Gráfik Imre: Határtalanul. Határon innen és túl. Grenzenlos aus Seiten der ungarischen Grenze. Without Frontiers inside and outside Hungary
Pécs: Pro Pannonia Kiadó 2013, 356 p. ISBN 978-963-9893-82-5 /Pannónia Könyvek/
A jeles néprajzkutató, Gráfik Imre kutatásainak egyik, leginkább az utóbbi egy-két évtizedben központivá vált témája a határon túli magyarság kulturális örökségének vizsgálata. Az itt ismertetendő kötet tanulmányai ugyan zömükben korábban már különböző nyelveken (is) napvilágot láttak, ám nem volt érdektelen vállalkozás azokat egy kötetbe összegyűjteni.
A kötetben Magyarország Pannon régiójával, illetve Nyugat-Magyarországgal határos térségekkel kapcsolatos, illetve a horvátországi szórványmagyarság helyzetét elemző tanulmányok kaptak helyet. Szinte szimbolikus a nyugati határvidék nyelvi-etnikai sokszínűségét tükröző megoldás, hogy a tanulmányok magyar, német, horvát és szlovén, illetve esetenként angolul szerepelnek a kötetben.
A Bevezetést és a hivatkozások gazdag jegyzékét 10 fejezet követi.
Az I. fejezet kifejezetten az Őrvidékkel, Őriszigettel foglalkozik: Egy in situ műemléki együttes és történeti-néprajzi gyűjtemény (magyarul: 15–29, németül: 30–39).
Gráfik Imre közel negyedszázada, 1991-ben írta ezt a védőbeszéd számba menő tanulmányt arról, hogy Őriszigeten létre lehetne hozni a magyarság legnyugatibb komplex kultúrtörténeti emlékhelyét – a történetileg kialakult faluközpont revitalizációjával. A tanulmányban kifejti a szakmai és tudományos érveket az elképzelés létjogosultságáról, amely dr. Galambos Ireneus Ferenc személyéhez és munkásságához kötődik.
Őrisziget az Őrvidék legkisebb községe, fogyó magyar lakossággal, amely lakosság a honfoglalást követően betelepített határvédők, az őrök leszármazotta. Őrisziget Árpád-kori, magyarságát megőrző település, amelyben a magyarok sokáig zárt közösségként éltek, az idegen (elsősorban német) elemet sikerrel olvasztották be.
A tanulmányból megismerjük a faluközpont épületeit (templom, evangélikus lelkészlak, községháza, a régi iskola [ma óvoda], a községi vendéglő, a nyitott kocsiszín – az egykori községháza és a vendéglő között: Burgenlandban egyedülálló építészeti emlék – színpadként is szolgált, a Szent László-templom – egész Ausztriában egyedülálló paraszt reneszánsz díszítésű templom).
Gráfik javaslatot is tesz a megvalósításra, amire az Ausztriában elindult falumegújítási mozgalom nyújthat lehetőséget. Ennek az a lényege, hogy a falvakat „olyan funkcióképes állapotban őrizzük meg múltjukkal együtt, amely megfelel a mai ember igényének, s ebben jól is érzi magát”.
A II–VII. fejezet a horvátországi szórványmagyarság helyzetét mutatja be különböző szempontok alapján.
A II. fejezet: A népszínmű szerepe a nemzeti tudat őrzésében (A Velika Pisanicai [Horvátország] példa, burgenlandi és szlovéniai kitekintéssel) (magyarul 41–55 [1996], angolul 56–70 [2012]).
Gráfik Imre ebben a fejezetben áttekinti a népszínmű mint műfaj sajátosságait és szerepét a közösségformálásban, a nemzeti tudat megőrzésében. Egyetérthetünk fontos megállapításával, hogy „a határon túli magyarság nemzeti identitásának fenntartásában az egyik meghatározó tényező a kisebbségi, nemzetiségi viszonyok között megőrzött népi műveltség” (41.), s ennek „alapvető követelménye a magyar nyelv használata, az anyanyelvi kultúra elsajátítása és alkalmazása”.
Ahhoz, hogy megértsük a népszínmű szerepét a horvátországi szórványmagyarság körében, a Velika Pisanicán (a Belovár – Verőce – Daruvár háromszögben) élő magyarság életében, részletesen ismerteti a településen és körzetében élő magyarság legfontosabb történeti-demográfiai tényeit. A szerbek, horvátok, németek, szlovákok és magyarok a török kivonulását követő időszakban települtek be, a magyarok csak a 19. század második felében Dél-Magyarország, a Dél-Dunántúl területéről.
Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a település 3624 lakosából 833 volt a magyar, a magyarul beszélni tudók száma azonban ennél magasabb, 1181 fő. A településen működött magyar iskola is.
A középső korosztály még az 1990-es évek elején is emlékezett az egykori népszínmű-előadásokra. A darabokat a református kántor választotta ki (ezek jegyzékét az 55. oldalon hozza). A népszínmű-előadások hatékonyan járultak hozzá az anyanyelv használatához és megőrzéséhez, ahogy ez Burgenlandban is, pl. Felsőőrött s a nyelvsziget többi községében is történt, s ahol a fiatal szereplőgárda munkájában és szórakozásában inkább a német nyelvet használja. Sajnálatos, hogy a horvátországi szórványmagyarság körében a népszínmű-előadások évtizedek óta szünetelnek.
A III. fejezet: A kisebbségi kultúra esélyei (A horvátországi szórványmagyarság múltja és jelene) (magyarul 71–80 [1996], németül 81–86 [1995]).
A kialakult helyzet jobb megértése érdekében bemutatja a térség etnikai viszonyainak kialakulástörténetét, azon belül a magyarság számának, arányának változásait. A 20. század elején még a magyarság térnyerése figyelhető meg, de az első világháború után a kedvezőtlenebb körülmények következtében folyamatosan csökken a magyarság létszáma, s ez a folyamat a második világháború után felgyorsul. A közelmúltban zajlott jugoszláv háború alatt és után sokan áttelepültek Magyarországra.
Bár a magyar nyelvű műveltségnek, irodalomnak, oktatásnak nagy hagyománya van a Drávaszögben, a szlavóniai szigetmagyarság körében, az utóbbi évtizedekben a magyarság körében csökkent az anyanyelvű oktatás iránti érdeklődés, és csökken a magyar nyelv használata – elsősorban a fiatalság körében. Az indoklás – mint szinte valamennyi kisebbségben élő nép esetében –, hogy a gyermek jövőjét az államnyelvű (jelen esetben a szerb vagy horvát nyelvű) iskola jobban biztosítja. Az érdeklődés csökkenése miatt felszámolták az iskolák magyar tagozatait. Az anyanyelv tanulásának lehetőségei között említi az anyanyelv fakultatív tanulását, az anyanyelvápolás iskolai megvalósítását – ez utóbbi a legnépszerűbb az iskolások körében (az alsó tagozaton heti 6, a felső tagozaton heti 4 órában magyar óra: játék, vers, ének, filmvetítés, ingyenes tankönyvek, diákkönyvtár, nemzeti hagyományok ápolása).
A nyelv megőrzésében és a hagyományok ápolásában, a magyar kultúra terjesztésében fontos szerepet játszott előbb a Horvátországi Magyarok Szövetsége, majd az új Horvát Köztársaságban megalakult Horvátországi Magyarok Közössége, amely egyik legfontosabb feladatának az anyanyelvű oktatást tartja, felismerve, hogy a magyar nyelv és kultúra fennmaradása elsősorban az egynyelvű magyar iskolák számától függ.
Gráfik Imre kijelöli a tudomány feladatát is: a minél pontosabb demográfiai, statisztikai felmérés, a népességtopográfiai vizsgálat alapján a törvényszerűségek megállapítása és közzététele.
A IV. fejezet: Nemzet, nemzetiség, nemzeti kisebbség (Nemzeti identitás a horvátországi szórványmagyarság körében) (magyarul 87–103 [1998], németül 104–123 [1999], angolul 124–138 [1998]).
A népszámlálási adatok szerint 1991-ben 22 és fél ezer magyar élt Horvátországban, a becsült értékek szerint azonban számuk kb. 40 ezerre tehető.
A vizsgálat tárgya: a horvátországi szórványmagyarok viszonyulása magyarságukhoz, nemzeti/nemzetiségi identitásukhoz. Az adatfelvétel 1996-ban és 1997-ben történt Velika Pisanicán. A település lakosságának zöme horvát, kisebb részben szerb, a magyarok a település összlakosságának 20%-át teszik ki.
A felmérést 18 személy bevonásával végezte el, ami ugyan statisztikailag nem tekinthető relevánsnak, de jelzi a lakosság viszonyulását, hangulatát. A kérdések felölelik az élet számos területét: hol élne szívesen; gyermeke házasságkötésének szempontjai (nemzetiség, vallás, foglalkozás, vagyon); melyek a sikeres népek, nemzetek; sporteseményen a szurkolás; a színek kedveltsége; étkezés, italfogyasztás; az etnikai identitásra vonatkozó kérdések (a magyar származástudat őrzése; a magyar nyelvhasználat a családban; a magyar nyelvű iskolai oktatás); vallásgyakorlás, hitélet; magyarországi kapcsolattartás; magyar nyelvű rádió, TV-adás; magyar nyelvű újság, könyv; magyar művelődési egyesületben való részvétel; magyar politikai szervezetben való részvétel; magyar ünnepek megtartása; magyar áruk vásárlása; közéleti nyelvhasználat; magyarországi üdülés; magyarországi gyógykezelés.
Összefoglalva a nemzeti/nemzetiségi, etnikai identitás kérdését, megállapítható, hogy a magyar anyanyelv használatának háttérbe szorulásával csökken a magyarságtudat, de a nyelvvesztés nem feltétlenül eredményez identitásvesztést. A régióban nem a multikulturális motiváció hat, hanem az asszimiláció, részben a globalizáció, azaz a régió nyelvileg homogénné válik (horvát), a szellemi és anyagi műveltségben viszont kevert, illetve nemzetek feletti kultúra alakul ki. Visszaszorul a társadalom etnikai alapú tagolódása, helyette más kritériumok válnak meghatározóvá (foglalkozás, jövedelem).
Az V. fejezet: Multikulturális közösségek lehetséges kapcsolatrendszere / The Coexistence of Multicultural Communities (magyarul 139–148 [1999], angolul 149–158 [1999]).
A tanulmány mintegy az előzőnek a folytatása. A négy etnikum (horvát, szerb, magyar, német) által lakott Velika Pisanicán az azonos etnikumhoz tartozók tömböket alakítottak ki. Gráfik a forgórózsa-modell segítségével (szempontok: alkati, egészségi, etnikai, gazdasági, generációs, hatalmi, kulturális, nembeli, nyelvi, politikai, rokonsági, szociális, társadalmi, települési, természeti, vallási) a szórványban élők kapcsolatrendszerét vizsgálja. Megállapítja, hogy egy személy több viszonylatnak is tagja, részese, így lehetséges kapcsolatrendszere is többsíkú, egyszersmind az alkalmazkodási-asszimilációs kényszer hatására gyengül, sérülékenyebbé válik a kollektív emlékezet, gyengébb, s ennek következtében az egyén egyre nagyobb mértékben individualizálódik. További tanulság, hogy a fiatalabb korosztályok esetében csökken a tradicionális kötöttségek jelentősége (pl. a házasságkötések, a munkakapcsolatok és a személyes emberi kapcsolatok terén) – viszont nem jelennek meg helyükben „innovációs tradíciók”.
A VI. fejezet: Nyelvhasználat és identitás összefüggései a horvátországi szórványmagyaroknál (Egy mikrovizsgálat tanulságai és dilemmái) (magyarul 159–165 [2000], németül 166–171 [2003], angolul 172–176 [2001]).
A tanulmány egy 1996–1997-ben végzett terepmunka eredményeit foglalja össze. A 10 kérdésre épülő felmérés a magyar nyelv használatát, az etnikai tudat és a nyelv kapcsolatát vizsgálja. Főbb megállapítások:
– a vártnál szerényebb a magyarországi származás tudatának őrzése,
– a legmeghatározóbb tényező az anyanyelv használata a családban, azaz a család mint mikroközösség meghatározó a nemzettudat fenntartásában,
– a térségben visszaszorulóban van a magyar anyanyelvű iskolai oktatás, Velika Pisanicán meg is szűnt,
– hallgatják a magyar nyelvű rádiót; a TV-adások iránt is volna igény, de nem lehet fogni a magyar adást,
– a magyar nyelvű olvasás háttérbe szorult; a sajtótermékek és a könyvek terjesztése a szórványban megoldatlan, holott a székelyföldi és a csallóközi kutatások az olvasás magas presztízséről vallanak,
– a háborús évek alatt szinte megszűnt a magyar nyelvhasználatú egyesületi élet,
– gyakorlatilag nincs politikai élet; a Horvátországi Magyar Néppártnak nincs helyi, térségi szervezete; az 1996-os helyhatósági választásokon nem biztosították a magyar érdekképviseltre való szavazás lehetőségét,
– megdöbbentően alacsony a magyar államisághoz kapcsolódó megemlékezések felidézése, valamivel kedvezőbb az egyházi ünnepek magyar vonatkozásának említése,
– magyar áruk vásárlása az olcsóbb árakkal van összefüggésben, nem a nemzeti image-zsal,
– a közéletben nem használják a magyar nyelvet; a régi egynyelvűséget a kétnyelvűségen keresztül felváltotta az új egynyelvűség,
– a magyarországi üdülés a magyarországi kapcsolattartás része, de ez is elsősorban a kedvezőbb áraknak köszönhető,
– a magyarországi gyógykezelést nem választják, mert Magyarországon drága, valamint az orvosokkal való kommunikálás is könnyebb már horvát nyelven.
Összefoglalóan megállapítható, hogy a magyar nyelv háttérbe szorulásával csökken a magyarságtudat; de a nyelvvesztés – ahogy az előző fejezetben is megállapítható volt – nem okvetlenül jelent nemzeti identitásvesztést.
A VII. fejezet: Új állam – új lehetőség? Horvátország és a magyar nemzeti kisebbség (magyarul 177–185 [2000], angolul 186–194 [első megjelenés], horvátul 195–202 [első megjelenés]).
Az 1991-ben függetlenné vált Horvátországban új korszak kezdődött a horvátországi magyarok életében. Politikai, közigazgatási és törvénykezési szempontból pozitív, hogy
– folytatja tevékenységét az 1949-ben megalakult Horvátországi Magyarok Szövetsége,
– 1990-ben megalakult a Horvátországi Magyar Néppárt, a magyarok politikai képviselete,
– az 1991-es alkotmánytörvény rendelkezik az etnikai és nemzeti közösségek és kisebbségek jogairól,
– az 1992-es választási törvény szerint az összlakosság 0,6%-át kitevő magyarság egy képviselőt küldhet a képviselőházba,
– 1993-ben megalakult a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége mint pártok felett álló érdekképviseleti szervezet,
– 1995-ben horvát–magyar kisebbségvédelmi egyezményt írtak alá Eszéken.
E pozitív külső körülmények ellenére a valóság azonban bonyolultabb és árnyaltabb. Ez egyrészt a magyarság létszámából fakad, a szórványlétből, másrészt abból, hogy a háború alatt közel 8000 fő elmenekült, nő a vegyes házasságok száma, csökken a gyermekvállalás, érezhető az idegenellenesség, a magyarellenesség.
Mindennek következtében visszafordíthatatlan a nyelvi-kulturális asszimiláció folyamata. Maguk az informátorok nemzetiségspecifikusan meghatározónak tartják a kultúra, oktatás, anyanyelvhasználat, vallásgyakorlás, tömegkommunikáció, kollektív jogok kérdését, részben meghatározónak a politika, a közélet, az egyéni jogok, a térségfejlesztés és az infrastruktúra kérdését, de nem tartják lényegesnek a gazdaság, kereskedelem, pénzvilág, szociális helyzet, egészségügy kérdését.
Számos azonosság figyelhető meg például a szlovéniai őshonos kisebbségek helyzetével:
– az asszimiláció csökkenti a nemzetiségek létszámát, szűkíti települési térségüket,
– a modernizáció mint az asszimilációs folyamat elindítója,
– az asszimiláció üteme lassul, ha a kisebbségek megfelelő szociálgazdasági átalakulást érnek el,
– a határ menti térségekben a kisebbségek egyes tevékenységek terén vezető szerepet vettek át, s nyertek ezáltal térbeli funkciót.
A horvátországi magyarok esetében a háború és következményei megzavarták a kibontakozás folyamatát. Segíthet a politikai szándék, hogy elősegítsék az elmenekült magyarok visszatelepülését.
Az előzőekhez képest új témát tárgyal a VIII. fejezet: Hármashatár. Közép-európai nemzeti traumától a népek találkozási helyéig (magyarul 203–231 [2000], horvátul 232–254 [2001], angolul 255–270 [2003], németül 271–290 [2007]).
Szerzőnk a Hármashatár-emlékmű történetének ismertetését felhasználva egy etnikailag, nyelvileg, politikailag egyaránt izgalmas térség utolsó közel száz esztendejének történetét írja le, azt, hogyan vált a nemzeti trauma 1922-ben emelt emlékműve a népek találkozóhelyévé. Az olvasó olyan talán meglepő információ birtokába jut, mint a felsőszölnöki határnyitás, amely három hónappal megelőzte a méltán elhíresült soproni páneurópai pikniket, s megvalósulhatott a tiltott határátlépést végrehajtott rokonok elvileg tiltott találkozója.
A hármas határ és térsége a két világháború között az országos politikában nem kapott szerepet. Helyi jelentősége azonban nagy volt, mert a kishatárforgalom révén megmaradhattak a kapcsolatok a szétszakított területen. A második világháború után kiépült a vasfüggöny, aminek következtében felbomlott és megszakadt a rokoni-baráti-gazdasági kapcsolatokon alapuló térségi viszonyrendszer, elszigeteltségbe taszítva a térséget. Változást csak az 1980-as évek hoztak: megélénkültek a kétoldalú kapcsolatok Ausztriával és Jugoszláviával a kultúra, a sport, az oktatás, a gyermeküdültetés, a kistérségi árucsere és a gazdaság területén. Mindezt az Alpok–Adria Munkaközösség multikulturális projektje is támogatta.
Fordulatot jelentett, hogy 1989. május 27-én az ún. „Barátság találkozó” keretében a jugoszláv–osztrák–magyar hármas határon találkoztak Muraszombat, Körmend és Fürstenfeld vezetői. Ebből az alkalomból nemzetközi kulturális műsort is szerveztek, s a résztvevők üdvözlő táviratot küldtek a három ország vezetőinek. A találkozóról emléktáblát állítottak fel mindhárom ország területén.
Az 1990-es évek új lehetőségeket nyitottak. 1990-ben megrendezték a hármas határon a nyitott határok napját, amelyen jelen volt Szlovénia külügyminisztere és a Vas megyei tanács elnöke. 1993-tól rendszeressé váltak az évenkénti találkozók.
Gráfik Imre felsorolja azokat a területeket, amelyeket a hármas határ régiójában közösen lehetne fejleszteni, kezdve a rokoni-baráti kapcsolatok erősítésével a politikai-közéleti kapcsolatokon át a gazdasági, kulturális, sport és turizmus vagy a természetvédelem területéig.
A térség érdekes kutatási témául is szolgálhat, hogy a nemzeti-nemzetiségi-etnikai identitás átalakulhat-e egyfajta közép-európai entitássá, kialakulhat-e egy határon átnyúló Pannon-régió tudat.
Amennyire izgalmas és érdekes a terület mint eurorégió a kutatás számára, épp annyira kerülhet veszélyeztetett helyzetbe is: a hármas határok vidéke könnyen válhat a periféria perifériájává.
A recenzens csak sajnálni tudja, hogy egy 1989–90-ben, az Alpok–Adria régió felsőoktatási alprogramja számára felvetett gondolata, egy nemzetközi Hármashatár-egyetem nem érte el az érintettek ingerküszöbét. Még most sem lenne késő, s jelentős szimbolikus erővel bírna egy Közép-Európa-tematikájú campus kiépítése a hármas határon.
A könyv utolsó két fejezete esettanulmány. Gráfik Imre konkrét példákon mutatja be – külföldiek be- és letelepedésén keresztül –, hogyan értékelődött fel az utóbbi évtizedekben a Pannon-régió.
A IX. fejezet: Nyugat-Európából Közép-Európába. Egy dunántúli (Vas megyei) példa (magyarul 291–302 [2008], németül 303–310 [2008]).
A kis Vas megyei falu, Iklanberény utóbbi 10 évét mutatja be a falu és lakóinak életén keresztül, kitérve a demográfiai mobilitásra. A kis létszámú lakosságon belül jelentősnek mondható a külföldiek aránya, akiknek a zöme német anyanyelvű. Leírja a falura jellemző kapcsolatrendszereket.
Hasonló témát tárgyal, de immár nem csak egy falura vonatkoztatva, hanem egy egész megye egyes régióra koncentrálva, a X. fejezet: A Pannon-táj vonzása – avagy – Nyugat-Európából Közép-Európába (magyarul 311–324 [2011], németül első megjelenés [325–336]).
Vas megyében jelentős a külföldi be- és letelepedők száma. A be- és letelepedést elősegíti, hogy a letelepedett uniós állampolgárok is rendelkeznek aktív és passzív választójoggal.
A Pannon-táj évtizedek óta ismert a külföldiek előtt, az Alpok–Adria Munkaközösség megalakítása és működése, a gyógyturizmus (Bük, Sárvár), a sport és kultúra (Bartók Szeminárium és Fesztivál, Savaria Történelmi Karnevál, dobógála, Vasi vasember, Textil Biennálé, Urbanisztikai Nyári Egyetem, Bloom-napok stb.) révén. Tovább növeli a térség vonzerejét, hogy Magyarország tagja az EU-nak, hogy kedvezők a térségi életfeltételek (relatíve alacsony költségek, Magyarországon belüli magas fejlettségi szint), a gazdag és változatos földrajzi táj (ezen belül: ápolt kastélykertek, híres arborétumok), a történelmi múlt (borostyánkőút, Pannon provincia, multikulturális tradíció, kastélyprogram), valamint a közvetlen kapcsolat és közelség Nyugat-Európához.
A le-, illetve megtelepedés motivációi között említendő a munkavállalás, vállalkozás indításának lehetősége, a nyugállományba vonulás utáni kellemes életvitel kialakítása.
Ugyanakkor akadályként merülnek fel a nyelvi-kommunikációs nehézségek mind a privát szférában, mind a hivatali ügyintézésben.
Az elemzés következtetései:
– a külföldiek nem képeznek homogén egységet, még egy településen belül sem alkotnak települési egységet, nincs tömbszerűség,
– a külföldiek korfája a jövő szempontjából kedvezőtlen,
– jelentős a szerepük a település építészeti képének megújításában (kastélyok, kúriák, házak felújítása)
– a vállalkozást indító külföldiek kedvező hatást fejtenek ki, mert munkalehetőséget biztosítanak, többnyire a magyarnál magasabb jövedelemmel,
– példaképül szolgálnak településformáló életvitelükkel (a helyi viszonyokat magasan meghaladó infrastrukturális igények), a többnyelvűség modelljének terjesztésével (a külföldi igyekszik magyarul tanulni, alkalmazottaikat segítik az idegen nyelv elsajátításában), s ezzel hozzájárulnak más népek és kultúrák tiszteletéhez, megbecsüléséhez.
Végezetül szólni kell elszalasztott és megvalósítható lehetőségekről is. Gráfik Imre könyve nem csak tudományos kutatás, állapotfelmérés, hanem konkrét javaslatokat is tartalmaz. Ezek egy része a határon túli magyarságra irányuló politikának szolgálhat tanácsul, más részük a Pannon-régió határon átnyúló kapcsolatainak lehetőségeit veti fel. A térség földrajzi fekvéséből származó előnyei sok tekintetben kihasználatlanok. Amit már kihasználnak: Szombathely mint az egykori Vasvármegye székhelye a régió kulturális „fővárosává” vált, elsősorban a zenei életben. Teljességgel kihasználatlanok viszont például a felsőoktatásban rejlő lehetőségek, holott Burgenlandban a felsőoktatás intézményhálózata meglehetősen hiányos. A közoktatásban egyoldalúságot tapasztalunk: számos magyar diák tanul Ausztriában.
Befejezésül megállapítható, hogy a térség sokoldalú kutatása és a kutatásokra épülő fejlesztések még váratnak magukra. Ezért is üdvözlendő Gráfik Imre tevékenysége és több nyelven kiadott könyve, amely alkalmat ad – túl tudományos érdemein – a határon átnyúló gondolatcserére.