Bartha Elek szerk.: A néprajztudomány professzora. Gunda Béla (1911–1994)
Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 200 p. 2015 ISBN 978-963-473-820-0 /Studia folkloristica et ethnographica 62./
A Kárpát-medence az évszázadok során soknemzetiségű területté vált – ez tény. A 19. század második felétől az etnikai közösségekkel az önállósuló néprajztudomány foglalkozik Magyarországon is. A két tényből sajnos nem következik, hogy aki a térségben néprajzos, az több nyelvet beszélve ismeri meg jobban az itt lakók kultúráját, gazdasági életét, szokásait. A néprajzosok első generációi gyakran vegyes anyanyelvű településeken nőttek fel, vagy cseregyerekként még iskoláskorukban tanulták meg az országban élő más nemzetiségek beszédét, s így már a tudomány önállósodásának kezdetétől kutatták a nem magyar közösségeket is. A trianoni sokk után az általában több nyelvet beszélő magyar kulturális és oktatási elit vezetői mellett a felnövekvő új generációk jeles képviselői tudatosan tanulták a környező népek (és ezáltal az országban maradt kisebbségek) nyelvét, és megindították az összehasonlító kutatásokat. Ebbe a második generációs néprajzos gárdába tartozott Gunda Béla is, akinek a századik születésnapján lezajlott tudományos konferencia előadásait kötetbe rendezve adták közre Debrecenben. Bár az elegáns borítású, kemény kötésű könyv kissé lassan jelent meg, de az emlékülésen elhangzott nagyszerű előadások miatt sokan és sokszor fogják használni.
A volt hallgatók, oktatótársak és tudós kollégák által felvázolt életút szakmai sokszínűsége mintaértékű a térségben. Ezt összegzi Bartha Elek – Gunda egyik tanszéki utódja – négyoldalas bevezető írásában. A többi írás három nagy csoportba rendezve olvasható, amelyeket a kolléga és közvetlen tanszékvezetői utód, Ujváry Zoltán nyit meg. A professzor címszó alá sorolt írások sorában a Gömörből származó Ujváry röviden ismerteti, hogy Gunda Béla terepbejárása alkalmával milyen határozottan állította őt a szülőföldjének vizsgálatára! A táj ismerete sokat jelentett a kutatói pálya indulásakor, de a kezdetektől fogva sugallta a szomszédos szlovák falvak hagyományaival történő összehasonlítást a fiatalembernek. Nemcsak javasolta, hanem segítette is Ujváry kutatási területének kialakítását, mivel Gunda Béla kiválóan beszélt szlovákul is. A soknyelvű kutató előnyeit részletezi az alcsoport másik szerzője: Paládi-Kovács Attila is, aki a Magyar Tudományos Akadémia Gunda-emlékülésén elmondott hosszú életpálya értékelését adta közre. Ebből megtudható, hogy a gyermek Gunda Béla – későbbi pályája szempontjából szerencsésen – egy békési gazdaságban nevelkedett, ahol megtanult szlovákul is. A tanulmányai során a német és a francia nyelvet is elsajátította, így egyetemi hallgatóként eredetiben olvasta az őt egyre jobba érdeklő külföldi néprajzi szakirodalmat. Ösztöndíjjal Svédországban élt, ahol személyesen látogatta az akkortájt kialakuló új módszer szerint megőrzött népi emlékeket, skanzeneket. A tanévnyi tapasztalat, majd a fennmaradó személyes kapcsolatok határozottan a terepmunka felé vezették a fiatal kutatót. Hazatérte után megkezdte a Kárpát-medencében élő népek összehasonlító elemzését, s ezt a szemléletet haláláig a legfontosabbnak tartotta. Kevés nagy összefoglaló munkát írt, helyette sok „csillogó gyöngyszemet” tett az asztalra a különféle „aprónak” vélt tárgyak, szokások, események rögzítésével. A „kicsi mérges öregúr” elvárta mástól is a pontosságot, a megbízhatóságot, s ha ennek hiányát tapasztalta, akkor lobbanékony természetének nem nagyon szabott gátat, s ez sokáig gátolta a tudományos előrehaladását. Mindezekről az akadémikus Paládi-Kovács ír, aki a palócság barkó ágának kiváló kutatójaként a magyar–szlovák nyelvhatáron a kölcsönhatások egyik vizsgálója.
Hat volt tanítvány és kolléga ír A tanár címszó alá rendezett fejezetben emlékeket, elemzéseket Gunda Béla oktatói tevékenységéről. A kolozsvári tanszék jelenlegi vezetője – Pozsony Ferenc – részletesen elemzi a néprajzoktatás ottani alakulását, benne az 1943 szeptemberében kinevezett professzor tevékenységét. A négy tanéven át folytatott munka során nemcsak a későbbi erdélyi szakembereket sikerült kiképeznie, hanem elindította és kilenc megjelent számával nagyszerű dolgozatokat adott közre az Erdélyi Néprajzi Tanulmányok sorozatban.
A korabeli előírások szerint a professzori kinevezést habilitáció előzte meg. Gunda Béla 1941-ben habilitált a Tisza-parti városban, amiről részletes beszámolót ír a későbbi tanítvány és szegedi tanszékvezető, Barna Gábor. A Néprajzi kapcsolatok a Balkán-félsziget és a Kárpátok medencéje között címmel megtartott előadásban már teljes mértékben kirajzolódtak a szakmai irány fő vonalai.
A román közigazgatás évei alatt megtartott kolozsvári dékánság után visszatelepülő Gunda Béla Debrecenben nyithatja meg a Néprajzi Tanszéket. A Kossuth Lajos nevét fölvevő egyetem keretei között működő szervezeti egység éléről a legvadabb Rákosi-korszakban a Bölcsészettudományi Kar dékánjává is kinevezik a professzort. Bársony István történész feltárta és bemutatja az 1951-től két cikluson át tartó kari vezető helyzetét, amely gyökeresen eltért a korábbi hasonló megbízásától. „Látható eredmények” születtek Gunda dékánsága idején, de ennek az volt az ára, hogy gyakran az „önkritika alkalmazásában” a végletekig el kellett mennie. Valamire mindig figyelt: a képzés sérülés nélkül működjön, ha szovjet szakirodalmak alapján is. Mivel szlovákul tudott, ezért a többi szláv nyelvet is értette, s ez a korszakban nagy előnynek számított.
A fiatal néprajzos-generációt Keményfi Róbert képviseli, aki kései tanítványként és tanszékvezetőként a Gunda Béla által vezetett tanszékről szóló 1961-es egyetemi értékelést közli. A mindenre kiterjedő, igen részletes elemzésben sok dicséretet rögzítettek a korabeli vezetők, bár hiányosságként megjegyezték: nincs kapcsolat az ELTE hasonló tanszékével.
Dám László szintén Debrecenben végzett néprajzosként, majd több éven keresztül közvetlen kollégaként tanította a hallgatókat. Személyes emlékeit Gunda Béla, a pedagógus című összegzésében adja közre.
Bodó Sándor a néprajzosok egyetemi képzése előtti szakemberekről ír, akik tanítóként, tanárként, egyéb szellemi munkásként tanfolyamokon, különféle kurzusokon tanulhattak az új tudomány módszereiről. A tudománytörténeti összefoglalóban szó esik a kurzusok tanári karairól, a résztvevőkről és az ott szerzett tudás hasznosulásáról.
A professzor születésnapi köszöntő kötetének következő nagy egysége A kutató cím alatt összefogott tanulmányok találhatóak.
Lukács László tanítványa Székesfehérvárról részletes elemzést ad „Gunda Béla néprajzi látásmódjáról”. Megpróbálja összefűzni a rendkívül szerteágazó életművet, amihez alapul a Gunda fiatalkorában már kialakított elveit használja: a magyarság kutatása, de európai közegben elhelyezve. Így születtek nemcsak a Kárpát-medencében élő vagy a balkáni népek összehasonlító tanulmányai, hanem az Európán kívüli hasonló munkák hazai bemutatásai is.
A szomszédos népek kutatásai során apró elemeket is figyelembe vevő és bemutató életműben a mindennapi eszközök tudatos elemzését emeli ki Selmeczi Kovács Attila írásában, melynek címe: Gunda Béla eszköz- és tárgytörténeti kutatásai. Az összevetéseiben mindig nagy hangsúlyt helyezett a tárgyak, eszközök földrajzi-táji elhelyezésére, segítve a kölcsönhatások kimutatását.
A Miskolcon élő tanítvány, Viga Gyula bemutatja a professzor egyik kedves témakörében született írásait, melyek a pásztorokról szólnak. A vándorlás és Közép-Kelet-Európa vándorai Gunda Béla néprajzi szemléletében címmel közreadott tanulmányban a legmozgékonyabb foglalkozás képviselőiről szóló kutatások összegzéseként Viga jelzi: Gunda kimutatta, hogy a szomszédos népek közötti szokások, eszközök, ételek elterjedésében a pásztoroknak fontos szerepük volt.
A másik tanítvány Egerből – Petercsák Tivadar – A szlovák vándoriparosok interetnikus kapcsolatai címen közreadott tanulmányában a drótos és üveges tótok származási helyeit és munkakörzetüket részletezi. Az írás teljes mértékben alátámasztja Gunda megállapításait a szomszédos népek kölcsönös kulturális egymásra hatásairól.
A gyűjtögetés és zsákmányolás témakörében megjelent Gunda-írásokat veti össze Szilágyi Miklós, aki kiválóan mutatja be a professzor cikkeiben folyamatosan alakuló nézetét, amely elvezetett az etnobotanikai szemlélet megfogalmazásáig. A vadászati és vadfogó módszerek, eszközök mellett a méhészkedésről és a halászatról közölt írások értékelésekor a szerző jelzi, hogy sok kérdést csak fölvetett Gunda, de részletes elemzésük még hátravan.
Gunda Béla – fő kutatási elvének megfelelően – rendszeresen járt terepre, és munkája közben rengeteg fotót készített. A felvételeket következetesen fekete-fehér formában rögzítette, melyekről Bereczki Ibolya számol be a Miről beszélnek a debreceni Néprajzi Intézet fotóleltárkönyvei? címmel. Tudatosan használta a fényképezőgépeit, dolgozta fel sokáig saját maga, majd diákjai a filmeket, melyekből a publikációiban sokat közreadott.
A kötetet a cikkek rövid angol nyelvű összefoglalója és a szerzők elérhetősége zárja. Az emlékkötetet nyilván a tanítványok, kollégák forgatják örömmel, de más tudományok képviselőinek, és a szomszédos népek szakembereinek, érdeklődő olvasóinak is hasznos olvasmány.[1]