péntek, június 25, 2021

Ha csak a szorosabban vett prózaepikus magyar és nem magyar népköltészet kutatóit vesszük sorra, nem panaszkodhatunk a nemzetközi (ritkábban a hazai) elismerés hiányára. Katona Lajos, Heller Bernát, Honti János (bizonyos fokig ide sorolhatjuk Róheim Gézát is) jelentőségét a vezető külföldi kollegáik hamar felismerték, bevonták őket „nagy vállalkozásaikba”. A második világháború után nálunk is megjelenő, borzalmas előzményeivel kezdődő több mint másfél évtized ezt sokban felszámolta, ám az 1950-es évek végére, legfőképpen Ortutay Gyula személyén keresztül e nemzetközi kapcsolatrendszer újraéledt, sőt a korábbinál jóval szélesebb, szerevezettebb formában. Generációk élvezhették ennek előnyeit.
Ennek a folyamatnak a legsikeresebb szereplője volt Dégh Linda. Minthogy sosem tagadta magyar hátterét, e dicsfényéből még másokra is jutott egy-két sugár. Ennek ellenére Magyarországon igazában máig sem méltatták életművét, főleg ennek második részét. Ehhez a maga viselkedése is hozzájárult: sokan nem szerették (még „tanítványai” sem). Ha fellapozzuk Katona Imre, Vargyas Lajos, ám akár Ortutay Gyula ön.életrajzi írásait – megtaláljuk ennek egyértelmű visszatükröződését. És még azok is, mint Dömötör Tekla vagy Dobos Ilona, hasonló visszaemlékezéseikben, noha nem támadják – főként vezetői képességeit és kollegialitását nem is dicsérik.
Dégh Linda 1918. március 18-án született, Budapesten. (Saját maga „korrigálta” később az évet 1920-ra – és kortársai gaudiumára). Családja jómódú polgári volt. Ezt tompítandó az 1950-es években Linda mindig feltüntette, hogy rokona volt Doktor Sándor (1864–1945), a pécsi orvos és munkásmozgalmi vezető az 1918-tól létező „baranyai direktóriumban”, egy nagy műveltségű, világot járt orvos, valódi kommunista, aki 1921-ben Jugoszláviába menekül és Magyarkanizsán lesz orvos, 1941-ben a bevonuló magyar hatóság elfogja, 10 évi fegyházra ítélik. Linda családi neve Doctor volt, még egyetemi doktori értekezését is e néven nyújtotta be. (Anyja családi neve lehetett Dégh. Linda fivére, Frici is orvos volt, és egymás mellett laktak a Kossuth Lajos utca elején.) Rokona volt Engl Géza, a Corvina Kiadó németre „sztár”-fordítója is, aki majd a kakasdi népmeséket ültette át. (És a „bűvös békát” először stinkender Frosch formában adta vissza.)
Budapesti iskoláit már reformátusként fejezi be, az evangélikus gimnáziumban érettségizik. Már fiatalon érdeklődik az avantgarde színház, pontosabban a Szentpál Olga irányította mozdulatművészet iránt. A kistermetű, szinte súlytalan fiatal hölgy egy „Lila sikoly” című hipermodern táncjátékban jelenik meg, ahol a fiúk magasba nyújtott tenyerükön adogatják egymásnak. E körben ismerkedik meg a táncosnő Kemény Zsuzsával, Ortutay későbbi feleségével – és Ortutayval is. Linda később is imádott táncolni, testsúlyára pedig kínosan vigyázott – egyébként igen disztingváltan és nagy gardróbból öltözött. Szabolcs megyei rokonainál tett nyaralásai során már iskolásként elkezdi lejegyezni a népköltési szövegeket: öreg juhászok és kocsisok elbeszéléseit. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen angol–magyar szakon végez. Egyik tanára Horváth János volt, aki a népies ponyvairodalom kutatására buzdítja. Még Pais Dezső is tanította. Amikor 1940-ben Ortutay megindítja az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozatát, már ahhoz a mesegyűjtő csoporthoz (Kovács Ágnes, Belatini Braun Olga, Virány Judit) tartozik, akik egy-egy mesélő vagy falu elbeszéléseit a teljesség igényével gyűjtötték – rendszerint gyorsírással. 1942-ben jelenik meg tőle előbb egy válogatás, majd egy kétkötetes szöveganyag: Pandur Péter meséi, egy igen érdekes, Pest környéki és „kétlaki” embertől. Ez volt doktori értekezése is (1943). Évtizedekkel később, a már az Egyesült Államokból hazalátogató Linda ismét találkozott egykori mesélőjével, és rögzíthette az évtizedek alatt megváltozott szövegeket.
Már e mesék kiadását is a Magyarságtudományi Intézet finanszírozta. 1945 után a közismert nevén Teleki Intézet megbízásából készíti el „A Magyar Népkutatás Kézikönyve” számára A magyar népi színjáték kutatása áttekintést. Amikor „szétszervezik” ezt a kutatóhelyet, Dégh Linda a budapesti egyetem ekkor már Ortutay vezette Néprajzi Intézetébe (a Folklore Tanszékre) kerül. A korra is jellemző, hogy az átcsoportosítás anyagi feltételeit sajátos módon tudták biztosítani. Dégh Linda egy ideig mint „székesfővárosi főbába” kapott havi fizetést. Ő is, akárcsak Dömötör Tekla, dolgozott a Szabó Ervin Könyvtárban is. 1951-től az egyetemen ő („Bapszi”, ahogy régi becenevén említették) lesz Ortutay folklorista-helyettese, főként annak kultuszminisztersége idején, aki a soros elvégzendő feladatokat bízza rá. Így szerkeszti meg A szabadságharc népköltészete (1952) antológiát, amelynek bevezető áttekintését mások dolgozatai alapján készítette. (Vádolták is érte plágiummal…) A „társadalmi-történeti népköltészet-kutatás” mintapéldányának szánták a Kálmány Lajos kézirataiból összeállított Történeti énekek és katonadalok vaskos kötetét (1952). Ennek társadalomelméleti előszavát a nem igazán népdalkutató Linda írta, és ebben nem csupán Kálmány szociális érzékenységét vagy a magyar parasztok osztálytudatát méltatta, hanem hosszasan támadta az „anglo-amerikai imperializmusnak” (leginkább a funkcionalista iskolának) a gyarmati népekkel szemben kifejtett gaztetteit. Viszont, amikor pár évvel később ő tanította a néprajz szakos hallgatóknak a „bevezetés a folklorisztikába” tantárgyat, az amerikai Alexander Goldenweisernek a Szabó Ervin Könyvtári példányából oktatta a „kulturális antropológiát”. Amikor ő készítette el a Népköltészet egyetemi jegyzetet, ebben melegen méltatja a marxizmus, az októberi szocialista forradalom, a Szovjetunió, a Szovjet Írószövetség, Gorkij, Lenin, sőt Sztálin tevékenységét – nemcsak 1960-ban, hanem még 1964-ben is. Igen tanulságos ez a „kézirat”-ként megjelenő bölcsészettudományi kari jegyzet. Általános, tudománytörténeti, műfajonkénti ismereteket ad, nyilván saját egyetemi előadásainak jegyzetei alapján, sőt Ortutay Gyula korábbi jegyzeteiből is részeket átvéve. Ma is elfogadható olvasmány e jegyzet, feldolgozásmódja és példaszövegei a Gyulai Pál óta (1888) ismert budapesti egyetemi jegyzetek sorába illeszkednek. Nyilvánvalóan ennek, az évek során át újrasokszorosított, és főként az akkor a magyar szakon mindenki számára kötelező félévhez tartozó jegyzet meghaladására készítettük el igen hamar, már 1966-ban A magyar népköltészet egyetemi jegyzetét, későbbi egyetemi tankönyvünk kiindulópontját, amelyben tudatosan egy jóval „fejlettebb” áttekintést kívántunk megfogalmazni, ekkor már igazában a néprajz szakos hallgatók számára.
A Kálmány-kötet körül kibontakozó vitában azonban (akkor) nem az említett ideológiai rövidre zárást kifogásolták, hanem a túlméretezett és pontatlan szövegjegyzeteket. Dégh Linda vezette a „munkásfolklór” kutatását, majd ezt a feladatot az egy idő múlva ugyancsak a Folklore Tanszékre került Dömötör Tekla, tőle részben Katona Imre vette át (sőt még magam írhattam a munkásdalkutatásról). Linda 1956-ig a Magyar Dolgozók Pártjának aktív tagja volt – mint oly sokan mások is a magyar néprajz köreiben. Legközelebbi baráti körük mégis a budapesti baloldali városi értelmiség volt, mint Goda Gábor, Janikovszky Éva, Kolozsvári Grandpierre Emil, ide értve valódi „ellenállókat” is. Linda csakhamar visszatért a mesekutatáshoz: a Tolna megyei Kakasdra telepített/menekült bukovinai székelyek körében gyűjtött (előbb-utóbb már magnetofonnal), elsősorban az előző mesélők elmúlása következtében előtérbe kerülő Palkó Józsefné, Zaicz Zsuzsanna meséit. Ennek nemcsak kétkötetes közlése (1955–1960) jelent meg, hanem az elméleti tanulságokat részletesen megfogalmazta Népmese és társadalom című monográfiájában (1955). Ez volt az első, az akkori új rendszer szerinti folklorisztikai tárgyú kandidátusi disszertáció Magyarországon. (A második Diószegi Vilmosé.) Magyarul ugyan nem jelent meg, ám a könyvet németre lefordították, és az akkor virágkorát élő NDK-néprajztudomány nevezetes kiadványsorozatának 23. köteteként kiadták: Märchen, Erzähler und Erzählgemeinschaft – Dargestellt an der ungarischen Volksüberlieferung címmel (1962) – és ily módon évtizedekre az európai német nyelvű „mesebiográfia” kézikönyvévé vált. Linda szinte teljes tudománytörténeti áttekintést adott a mesélőkre vonatkozó korábbi kutatásokról, és az olvasóknak az lett a benyomása, hogy Magyarországon még létezik az eleven mesélés. (Nagyjából ugyanebben az időben hasonló „ex oriente lux” világsikert ért el Fél Edit és Hofer Tamás Átány-kutatása, amelynek egyes részei németül vagy angolul is megjelentek, és itt is igazán tüzetes tudománytörténeti adattár mutatta be a korábbi „falumonográfiákat”.) A kiváltképpeni elismeréseket tanulságos külön is hangsúlyozni, mivel más művek (mint például Vargyas Lajos európai balladatörténeti áttekintése) nem kaptak ilyen, megérdemelt sikert.
A történetet még folytatjuk, ám most Dégh Linda életének megváltozásáról kell szót ejteni. Ő, aki minden elismerést élvezett Magyarországon, 1964-re vendégprofesszori meghívást kapott Bloomingtonba, az összehasonlító folklorisztika még Stith Thompson kialakította amerikai fellegvárába. Az akkor ott átalakuló tanrendben szükség volt egy „európai” folkloristára. Egy év után nem tért vissza Budapestre, végleges professzori állást kapott. Ő maga ezt a lépést úgy indokolta: itthon túl sok akadályba ütközött, ellenségei üldözték. Munkahelyi főnöke, Ortutay, akinek hivatalosan „tisztázni” kellett a disszidálást: viszont hálátlanságról, féktelen becsvágyról és karrierizmusról beszélt – és szemmel láthatóan személyesen is meg volt sértve. Különösen azután, amikor Bloomingtonban akkori főnöke Lindának, Richard Dorson kiadta a Folktales of Hungary (1965) kötetét, és amelynek előszavában a tőle megszokott éles nyelvvel „méltatta” a magyarországi sztálinistákat, mint Ortutay vagy Dömötör Tekla – és kifelejtette e sorból éppen Dégh Lindát. 1964 után egy időre megszakadtak Linda hivatalos hazai kapcsolatai. Ő már ezelőtt is, Budapesten, az akkor divatba jövő mondakutatás szervezője volt, valamint a modern elbeszélések vizsgálatát végezte. Bloomingtonban elsősorban egyetemi előadó volt. Az itthon oly elszánt terepmunkás Amerikában csak ritkán járt az egykori magyar kivándorlók között. Legjelentősebb ilyen tárgyú munkája négy életrajzot mutat be: Four Lives: People in the Tobacco Belt (1975). Egy ötödik életrajz magyarul jelent meg 2001-ben: Nagyszékelytől Delhiig. Egy magyarországi német életútja (1943–1974). Lassan, de elkészült német nyelvű monográfiájának angol fordítása: Folktales and Society címmel (1969). 1989-ben ennek új kiadása jelent meg, amelynek utószavában elmondja, 1980-ban ismét járt Kakasdon, és ott milyen társadalmi változásokat tapasztalt. A maga nemében egyedülálló kötete a Hungarian Folktales. The Art of Zsuzsanna Palkó (1995), amely közli Zsuzsi néni 35 meséjének teljes szövegét, Linda rövid bevezetőjével. Páratlan munka: egy magyar parasztasszony repertoárja egy világnyelven. Az egykori tanítvány, Carl Lindahl bevezetője kellő mértékben magasra értékeli Linda munkásságát.
Bloomingtonban (és általában az Egyesült Államokban) az 1960-as évek végén az új, városi, a diákok által gyakorolt, vagy az új médiákban megjelenő folklór volt a fő téma. Dégh Lindának mindig is kiváló abszorpciós érzéke volt: rögtön felismerte azt, mi „van a levegőben”. Ehhez az új anyaghoz elbeszélés-biológiai tanulmányokat is írt – akkori (élete végéig megmaradó) férjével, Vázsonyi Endrével, aki (a neves liberális politikus családjához tartozott) Budapesten jogot végzett, és egy tipikus pesti intellektuel, igen művelt, baloldali liberális értelmiségi, kiadói vezető és sajátos humorú anekdotázó volt – és akinek finnugrisztikai könyveket kiadói állást szerzett a szintén Bloomingtonban működő Thomas A. Sebeok). Ezekben a hagyományos elbeszélések láncolatáról, egy-egy közösségen belül a történetek általában ismertségéről, hiedelemmondák esetében az elhívók/szkeptikusok dialektikájáról esik szó: egyre inkább mondák vagy ezekhez hasonlító modern történetek példáival. Linda nem volt összehasonlító folklorista vagy filológus, a szövegek felépítése, kommunikációs rendszere nem érdekelte, a strukturalizmusról lesújtó véleménye volt. Viszont a nevesebb és befolyásosabb amerikai folkloristákkal következetesen ápolta kapcsolatait. Gondosan ügyelt arra, hogy európai konferenciákra is eljöjjön, itteni kapcsolatait is meg-megerősítve. Disszidálása után itthon azt várták, hogy egyre jobban fizető egyetemekre fog ugrani, ám ő igazán hűségesen a helyén maradt Bloomingtonban – igazán hosszú életének több mint felében. Noha az amerikai „vezető-rotációs”, ám élethosszig tartó állást (tenure) adó rendszerében sokszor került előtérbe, elnökségekbe, programok vezetésébe, szerkesztőnek, ám ennél többször itt is, legkésőbb egy idő után „második ember” maradt, immár elégedetten. Akik most emlékeznek rá, még enyhébb megszövegezésben is szóvá teszik céltudatos, kemény, akár részvétlen magatartását. „Distinguished Professor” volt, Amerikában megkapta a Fulbright-jutalmat és a Chicago Folklore díjat; Európában a Pitrè-díj, a Folk Narrative Society és a SIEF tiszteleti tagsága jutott neki. Több országra kiterjedő előadóutat szervezett neki az akkor már Turkuban működő Nordic Institute of Folklore. Itthon a Magyar Néprajzi Társaság tiszteleti tagja, 1995-ben az Ortutay-emlékérem kitüntetettje lett. Noha nekrológjaiban nem szerepel ez az adat (nyilván nem írták oda személyi kartonlapjára), 2002-ben a debreceni egyetem díszdoktorává avatta. Életének nem is legvégére a bloomingtoni „első presbiteriánus” gyülekezet tevékeny tagja volt. Gyakorlatilag szinte mindvégig élte a nyugdíjas egyetemi tanár életét, egy máig tipikusan „Midwest” jellegű egyetemi városban, amely akkor is, most is a hungarológia egyik központja.
Voltaképpen sosem szakadt meg kapcsolata több magyar kollégájával. Noha hosszú várakozás után, 1978-ban végül Texasban megjelent nemzetközi szerzőktől összeállított tanulmánygyűjteménye (Studies in East European Folk Narrative), amelyet még itthon állított össze, az Akadémiai Kiadó számára. Ebben olvasható tőle a sajátos magyar mesetípus (?), „Az égigérő fa” bemutatása – Linda egyetlen „hungarológiai” dolgozata. Az 1970-es években sokszorosára nőtt az amerikai–magyar kutatási együttműködés lehetősége (Ford-ösztöndíjak, Fulbright-ösztöndíjak, IREX stb.). Magyar kollégák tucatjai jutottak ki különböző módon és különböző amerikai folklorisztikai/néprajzi intézményekbe. Dégh Linda segítette ezeket a törekvéseket. Több ilyen megbeszélés is volt Bloomingtonban vagy Budapesten – ám ezek mintegy letudták a beszámoló-kötelezettséget, és a nagyhorizontú tervek eredményei igazán ritkák és szétszórtak lettek. Noha sokan jártak és kutattak Bloomingtonban, akár Hofer Tamás, Vargyas Lajos, Kriza Ildikó, Hoppál Mihály, Niedermüller Péter és mások, ám közülük csak Fejős Zoltán írt hosszabb tanulmányt, monográfiát a magyar bevándorlók generációiról. Linda először az 1971-es párizsi (alakuló) SIEF-konferencián találkozott ismét volt kollégáival. Ám Ortutay végül mégsem jött el, csak szóban küldött békülő üzenetet. 1973-ban a Sol Tax által szervezett chicagói etnológiai világkongresszuson több tucat magyar résztvevő volt, köztük Ortutay Gyula is. A kihelyezett folklorisztikai szimpóziumot pedig éppenséggel Dorson rendezte, Bloomingtonban. Itt konszolidálódott kettejük viszonya. A közismerten narcisztikus Ortutay 1972-ben, amikor tanulmányai angol nyelvű válogatása (pontos meghatározással: Hungarian Folklore. Essays) megjelent, ezt mondta: „Ebből a könyvből végre az amerikaiak is rájöhetnek, hogy nem Linda találta ki az egyéniségkutatást.” Linda már említett tanulmánykötetében – Narratives in Society: A Perform-Centered Study of Narration (1995) – a bevezetés egy hosszú cikk arról: „Mit nyújt a mai narratív-kutatáshoz Ortutay Gyula és a budapesti iskola”? Ritka gesztus egy volt „tanítványtól”! Ez a 400-lapos könyv egyébként a Folklore Fellows Communications sorozatában jelent meg (amelyben, szerencsére más magyar hölgyek is, mint Dömötör Tekla, Pócs Éva is megjelentek). 1980 óta eleinte nyaranta, majd ritkábban járt Magyarországon, egykori barátai is megfogyatkoztak. Ekkor kapta meg magyar elismeréseit, és a Néprajzi Múzeumban életrajzi filmjét készítették el – noha ő sosem volt az intézmény munkatársa.
Utoljára Legend and Belief: Dialectics of a Folklore Genre kötetében (2001) a már a pályán fél évszázada ott levő kutató foglalta össze a „mai történetekről” és ezek előadási módjairól szóló dolgozatait. Ez egy 500 lapos monográfia a hiedelemmondáról, viszonylag hagyományos felfogásban. Alapos, sok példát bemutató, impozáns vállalkozás, Dégh Linda „amerikai” korszakának csúcsteljesítménye. Egyébként ebből is kiderül, ami egyébként egy korábbi tanulmánykötetében (American Folklore and the Mass Media, 1994) is megfigyelhető volt – ez a céltudatos folklorista valamelyes vonzalmat érzett a mágia, a kísérteties és az ijesztgetés irányában. Halloweenkor elemében volt, maga is rémnek vagy vámpírnak öltözött. Amikor utóbb beszéltünk a mai folklorisztika teendőiről (a koppenhágai modern monda konferencián) egyetértettünk abban, hogy a „modern monda” esetében is célszerű a régi feljegyzéseket, írott forrásokat fokozottan figyelembe venni. Ezt azonban maga nem gyakorolta. Egyetértettünk abban is, hogy e témakör sok része egyszerűen „műfajelméleti” jellegű. Főként Vázsonyival együtt írott tanulmányaiban láthatjuk – maga is elismerte, hogy egy szigorú műfajelmélet (akár amerikai változatában, amint ez például Dan Ben-Amos munkáiban megtalálható) – távol állt tőle.
Életművében az általa gyűjtött magyarországi mesék és a Bloomingtonban tudomására jutott „modern mondák” alkották az empirikus anyagot. Minthogy nagyon ritkán vallott „fantasztikus” nézeteket (amint még itthon, például a mesekeret „mágikus” voltáról) – dolgozatai fennmaradnak. És megmarad bennük a sok magyar hivatkozás.
Tulajdonképpen nem is súlyos betegség, inkább az öregkor hozta, hogy 2014. augusztus 19-én, otthonában elhunyt. Egyeteme és az amerikai folkloristák megemlékeztek róla. Hosszú élete során több társadalmat és annak több periódusát tapasztalta meg. Arról, hogy az ilyen kihívásokra miként válaszolt – mára nyilván megengedőbb nézetet vallhatunk, mint Budapestről távozta idejében. Jelentőségét mindenhol megérezték: Budapesten csakúgy, mint Bloomingtonban. Mivel idős korában sem változott felkészültsége (a Legend and Belief 80 éves korában jelent meg) voltaképpen már nem csak az utána következő, hanem az ez után jövő generációt is túlélte. Akikkel viszont már nem sok mondanivalójuk volt egymás számára.
Nem kívánom személyes élményekkel telefűzni az emlékező írást. De nyilvánvalónak tartom, hogy a mi generációnk tudja igazán észrevenni Linda alapvonásait. A fiatalabbak már nem tudják, milyen volt a magyar és a közép-nyugati társadalom mondjuk egy fél évszázaddal ezelőtt. Élete utolsó évtizedeiről a Bloomingtonban huzamosan élő Szemerkényi Ágnes tudhatja a legtöbbet. Minthogy Lindának családja nem volt, csak kutyái, egyes diákjainak emlékei adhatnák ki portréját. Ám ez utóbbit tudtommal nem gyűjtötték.
Szakdolgozatomat („a mese stílusa”) hozzá írtam. Egyáltalán nem kedvelte – hogy finoman fogalmazzak. Disszidálása után egyetemi szobáját örököltem, és rögtön taníthattam is „Amerika népeit” majd a folklórba „bevezetést” – ami addig az ő penzuma volt. Segítettem itthon maradt iratai külföldre juttatásában. Jártam Bloomingtonban, még lakásán is, és sok nemzetközi kongresszuson beszélgethettünk – természetesen perfekt magyarul. Sajnos, a Magyar Néprajzi Lexikon szócikkében (1977) hiányzik legtöbb „érett” amerikai művének megemlítése és az Enzyklopädie des Märchens korai kötetében (1981) is csak egy rövid címszó olvasható róla. Ezzel nagyon elégedetlen volt, hiányolta belőle a nagyra értékelést – pedig ő maga írta a szöveget, pontosabban neki adtam át a felkérő levelet, ami akkor még lakonikus fogalmazást igényelt. Azért a világhálón részletesebben lehet tájékozódni életéről és műveiről. 1990-ben (hivatalos 70. születésnapján) a Néprajzi Hírekben köszöntöttem. Az Ethnographiában pedig méltó terjedelemben ismertettem Legend and Belief kötetét, és ez a recenzió angolul is megjelent. Ismereteim szerint ez a legalaposabb recenzió – bármelyik könyvéről. Maga is elismerte ezt, bár itt is még több direkt dicsérő szóvirágot is szívesen vett volna. Sok anekdotát mesélhetnék, mint találkozását Faragó Józseffel, vagy hal-ebédünket Ortutay Tamásnál, aki igazán kis gyerekként láthatta őt. Sőt megemlíthetném azt, amikor a Champs Elysées egy elegáns vendéglőjébe kibékülésre hívta össze a volt Folklore Tanszék munkatársait – ám a randevúzó Dömötör Tekla nem jött el –, viszont a három magyarnak fogalma sem volt arról, hogyan kell franciául rendelni és mivel lehet az articsókát enni. Párizs egyébként Linda számára ugyanúgy ismeretlen világ volt, mint Katona Imrének vagy nekem.
Dinamikus, ám józanul számító ember volt. Magyar viszonylatban kifejezetten gazdag. Szerette a kihívásokat és rögtön válaszolt rájuk. Például a kollegák között neki volt legelőször autója. (A második volt Kodolányi János.) Noha nem sok technikai érzéke volt, és főzni sem szeretett, az ilyen újdonságokat is rögtön átvette: legyen az légfrissítő, szemétőrlő, alagsori szobabicikli. Főleg meghívások révén és szakmai fórumokra utazott. Könyvtára közepes nagyságú volt. Igazában kiadatlan írása sem maradt hátra: mindig biztos megrendelésre dolgozott.
Kétségtelenül az utóbbi fél évszázad számára a legelismertebb magyar prózaepika-kutató volt. Mintegy 20 könyvet, több száz tanulmányt tett közzé, többet több alkalommal is, amelyek témaköre egységesnek tekinthető. Külföldön az ő könyveiből ismerhetik meg a magyar népmesét. A mindenféle modern monda az ő dolgozataiban kerül elénk – a hagyományos európai folklorisztika módszereinek bizonyos továbbfejlesztésével. Ha csak a már felsorolt nemzetközi elismeréseket vesszük figyelembe: több ilyen dekórumot kapott, mint bármely más magyar folklorista. Életművében valódi szövegekkel foglalkozik, és ha nem is jut kimondottan teoretikus következtetésekhez, mellbevágó magyarázatokhoz – tárgyalásmódja mindig megbízható, gyakran jellemző tényekre utal. Ezért igazán jó lenne, ha itthon is kézbe vennék amerikai műveit és nem osztozna abban a sorsban, amit az írásom legelején büszkén felsorolt folkloristákról ma elmondhatunk: nevük ugyan ismert, műveik mégsem, emberi mivoltukra pedig nem emlékeznek. Ezért is igyekeztem arra, Dégh Linda alakja is láthatóvá váljon – nemcsak könyvei. Olyan összefüggéseket és eseményeket említve, amelyekről a következő generációk már nem tudhatnak.