A dunai svábok németországi búcsújáró helyei

Előadásomban a magyarországi németek, azaz „dunai svábok” zarándoklatainak kérdéseivel foglalkozom. Kutatásaink különböző aspektusainak és témaköreinek a bemutatása során több, jelenleg is folyó projektumot szeretnék röviden tárgyalni. „Kutatásaink” alatt természetesen nem csak magamat, hanem a freiburgi Kelet-európai Németek Néprajzi Kutatóintézete[1] és más egyéb akadémiai kutatóhelyek munkatársainak a tevékenységét is értem.

A tárgyalt témakör két fő részből áll. Az egyik egy speciális, a múltba visszanyúló kutatási terület, amely a magyarországi németeket érinti, valamint egy másik, inkább általános és aktuális aspektust bemutató rész.

A magyarországi németek zarándoklatai az IVDE kutatásainak egyik leghangsúlyosabb pontját képezik. A zarándoklattal és fogadalommal kapcsolatos személyes, több évtizede tartó kutatásaim az 1984-ben Münchenben megjelent Wallfahrt kennt keine Grenzen [A búcsújárás nem ismer határokat] című könyv recepciójából és 1985-ben a Barcelona melletti montserrati zarándokhely meglátogatásából indult ki. Ezt 1996-tól különböző egyetemi órák és terepkutatások követték Regensburgban, valamint azóta egész Dél-Németországban: Würzburg/Käppele, Walldürn, Vierzehnheiligen, Eichstätt, Wieskirche, Birnau am Bodensee, St. Peter auf dem Schwarzwald és Svájcban (Einsiedeln, Mariastein), továbbá Ausztria, Lengyelország (Częstochowa), Csehország (Příbram), Horvátország (Trsat) és természetesen Magyarország (Máriagyűd, Máriapócs, Máriabesnyő, Kecskemét stb.) zarándokhelyein. A kutatás aktuális állása általánosítva mindegyik felsorolt zarándokhelyre vonatkozik, amelyek közül négy kerül ma konkrétabban is bemutatásra.

 1–2. Altötting és Walldürn

A háborút túlélt, elsősorban az akkori Jugoszláviában élő „svábokat” 1952-ben utasították ki az országból, majd Trieszten keresztül Bajorországba, Regensburgba vitték őket. Itt jobbára a Pidingben található ideiglenes menekülttáborba kerültek. A kitelepítettek egy része egészen az 1950-es évek közepéig a táborban maradt. A táborokban élők kultúráját és szokásait több néprajzkutató – mint például Alfred Karasek, Magdalena Rieder, Ida Knirsch és Josef Lanz – is kutatta. A „hozott kultúrára” irányuló kérdőíveket nagy mennyiségben töltették ki a táborok lakóival. Az akkori klasszikus néprajzi kánon értelmében a kérdések a népi színjátszásra, népdalokra, valamint a népmesék és mondák úgynevezett elbeszéléskultúrájára (Erzählgut) irányultak. Az adatokat először a Bajorországban található „Volkskundliche Froschungsstelle für Heimatvertriebene Bischofswiesen” gyűjtötte össze, 1985-től az egész gyűjtemény a mai IVDE gondozásába került, Freiburgba. Az állomány szisztematikus átnézése során a mondákkal foglalkozó anyagban néhány akkoriban újnak számító elbeszélés is található, főleg jugoszláviai sváb nők elbeszéléseiben a „partizán őrületről”, valamint Mária-jelenésekről.

A „partizán őrületről”, illetve a „partizán betegségről” szóló elbeszélések a jugoszláv Tito-partizánokról szóltak, akiket üldözöttjeik (a „svábokon” kívül elsősorban magyarok, horvátok, bosnyákok és crnagoraiak) meggyilkolása után, mintegy magasabb igazságosságtól származó büntetésként, lidércnyomások gyötörtek, vagy epilepsziától betegedtek, illetve őrültek meg.

Az anyag szisztematikus feldolgozása során azonban kiderül, hogy Albrecht Lehmann 2007-ig tartó kutatásaival ellentétben ezek az elbeszélések nem általánosítanak, és nem a szerbekről mint kegyetlen üldözőkről szólnak. Az elbeszélések különbséget tesznek „jó” és „ellenséges” táborvezetők, milicisták stb. között. A pindingi táborban megkérdezett „svábok” elbeszélései alapján feljegyzett történetek nem leegyszerűsítők, illetve sablonizálók, hanem narratív ellenpontként jelenítik meg az (általában) ateista partizánvezér alakját.

A Mária-jelenésekről szóló történetek (többek között Jabukában és Belgrádban) az elemihez, a megkerülhetetlenhez fordulnak vissza, és ahogy a magyar néprajzkutató Dégh Linda és a német Rolf-Wilhelm Brednich is megfogalmazták, „elbeszélő találkozás” útján tudósítanak az elképzelhetetlen szörnyűségekről.

A kollektív közlés itt a vallás elbeszéléseszközével történik meg. Ezek az elbeszélések tehát arról számolnak be, hogy az ember milyen minta alapján és hova rendszerezi (itt metafizikailag megalapozottan) a történéseket: visszavonul a vallásba. Ha a Dégh/Brednich által kidolgozott formulát szélesebb körben alkalmazzuk, akkor ez a rend visszaállításának és ennek a transzcendensbe való áthelyezésének kísérleteként értendő, mert az immanenciában a történtek már nem rendszerezhetők. Így tehát nem meglepő, hogy a háborút túlélt „svábok” fogadalmat tettek egy Mária-zarándoklatra, Altöttingbe, amely máig a Szent Gellért Egyesület szervezésében valósul meg. A zarándoklaton a nyugalmazott pécsi püspök, Mayer Mihály többször, 2008-ban és 2017-ben is társcelebránsként vett részt.

Baden északi területeire is sok magyarországi német érkezett. Walldürn zarándokhely Észak-Badenben, távol az autópályától, autóval és vonattal is csak nehezen megközelíthető.

Az első zarándoktemplomot 1497-ben építették. A ma látogatható nagyobb, barokk zarándoktemplom 1697 és 1728 között épült. 1962-ben XXIII. János pápa „Basilica minorrá” nyilvánította. Pontosan ez idő tájt, az 1950-es és 1960-as években magyarországi német menekültek és elűzöttek több nagy zarándoklatot is tartottak itt, összesen 10 000–30 000 résztvevővel. 1965-ben Németország szövetségi elnöke is beszédet mondott a résztvevő egykori menekültek és elüldözöttek előtt. Ez volt az első és egyetlen eset, amikor Németország államfője hivatalos pozíciójában megjelent egy zarándoklaton. Az utolsó nagy tömegzarándoklat 1970. június 15-én került megrendezésre, Franz Josef Strauss-szal mint szónokkal, aki a Brandt/Scheel kormány keleti szerződésekkel kapcsolatos intézkedései ellen emelt szót.

3. Mariazell

Szeretnék kitérni néhány, a mariazelli zarándoklattal kapcsolatos megfigyelésre. Ez a zarándoklat a Rottenburg-Stuttgart püspökség területén élő kitelepítettek életében kiemelkedő jelentőséggel bírt. Az esemény különlegességét a Prágából származó néprajzkutató, Georg Schroubek a következőképpen fogalmazta meg: „Valószínűleg a katolikus Duna-menti országok egyikében sem volt olyan ház, amelynek legalább egy lakója ne járt volna Mariazellben, vagy ne lett volna legalább egy onnan származó kegyképe.”

Mint azt főleg Bonomi Jenő/Eugen (1908–1979) néprajzkutató beszámolóiból tudjuk, a második világháború után kitelepített magyarországi németek Dél-Németországból is jártak Mariazellbe. Bonomi 1970-ben, két évvel Schroubek tanulmánya után összeállította a legfontosabb események és dátumok listáját.

A kitelepített németek mariazelli zarándoklata már 1948 óta ismert volt. Június 6-án a steiermarki Wagna gyűjtőtáborából zarándokok érkeztek Mariazellbe. 1951-től kezdve azonban a zarándoklat rendszeressé vált a mai Baden-Württemberg területéről, de különösen az észak-württembergi és észak-badeni régiókból. 1952-ben a többek között a Caritas által szervezett és támogatott zarándoklat során Stuttgartból különvonattal és turistabuszokkal 937 fő vett részt az úton, közülük 843 magyarországi német volt. Ez az esemény később a rottenburg-stuttgarti püspökség egyik hivatalos zarándoklata lett. 1953-ban Carl Josef Leiprecht volt az első rottenburg-stuttgarti püspök, aki a reformáció óta először rendszeresen Mariazellbe zarándokolt. Ezen az 1953-as, június 8–13-ig tartó zarándoklaton 667 fő vett részt, közöttük 539 magyarországi némettel. 1957-ben, amikor a püspök maga vezette a nyári zarándoklatot, rekordszámú zarándok, 1119 fő vett részt az úton, közöttük csupán 225 nem kitelepítettel.

Erről Bonomi egyebek között a következőképpen ír:

Ők, [a Magyarországról kitelepítettek], először érezhették magukat »vendéglátónak«, mert sok magyar már 1939 előtt is járt ide zarándoklatra. Itt tehát kamatoztathatták ismereteiket, amelyekkel a württembergi zarándokokkal szemben ők már rendelkeztek.

A püspöki zarándoklat Stuttgartból Mariazellbe azóta is minden évben megrendezésre kerül.

Még egy pár szó a kutatóról: Bonomi Jenő néprajztudós, magyar vámtisztviselő és „sváb” anya gyermeke. Neve az olasz, Veronából származó patikus nagyapának köszönhető. A család Temesrékáson, illetve Vrsacon élt a Bánátban. Bonomi 1933-as disszertációjában egy magyarországi német település egyházi szokásairól értekezett, amit a későbbiekben még számos zarándoklatkutatással kapcsolatos tanulmány követett. A háború után el kellett hagynia Magyarországot, és Stuttgart mellett, Schorndorfban telepedett le. A kétnyelvű, német–magyar hagyatékának nagy része ma az IVDE freiburgi gyűjteményének részét képezi.[2]

Éppen most, 2017 őszén jelenik meg a freiburgi egyetem kultúrantropológiai tanszékének egyik doktorandusza, Barbara Sieferle disszertációja (Gyalog Mariazellbe)[3], amely szintén szorosan kapcsolódik ehhez a témához. A dolgozat alcíme a zarándoklatok testi vonatkozásaira utal, és maga a munka is elsősorban „a zarándoklat és átélésének testi dimenzióival” foglalkozik. A dolgozat célja egy „kultúrantropológiai és társadalmi testkutatás” publikálása, mely téma egyébként már Helge Gerndt karintiai „Vierbergelauf”-ról szóló 1973/1974-es hasonló témájú kutatásaiban is felmerült.

Mariazellben egyébként számos tárgyi köszönetadomány is található, melyek egzisztenciális szükséghelyzetek megoldására irányulnak. A következő adománypéldákat Sieferle asszony bocsátotta rendelkezésemre az előadáshoz, amit ezúton is hálásan köszönök neki.

Engedjenek meg még egy szót a Mariazellről szóló szakdolgozatról. Mit is jelent pontosan a témát kizárólag a testiség szempontjából vizsgálni? Mit is jelent a test mint központi fogalom? Ha ez a kutatómunka a kulturális és társadalmi testkutatás részét képezi, az azt jelenti, hogy a kutatás alapvető iránya megváltozott. Az 1990-es évekig ez a téma (a zarándoklatok vizsgálata) a valláskutatás témakörébe tartozott. A testkutatás azonban nem arra irányul, ami körülöttünk, hanem sokkal inkább arra, ami bennünk történik, tehát személyközpontú, akár úgy is mondhatjuk, hogy konstruktivista. Nem valami általános, rajtunk kívül álló dologra irányul, amihez az ember segítségért fordulhat. Nem „keresem az utat és hallgatok Isten szavára”, hanem sokkal inkább „a saját testemre hallgatok”, így a megismerés elsősorban befelé irányul.

4. A regensburgi „Mariae Läng” kápolna

A Regensburg óvárosában található „Szent Salvator Emmausban”-kápolna története, amely a köznyelvben „Mariae Läng”-kápolnaként ismert, teológiailag és művészettörténetileg is nagyon érdekesnek tűnik.

1675-ben a helyi kanonok és későbbi segédpüspök, Albert Ernst von Wartenberg lebonttatta a már erősen felújításra szoruló házi kápolnáját, hogy újat építtessen helyette. Az alap kiásása során római kori falmaradványok és néhány Péter apostol képével díszített ókori edény került a felszínre. Mint ahogy az egyik Wartenberg által jegyzett krónikából kiderül, a segédpüspök azon a véleményen volt, hogy néhány apostol, élükön Péterrel, ezeket a helyiségeket és edényeket használhatták az itt tartott szentmiséik során. (Itt természetesen egyértelmű az akkori római katakombaásatásokkal és a relikviakultusszal, valamint a relikviák transzlációjával való asszociálás.) A kiásott falmaradványokat az új kápolna építésénél felhasználták, így a templom régi ajánlása még ma is látható a sekrestye ajtajával szemben lévő kövön. A latin szöveg németre fordítva a következőképpen hangzik: „Zu Ehren aller heiligen Menschen und des ersten Bischofs und Märtyrers von Regensburg.” A szöveg Péterre utal, tudomásom szerint a Dómot is neki szentelték. Emellett a kápolnában Wartenberg egy barokk oltárt és egy kis fából készült Mária-szobrot is felállíttatott. Utóbbinak a fejében egy hosszúkás formájú oklevelet helyeztek el, amelynek kiterített hossza Mária feltételezett magasságának felelt meg. Mária magassága (= Mariä Läng) tehát mint ismeretes, meghatározó szerepet játszott az aktuális hitvilágban.

A templomban található két legkorábbi fogadalmi tábla a 17. századból származik, egy másik történelmi példány pedig 1776-os datálású.

1798-ban az eredeti kegyszobrot egy nagyobb, felöltöztetett szoborra cserélték. Ez az, amelyik ma is látható a kápolnában. A templom földfelszíne alatt fekvő római-antik részeit a 19. században befalazták.

Szinte egyáltalán nem ismert, ám nekünk, néprajzkutatóknak fontos lehet, hogy a kápolnában hétköznap is kiemelkedően magas a látogatók száma. Egy szemináriumi felmérés során a kutatócsoport fél óra alatt minden esetben 12–16 személyt számolt meg, akik meglátogatták a kápolnát, hogy csendben betérjenek, imádkozzanak, gyertyát gyújtsanak vagy adományt dobjanak a perselybe. Ezek az emberek pár perc után újra elhagyták a helyiséget. Helyiek és migrációs háttérrel rendelkezők egyaránt.

A fogadalmi adományokkal teli fal különleges érdekességeket rejt. A 2001 és 2006 közötti pontos számítások során az alábbi eredmények és tendenciák rajzolódtak ki az adományok eredetét illetően. 2001 augusztusában az első leltározás során összesen 155 fogadalmi tábla lógott a falon, míg 2002 januárjában csak 121, 2002 októberében a szám 153-ra emelkedett, 2003 januárjában újra 137-re csökkent. 2003 májusában megint 147, 2003 decemberében 176, két évvel később, 2005 decemberében pedig 203 fogadalmi tábla volt található a falon. Január elején tehát néhány tárgyat leakasztanak, az év során azonban folyamatosan nő a fogadalmi adományok száma.

A legutóbbi, 2017. augusztusi megfigyelés során a templomban 269 új köszönetnyilvánítás, illetve kívánság volt elhelyezve, ez az adományok számának növekedését mutatja. Húsz percen belül összesen 15 látogató érkezett a templomba, közülük öten adományoztak is. Ugyanazon a napon 15.00 és 15.15 között ismét 13 látogató érkezett imádkozni a kápolnába, 7 férfi és 6 nő. Az egyik férfi egy 30 év körüli apuka volt, két általános iskolás korú, körülbelül 6–8 éves kisfiúval.

A kápolnában sokféle fogadalmi adomány található. Imacédulák, fényképek különböző személyekről, gyermekrajzok, ajánlásokkal ellátott gyerekjátékok, szentképek, medálok, rózsafüzérek és más egyéb adományok. Az adományok nagyrészt általánosan megfogalmazott mondanivalóval rendelkeznek, például „Mária segített”, és teljesen anonimek, vagy csak monogramokkal vannak ellátva. A megfigyelés egyik legfontosabb eredménye éppen ebben rejlik: névvel ellátott kérést vagy adományt már nem találunk a kápolnában.

Azok az adományok, melyeknél a kérés mibenléte felismerhető volt, négyféle példát mutattak:

– Súlyos betegséggel vagy rizikós műtéttel kapcsolatos kérés-, illetve köszönetnyilvánítások, amelyek vagy egy hozzátartozóra irányultak, vagy az adományozó gyógyulását köszönték meg.

– Köszönetnyilvánítások súlyos közúti baleset túléléséért.

– A munkanélküliség problémájának megoldására irányuló kérések és köszönetnyilvánítások

– Vizsgák előtt állók kérései, illetve sikeres vizsgák utáni köszönetnyilvánítások.

Tartalmilag tehát egy ilyen gyűjteményben választ találunk a kérdésre, mi számít napjainkban egzisztenciális fenyegetettségnek, és mi az, ami extrém szituációnak minősül? (Egy vizsgahelyzet például mindenképpen az utóbbi, mert ennek sikerétől nagyban függ a közép-európai életben való előrelépés lehetősége.)

Formailag pedig az derül ki, a mai modern felajánlások nem azonosak a klasszikus fogadalmi tábla fogalmával, hanem sokkal inkább anonim módon és kép nélkül kerülnek kinyilatkoztatásra, gyakran márványtábla-faragványok, cetlik vagy fényképek formájában, melyek már nem egységes, hanem sokkal inkább individuális mintát mutatnak.

Nemrégiben jelent meg Monique Scheernek, a tübingeni egyetem munkatársának publikációja Kultur und Religion [Kultúra és vallás] címmel. Felettébb érdekes, hogy Scheer a vallást mint fogalmat már nem definiálja, hanem ennek két különböző típusát különbözteti meg:

Az első értelmezés szerint a vallás már szinte egyáltalán nem mint „hovatartozás” értendő, hanem mint szabadon választott hit – amit igény szerint meg lehet változtatni, vagy akár el is lehet hagyni. (Tehát valami teljesen individuális, személyes és konzekvens módon privát, kötelezettségektől mentes.)

A második értelmezés azt jelenti, a vallás mint csoport vagy intézmény értendő, „közösséget és identitást jelent”. Az, hogy mindkét értelmezésből hiányzik a vallás transzcendentális mivolta, szintén nagyon érdekes.

Visszatérve a fogadalmi táblákhoz: az operáció és gyógyultnak nyilvánítás közötti időben, a reménykedés és aggódás időszakában a kétségek között levő hozzátartozók menedéket keresnek, amit azonban nem feltétlenül a barátoknál, barátnőknél vagy éppen a családnál találnak meg, hanem valaminél, ami tradicionálisként és transzcendensként értendő. Másképpen fogalmazva, egy ilyen helyzetben levő egyén gyakran késztetést érez, hogy valami nálánál sokkal nagyobb és örökérvényű, valami nem megkerülhetetlennél találjon megnyugvást, az utolsó igazságnál, ha az orvosok nem tudják megítélni, mi fog történni.

Itt tehát a specifikus, rituális kommunikáció egy fajtája figyelhető meg, aminél nemcsak a nem kimondható félelem érzete kell, hogy kommunikálásra kerüljön, hanem a kommunikáció magában a fogadalomban rejlik, egy köztes, liminális pozícióban a nyilvános és privát között, mint ahogy azt a teológus és egyháztörténész Bernhard Scheider is megfogalmazta.

A fogadalom mint jelenség ezt a kommunikációt testesíti meg, ami a fizikailag kimondhatón túlmutat, és a metafizikai dimenzióba lép át.

Zárásként még egy kis történeti információ a legújabb baden-württembergi kutatások eredményeiről, amelyek az itt bemutatott kutatással nem állnak szoros kapcsolatban, viszont a teremben ülők számára érdekesek lehetnek.

Magyarország legismertebb és legnagyobb zarándokhelye a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében fekvő Máriapócs. A baden-badeni templomban található kegykép, „Madonna von Bötsch” eredetileg a pócsi katolikus templomban volt található, ma azonban csak egy másolat lóg az eredeti helyén, melyet Bécsbe, a Stephansdomba vittek. A számos másolatok egyikét – amely most Baden-Badenben található – Ludwig von Baden gróf, Türkenlouis hozta magával Badenbe. Ludwig von Baden Savoyai Jenő főparancsnok mellett részt vett 1697. szeptember 11-én a zentai csatában, amelynek lezárásaként a karlowitzi béke Dél-Kelet-Közép-Európa erőviszonyait teljes mértékben átrendezte. Ezzel a kutatási témával jelenleg a Karlsruhéban található Badisches Landesmuseum munkatársai foglalkoznak.