falusi farsangi szokásanyagot megpróbálja szétválasztani, a valóság az (s erre ő maga is utal), hogy – legalábbis a néprajzi módszerekkel rögzített szokásanyag ismeretében – ezek az elemek a gyakorlatban teljesen összekuszálódtak. Világos, hogy legalább (!) két réteg keveredik itt: „az imitatív és mágikus”, faluhelyen gyakorolt szokások és karnevalisztikus rendezésű, inkább városias felvonulás. Miközben a középkori és kora újkori karneválszerű szokásokról vannak adataink (ha szórványosak is), arról, hogy abban az időben az egyszerű nép miként ünnepelt, sejtelmeink is alig vannak. Rendelkezünk leírásokkal arról, hogy például Mátyás király felesége, Beatrix nővére, Eleonóra ferrarai hercegnő 1489-ben milyen típusú álarcokat rendelt és küldött Magyarországon élő fiának, noha a jegyzék alapján nem mindig egyértelmű, hogy valójában hogyan is nézett ki a maszk.21 A tejfalui dőrék kelléktárában is találkozunk egy olyan típusú álarccal, illetve öltözékkel (fordított ember), amely minden bizonnyal a főúri ünnepségek kelléktárából, tehát karneváli környezetből került népi használatba. Ezzel kapcsolatban Ozogány Ernőnél a következőket olvashatjuk: „A fordított ember – egyértelmű rokonságot mutat a nyugati mítoszok Janus istenével, amely eredetileg a téli napfordulót jelképezte: egyik arcával az egyre csökkenő, másikkal a növekvő nappalok által jelzett évszakra tekintett. Hasonló lehet a dőrejárásban betöltött szimbolikája egy lényeges logikai eltéréssel: miközben visszatekint az előző időre, ellenkező irányban (előre) halad, mivel csak egy arca van, az is hátrafelé néz.” (22. p.). Nos, az igaz, hogy fentebb idézett írásaikban mind Khín Antal, mind Marczell Béla így írják le a dőrejárás fordított emberét, ám az Ozogány által is közölt Gyökeres-képen (99. p.) a fordított embernek egyaránt van előre- és hátranéző maszkja is. Azon a képen ugyan nem látszódik, de az ezredforduló környékén több alkalommal is részt vettem a dőrejáráson, ahol módomban állott megfigyelni,22 hogy nemcsak a maszkja, hanem a cipője orra is előre is és hátra is néz. Tehát a terminológiával ellentétben nem fordított emberről, hanem valóban Janus-arcú emberről van szó. Legalábbis az utóbbi szűk két évtizedben.23
Ozogány különben a dőrejárást lényegében rétegre bontja: a szaturnáliákat idéző alakoskodó felvonulást „kiegészítik azok a mitikus alakok, amelyek részben német (lucák, krampuszok) hatásra terjedtek el, részben pedig az ősi magyar hitvilágot őrzik” (18. p.). A német hatás emlegetése kapcsán csak megjegyzem (bővebb kifejtése már végképp felborítaná az amúgy is botrányosan megdagadt műfaji kereteket), hogy éppen az említett alakok értelmezéséhez érdemes megnézni azokat a szokásokat (jelen esetben a Miklós- és Luca-naphoz kötődőeket), amelyekben ezek központi szerepet játszanak. Úgy tűnik ugyanis, hogy éppen a lucák alakja itt nem német (vagy osztrák), noha teljességgel nem lehet kizárni, hanem sokkal inkább szláv (cseh-morva és szlovák) hatást mutat.24 Visszatérve Ozogány fentebb idézett mondatához, nézzük, hogy folytatja okfejtését: „Ez utóbbi [tehát az „ősi magyar hitvilágot” őrző – L. J. megj.] legjellemzőbb alakja a telet jelképező szalmaember, akit a felvonulás végén elégetnek (sajátos módon a »jelmezbe bújt« sámán-szereplő az utolsó pillanatban megszabadul szerepétől), valamint a természetet szimbolizáló szimki, akinek pusztulását rituális gyilkossággal ábrázolják, viszont csodás feltámadása jelzi az ősmagyar hit szerint elhaló-újraéledő természet örökös megújulását, a várva-várt tavasz eljövetelét.” (18. p.) Nos, azt nyilván senki nem gondolhatja komolyan, hogy a természet csak „az ősmagyar hit szerint” lenne örök körforgásban, s csak a magyarok miatt jönne el a tavasz. Téltemető-tavaszváró és -köszöntő szokások garmadája ismert lényegében az egész világból. Ahogy a fentebb bemutatott maszkok és rítus is megvan (hogy messzebbre ne menjünk) a velünk szomszédos népeknél, németeknél, lengyeleknél, cseheknél, szlovákoknál.25 A farsangvégi, vénleánycsúfoló (Európa-szerte elterjedt) tuskó-, rönk- vagy csökhúzás szokásához csak annyit jegyeznék meg, hogy az a bizonyos (jelképes vagy valódi) fatönk, amit vagy a pártában maradt lányoknak kellett az utcán végighúzniuk, vagy a felvonulás szereplői tették ezt meg, nem okvetlen a meddőséget jelképezi, ahogy arra Ozogány Ernő egy, a „meddőséget jelképző csökre” vonatkozó megjegyzése utal. A részletesebb taglalás nagyon messzire vezetne, de annyit azért megjegyzek, hogy a szakirodalom ezt rítust inkább a termékenységszimbolikával hozza kapcsolatba.26 Jómagam a tejfalui dőrejárás alkalmával egy fallikus szimbólummal ellátott csököt fényképeztem, s ez éppenséggel nem a meddőségre, hanem éppenséggel a termékenységre utal.27

Egy-egy nép népi kultúrájának szerves részét képezik mindazon jelenségek, amelyek (függetlenül attól, hogy eredetileg honnan származtak) átmentek egy bizonyos szűrőn, s az adott nép azokat a magáénak érzi. Így lett a magyar népi kultúrának is szerves része a karácsonyfa-állítás szokása, a nyuszi által hozott húsvéti piros tojás hiedelme vagy újabban az adventi koszorú. A farsangi ünnepkörrel kapcsolatban semmilyen tudományos érv nem indokolja honfoglalás előtti, régebbi magyar tradícióra gyanakodni; e szokások egyértelműen a középkor folyamán kerültek a magyar hagyományba. Miközben lehetnek (és vannak is) olyan elemei, amelyek valóban több ezer éves múltra tekintenek vissza (bizonyos termékenységvarázsló rítusok), de ezek nem egy nyelvcsalád, hanem az emberiség, de legalábbis Eurázsia közös kulturális rétegébe tartoznak.
A közös európai hagyománykörbe tehát szervesen illeszkedő, annak egy sajátos helyi variánsát megtestesítő dőrejárás ma a tejfaluiak elidegeníthetetlen farsangi szokását jelenti. Még akkor is, ha az Ozogány Ernő által ötletszerűen előkapkodott őstörténeti vonatkozások távolról sem állják meg a helyüket. Az, hogy egy adott szokás fenntartói, éltetői, tehát az a társadalmi közeg, amelyben a szóban forgó szokás él, azt először is saját magukénak, másodszor meg nemzetinek, tehát magyarnak tudják (hiszik?), teljesen rendben van. Sőt még az is rendben van, hogy ha valaki erről a jelenségről ír egy könyvet, s ugyanezt gondolja róla, tehát a könyvet is ebben a szellemben írja meg. Feltéve, ha nem adja ki magát etnológus szakembernek. Magam viszont, aki etnológusnak, sőt, ami még rosszabb, folkloristának szeretem magamat meghatározni, ha erről a könyvről véleményt mondok, azt nem tehetem másként, csak a szakmám szabályainak megfelelő elemzéssel alkotott végkövetkeztetések kimondásával. És ebben emóciók, nemzeti érzelmek nem írhatják felül a tényeket. Sok bizonytalansági tényező nehezíti a folklórjelenségek megítélését, de azért vannak szilárd pontok, illetve olyan adatok, amelyeket nem lehet önkényesen megkerülni vagy szemezgetni belőlük…