Luffer, Jan: Katalog českých démonologických pověstí

Praha: Academia nakladatelství 2014, 240 p. ISBN 978-80-200-2383-4

A szerző, Jan Lufer, a Cseh Tudományos Akadémia Orientalisztikai Intézete könyvtárának az igazgatója, noha nem teljesen előzmények nélkül való, mégis hézagpótló könyvet tett le a csehül olvasó szövegfolkloristák, irodalmáról, kultúrtörténészek asztalára: a cseh hiedelemmondák katalógusát készítette el.
Az egész munka két nagyobb részből tevődik össze. Az eligazító előszó után következik egy, a hiedelemmondák műfaját bemutató, a katalogizálási kísérletek nemzetközi, valamint szlovák és cseh előzményeit, illetve forrásait számba vevő, továbbá a jelen katalógus felépítését megmagyarázó, a katalógus használatát segítő, mindösszesen öt nagyobb egységbe tagolt blokk. Ezután következik maga a katalógus. De vegyük sorra!
A szerző először is arra vállalkozik, hogy valamilyen úton-módon definiálja azt a műfajcsoportot, amit rendesen a monda (pověst) terminussal szokás illetni. A szakirodalom általában a mesével konfrontálva szokta ezt megkísérelni3, ám ettől Lufer alapvetően eltekint. Olykor, példaként fölbukkan egy-egy, mesére vonatkozó megjegyzése, de alapvetően önmagában szeretné a mondát meghatározni. Nem olyan magától értődő az, hogy mit tekintünk mesének és mit mondának, noha már az általános iskolában megtanulják a gyerekek a köztük meglévő (?) különbséget. Hogy mégsem annyira egyszerűen megválaszolható kérdés ez, bizonyítják a nemzeti és nemzetközi mesekatalógusok, amelyek sorra hoznak mondaanyagot is, illetve Jan Lufer mostani munkája, amely erősen támaszkodik mind a korábbi mesegyűjtésekre, mind a mesekatalógusokra (is). Talán egyszerűbb lenne (s ezt most jelen munkától függetlenül mondom) egy olyan átfogó kifejezést találni (mint például a német Volkserzählen, az azzal összefüggő Erzählforschung), amely inkább egy folyamatot jelöl (a népi elbeszélés folyamatát), s nem egy zártnak tekintett (ami közben korántsem zárt) műfaji keretet, s ebbe beletartozhatnának mind a korábban meseként, mind a mondaként, tréfaként, legendaként, viccként stb. meghatározottnak vélt kategóriák.
Azon túlmenően, hogy hol húzódik a mese és a monda közti határ, az olyan műfajelméleti problémák mellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy voltaképpen mi tekinthető / tekintendő mondának? Csak a kerek, formailag is többé-kevésbé kidolgozott, hosszabb-rövidebb epikus szövegek, vagy az egyszerű (mondai hátteret sejtető) kijelentések, mint például, ez alatt a fa alatt szokott Mátyás király uzsonnázni típusú megfogalmazások. Az ilyen típusú megfogalmazásokat von Sydow óta dite-ként tartja számon a folklorisztika. Noha szokás ezeket mondai előzménynek (vagy még inkább mondatöredéknek, -maradványnak) tekinteni, de akkor is kérdéses számomra, hogy ezeknek milyen alapon van helyük egy mondagyűjteményben. Amennyiben népköltészeti jelenségről beszélünk, akkor – véleményem szerint – elengedhetetlen a hozzá tartozó, többé-kevésbé kidolgozott forma. Egy népdalt sem helyettesíti a csitári hegyek alatt régen leesett a hó időjárás-jelentés, vagy egy balladát sem az amit nappal raktak, éjjel leduvada közlés, noha az értő fül már ennyiből is sejt valamit a mögötte meghúzódó lírai vagy epikus tartalomból. Ilyen alapon persze egy sor epikus proverbiumot vagy a wellerizmusokat (pl. na ez a hét is jól kezdődik – mondta a cigány hétfőn reggel, amikor akasztani vitték) is a mondák közé sorolhatnánk.
Lufernek igaza van, amikor arról beszél, hogy maga a monda a szóbeliségben, a mesélő és hallgató közti interaktivitásban és (teszem hozzá) variánsokban él. Mihelyt írásban rögzítjük, elveszíti alapvető jellemzőit. Noha minden hasonlat sántít, az írásban rögzített mondaszöveg engem egy kitömött fülesbagolyra emlékeztet, amelynek ráadásul üvegből van a szeme, a lába sárgára festve és (rossz esetben) még a tollazata is be van lakkozva. Szemben az élő fülesbaglyok generációval, akik fiókakoruktól egészen halálukig jelképezik számomra az élő folklórt. Mindaközben alighanem nincs mit tennünk, ha dolgozni akarunk folklórszövegekkel, ezeket valahogy mégiscsak rögzíteni kell. És még az sem biztos, hogy jó megoldás, ha a mesélés körülményeit, a közbeszólásokkal, az egyes gesztusok leírásaival mindig gondosan és részletesen leírjuk. Ez az eljárás nem, hogy nem adja vissza azt az egyszeri hangulatot, de magát az elbeszélt szöveget is tönkreveri. Munkaanyagként jó, ha vannak ilyen dokumentációink, viszont magának a műfajcsoportnak ilyetén való, variánsonkénti dokumentálása (és közreadása) engem biztos, hogy az őrületbe kergetne. Lufer idéz egy ilyen leírást. Egyszer (mondjuk: kétszer) érdekes is, de, hogy minden egyes mondát, mesét stb. ebben a formában olvassak…
Térjünk át magára a katalógusra. A szerző az előszóban megjegyzi, hogy a munka magja túlnyomórészt autentikus folklórszövegek ezreinek az analízisére épül (katalog … „založený na analyze tisíců převážně autentických folklorných textů” 6. p.). Itt azért fölkaptam a fejem: mi az, hogy túlnyomórészt autentikus? Mi indokolta, hogy foglalkozzon kisebbrészt nem autentikus folklóranyaggal is? Már amennyiben meg lehet egyértelműen állapítani egy folklórszövegről, hogy az autentikus-e vagy sem. A későbbiekben kapunk bizonyos (meg kell, hogy mondjam, számomra nem kielégítő) választ, miszerint a szépirodalmi köntösbe öltöztetett mondákat nem emelte be a katalógusába, kivéve, ha azok már eleve nem szerepeltek valamelyik regionális katalógusban (28. p.) Nos, én úgy gondolom, egy új katalógus készítőjének nemcsak joga, de kötelessége is az előzmények kritikai felülvizsgálata, szükség szerinti módosítása. Így járt el például annak idején Stith Thomson az Antti Aarne korábbi katalógusával, majd később a kettejük nevével fémjelzettel Hans-Jörg Uther is. Ha valamit nem tartok autentikusnak, akkor azért mert valamelyik elődöm annak tartotta, nem kell nekem is úgy viselkednem, mintha mégis az lenne.
És itt jönnek a képbe az eredetkérdések: irodalmi, írásos gyökerek vagy a szóbeliség önállósága? A mai szemlélet valahogy az, hogy amelyik szövegnek ismerjük az írásos, nyomtatott, irodalmi forrását, arról kimondjuk, hogy az valóban onnan származik, majd folklorizálódott stb. Minden más, aminek nem tudjuk konkrét forrását: népi, a szájhagyományban létrejött, abban élő stb. Aztán, ha egy adott szövegnek ebből a halmazból valaki mégis megtalálja az írásos forrását, akkor ez a szöveg átkerül abba a másik halmazba, de a többi, aminek nem ismerjük az eredetét, továbbra is megmarad szájhagyománynak. Miközben, ugye, a legtöbb esetben azért az sem bizonyítható hiánytalanul, hogy aminek megvan a nyomtatott forrása, oda vajon nem a szájhagyományból került-e? A mai helyzet magyarán az, hogy amiről nem tudjuk, mikor és hol keletkezett és csak a szájhagyományból származó szövegvariánsai ismertek, az a szájhagyomány. Nagyon hamis, farizeus szemléletmód ez, miközben nehéz mást javasolni…
Jan Lufer (részben) az ún. modern mondákat, városi legendákat is beledolgozta katalógusába. Eljárásának azt a részét nemigen értem, amit a bevezető részben közöl (ám nem indokol), hogy tudniillik néhány száz szöveg állt a rendelkezésére és ebből nagyjából ötvenet épített be a katalógusba. Egyrészt a már ismert típusokhoz sorolva őket, másrészt az általuk képviselt újabb típusok formájában (34. p.). Csak feltételezem, hogy azok a szövegek, amelyeket nemes egyszerűséggel kihagyott a katalógusából, azok mind invariánsok lehettek. Ez sem indokolja teljesen, de némileg magyarázná az eljárást. Egy katalógus elkészítése, használata, sűrűbb forgatásban bukik ki még inkább a műfaj megnevezésének problematikus volta. Miközben lényegében csak a lejegyzés idejének (és részben helyének) figyelembevételével lettek ezek a szövegek összefoglaló néven modern mondáknak vagy városi legendáknak megnevezve, maguk a textusok sokszor egyértelműen más-más, korábban is ismert típushoz tartoznak. Egy példán keresztül be lehet ezt a problémát mutatni. Lufer katalógusának 2.E.130 jelzetű típusa a Zachycený oděv (megfogott ruha), ahogy arra a szerző is rámutat korántsem új típus. Miközben sorra megjelenik a (többnyire) városi környezetben gyűjtött modern mondagyűjteményekben4, a jóval korábbi anyagban is felbukkan5. Szerencsés-e „modern” vagy „városi” mondának, legendának nevezni az efféle történeteket?
A szerző lényegében az 1960-as évek elején kidolgozott, majd 1963-ban egy nagy budapesti nemzetközi monda-konferencián elfogadott, 1964-ben ugyanott megjelent típusrendszert figyelembe véve, de azt alaposan átstrukturálva (a fő csoportok számát csökkentve, korábban önálló csoportként megjelenő mondatípusokat alcsoportokba rendezve) rendszerezi anyagát. Amennyiben összevetjük az 1964-es, nemzetközi típusrenddel6, továbbá Voigt Vilmosnak a Világirodalmi lexikonban megjelent7, és a Bihari Anna által összeállított magyar hiedelemmonda-katalógus anyagával8, akkor szembetűnőek a különbségek:

A tematikai csoportokba, típusokba és altípusokba rendszerezett anyag minden egyes esetben a jelzet után (ami egy, a tematikai csoportot jelölő arab szám, az azt követő, típusokat mutató nagybetű, majd az altípust jelző újabb arab szám kombinációjából áll, Utóbbi viszont egy adott tematikai csoporton belül ötösével emelkedik, hogy a később még a rendszer kiegészíthető, feltölthető legyen), szóval ennek a jelzetnek a feltüntetése után az adott típus szüzséjét hozza, majd annak katalógusokban (nota bene: többnyire mesekatalógusokban mint például Tille vagy az ATU), illetve a feldolgozott mondagyűjteményekben való előfordulásait adatolja.
Jan Lufer hiedelemmonda katalógusa mind a cseh, mind a nemzetközi mondakutatás szempontjából fontos mérföldkőnek tekinthető. Miközben, a dolog természetéből adódóan problémákat is fölvet, mégiscsak a kezünkbe ad egy, a kereszthivatkozások segítségével egészen finom részletekig elvezető, használható rendszert.