csütörtök, március 28, 2024

Czégényi Dóra–Keszeg Vilmos–Pozsony Ferenc szerk.: Oktatás, kutatás, intézmények Kolozsvár

1898-ban Herrmann Antal megkezdte néprajzi magántanári munkálkodását, s ezzel Kolozsvárt kezdetét vette a 116 éve tartó oktatási folyamat. A tanszék Szegedre való költözése után (1919) – Herrmann Antal Szegeden folytatja munkáját (1919–1926) – az oktatás 1940-ben éledt újjá és 1948-ig tartott (oktatók Viski Károly, Gunda Béla, K. Kovács László). A tanszék kiadványaként jelent meg 1943–1947 között az Erdélyi Néprajzi Tanulmányok sorozat. Ilyen előzmények után a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán a néprajz szakos képzés az 1990–1991-es tanévtől kezdődően indult újra Péntek János kezdeményezésére. A szak 1990–2000 között B, 2000–2003 között A szak státusával rendelkezett, 2003 óta mind A, mind B szakként működött. 2006-ban monoszak indult. 1990–2002 között a képzés előbb a Magyar Filológiai Tanszék, a Magyar Nyelv és Kultúra Tanszék keretében történt (tanszékvezető Péntek János), majd e tanszékből a 2002–2003-as tanévvel kezdődően vált ki a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék, amely mindmáig az egyedüli néprajzi tanszék Romániában. A képzés szintjei a korábban 4, 2005-től kezdődően 3 éves alapképzés, valamint a magiszteri (etno- és szociolingvisztika: 1996–2003, etnológia: 2003–) és a doktori képzés.
A szak fontosságát, világnézet-formáló szerepét jelzi az, hogy a rendszerváltozások mindig érintették a státusát, vagy felszámolták, vagy újraindították a képzést, a fiatalok pedig – választott szakként vagy önkéntesen – folyamatosan hallgatták előadásait. A képzésben részesültek három generációja korszakonként beépült az intézményi struktúrába. Györffy István, Viski Károly, Szendrey Zsigmond, Solymossy Sándor szerepet játszott A magyarság néprajza megírásában, Solymossy Sándor a szegedi, Györffy István és Viski Károly a budapesti, Gunda Béla pedig a debreceni néprajzi tanszék megalapozásában. A második generáció (dr. Kós Károly,1 Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila, Kovách Géza) a kolozsvári kutató- és oktatási intézmények munkatársa lett, szakkutatások elvégzését kezdeményezte (szövegfolklór, tárgyi néprajz; Moldva, Erdélyi Mezőség). Az 1990 után kiröppent nemzedék múzeumokban, kutatóintézetekben, a média és az oktatás területén helyezkedett el.
A néprajztudomány kezdeteitől a kulturális emlékezet intézeteként tevékenykedett, regisztrálta a társadalom és a kultúra változását, rekonstruálta, értelmezte a megszűnt életviteli és mentális stratégiákat, modellálta a kulturális régiók, a társadalmi formációk és egyének kulturális gyakorlatát. Az ezredforduló után tudatosodott az, hogy a kolozsvári és tágabban az erdélyi, a romániai magyar néprajzoktatás, -tudomány és -kutatás, a néprajzoktatás által meghonosított új mentalitás évszázadnál hosszabb története jelentős mértékben ismeretlen vagy dokumentálatlan. Egy korábbi, Herrmann Antal úttörő kezdeményezését és szerteágazó tevékenységét felidéző konferenciát követően2 2008-ban zajlott a Megemlékező konferencia a kolozsvári néprajzoktatás 110. évfordulója alkalmából című rendezvény. Az érdeklődés láttán a következő évek mindenikében sor került a tudomány- és kutatástörténeti konferenciára. A felhívás a következő irányokba terelte az előadók figyelmét.
1. Az oktatás neves személyiségei, intézményei, eseményei, eredményei és fordulópontjai (Herrmann Antal, Gunda Béla, Viski Károly, K. Kovács László, dr. Kós Károly, Nagy Jenő, Faragó József); kutatói életpályák, intézmények története; a kutatástörténet több esetben egy-egy személyiséget partikuláris módon kanonizált (egy gyűjtőcsoport tagja, a kultúra bizonyos területének kutatója), illetve bizonyos források alapján kanonizált. Emiatt a köztudatban élő kép egyoldalú és hiányos. Sok esetben nem tudjuk, hogy a lexikonszerű szócikkekben hivatkozott gyűjtések mikor, milyen körülmények között történtek meg. Illetve, a terepmunka eredményei hol, milyen formában őrződtek meg (családi, archívumi irattár, levelezés, fotók, hangfelvételek, videók). Kétszeresen megdöbbentő az, hogy a friss halottak életrajzi adatainak és hagyatékának sorsa olyannyira esetleges, mint amennyire a száz évvel korábban élt gyűjtőké. (Az 1990-ben alakult Kriza János Néprajzi Társaság tagjai közül elhunyt kutatók Antal Árpád, Erdélyi Péter Zoltán, Faragó József, Gub Jenő, Haáz Sándor, István Lajos, Kardalus János, Major Miklós, Nagy Olga, Nagy Ödön, Palkó Attila, Zsigmond József, Zsók Béla.)
2. Lapoknak, rádióadóknak a populáris kultúrákról közvetített képe (Erdély, Erdélyi Múzeum, Erdélyi Fiatalok, Hitel, Korunk, Művelődés). Örvendetes, hogy rendre elkészül a lapok repertóriuma. Ezek tanulmányban való megírására is szükség volna. Bizakodással tölt el, hogy a regionális lapokban megjelent gyűjtési adatok, esetleg viták, interjúk, zsurnalisztikai szövegek feltárása árnyalni fogja a hagyományok gyűjtésére tett egyéni kezdeményezések történetét.
3. Könyvkiadóknak, lapoknak a kutatások és gyűjtések kiadásában játszott szerepe.
4. Csoportos kutatások története, a gyűjtött anyagok feltárása; szakmai szerveződések.
5. A népi életforma megismerésére irányuló amatőr és intézményi-egyleti mozgalmak, kezdeményezések, felhívások, pályázatok (táncház, turizmus), kiállítások.
6. Archívumokban és magántulajdonban található néprajzi gyűjtések, gyűjtemények.
7. Közösségek életvilágának művészi (szépirodalmi, festészeti, zenei, foto-) és zsurnalisztikai reprezentációi; színpadra átdolgozott folklóralkotások, népszokások.
8. A rokon tudományok (irodalom- és művészettörténet, régészet, történelem, nyelvészet, földrajz, szociológia) és az etnológia kapcsolata.
9. A népi kultúra reprezentatív hordozóinak (faragó, énekes, táncos, vőfély) életpályája, kapcsolathálója, tudása, az általa nyújtott szolgáltatás.
10. Néprajzi-kulturális régiók/kisrégiók hagyományos kultúrája kutatásának (szakirodalmának) összefoglalása.
11. Az erdélyi hagyományos kultúra területei kutatásának (szakirodalmának) összefoglalása.
12. Települések (falvak és városok) kutatásának (szakirodalmának) összefoglalása.
A hat alkalommal jelentkezett másfél száz előadó különböző intézetekből, régiókból és tudományterületekről verbuválódott, különböző jellegű forrásokból tárt fel adatokat. Az első két konferencia előadásai a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 18. kötetében, Oktatás, kutatás, intézmények Kolozsvárt címen kerültek kiadásra 2010-ben, a következő három rendezvény szövegei pedig A néprajztudomány története. Intézmények, kutatók, kutatások címen a 20. kötetben, 2012-ben.
Tánczos Vilmos elébe ment az erdélyi magyar kutatástörténet megírásának, amikor a vallási néprajzi kutatások tudománytörténeti összefoglalását tette közzé. Tanulmánya azoknak az írásoknak a sorát folytatja, amelyek a kutatás egy-egy területén felgyűlt eredményeket összegezték.
Több alkalommal került sor az erdélyi tudományos életet meghatározó intézmények, folyóiratok intézeti keretében és a köréjük csoportosult értelmiségi körök kutatásainak, eredményeinek áttekintésére. Olosz Katalin az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Múzeum szellemi néprajzzal kapcsolatos tevékenységét követte nyomon az 1859–1948 közötti időszakban, arra figyelve, hogyan kerülhetett sor a néprajz iránti érdeklődés állandósulására. Salat-Zakariás Erzsébet a bukaresti Folklórintézet fiókjaként 1949-ben létrehozott kolozsvári Folklórintézet történetét, archívumának szerkezetét, munkatársait, állományának állapotát és mennyiségi mutatóit közli.3 Almási István az erdélyi magyar népzenekutatás műhelyeként ismert Kolozsvári Folklórintézet azon népzenei kutatásairól számol be, amelyeknek körülményeit a történelmi és politikai változások évtizedekre meghatározták. Cseke Péter a szociográfiai kutatást maga elé tűző Erdélyi Fiatalok falukutatásainak néprajzi és népművészeti szempontjait rekonstruálta.
Ugyancsak több alkalommal került az érdeklődés homlokterébe a néprajzoktatás története. Olosz Katalin egy 1905 elején kezdődő és 1906 májusáig tartó eseménysort ismertet, Sebestyén Gyula egyetemi tanári aspirációjának történetét az Erdélyi Pállal folytatott magánlevelezés alapján. Keszeg Vilmos egy alkalommal az 1942. április 16-án lezajlott kari tanács jegyzőkönyvét publikálja, amelyen ülésen a Viski Károly távozása miatt megüresedett néprajz tanszék elfoglalására pályázó szakemberek életművének áttekintése és értékelése hangzott el, valamint megszületett a helyettes tanár további igénybevételét támogató döntés. Egy következő tanulmány az 1943-ban keletkezett terjedelmes jegyzőkönyv alapján Gunda Béla Kolozsvárra telepedésének körülményeit mutatja be, ugyanakkor Szendrey Ákos, Bálint Sándor, Bartha Károly, Lükő Gábor, Kovács László és Tálasi István pályázatának értékelését ismerteti. Nora Sava a kolozsvári tudományegyetem román szakos hallgatói folklórkörének 1958–1993 közötti (azaz a képzés szünetelésének idején végzett) terepmunkáit rekonstruálta.4 Asztalos Enikő a marosvásárhelyi Népi Egyetemen 1993–2011 között általa vezetett néprajzi tanfolyam céljait és tartalmát, hallgatóinak számát és motivációit mutatja be. Ozsváth Imola az időközben megvédett és kiadott doktori disszertációjának következtetéseit foglalja össze a középiskolai pedagógusok irányító és gyűjtőmunkájának eredményeivel, szemléletalakító hatásával kapcsolatban.
Örvendetes az, hogy elkészült három könyvkiadó kiadási szemléletének, a kutatási eredmények közzétételére irányuló törekvéseinek összefoglalása. Az Újvári Mária és Tibori Szabó Zoltán szerzőpáros a Minerva Könyvkiadónak a különböző olvasói igények kielégítésére, közöttük a folklórértékek népszerűsítésére tett törekvéseit, Dávid Gyula a Kriterion Könyvkiadónak az 1970–1980-as években néprajzkutatások támogatásában és népszerűsítésében kifejtett heroikus munkáját, Vida Tekei Erika pedig a romániai változásokat követően alakult Mentor Kiadó 1995–2010 közötti néprajzi érdeklődését ismerteti.
Több szerző 20. századi kutatói életpályákat tárt fel. Tötszegi Tekla a múzeumőr és múzeumteremtő dr. Kós Károly munkásságát ismertetve adatolta, miként jelölte és taposta ki három évtizedes muzeológiai tevékenysége során az Erdélyi Néprajzi Múzeum működéséhez szükséges ösvényeket. Almási István Seprődi János és Sztripszky Hiador közös népdalgyűjtéséről értekezve a nagyközönség számára ez idáig ismeretlen személyes dokumentumokat tesz publikussá. Keszeg Vilmos az Aranyosvidék című lap 1892-ben kiírt néprajzi pályázatának pályamunkáit, részletesen Borbély Sándor folklórfeltáró tevékenységét mutatja be. Olosz Katalin Viski Károlynak a szülővárosában az 1900-as évek elején végzett balladakutatásának történetét, eredményét ismerteti.5 Tánczos Vilmos Lükő Gábor bukaresti tanulmányútját, romániai folklórgyűjtéseit, román pályatársakkal való kapcsolatát foglalta össze. Ugyanennek a korszaknak, az 1930-as éveknek a bukaresti szociológiai műhelyébe, Dimitrie Gusti falukutató mozgalmának és az Erdélyi Fiatalok kapcsolatának történetébe nyújt betekintést Salamon Márton László tanulmánya. Kürti László a kutatásszemlélet és -módszertan alakulását követi nyomon a kalotaszegi lakodalmat leíró etnológiai irodalomban. Viga Gyula tanulmánya Gunda Béla életművének egyik kérdését, a „Kárpát-Európát” bejáró „vándorok” (pásztorok, vándormunkások, -kereskedők) kultúrák, régiók között közvetítő szerepét foglalta össze. Albert Ernő, a romániai magyar folklorisztika meghatározó kutatóegyénisége, Faragó József életpályájáról és életművéről elsőnek készít összefoglaló képet. Pozsony Ferenc egy írása Vámszer Géza életművének érdemeire, egy következő tanulmánya pedig Nagy Jenő néprajzi és nyelvészeti munkásságának jelentőségére mutat rá. A Nagy Olgát már többször méltató Keszeg Vilmos az alkotói életmű három paradigmáját tárgyaló írásában azt taglalja, hogyan jutott el Nagy Olga a hagyomány feltárásától a hagyomány értelmezéséhez, a narratívumok tartalmi-formai vizsgálatától funkciójuk és kontextusuk, a folklór, a kultúra egésze, a kultúra és a társadalom, a mentalitás egységének vizsgálatáig. Gazda Klára az iparművészként, a közízlés fejlesztőjeként, a művelődésszervezőként, a tanárként és néprajzkutatóként ismert Szentimrei Judit munkásságát mutatja be. Gatti Beáta a bukovinai székelyek életmódját megörökítő Sántha Alajosról közöl pályaképet.
A két kötetbe foglalt tanulmányok azt jelzik, hogy a Herrmann Antal által meghonosított kutatásszemlélet az elmúlt évszázad során meggyökerezett és folyamatos maradt a romániai magyar társadalomban, újra és újra megújult. A kedvezőtlen politikai, ideológiai, tudományszemléleti körülmények nem tudták kiiktatni a néprajzi látásmódot. Kilépett az egyetemi képzés, az akadémiai kutatás intézményeinek keretéből, állandósult a mindennapi életben, a szerény intézményi kereteken túl beépült a hivatásos és autodidakta kutatók, oktatási, kulturális, vallási, szociális intézmények életébe. Ezzel magyarázható a teljesítmények, a kutatói habitusok, a néprajzi-honismereti reprezentációk változatossága, valamint a kutatástörténeti adatok sokfélesége és szétszórt volta.