péntek, június 25, 2021

A templomtér identitást jelző elemei – Szakrális és profán népi textíliák nyugat-bácskai templomokban

Az archaikus népi imádságokban megjelenő apotropeikus motívumok közé soroljuk azokat a bibliai fogalmakat/lényeket, illetve a szenteket, megszentelt dolgokat, akik, amelyek segítségünkre lehetnek az imamondás révén. Emlegetésükkel a jók, az oltalmat kieszközlők közbenjárásában bízunk:

Ablakomon Mária,
Ajtómon Szent Benedek,
Jöjj be, jöjj be, Szent Péter, Szent Pál,
Házamban van szent oltár,
Szent oltáron szent abrosz,
Az alatt van három őrző angyalom,
Egyik őriz,
A másik vigasztal,
A harmadik héthalálos bűnömtől feloldoz 

 – imádkozta egy 70 éves magyarcsernyei adatközlőm (Deák Anna, Magyarcsernye, Bánság, Vajdaság, 1991-ben. Silling 2003, 243–244), s ebben az imarészben több oltalmazót is felsorol, egyebek között az Isten házát reveláló szent oltárt az azon levő szent abrosszal. Az abroszt bizonyára az ereklyével való érintkezése által vélik szentnek, vagyis szentnek tekintik azt a tárgyat, amely a liturgián szereppel bír. Bár az oltárterítő, az abrosz nem okvetlenül szükséges kellék a szentmisén, szépsége, tisztasága által jó, ha ott van. S a húsvéti ünnepkörben szerepet is kap a nagycsütörtöki oltárfosztáskor.

A szakrális textíliákkról már tartottak konferenciát, s bizonyára szó esett a templomi lobogókról, a baldachinról, a hímzett papi stólákról, a kehelyfedő kendőkről, a mise kezdetét jelző csengettyű hímzett szalagjáról, a nagypénteki fekete lepelről, mellyel a megfeszített Jézus testét fedik el. Szakrális népművészetünk részei ezek a textíliák, melyeknek létéről és funkciójáról igyekszem szólni egy nyugat-bácskai katolikus falu példáján.

Az imamondással, a könyörgéssel kieszközölt segítségért, közbenjárásért járó hálaadás, köszönet formája többféle lehet: hálaadó ima, hálaadó miseáldozat, offerálás, pénzadományozás, segítségnyújtás stb. A hálaadás módja s helye nincs sem kánonilag, sem laikus módon meghatározva. Azonban a hálakimutatás legtipikusabb és leglátványosabb helye mégis maga a templom, ahol mintegy közelebb kerülünk mind Istenhez, mind az értünk közbenjáró lényekhez, védőszentekhez, segítőkhöz. A templomot, lett légyen kegyhelyi kápolna avagy székesfővárosi bazilika, minden jóravaló ember tiszteli, áhítattal lép oda be, s akár ájtatosan imába kezd, akár csak gondolatai súlyától megpihenni vágyón egy hálaadó köszönöm erejéig ül a padba, szeme előtt mindig a jó és a szép jelenik meg. Ennek kiváltásához nem a fizikai valóság szükségeltetik. Itt a lélek tisztasága és szépsége válik valósággá. De az ember a fizikai valóságot is szépnek szereti, szeretné látni. S ezt nagy örömmel veszi észre a templomok belsejében, ahol – a világtörténelem legszebb művészi alkotásaitól a legegyszerűbb virágcsokorig – bármi kiválthatja a csodálatot és az enyhülést. Ezért is igyekeztek eleink egyszerű, tiszta szentélyeket emelni az Úrnak, majd az idő múlásával, az építészeti és berendezési stílusok változásával egyre gazdagabbak, egyre díszesebbek lettek a katolikus templomok – gondoljunk csak a barokk súlyos vagy a rokokó aprólékos, már-már játékos, ám zsúfolt cizelláltságára –, s bizony, ma is néha már túlburjánzik a virágerdő egy-egy ünnepen olyannyira, hogy a miseáldozat vagy az ünnep veszít a maga fontosságából (pl. hatalmas és túldíszített fenyőfák karácsonykor; óriási csokrok egy-egy esküvőn, elsőáldozási szertartáson stb.). A néplélek esztétikum iránti vágya abban is megnyilvánul, hogy a számára legszebb, a saját életében is a legbecsesebbnek, legdíszesebbnek tartott dolgot viszi el arra a helyre, ahol csak a szép jelenhet meg, ahol minden ünnepnek igazából meg kell adni a módját. Ilyen szándék vezérli azokat az ügyes kezű és a szép iránt nagyon fogékony nőket, akik a templomok díszítésénél máig megőriztek valamit a hajdani tiszta szakralitásból, az ünnep igazi valóságából, és a nagyanyáiktól tanult módon a kelengyéjük féltve őrzött díszes kelméit viszik a templomba, hogy az minél jobban megmutathassa: itt egy öntudatos közösség él, egy a felekezeti és nemzeti hovatartozását is jelző gyülekezet szereti és imádja Istent a maga legtisztább módján. Erre legtöbb példát az erdélyi református templomokban az úrasztalára helyezett nagyírásos hímzésű terítőin láthatunk, illetve szerte az országban kalocsai mintájú hímzett oltárterítőket.

Ilyen, egy archaikusabb életmód jegyeit is őrző közösséggel találkoztam a Vajdaságban a nyugat-bácskai Szond (Szonta, Sonta) faluban, Kupuszinától mintegy 25 km-re. Szondot, ezt a népes Duna menti falut (4000 lélekkel) egy igen hitbuzgó, római katolikus vallású horvát etnikai közösség, a sokácok lakják, a lakosság kevesebb mint 5%-a vallja magát magyarnak. A sokácok a török kor vége felé vándoroltak fel a Balkán délnyugati vidékeiről a Száva fölötti magyar részekre, méghozzá a ferences barátok vezetésével. A Ferenc-rendnek azóta is nagy becse van közöttük, és Szent Antal napját úgy ülik meg, akár a templombúcsút: a nők liliomcsokorral érkeznek a templomba, amelyet már fehér liliommal feldíszítettek, és a ferences hagyomány szerint az ünnepi mise végén van a liliomszentelés és a kisgyermekek megáldása, és az oltár előtti nagy edényből szentelményként mindenki vihet haza egy-egy szálat, miképpen azt Bálint Sándor is lejegyezte sümegi adatként (Bálint 1998, 477). Érdemes megjegyeznünk, hogy a szontai cigányasszonyok is liliommal jönnek a templomba. A kedvelt szentnek köztéri szobra is áll a faluban. A közeli Bács városában levő ferences templomba is elzarándokolnak minden évben, s nemzeti önérzetüket őrizve még ma is külön búcsún vesznek részt a szomszédos Doroszlón, a legnagyobb vajdasági Mária-kegyhelyen, mégpedig a régiektől tanult napon, pünkösdhétfőn, bár nem hanyagolják el a hivatalos kisasszonynapi zarándoklatot sem. Az e népcsoport által őrzött vallási tradíciót Bálint Sándor is kutatta, egyebek között a mohácsi sokácok, valamint a dusnoki katolikus rácok körében (Bálint 1998, 56).

Az ünnep karaktere meghatározó jellegű a templomdíszítés minőségében. Más színű textíliák dukálnak a Lőrinc-napi (augusztus 10.) templombúcsúra, más színűek pünkösdre, illetve más az elsőáldozók ünnepére, és ugyancsak más a bérmálkozásra, vagy a profán falusi ünnepnek számító szüreti bál szakrális mozzanatát képező hálaadó szentmisére, amelyen archaikus szokás szerint bemutatják a templomban az évi termést. És még egyéb ünnepei is vannak az évnek, amikor a szontai sokác asszonyok templomukat a saját készítésű kilimekkel, ponyavákkal ékesítik. A szokás régi, nagyon régi keletű, s a ma élő falubeliek már nem tudják eredetét, vagyis annak kora több száz éves lehet. Az asszonyok ma is úgy érzik, hogy az oltárterítőkön kívül más is kell a templom díszéül, hogy az ünnep valóban az övék legyen. Többet jelent számukra egy sokác mintájú ponyava, gyapjúból a Szondon szőtt, csak az ő falujukban ismert mintájú, színes rózsákkal, más virágmintákkal díszített ágyterítő, illetve takaró az oltáron, mint az egyszínű vagy mintás, selyem vagy bársony anyagból készített oltárterítő. S hogy az ünnep rangját, becsét emeljék, otthonaikból a legszebb kilimeket hozzák el templomdíszítésre. Ezek a gyapjúból készült díszes kilimek hajdan a lány kelengyéjének részét képezték, s a házban is csak ritka alkalmakkor, ünnepeken használták, terítették az ágyra őket. Hétköznap az egyszerűbb, apróbb mintás is megtette. A jó másfél méter hosszúra szőtt kilimből hosszában kettőt összevarrtak, s ez az 55–60 cm széles, 180–185 cm hosszú színes szőttes, minden szélén 5–10 cm hosszú rojttal be tudta takarni a magasra vetett ágy elejét. Ha a két szél nem volt egyforma, akkor úgy mondták: ćilim je na dva cimera – két színe van a szőttesnek, vagyis mindkét oldaláról (de nem a fonákjáról) más mintázatot mutatott. A kilimnek fonákja nincs is, mindkét oldala azonos díszítésű. A templomban az új, szembemiséző oltár mögött, az oltárkép alá mindkét oldalra akasztanak ilyet, jobbról is, balról is, nem is egyet. A templomhajó jobb oldalán álló Szeplőtelen Szűz szobrának állványára, minden más templomi szobor alá, a stációképek alá is kerül ilyen kilim, ponyava. A templomban elöl levő kegytárgyak közelébe, alá szebbeket, újabbakat, míg a keskeny oldalhajókon, oldalfolyosókon elhelyezett stációképek alá régebbieket, ma már a közösség által kevésbé kedvelt szőtteseket helyeznek. A karzatról, amely pedig a templom mindkét oldalán szinte az oltárig húzódik, a szőttesek (kilimek) egész zuhataga omlik alá színben és mintában dúsgazdagon. A karzat korlátja mögött két szöggel egy lécre erősítik a szőtteseket, s azok hossza – természetesen azonos hosszúságúak – végig látszik a templombelsőben. Ezt egy, esetleg két asszony el tudja készíteni. S az asszonyok az ünnep előtt beviszik a templomba szőtteseiket, illetve többet már a templomnak is ajándékoztak. Történt ez hálából is, vagy csak jócselekedetként, avagy családtalan asszony hagyatékaként, illetve ha a régi szőttesnek otthon már nem volt funkciója. A legrégebbi templomi szőttes (kilim) a 19. század végéről való.

 

1. kép: A szondi templom legrégebbi szőttese (Silling István felv., 2011)

A szőtteseket az asszonyok maguk szőtték, hiszen szinte minden házban volt felállított szövőszék (sztativa), s még ma is áll néhány, hogy a ház szükségleteire való dolgokat megszőjék. Akinek nem volt szövőszéke, az másokkal készíttette el a kelengyéhez vagy a házbelsőhöz szükséges szőtteseket. A gyapjút is maguk készítették ki, festették be igen élénk, csak az ő falujukra jellemző színekkel. A kilimek mintái is eltérnek a Duna menti sokác falvak szőtteseitől, meg a sztapári szerbekétől is. Természetesen van közöttük hasonlóság, de a különbözőség szembeötlő. Ma már csak néhány asszony foglalkozik szövéssel, és a régi, geometrikus minták helyett inkább a nagyobb, színes virágmintákat kedvelik.

2011. június 13-án tartották Szontán a hagyományos Szent Antal-napi misét, amelynek végén liliomszentelés volt, és a gyermekek megáldása, ami ferences hagyomány. A templomot szépen feldíszítették az ő falujukra jellemző szőttesekkel, kilimekkel, vagy ahogy ők nevezik: ponyavákkal, köztük néhány még a 19. század végéről való, s azokat az oltárkép mellé helyezték. A stációképek alá is tesznek díszítést, s az oldaloltár-terítőkön az ott megjelenített szentnek a legjellemzőbb szimbóluma látható. Az orgona előtt a karzatról szép szőttesek lógtak, közepükön kehely- és a lángoló szív ábrázolásával.

 

2. kép: Szőttesek a szondi templom karzatán a templombúcsú napján (Silling István felv., 2011)

 

3. kép: Szőttesek a szondi templom keresztútján (Silling István felv., 2011)

A templomban mintegy 30–35 éve újabb keletű oltárterítők, jobban mondva szószékoszlop-terítők jelentek meg. A szembemiséző oltár előtt oldalt (vagy kétoldalt) álló „emelvény(pár), általában a szentély és a főhajó találkozásánál az evangélium és a lecke felolvasására” szolgáló szószékoszlop, ambó vagy ambon mindkét oldalát takarják ezek a 200–220 cm hosszú, 45 cm széles, 5 cm-es rojtú terítők, s a liturgikus napnak, ünnepnek megfelelő ikonográfiai elemek láthatók rajtuk. Emblémának is nevezhetjük a terítőn látható jelet, ikont, mert a metakommunikáció nyelvén üzen a misén részt vevőknek. A szondi templomban négy ilyen újabb, talán 30 éves, Szűz Máriát ábrázoló szószékterítő szőttes van: Kármelhegyi – Skapulárés Boldogasszony, Segítő Szűzanya, 2 Irgalmas Szűzanya – Milosrdna Gospa (Ralbovski Kristina nővér közlése). Ezeket a szószékterítőket az ugyancsak sokác lakosságú Duna menti Monostorszegen (Bački Monoštor) készítették, ott szőtte egy asszony, akinek elkészített mintái voltak, s a megrendelő azok közül válogathatott. És Monostorszeg a másik település, ugyancsak római katolikus sokác népességű, amely még őrzi az istentisztelet régebbről megőrzött formai jegyeit. A monostorszegi templomban egész kollekció van az említett terítőkből, s jobbára fogadalmi felajánlásként kerültek oda. Fogadalmi votív szerepüket tudják a falubeliek, bár emlékezetük már nem őrzi az adományozó nevét. Csak vasár- és ünnepnapokon használják őket. A sekrestyés pontosan tudja, hogy mikor, melyik terítőt kell használni. Mivel a monostorszegi templomban két ambon, prédikációs oszlop van, az oltár mindkét oldalán, ezért mindig két különböző szőttes kerül a szószékre. A fehér alapú terítőt tartják a legszebbnek – mondta Matija Andričin 47 éves harangozó és szindikus –, két-két pár is van belőlük, s azokat a legnagyobb ünnepeken: karácsonykor, húsvétkor és a templombúcsú (Péter és Pál apostolok) napján, elsőáldozáskor, bérmáláskor használják. A piros alapút virágvasárnap, pünkösdkor és a vértanúk ünnepén (pl. Szent István ünnepén), zöldet az évközi vasárnapokon, sötétlilát adventi és nagyböjti vasárnapokon. Adventben a harmadik és a húsvét előtti negyedik vasárnapon rózsaszín alapú terítőt használnak. Mária-ünnepeken a Szűzanyát ábrázolót, s ezekből több is van, illetve Jézus szíve, Mária szíve, Angyali üdvözlet, Jézus, a jó pásztor stb. ábrázolások az adott liturgikus napon kerültek az ambonra (poslanica a régi sokác neve ennek az oszlopnak – az 1943-ban született Anica Zetović közlése). Mintha a régi templomfestés közlő hagyománya, illetve feladata elevenedne meg általuk, hogy a latin szöveget nem értő, olvasni sem tudó hívő is megértse, kiről és milyen ünnepről van szó, amikor a képek ikonként hozták közel az üzenetet.

4. kép: Skapulárés Szűzanya-ábrázolás a szondi templomban (Silling István felv., 2011)

5. kép: Szűzanyát ábrázoló szószékterítő, fehér alapon (Silling István felv., 2011)

Az ezekkel a sokác falvakkal szomszédos, katolikus magyarok által lakott Kupuszinán ugyancsak meghonosították a szembemiséző oltárok melletti szószékeknek ilyen hosszú terítőkkel való díszítését. A kupuszinai asszonyok is ugyancsak Monostorszegre mentek megrendelni a szőtteseket, s máig több ilyen – kegyeleti okokból történő felajánlás folytán – szószékdíszítő abrosz került a templomba. Az abroszoknak a liturgikus időhöz kapcsolódó motívumai határozzák meg azok használati idejét Kupuszinán is. A Segítő Szűzanyának két terítője van, s a kisebb virágút használják szívesebben, mégpedig egész májusban és minden Mária-ünnepen. A Jézus szíve terítő egész júniusban kint van a szószékoszlopon. A Szent Annát és kislányát, Máriát ábrázoló terítő a Szent Anna-nap előtti kilenced első napján kerül fel, majd fent van július 26-áig, a szent ünnepéig, amikor a kilenced véget ér, de ismét kiteszik a búcsú vasárnapján, s ott marad a rákövetkező szombatig. Az oltáriszentséget ábrázoló terítő minden hónap első vasárnapján használatos, amikor szentségimádás van, azonkívül Úrnapján, és még a három évnegyedes szentségimádás napjain, valamint nagycsütörtökön, az utolsó vacsora, azaz az oltáriszentség létrejöttének emlékére. Nagyböjtben azt a terítőt használják, amelyen a Jézus szenvedésére asszociáló mintákat, az arma Christi képeket sötétlila színben szőtték. Évközben, húsvét után, s amikor nincsenek jelesebb ünnepek, akkor a Jézus, a jó pásztor megnevezésű szószékterítő van kint a templomban (Guzsvány Katalin, 1955-ben született harangozó közlése). A Kupuszinára készült terítők virágmintáinak színhasználatában még jócskán lehet észlelni készítőjének sokác színkedvelését. A kupuszinaiak ezt elfogadták, de tudják, hogy nem tőlük származó.

 

6. kép: Nagyheti szószékterítő a kupuszinai templomban (Silling István felv., 2011)

Az eddig említett terítők mind Monostorszegről származnak, miközben van két fehér vászonterítő is Kupuszinán, amelyeken a díszítés nem szőtt, hanem hímzett. Amelyikre négy gyertyát hímeztek, az adventben használatos, amelyikre pedig három gyertya van hímezve, azt nagykarácsony napján teszik a szószékre. Ezek egy kissé rövidebbek, de szélességük szinte megegyezik az ambon szélével.

Ezeket a szószékterítő szőtteseket (ponyavákat) régen több monostorszegi asszony is tudta szőni, de ma már nem foglalkoznak velük. A terítő közepén van a képnek nevezett motívum (slika), azaz az ünnepre asszociáló, utaló motívum, a szent alakját ábrázoló szövés. Alatta és fölötte a díszítés, illetve a cifrája (šare). A készítésnél ügyeltek arra, hogy csak a hívekkel szemben látható részen legyen dúsabb a díszítés, ugyanis a terítő hossza mindkét oldalon egyforma, hiszen csak így tudja tartani a súlyát. A készítő előre megrajzolt mintát használt. Kockás füzetbe rajzolta meg a kép alá és mellé kerülő virágokat, s minden kocka egy sort jelentett a szövőszéken. Ezeket a mintákat variálhatta. A képet, a szent alakját már nem változtathatta. Az egyszer valahonnan beszerzett szentkép alapján elkészült ez a minta, s minden faluban egyforma, hiszen egyazon műhelyben készült. Valószínűleg egy-egy nagyobb szentképet kockáztak be 70–80 cm magasra (egy-egy kocka 0,5 cm széles), és a kockák alapján választották a színeket. Ezek a terítők már nem gyapjúból készültek, mint az otthonról hozott kilimek, hanem boltban vásárolt színes fonalból szőtték őket. A régi gyapjúszőttesek alapanyagát a sokác asszonyok még maguk festették is, s ezért nagyon óvták őket a víztől, mert összemosódhattak a színek.

Egy, a Kárpát-medence sokszínűségét prezentáló kis régió, a heterogén nemzetiségi összetételű Nyugat-Bácska ősiségeket őrző, de innovációkat is elfogadó szakrális népművészeti vonatkozásainak megismerése és feltárása érdemes és szép feladata lehet a népi vallásosság iránt érdeklődőknek.

Irodalom

Bálint Sándor (1998): Ünnepi kalendárium 3. Szeged: Mandala Kiadó.

Silling István (2003): Vajdasági népi imádságok és nyelvezetük. Újvidék: Forum Könyvkiadó.