A mai szlovákiai néprajz három nagyasszonya

Hogy kit tartunk Nagyasszonynak, az persze felettébb szubjektív dolog. Vannak nagyasszonyok, akik már nincsenek is köztünk, de ha írunk, mondunk valamit, tarkónkon ott érezzük a tekintetüket, s tudjuk, jó résen lenni (számomra Dömötör Tekla az ilyen). Aztán vannak olyanok, akik ugyan köztünk vannak, de inkább már visszavonultan, de jó tudni, hogy vannak, olykor olvashatják is munkáinkat, tehát szintén nem árt résen lenni (számomra Viera Gašparíková az ilyen). Akikről most szólok, ők nagyon is köztünk vannak.
Marta Botikováról, Danter Izabelláról és Hana Hlôškováról van szó, akik egy évfolyamban végeztek a pozsonyi Komenský Egyetem néprajz szakán (hogy mikor, fedje a feledés jótékony homálya!), s most – noha ilyesmiről hölgyek esetében nem illik beszélni – hát, ugye, mégiscsak valamilyen évfordulójuk volt ebben az évben. Egyszerre végeztek, aztán személyes pályáik a dolog természetéből adódóan szétváltak, de olykor (hosszabb-rövidebb időre) találkoztak is. A szlovákiai néprajzi életben, a maguk helyén mindhárman fontos pozíciókat töltöttek, töltenek be.
Személyes ismeretségeink, barátságaink különböző időktől datálódnak. A legrégebben Izával ismerkedtem meg, még egyetemista korunkban. Fehérváry (akkor még Nagy) Magda hozott össze az akkor még Tóth Izával a Budaörsi úti kollégiumban, s arra emlékszem, hogy az ott egybecsődített néhány szlovákiai magyar (bár nem csak szlovákiai magyar, mert emlékeim szerint ott volt a vajdasági Klamár Zoltán is – lám így kapcsolódnak még az ünnepi köszöntők is), szóval néhány néprajz szakos hallgatóval leültünk, és egy estét végigbeszélgettünk, vitáztunk arról, hogyan is kellene megreformálni a szlovákiai magyar néprajzi tudományosságot. Mi, a kevés konkrét otthoni tapasztalattal rendelkező „pestiek” radikálisabbak, földtől elrugaszkodottabbak voltunk, míg Iza, aki már akkor személyesen is ismert néhány, általunk kritizált „nagy öreget”, pragmatikusabb, reálisabb álláspontot képviselt. Aztán ezek a szakmai kapcsolatok folytatódtak és tartanak, noha különböző intenzitással és hőfokon, máig. Mártával később, már érsekújvári muzeológus koromban, a nyolcvanas évek közepe táján ismerkedtem meg személyesen. Akkor még Sigmundovának hívták, és Léván jelent meg egy sokszorosított technikával készített füzete a nagypeszeki családi életről és szokásokról. Ennek volt egy bemutatója Nagypeszeken, ahová én is elmentem. Hazafelé a vonatban megkértem, hogy dedikálja nekem a munkát, s már előre örültem, hogy meglesz az első, a szerző által szlovák nyelven (!) nekem ajánlott könyvem. Nos, tévedtem. Márta, udvarias ember lévén, a szlovák nyelvű munkát magyarul dedikálta. És azóta is így vagyunk, ha szlovákul szólalok meg, magyarul reagál, vagy fordítva. Aztán általában amolyan kétharmad pressburger módra kommunikálunk.
Hanka a legfrissebb ismeretség, legalábbis ami a személyes kapcsolatokat, együttműködést jelenti. Annak is van persze öt, hat, hét éve, hogy Voigt Vilmossal Pozsonyban járva a néprajzi tanszéken leültünk hosszasabban beszélgetni. Aztán szerveztünk egy, szerintem, sikeres csehszlovák–magyar folklorisztikai konferenciát Komáromban, annak lecsapódásaként egy tematikus Acta-számot, és Hanka azóta is számomra a morva, cseh kapcsolatokat is jelenti, miközben hosszú ideig a Szlovákiai Néprajzi Társaság elnökeként minden vasárnap délelőtt (nyilván a férje főz) küldözgette a legfrissebb szlovák néprajzi híreket. Amióta nem elnök, ezek az információk sem érkeznek…
Nincs ez mindenütt így, de nálunk, itt, Kelet-Közép-Európában szeretjük a népi kultúrát három nagy jelenséghalmazra, az anyagi, a szellemi és a társadalmi javak halmazára tagolni. Nagyon gyakran az egyéni kutatói specializálódások is e felosztás mentén realizálódnak. Nos, a most ünnepelt három hölgy, munkásságával, mintegy jelképesen lefedi az egész népi kultúrát, Iza a maga muzeológusi, jobbára tárgyakkal dolgozó munkásságával az anyagi, Hanka a maga nagyobbrészt a prózai népköltészet vizsgálatát művelő életével a szellemi néprajzot, folklorisztikát, Márta pedig a társadalmi néprajz (bár lehet, hogy ő szívesebben olvasna itt szociálantropológiát) művelésében jeleskedik.

Mindezekkel (s persze még sok más egyébbel is) e három Dáma számomra valamiféle csehszlovák hangulatot személyesít meg, olyant, amiben a szlovákok és csehek mellett egyenrangú helyük van a magyaroknak is. Jó tudni, hogy vannak, s legyenek még nagyon sokáig, még akkor is, ha sokan kellemetlennek találják tekintetüket a tarkójukon. Tegyenek róla ők, hogy ne legyen ez a nézés kellemetlen, hanem sokkal inkább ösztönző, inspiráló, biztató. Ez viszont már nem a tekinteteket kibocsátókon, hanem a célpontokon múlik. A tét az, remélem, ez már eddig is nyilvánvaló volt, hogyan tudjuk átugrani az elődeink által bizonyos magasságban elhelyezett lécet…
Mnoga ljeta, mnoga ljeta, mnoga ljeta, živijó…