szombat, június 12, 2021

(Szubjektív sorok Klamár Zoltán hatvanadik születésnapjára)

Amikor megláttam ezt a fotót, első gondolatom ez írás címe lett, noha neki (hogy el ne bízza magát!) azt írtam, na, Klárika lencsevégre kapta a tetten ért almatolvajt. Már ennyiből is gondolhatja az olvasó, nem tegnapi az ismeretségünk, barátságunk Klamár Zoltánnal (a továbbiakban csak Zoli), de ha agyoncsapnának, sem tudnám megmondani, hogy először mikor is találkoztunk. Persze Ő nyilván emlékszik rá (na, ja, az idősebb élettapasztalata meg bölcsessége!), de hát meg nem kérdezném tőle (már megint a miatt az esetleges magát elbízás miatt), tehát találgatok inkább. Rémlik, hogy egy néprajzi tanszéki esten a budapesti Ménesi úti kollégiumban? B. Kovács István, meg Katona tanár úr társaságában, négyesben váltottuk meg éppen a világot, azaz oldottuk meg a szlovákiai meg a vajdasági magyar néprajzi kutatás problémáit. Aztán a Budaörsi úti kollégiumbeli szobánkban, Varga Bélával egy harmadik szobatárs után kellett néznünk (de gyorsan, nehogy valakit, nekünk nem tetszőt, a nyakunkba varrjanak), s gyakorlatilag első gondolatunk Klamár Zoli volt. Ha jól számolok, három évig voltunk szobatársak (Varga Bélát, aki közben átigazolt a Ménesi úti kollégiumba, közben Gróf Péter váltotta), s ez a hármas, az egyenkénti magyar–néprajz, néprajz–régészet, régészet–történelem szakpárosításaival (ami még a Varga–Gróf váltás során sem változott meg) rendkívül gyümölcsözőnek bizonyult. Azt hiszem, kölcsönösen sokat tanultunk egymástól.
Beszélek, beszélek, hiszen én tudom, kiről van szó, de az olvasó nem biztos. Zoli az akkor még jugoszláviai Vajdaságból jött, egészen pontosan Topolyáról, nagy elszánásokkal és tenni akarással. Mindketten ugyanazt akartuk: jól megtanulni a szakmát (mindkettőnk esetében ez a néprajz volt), és aztán majd odahaza fölforgatni a világot, megmutatni, hogy mi a tudomány (mintha bárkit is érdekelt volna ez mind idehaza, mind odahaza… Fiatalok és naivak voltunk, no…) Éjszakákat beszélgettünk, vitatkoztunk át, igen, sokszor veszekedtünk, aztán megint tervezgettünk; mi már akkor (az 1970-es évek második felében járunk) lebontottunk minden vasfüggönyt, és még azt is elhittük, hogy majd egyszer együtt is tudunk dolgozni. Különben nem projektekben gondolkodtunk (ezt a szót akkor még nem is ismertük), de kutatási terveket (ami voltaképpen ugyanaz, csak annak van értelme) kovácsolgattunk, hasonlítgattuk össze, mi az, amit tudunk a vajdasági magyarok népi kultúrájáról, s mi az, amit a szlovákiai magyarokéról? És hát, hogy mit is kellene tenni? Mindent persze, hiszen ami addig volt, az fabatkát nem ért – állapították meg az örökkévalóság papírformája szerint – az akkori ifjú titánok. S noha akkor semmi jele nem volt annak, hogy valaha is valóban zökkenőmentesen, tényleg együtt lehessen dolgozni; olyannyira nem, hogy egyszer – félig tréfásan, félig komolyan – még azt is megígértük egymásnak, ha valamilyen lövészárokban egyszer egymással szemben találnánk magunkat, hát egyikünk sem fog lőni a másikra. S mit ad Isten? Mégis nekünk, az akkori naiv fiataloknak lett igazunk. Igaz, mindenféle vargabetűkkel és völgymenetekkel (Zoli még ama bizonyos lövészárokhoz is testközelbe kerülve), de mára mégiscsak napi kapcsolatban vagyunk, és együtt is dolgozunk (elég megnézni jelen kötet tartalomjegyzékét). Olyannyira kapcsolatban vagyunk, hogy miközben e sorokat írom, Neki köszönhetően tényleg hernyóként araszolgatván a képernyőn, folyamatosan küldözgeti a beszámolóit. Én meg természetesen válaszolok rá, egyre ingerültebben persze, mert ismét a gyeprácsok lerakásának fortélyairól értekezik… Azt is úgy csinálja, mint minden mást: csak pontosan, szépen. Aztán, ha kiderül, valamelyik megsüllyedt, hát fölszedi, alábunkózza a földet (így írja!), újrarakja. Végső soron ezt tesszük egész életünkben: amit elrontottunk, próbáljuk rendbe hozni. Alábunkózni!
Noha néprajzi pályafutása sajnálatos módon egy időre megszakadt, de ismét talpra tudott állni, s mára jóval többet (és talán maradandóbbat, de ezt a kortárs nem tudja eldönteni) produkált, mint jó pár, folyamatosan a szakmában, annak is kiemelt munkahelyén dolgozó pályatársa. Alapvetően az anyagi kultúra, annak komplikált összefüggései, illetve (végképp nem meglepő módon, hiszen a soknemzetiségű Vajdaságban született, s a mai napig azt tartja hazájának, kiemelt kutatási terepének) az etnikai kérdések iránt érdeklődik. Nem akar ez a kis köszöntő életműelemzésbe átcsapni (annál is inkább nem, mivel ez az életmű még korántsem lezárt), tehát inkább csak ízelítőül jegyzem meg, hogy összeállította választott szülővárosa, Magyarkanizsa képeskönyvét (1996), majd Harkai Imrével, akit alighanem egyik mesterének tekint, közösen jegyzett, korszerű szemléletmóddal megírt könyvében Adorján népi építészetét mutatták be (1997). Az építkezés és gazdálkodás viszonyrendszerét is vizsgálja a Tanyák, parasztgazdaságok Magyarkanizsa vidékén (1900–2000) című kötetében (2006). Ami az etnikus, interetnikus kapcsolatok kérdéskörét illeti, nos, ezzel kapcsolatban szervezett Aszódon egy nagysikerű konferenciát (a mai napig sajnálom, hogy egyéb elfoglaltságaim miatt nem lehettem ott személyesen), aminek lenyomata egy, mára alapműnek számító, Általa szerkesztett konferenciakötet (Etnikai kontaktzónák a Kárpát-medencében a 20. század második felében. Aszód 2005). Az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztatja a különböző etnikumok, a más-más kultúrájú, vallású embercsoportok együtt vagy egymás mellett élésének, az etnikus szimbólumok szerepének a kérdésköre. Csak néhány tanulmánycím: Az etnikai alapú szegregáció gyakorlata a Vajdaságban: szerémségi és bácskai példák (2009); Egy jel jelentéstartalmi változása – kopjafaállítás két észak-bácskai faluban…(2010); Az emlékezet terei – a térhasználat horgosi (Horgoš – SRB) gyakorlata (2011) stb. Tudatosan nem emlékeztetek az Acta Ethnologica Danubiana, a Fórum Társadalomtudományi Szemle vagy az Eruditio –Educatio lapjain megjelent írásaira, feltételezve, hogy az e sorokat olvasó érdeklődő azokat úgyis ismeri.
Vissza a képhez! Noha végül is véletlenül jutottam hozzá, de nagyon megörültem neki, mert (olvasatomban) tökéletesen kifejezi Klamár Zoli habitusát. Nézzék csak meg azt a szúrós, vesébe látó tekintetet, amely minden dolgok mélyére akar hatolni, aztán a kezében az annyi almát, amennyi elfér benne: erről fiatal korunk mindent akarása jut eszembe. De ha földhözragadtabban közeledünk a képhez, akkor is igaz: tudja, aki tudja, kartali házuk kertje első termését szorongatja. Örömmel! Befelé örül persze, de én látom, hogy azt teszi. Gyűjtögető, betakarító típus egyébként is. A legutóbb, amit olvastam Tőle és hosszabb lélegzetű munka, választott szülővárosa, Magyarkanizsa könyve, a Kincses Kanizsa (már amennyiben, ha ez maradt a cím), amely az újvidéki Fórum Könyvkiadónál várakozik megjelenésre. Egy szilárd szakmai háttérrel szépírói erényeket fel-felvillantó lírai városrajz. Lektorként olvashattam: élmény volt!
Tudom, hogy nem csak az almafáit metszi gondosan (hogy jövőre is legyen termés), de most, amikor e köszöntő utolsó sorait írom, már éppen a Vajdaságban van, ahol konferenciázik, kutat (mellesleg egy kis pálinkát is főz a sógorával), készül tehát a jövőre, a jövendő termésbetakarításaira.
Jó egészséget, víg kedélyt, és mind a kertben, mind az íróasztalodnál sok-sok éven át tartó bő termést kívánok Néked, Zoli!
Barátsággal