péntek, június 18, 2021

Dömötör Sándor magyar néprajzkutató egy olyan dokumentumra bukkant, amely egy 19. század első felében megtartott magyar színházi bemutatóról tudósít. Érdemes idézni szó szerint a szöveget:

 Miskolcon 1832 november 17-én Jánosikról, a hírhedt tót rablóról mutattak be egy „Vígsággal elegy, egészen Új Eredeti Nagy Néző Játék”-ot [színjátékot] 3 felvonásban, melynek debreceni előadásáról (1836. március 17.) a Honművész című lap így ír (1836. 44. szám): „Bár a’ miskolczi színház számára vala ugyan írva egy hazafi által e’ darab, s azt a’ szerző színpadra is felcsúsztatta, kit figyelmes egybehasonlításunk után színműi irásmódjáról, mint a harist szaváról, könnyen kiismerénk. Egy kitétel illetné csak e’ vígnak nevezett üres darabot, midőn tudniillik a’ játék hőse, Jánosik elfogatott tolvajbanda kapitánynak a’ nádas faluhoz héjazatára – álköntösben elősettenkedett czinkostársa, Tajkos megmenekvésül e’ tanácsot adja: ‘Vess tüzet neki’ – Ez a közönséget is megmenté az ásítás és unalomtól, ’s reménye megcsalatásától.”

(Dömötör 1930, 107)

A romantika korában vagyunk, amikor a betyártéma nem volt szokatlan az európai irodalmakban. A nemes rabló, aki valami módon a szegény nép vágyait testesíti meg. A szlovák Jánošík[1] is közéjük tartozott, a hagyomány szerint amit elvett az uraktól, nemegyszer szétosztotta a szegények között. Ismeretes, hogy milyen fontos szerepe lett a szlovák nemzeti emlékezetben, de kultuszával találkozhatunk a lengyel górálság, sőt a szomszédos ruszinok közegében szintén. Nem tarthatjuk különösnek, hogy megjelent személye a magyar kultúrában is, nyilvánvalóan elsősorban azon a területen – a történelmi Felső-Magyarországon (a mai Szlovákia nagyjából 90%-át fedi le ennek a területnek), ahol évszázadok óta együtt és egymás mellett éltek szlovákok és magyarok, gyakran ugyanazokon a településeken.

Sajnos arról nem tudunk, mi lehetett az említett darab, s ki volt a szerzője. Szlovák vagy magyar író, eredeti mű vagy fordítás. A bírálatból arra lehet következtetni, hogy valószínűleg nem volt irodalmi remekmű. Annyi azonban kiderül az idézett tudósításból, hogy két jelentős magyar városban is színpadra került. Jánošík neve nem volt ismeretlen tehát a magyar nyelvterületen. Azt lehet mondani, a nagy történelmi régiók mindegyikének megvolt a saját betyárhagyománya. Sobri Jóska a Dunántúlon, Angyal Bandi és Vidróczki a Felföld magyar tájain, a leghíresebb magyar betyár, Rózsa Sándor (1818–1878) pedig az Alföldön. Rózsa Sándorról tudjuk, történelmi személyiségnek is számít, hiszen 1848-ban jelentkezett betyárjaival a magyar kormánynál, s fölajánlotta szolgálatait a honvédsereg számára. Valójában beteljesítette a folklór a legendát, miszerint a nép ügye mellé áll. Másik történet, amikor a szabadságharc leverése után ismét folytatta korábbi életmódját, s börtönben fejezte be életét.

Jánošík alakja jelen van a magyar néphagyományban is. A magyar kutatók közül azonban alig foglalkoztak e témával. Mindenképpen érdemes említésre az e tekintetben kivételnek tekinthető Ujváry Zoltán, aki 1960-ban föl is jegyzett egy magyar adatközlőtől történetet a szlovák betyárról. „A szlováksággal együttélő felvidéki magyar nép szintén a szívébe zárta az elnyomott nép jogaiért harcoló szlovák hőst” – írja a kor kissé ideológiai hangoltságú nyelvén (Ujváry 1961, 471). Egy hatvanéves magyar földművestől (aki korábban gazdasági cselédként, illetve pásztorként Gömör több településén is megfordult) jegyezte föl a Sajó völgyében a Hét nevű faluban a kutató a történetet. Röviden így lehet összefoglalni az elmondottakat. A magyar adatközlő Janovics néven említette a szlovák betyárt, aki nagy szegénységben élt, s beállt cselédnek egy gazdaasszonyhoz, akiről kiderült, hogy boszorkány. Éjszaka a boszorkányok gatyát fontak számára, és baltát adtak neki. Olyan híres betyár volt, hogy még a király is pártfogolta. Társaival Árva megyében élt az erdőben, ott volt a tanyájuk, de jártak mindenfelé. Jánošík betyárjai mindenütt segítettek a szegényeknek. Akkor fogták el, amikor épp a királynak indult volna segítségére. A szeretője árulta el, s hiába kérte, kérdezzék meg a királytól, végezhetnek-e vele. A hír lassan járt, s mire visszaérkezett az üzenet Budáról, kivégezték már. A magyar kutató megállapította, hogy számos közös motívuma van a szlovák és a magyar Jánošík-hagyománynak.

Versényi György (1852–1918) magyar folklórkutató körmöcbányai tanársága idején gyűjtötte a régió hagyományait, Felvidéki népmondák című publikációjában részletesen szólt Jánošíkról is (Versényi 1895, 235–237). Mind a két kultúra számon tartja és magáénak tekinti a sokoldalú Michal Matunákot (Matunák Mihály, 1866–1932), aki katolikus pap, történész és levéltáros volt egy személyben. A Magyar Néprajzi Társaság folyóiratának, az Ethnographiának a hasábjain mutatta be a magyar olvasóknak a Jánošíkról szóló szlovák szakirodalmat, és 11 népdalt tett közzé eredeti nyelven és magyar fordításban is (Matunák 1908).

A 19. század utolsó évtizedeinek magyar irodalmában meghatározó jelentőségű prózaíró volt Mikszáth Kálmán (1847–1910), maga is az egykori Magyar Királyság északi részének a szülötte. Regényei, elbeszélései az irodalmi kánon részét alkotják. Publicisztikai írásait a magyar újságírás élvonalához számították. Erős regionális identitása alapján nem véletlenül nevezte egy magyar irodalomtörténész a Felvidék írójának. Alaposan ismerte ennek a régiónak a lakóit, sokoldalúan árnyalt kép rajzolódik ki írásai alapján a kor szlovák társadalmáról is. Szülőfalujában, a Nógrád megyei Szklabonyán születése idején a szlovák lakosság volt többségben, a szomszédos Ebecken, ahol nagyszülei éltek, pedig a magyar. Jellegzetesen kétnyelvű vidék volt ez, ahol évszázadok óta megszokott volt a magyar és a szlovák kultúra együttélése, ahol magyarok és szlovákok kölcsönösen ismerték egymás nyelvét. Mikszáth családja egyértelműen magyar identitású volt a 19. század közepén, de az író kisfiú korától kezdve ismerte a szlovák nyelvet. Azt sem lehet kizárni, bár nem tudjuk bizonyosan, hogy szülőfalujában kezdett-e iskolába járni, ahol megtörténhetett, hogy kétnyelvű oktatásban vett részt (tudunk olyan korabeli tankönyvekről, amelyekből egyszerre lehetett tanulni a magyar és a szlovák ábécét). Amikor gyerekkorában betegeskedett, gyakran az volt a kívánsága, hogy meséljenek neki. Édesapja, aki jelentős birtokos (ha nem is nemes) volt a településen, elhívta fiához a falu legjobb mesemondóit, közülük nem egy valószínűleg szlovákul mondott neki mesét.

Nyilvánvalóan gyermek- és ifjúkorának világából hozta magával az író a szlovák nyelv és kultúra ismeretét. Irodalmi sikert hozó két elbeszéléskötetének (1881) sokat mondók a címei: Tót atyafiak és A jó palócok. Szülőföldjének két népéről van szó. Mind a kettő az ő fölfogásában bizonyos tekintetben egy nagyobb egység, a magyar politikai nemzet része. A palócok egy magyar etnikai csoportot alkotnak. Érdemes fölhívni arra a figyelmet, hogy a szlovákokat viszont atyafiaknak, tehát valamiképpen rokonnak tartja az író. Fölmenői, tágabb rokonsága körében nem egy szlovák személyt is találhatunk. Életművében rendre megjelennek szlovák motívumok, a korabeli szlovák társadalom (elsősorban a falu és a kisváros) sajátos képét ismerheti meg belőle az olvasó. Olyan magyar látószögből, amely a szlovák népet a magyar nemzet szlovákul beszélő részének tartja. Megfelelően a korabeli magyar nation-building elképzelésének.

Jánošík személye ennek megfelelően nem egzotikus távoli személyként jelenik meg irodalmi szövegeiben, hanem mint a betyár, a régió jellegzetes betyár figurája. És nem csak egy-két alkalommal. Azt lehet mondani, rendszeres szereplője Mikszáth írásainak. Azokkal az attribútumokkal, amelyek a szlovák Jánošík-mítosz részei. Mintha létezett volna – talán létezett is – egy regionális, nemzetek fölötti diskurzus, melyben a terület első számú betyárja a legendák haramiája, Jánošík volt. Azokkal a vonásokkal, történetekkel, melyeket a szlovák folklórból és irodalomból ismerünk. Nem véletlenül tartja fontosnak, hogy a Mikszáth-művek kritikai kiadásának egyik lábjegyzetében közölje a szerkesztő, Bisztray Gyula irodalomtörténész a betyár rövid életrajza mellett a magyar olvasóknak a következőket: „A szlovák népköltészet legnépszerűbb szegénylegény-alakja” (Mikszáth 1957, 257).

A betyár általános fogalmának egyik megtestesítője számos Mikszáth-műben. Így például a Krúdy Kálmán csínytevései című elbeszélésben: „…és úgy szerepeltetik, mint a kegyetlen Patkót, a durva Zöld Marcit vagy az aljas Jánosikot” (Mikszáth 1959, 68). Vagy Az eladó birtok című elbeszélésben: „Hiszen olyan szép lett volna… a kis Erzsike lábainál egy félelmetes haramia, egy Pintye Gligor vagy egy Jánosik” (Mikszáth 1957a, 114). A szlovák betyár legendáriumának fontos mozzanata volt, hogy amit elrabolt a gazdagoktól, azt szétosztotta a szegények között. A Prakovszky, a siket kovács című elbeszélésben így jelenik meg emlékezete: „Mert valaha itt tanyázott, mondják, a híres Jánosik, a felvidéki tótok gavallér rablója, aki ellopta a kereskedők portréját, aztán kimérte a posztót a szegény vándordiákok között s hatalmas rőfökkel dolgozott. Egyik bükktől a másikig. (Od buka do buka).” (Mikszáth 1958, 157–158). Vagy ugyanez a motívum utolsó regényében, A fekete városban: „A híres Jánosik, a tót legendák betyárja itt méri a vásárosoktól elrabolt posztót a vándorló diákoknak, az egyik bükktől a másikig” (Mikszáth 1961, I: 144). A sipsirica című kisregényben pedig az egyik szereplőnek tudatában – mintha a saját emlékeit idézné föl az író – így jelenik meg a betyár: „Minden gyerekkori mese az eszébe jutott: a detvai rablókról, a híres Jánosik hajmeresztő cselekedeteiről” (Mikszáth 1960b, 123). A Beszterce ostroma című regényben az egyik szereplő egy falusi kocsmában pillant meg egy Jánošík-képet: „…ott hagyva a szekerest a falusi korcsmában, hadd bámulja addig az ivóban felakasztott Jánosik képét, ki itt valamikor népszerű zsivány volt és nagy gavallér: hét likra kapcsolódott a hasszíja” (Mikszáth 1957b, 154). Az elégedetlen fazék című Mikszáth-mesében egy nagyravágyó bot aranyfejet csináltatott magának, és „amint egy erdőbe ért, ott megpillantotta Jánošík, a híres felsőmagyarországi zsivány, és így szólt társához: – Annak a botnak a feje aranyból van, ha jól ítélem meg. Nézd csak, Matykó pajtás, hogy fénylik”. A Noszty fiú esete Tóth Marival című népszerű regényében a dalos szlovák leány többek között Jánošík-nótákat énekel (Mikszáth 1960c, I: 84) Másik jelentős regényében, a Különös házasságban betyáranekdota formájában találkozunk a szlovák zsivánnyal. „Itt barangol Jánosik tizenketted magával és mindenről tud. A múlt héten is azt üzeni be az erdőből a Dókus Antal komámnak, hogy adjon az emberének két oldal szalonnát és küldje el számára az új csizmáját. Dókus elküldte a szalonnát, de a csizmára nézve bizonykodott, hogy nincs új csizmája, mire visszaüzen Jánosik, hogy ővele ne bolondozzék a tekintetes úr, mert ott van a hálószobájában a díványra téve” (Mikszáth 1960a, I: 10).

A magyar író számára a szlovák betyár a regionális hagyomány része. Egyáltalán nem számít idegennek. Része a közös magyarországi kultúrának. Jánošík Felső-Magyarország sajátos színét, szlovák színét képviseli a hazai betyárok arcképcsarnokában.

Komáromi János (1890–1937), a két világháború közötti népszerű író (történelmi regények szerzője, szülőföldjének és az első világháborúnak krónikása) szintén a magyar és szlovák nyelvterület érintkezési zónájából származik. A zempléni Málca községben született, eredeti családneve: Komár volt. A Vidróczki és néhány ágrólszakadt című regényében a családi emlékezet homályában már-már időtlen mitológiai alakként jelenik Jánošík:

Ott ültek ők hárman /az író apja és két barátja/ a petróleumlámpa alatt és amint sűrűbb lett a füst és nőtt az éjszaka odakint, ők egyre távolodtak a letűnt időkbe. Ilyenkor Jánosikot, a szlovák betyárt emlegették. Pihor András állítólag látta az újhelyi vásárban.

(Komáromi é. n., 94)

Összefoglalásképpen megállapítható, hogy Jánošíknak volt helye a magyar közösségi emlékezetben is, mint az akkori Magyar Királyság híres betyárjai egyikének. Természetesen a magyar folklórban vagy irodalmi művekben általában nem hiányzott nevének említésekor, hogy szlovák személyről van szó. Alakja értelemszerűen elsősorban a magyar kultúra északi régiójában jelent meg.

Irodalom

Dömötör Sándor (1930): A betyárromantika. Ethnographia 41, 97–113. p.

Komáromi János (é.n.): Vidróczki és még nehány ágrulszakadt. Budapest: Stádium Sajtóvállalat RT.

Matunák Mihály (1908): Jánosik és társai. Ethnographia 19, 299–309. p.

Mikszáth Kálmán (1957a): Regények és nagyobb elbeszélések 5, 1892–1894. Bisztray Gyula szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó /Mikszáth Kálmán Összes Művei V./

Mikszáth Kálmán (1957b): Regények és nagyobb elbeszélések 6, 1894. Bisztray Gyula szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó /Mikszáth Kálmán Összes Művei VI./

Mikszáth Kálmán (1959): Regények és nagyobb elbeszélések 8, 1895–1897. Bisztray Gyula szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó /Mikszáth Kálmán Összes Művei VIII./

Mikszáth Kálmán (1959): Regények és nagyobb elbeszélések 11, 1899. Bisztray Gyula szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó /Mikszáth Kálmán Összes Művei XI./

Mikszáth Kálmán (1960a): Regények és nagyobb elbeszélések 13–14, 1900. Különös házasság I–II. Bisztray Gyula szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó /Mikszáth Kálmán Összes Művei XIII–XIV./

Mikszáth Kálmán (1960b): Regények és nagyobb elbeszélések 15, 1902. Bisztray Gyula szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó /Mikszáth Kálmán Összes Művei XV./

Mikszáth Kálmán (1960c): Regények és nagyobb elbeszélések 20–21, 1906–1907. A Noszty fiú esete Tóth Marival I–II. Rejtő István szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó / Mikszáth Kálmán Összes Művei XX–XXI./

Mikszáth Kálmán (1961): Regények és nagyobb elbeszélések 22–23. 1908–1910. A fekete város I–II. Király István szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó /Mikszáth Kálmán Összes Művei XXII–XXIII./

Ujváry Zoltán (1961): Magyar hagyomány Jánošík szlovák betyárról. Ethnographia 72, 471–473. p.

Versényi György (1895): Felvidéki népmondák. Ethnographia 6, 123–132, 230–239. p.