Német–magyar párhuzamok a templomos-mondában

A szóhagyományozó népi kultúrának egyik tudományosan legkevésbé körvonalazott szelete a történeti tudással kapcsolatos megnyilvánulások összessége, mely a népköltészet egyik legrégebbi prózai elbeszélő műfajában, a népmondában – ezen belül a történeti mondában – jut leginkább kifejezésre. A történeti mondák kutatása csaknem két évszázados múltra tekint vissza a néprajztudományban, mégis az utóbbi jó néhány évtizedben kissé háttérbe szorult a mondák többi műfajához képest. Ennek következtében több típus, típuscsoport ma már nehezen vagy egyáltalán nem rekonstruálható a jelenlegi adatok, gyűjtések alapján. Alig született feljegyzés például arról az Európa-szerte ismert mondakörről, amely még ma is a templomos rend történetéhez fűződő számos motívumon keresztül hagyományozódik, és amely a 19. század végén még hazánk egyik legelterjedtebb történeti mondaköre lehetett. Ebben az időszakban ugyanis az elhagyott, romba dőlt egyházi épületek nagy részét a nép Magyarországon a templomosok egykori kolostorának tartotta és nevezte. (Patek 1912, 31)

Emellett Franciaországban, Németországban és a Benelux államokban, kivált Luxemburgban hasonlóan elterjedtek voltak a templomosokról szóló mondák. Lehetséges, hogy a 18. századi német telepesek terjesztették el hazánkban e mondakört. Alapvetően történeti mondáról van tehát szó – melybe számos hiedelemelem és helynévmagyarázó motívumegyüttes is beépült –, és mint ilyen, gazdag történeti háttér rejlik kialakulása és elterjedése mögött. Ez pedig nem más, mint Európa első koncepciós pere a 13–14. század fordulóján, melynek során a világ legnagyobb hatalmú és leggazdagabb szerzetesrendjét, a templomos lovagrendet, koholt vádak alapján perbe fogták és felszámolták.

A templomos rendet a keresztes háborúk idején, 1118–1119-ben nyolc francia lovag alapította a jeruzsálemi zarándokok védelmére. Nevüket szálláshelyükről kapták, ugyanis a Jeruzsálemi Nagytemplom mellett kaptak helyet. Később nemzetközi lovagrenddé alakultak, tagjaik pedig szerzetesi esküt tettek. A rend idővel nagy vagyonnal rendelkező hadsereggé fejlődött, tagjait pedig katonákká képezte ki. A lovagok tehát katonák és szerzetesek voltak egyszerre. (Félegyházy 1939, 281) Az adományok révén a templomosok nagy pénzkészletekhez jutottak. Ezek nemcsak nagy kiterjedésű és erélyesen igazgatott földbirtokaikból származtak, hanem azokból a kiváltságokból is, amelyeknek értelmében tizedet, az ellenőrzésük alá tartozó vásárokon helypénzt, az utakon pedig vámot szedhettek. (Kowalski 1975, 207)

Ezen kívül majorok, malmok, fürdők, bányák, vadászati jogok, illetve egyéb haszonvételek szintén voltak a templomos javak között. (Pesty 1861, 115) Vagyonukat mindig birtokvásárlásra fordították, például különösen nagy földterületeket vásároltak a Rajna völgyében, a német–luxemburgi határon, ahol évszázadokon keresztül megőrződött emlékük a nép emlékezetében. Mindezek mellett a templomosok építettek ki először bankrendszert. Mivel a középkori utak nem voltak biztonságosak, a rablóbandák támadásai állandó veszélyt jelentettek, így a templomosok bevezették a váltólevél rendszerét. Gyakran kölcsönöztek királyoknak és püspököknek is. (Charpentier 1992, 128–131)

A templomosok vezetői, nagymesterei idővel majdhogynem hűbéres uralkodók lettek, a feljegyzések szerint annyira felfuvalkodottak voltak, hogy nem féltek sem istent, sem embert. Minél magasabban helyezkedett el valaki a rendi ranglétrán, annál kevésbé volt szerzetes, viszont annál inkább volt lovag és politikus. Az alacsonyabb rangúak azonban kemény és szigorú életet éltek. Ez az élet a kezdeti célokkal ellentétben nem volt mentes az örömöktől és a vidámságtól. A későbbi időkben a rend egyre türelmesebb, elnézőbb lett tagjaival szemben. A templomosok erkölcsi színvonalának hanyatlását mi sem bizonyítja jobban annál a középkorban általánosan ismert szólásnál, hogy „Úgy iszik, mint egy templomos!”. (Kowalski 1975, 202–204)

Szerzetesi létükkel ellentétes, fényűző életmódjuk egy idő múlva alapot adott a rosszindulatú gyanúsítgatásokhoz. 1305-ben IV. (Szép) Fülöp francia király a kiváltságos, nagy vagyonra szert tett rendet eretnekség, istenkáromlás, hitetlenség, fajtalankodás, tisztátalan szellemekkel folytatott titkos üzelmek, uzsora, összeesküvés, erkölcstelenség és további koholt vádak alapján perbe fogta. A koncepciós per után V. Kelemen pápa a templomos rendet feloszlatta, tagjainak többségét pedig kivégeztette. (Félegyházy 1939, 281; Kowalski 1975, 210–211)

A rend ellen emelt vádpontok igazságtartalmát a mai napig ellentmondásosan értékeli a templomosokról szóló szakirodalom. Valószínű azonban, hogy a per vádpontjaiból eredhettek azok a történetek, amelyek a templomosok eretnekségéről és megromlott erkölcseiről szólnak. (Zombori 1988, 85) Az Európa-szerte ismert mondák továbbéléséhez az is hozzájárulhatott, hogy még Franciaországban sem sikerült a rend minden tagját letartóztatni. Némelyek megszöktek a börtönből, aztán erdei zsiványok, útonállók, gyilkosok lettek. Helyi mondák szerint a hegyek között húzták meg magukat. (Charpentier 1992, 193)

A német nyelvterületen, kivált a Rajna-völgyben és a Nyugat-Eifelben elterjedt mondák szerint a nép rablólovagokkal azonosítja a templomosokat. Mint Gottfried Henßen írja: „Lehetséges, hogy ez a részlet még a rend Szép Fülöp francia király általi erőszakos feloszlatásának továbbélésére utal. Mindenesetre a nép nem tud többet azokról az okokról, amelyek a kapzsi királyt ösztönözték, és így lett a lovagokból gonosztevő mondai hős, akiket az Isten tékozló és bűnös életük miatt kárhozatra ítélt.” (Henßen 1947, 11) Más változatok szerint, amelyek szintén a német–luxemburgi határon elterjedtek, az ördög szövetségesének vélik a templomosokat. Leander Petzoldt német mondakutató szerint „Az egyházi propaganda a templomos rendről alkotott képet a néphagyományokban is negatívan befolyásolta, így lettek a lovagokból eretnekek és ördögszövetségesek. Csak nagyon kevés mondában fordul elő igazságtalan üldöztetésük.” (Petzoldt, 1977, 296)

Ezeknek a mondáknak külön érdekessége, hogy Luxemburg területén szinte minden településről azt tartják, hogy ott templomosok laktak. Matthias Zender szerint az egyetlen templomosok által lakott település a Nyugat-Eifelben Roth volt a német–luxemburgi határon, ennek ellenére a nép Luxemburgban majdnem minden településre templomosokat helyez. (Zender 1966, 39–40) Hasonlóan jellemző volt ez a 19. században a magyar nyelvterületen is. Pesty Frigyes szerint a templomosok lakhelyeinek, zárdáinak, birtokainak és templomainak száma korántsem volt olyan nagy, mint ahány helyen monda kötődik hozzájuk. Hazánkban majdnem minden vár- vagy templomromhoz ragadt valamely monda a templáriusokról, vagyis ahogy a magyar nép nevezi őket még ma is, a vörös barátokról. Mint Pesty írja, lehetséges azonban, hogy nem volt mindenütt konventjük vagy kúriájuk, ahova a nép képzelete helyezi őket, de patrónusi vagy egyéb jogokat azért gyakoroltak, kisebb birtokuk volt, vagy tizedet szedtek. (Pesty 1861, 79)

Luxemburg területén pedig a források szerint egyáltalán nem volt a templomosoknak birtokuk, mégis több mint ötven településen hagyományozódnak a róluk szóló mondák. (Zender 1966, 39–40) Paul Zaunert szerint a templomos-mondák elterjedtek az egész Eifel-hegységben és az Ardennekben is. (Zaunert 1924, 269–270) Matthias Zender véleménye szerint pedig a Nyugat-Eifelben majdnem minden településről azt tartják, hogy ott templomosok laktak. (Zender 1935, 11)

A Rajna-vidékről és a Nyugat-Eifelről szóló mondakötetek gyűjtői közül hárman is megfigyelték, hogy a hagyomány a római kori romokhoz kapcsolja leggyakrabban a templomos-mondákat. A luxemburgi Nikolaus Gredt (1963, 532) és a német Gottfried Henßen (1947, 11) mellett Matthias Zender foglalja össze a legteljesebben ezt a jelenséget. Zender szerint a leggyakoribb templomos-mondák római (ritkábban középkori) romokhoz kötődnek. Ez a motívum szerinte onnan származik, hogy a középkorban – a 14. századtól a 16. századig – jellemző volt, hogy a német történetírók templomos településként tüntették fel a saját városukat, Dél- és Közép-Németországtól kezdve egészen Észak-Sziléziáig. Ezekből a városokból került a falvakba ez a motívum, és idővel átvándorolt az ottani romokra. Ez a motívum domináns a Rajna-vidéken, illetve a Nyugat-Eifel hegységben, egész Luxemburgban, és Lotaringiában is. (Zender 1935, 11; Zender, 1966, 39–40) Nem minden mondára érvényes azonban az, hogy a városban keletkezett és onnan vándorolt át vidékre, hanem előfordult az is, hogy a parasztság a városban hallotta az ottani mondát és otthon, a falujában elmesélte, hogy itt és itt templomos lovagok laktak. Aki hallotta a történetet, és a saját birtokán szintén voltak omladékok, azt gondolta, biztosan ott is templomosok laktak. (Zender 1935, 11)

Nikolaus Gredt is megfigyelte, hogy a templomos-mondák római települések romjaihoz kötődnek, és ehhez a mondakörhöz számos hiedelemelem is tapad: „A hagyomány szerint azokon a helyeken, ahol római kori települések romjai találhatók (templomos kastélyok), ott kincs van elrejtve. Ugyanezeken a helyeken ősidők óta ott lévő harangokat ástak ki a földből, nemritkán éjjeli órákon villanás jelzi a mélyben lévő pénzt, vagy hátborzongató kísértetek járnak. Ezeket a helyeket mindenfelé keresztek jelzik.” (Gredt 1963, 532) Az említett helyek közül némelyiken edények (agyagkorsók) kerültek a felszínre, tűzáldozatból származó hamu nyomaival. Éppen ebből kiindulva következtetnek sokan arra, hogy a Jeruzsálemből elűzött templomos lovagokról van szó, akik állítólag jogtalanul akarták maguknak megszerezni az egyházi adó beszedésének kizárólagos jogát. (Gredt 1963, 533)

A fenti szerzők konkrét példákat nem hoznak fel, az egyetlen település a luxemburgi Ettelbrück, amelyről tudjuk, hogy ott római emlékek találhatók. Ezen kívül azonban több ország területéről is lehet ide vonatkozó adatokat említeni. Magyarországon Ács, Barátföld-puszta, Sokorópátka, Nyergesújfalu, Tokod, Óbuda, Zalavár, Pilismarót, Ausztriában Petronell, Spanyolországban pedig San Bartalome őriz római kori emlékeket, valamennyi helyen ezekhez kötődik a templomos-monda.

A német nyelvterületen, főként a német–luxemburgi, a német–holland és a német–francia határon elterjedt templomos-mondák szoros rokonságban vannak a rablólovag–mondákkal, tehát a templomos és a rablólovag kifejezés alatt ugyanazt értik az adatközlők. (Zender 1966, 39–40) Tipikus változatok szerint a lovagok „délelőttönként még többnyire egyházi feladatokat láttak el, amelyeket a rend előírt számukra, délután és éjszakánként viszont rabolni jártak”. (Zaunert 1924, 269–270) Ausztriától a Benelux államokig domináns motívum, hogy a templomosokat egy éjszakán mind egy szálig elpusztították és házaikat lerombolták.

Nikolaus Gredt 1885-ben adta ki a Luxemburg mondakincséről szóló kötetét, amelynek második kiadása 1963-ban jelent meg. Ennek második fejezete teljes egészében templomos-mondákat tartalmaz: „Templer, Raubritter, Fehde und Streit” (Templomosok, rablólovagok, viszály és háború) címmel. Ebben a szerző Michael Bormanntól is idéz mondaszövegeket, aki fél évszázaddal korábban, 1842-ben jelentette meg az Ardennek településeinek történetéről szóló kötetét. (Gredt 1963, 532–541) Gredt jó néhány helyet felsorol, ahol a hagyomány szerint templomos lovagok laktak, emellett esztétikailag teljes mondaszövegeket, fabulátokat is közöl. Ezeknek döntő többsége rablólovag-monda.

E történetekre Matthias Zender szerint jellemző, hogy a felsőbb néprétegeknél a templomos rend történetével kapcsolatosak és történeti szempontból hitelesen őrződtek meg, míg az alsóbb néprétegeknél a templomosok rablólovag képében élnek. (Zender 1935, 11) Amennyiben egy monda a templomosokról mint rendről szól, a lovagok pozitív hősök, de a legtöbb változatban a templomos kifejezés csak egy jellemző megnevezése a rablólovagnak. (Zender 1966, 39–40)

Nyugat-Európában, főként a német nyelvterületen elterjedt ez a motívumcsoport, és valószínűleg innen került a magyar templomos-hagyományba is. Nálunk főleg a Kárpát-medence északi és nyugati régióiban fordul elő. A rablólovag-mondák templomosokhoz kötődése kapcsolatban van a rend megszüntetésével és annak utóhatásaival. A források szerint már a rend megalakulásakor voltak a tagok között különféle gonosztevők, akiket jó útra térítésük végett vettek fel a templomosok közé. (Charpentier 1992, 39) Angliában, a York grófságban volt például egy olyan eset, amikor a templomosok – kiváltságaikkal visszaélve – gonosztevőket és rablókat vettek fel a rendbe, ezáltal megakadályozták, hogy a királyi bírák letartóztathassák őket. (Read 2001, 172) Arról is vannak feljegyzések, hogy a rend megszüntetése után a volt szerzetesek egyes vidékeken bandákba verődve, rablásból, fosztogatásból éltek. (Kulcsár 1984, 263) Franciaországban, Lyon környékén például sokan rejtőzködtek, és e bujkáló templomosok jelenléte egy időben komoly veszélyt jelentett az utazókra. (Charpentier 1992, 194) Ennek lehetnek a maradványai azok a narratívák, amelyekben hazánkban és Németföldön is rablóknak, útonállóknak minősítik a vörös barátokat, templomos lovagokat.

Észak-Rajna-Vesztfália délnyugati részén, az Ardennekben, Jülich vidékén a templomosokhoz például a Bockreiter (baklovas) képzete is kapcsolódik, aki az ördög szövetségese. Arrafelé tudnak egy 18. században vezetett rablóbandáról, amelynek székhelye az aacheni hercegi tanácsban volt. Innen az egész környéket – a Maas és a Ruhr között – bizonytalanságban tartották. Annyira emlékezetesek voltak vakmerő rablóhadjárataik, hogy a környékbeliek talán még manapság is annak részleteiről mesélnek. A hagyomány szerint az ördögtől kapták azt a képességet, hogy kecskebak alakjában a levegőben tudtak száguldani. Azért gondolják ezt róluk a környékbeliek, mert másként az emberek nem tudnák megmagyarázni az egymástól távol fekvő falvakon való, szinte egyidejű rajtaütéseket. (Henßen 1947, 11)

Németországban, Rajna-vidék-Pfalzban, az Eifel-hegység nyugati lábainál fekvő településeken különösen elterjedtek a rablólovag-mondák. Ezek közül három olyan példát lehet említeni, amelyek a templomosok ambivalens megítélését bizonyítják. Egy Minden nevű faluban azt tartják, hogy a templomosok azért telepedtek le ott, hogy megvédjék a környéken élőket, aztán később mindenkit kiraboltak. (Zender 1966, 41) Bettingenben katolikus lovagoknak tartják a templomosokat, akiknek Nussbaumnál volt két rablólovagváruk. (Zender 1966 43) Ferschweilerben úgy gondolják, hogy a wickingeni várban élt egy rablólovag, aki templomos rendi volt, és az akasztófán elhangzott vallomásában elárulta a falubelieknek kincseinek lelőhelyét. (Zender 1966 42)

Luxemburgban is sok településen emlékeznek úgy a templomosokra, mint rablólovagokra. A flaxweileriek tudnak például egy Spittelhof melletti barlangról, amelyben a monda szerint templomosok éltek, akik rablótámadásaikkal az egész környéket rettegésben tartották. (Gredt 1963, 534–535) Untereisenbachban is úgy emlékeznek a templomosokra, mint rablólovagokra. (Gredt 1963, 533) A Nasingen melletti Hostertben állítólag egy templomos vár állt. Ennek lakói loptak és raboltak, mint a csirkefogók. (Zender 1966, 40–41) A heringeni vár a monda szerint szintén a templomos rend tulajdonában volt. A lovagok hajdan állandó rettegésben tartották a környékbelieket portyázásaikkal, rajtaütöttek az utazókon és kifosztották őket. (Gredt 1963, 536) Egy másik változat szerint csak egyetlen rablólovag tanyázott itt. (Gredt 1963, 535) Trevirisi monda szerint a Greisch melletti Gräfingen nevű várban négy testvér tanyázott, a templomosok, vagyis a rablólovagok legrosszabb fajtájából. (Gredt 1963, 538–540) Rollingeni adat szerint az ehneni templomos lovagok rablásból nagy vagyont gyűjtöttek össze, amelyet fösvénységük által csak tovább gyarapítottak. Más bűnöket is elkövettek, amelyekkel az Isten büntetését is kiérdemelték. (Gredt 1963, 541 A német nyelvterületen elterjedt mondaváltozatok szerint a templomosok fordítva verették fel a patkót a lovaikra, ezért az ellenség hosszú ideig nem tudta őket elfogni. Addig viszont szabadon raboltak és rettegésben tartották az egész környéket. Luxemburgban szinte minden templomos várhoz kötődően ismerik ezt a motívumot. Paul Zaunert is írja, hogy a Nyugat-Eifelben általános hagyomány szerint a templomosok „hosszú ideig fordítva patkolt lovakkal közlekedtek. Végül rájöttek a gaztetteikre, ezért hanyatt-homlok menekülniük kellett”. (Zaunert 1924, 269–270)

Szorosan ehhez kötődik a templomosok elfogatásával kapcsolatos motívum. Eszerint egy illető rájön a cselre, akit viszont a templomosok megfenyegetnek, hogy senkinek sem árulhatja el. Félve a bosszútól, vasárnap, a mise végén kiáll az illető a templom elé egy sírkőhöz, és a „Kő, csak neked mondom el” kezdetű mondattal felfedi az igazságot: a templomosok fordított patkókkal közlekednek. Így nem szegi meg esküjét, a templomosokat pedig könnyedén el tudják fogni.

Két esztétikailag teljesebb változatunk van erről, mindkettő Heringenből származik. Ezek egyben a heringeni vár pusztulásának történetét is felidézik. Az első változatban a „Kő, csak neked mondom el”-motívum a domináns:

A heringeni kastély közelében – amely akkoriban szintén a templomos rend birtokában volt – egy férfi friss patkónyomot látott az úton, amely a várból kifelé vezetett, és ekkor azt gondolta, hogy a rablók már elhagyták a várat, így határozottan közeledett Heringen felé. Ahogy azonban a közelbe ért, egyszer csak látta, hogy éppen jönnek kifelé, és ekkor meg akarták ölni, nehogy elárulja őket. Annyira rimánkodott azonban az életéért, hogy futni hagyták, de meg kellett esküdnie, hogy a titkot senkinek nem árulja el. Amikor szabad lett, akkor viszont azt gondolta: mégiscsak elmondom, csak ki kell találnom valamit, hogy az eskümet ne szegjem meg. A következő vasárnap, amikor a misének vége lett, és az emberek kimentek a templomból, odaállt egy sírkő elé a templomkapu mellett és elkezdett hangosan kiabálni:

 Ó te kő, csakis neked mondom el,

A heringeniek otthon vannak.

Ha azt gondolják róluk, bent vannak,

Akkor kint vannak,

De ha azt gondolják, kint vannak,

Akkor bent vannak.

Fordítva patkolt lovakkal járnak.

A monda szerint a horni kastély közelében – Michelauban, a Sauer bal partján – élt a templomosok saját kovácsa, aki így elárulta őket, mégpedig bosszúból, mert a lovagok nagyon súlyosan megsértették. Észrevették a patkónyomokról, hogy a rablók kiköltöztek, könnyűszerrel bevették a várat és felgyújtották.

(Zaunert 1924, 270)

A második változat a heringeni vár pusztulásáról az előzőhöz képest azzal egészül ki, hogy megtudhatjuk belőle, mi okozta a templomos lovagok környékbeli népszerűtlenségét. Mivel keményen megadóztatták és sanyargatták a parasztokat, rablótámadásaikkal rettegésben tartották az idegeneket is, egy parasztfelkelés lendületével semmisítették meg a kegyetlen lovagokat, várukkal együtt:

A heringeni kastély – amelynek ma már alig van nyoma, legfeljebb a Müllerthal környékén található kőtörmelékek – valószínűleg a templomos rend tulajdonában volt. A lovagok hajdan állandó rettegésben tartották a környékbelieket portyázásaikkal. Rajtaütöttek az utazókon, kifosztották őket, a szegény parasztokat pedig keményen megadóztatták.

A szomszédos várurak ezt egy idő után megelégelték és úgy döntöttek, hogy lecsapnak a rablólovagokra és ártalmatlanná teszik őket. Minden próbálkozásuk ellenére azonban mégsem sikerült kézre keríteniük őket. Ha a lovagok belovagoltak a várba, mindig sikerült a támadást elkerülniük. A lovaikra fordítva verették fel a patkót, így ha az ellenség azt gondolta, hogy a rablólovagok bent vannak a várban, és a biztonságos várfalak mögött megtalálják őket, sohasem voltak ott, és így minden egyes támadás alkalmával nevetségessé vált az ellenség.

Egy napon a szomszédos várurak megbíztak valakit, hogy járkáljon fel-alá Heringen körül, és figyelje a homokban lévő friss patkónyomokat. Mikor a férfi megközelítette a várat, a rablók hirtelen kitörtek onnan és meg akarták ölni a férfit, nehogy elárulja őket. A férfi ekkor esedezve kérte őket, hogy engedjék szabadon, megesküszik rá, hogy egyetlen embernek sem árulja el a titkukat. Alighogy kiszabadult a férfi, rögtön azon kezdett el gondolkodni, hogyan tudná elárulni a rablókat úgy, hogy az esküjét nem szegi meg.

A rákövetkező vasárnapon, amikor a nagymise végén az emberek kijöttek a templomból, odaállt egy sírkő elé a templomkapu mellett, és magára vonta a többiek figyelmét. Odafordult a kőhöz, és jó hangosan így szólt:

 Ó te kő, csak neked mondom el,

Hogy a heringeniek a várban vannak.

Ha valaki azt gondolja, bent vannak,

Akkor kint vannak,

De ha azt gondolja, kint vannak,

Akkor bent vannak.

Fordított patkókkal közlekednek.

Ekkor rögtön összegyűltek az emberek a szomszédos falvakból, villákkal és kaszákkal a kezükben, megrohamozták a kastélyt a templomos lovagok távollétében, teljesen kifosztották azt, a hazatérő heringeni urakat pedig elfogták. Jól megkapták a magukét az évekig tartó rablásért!

 (Gredt 1963, 536)

A németalföldi mondakatalógus több motívumot is említ a templomos-mondából. Ilyen a történeti mondák közül a kitörölhetetlen vérfolt motívuma, a gonosz lovagok föld alá süllyedése a kastélyukkal együtt, a rosszéletű szerzetesek miatt elsüllyedt kolostor, a rablólovagok, akik kínozzák áldozataikat, és akik vészhelyzet esetén fordítva patkolt lovakkal közlekednek, hogy az ellenséget megtévesszék, végül az éjszaka meggyilkolt templomosok, akik közül egy megmenekül. (Sinninghe 1943, 114) Jelen tanulmány ezek közül csak azokat a mondaváltozatokat emeli ki, melyekben a templomos lovagokat rablólovagokkal azonosítják.

E változatokat közel egy évszázaddal ezelőtt gyűjtötték a Németalföldön, továbbélésükre, hagyományozódásukra vonatkozóan alig van adat napjaink folklorisztikai szakirodalmában. Például Winckler (2017) említ luxemburgi rablólovagokról szóló mondaváltozatot a rothi kastélyhoz és a viandeni várhoz kötődően. Ebben a templomos-monda több motívuma mellett a lovagokat mint rettegett várlakókat mutatja be. Ír a Roth melletti római emlékekről, valamint a Roth (an der Our) településen ma is létező Templerstrasséról, mely a rothi kastély és templom mellett vezet el. Ahogy a Kárpát-medence területén még ma is szép számmal gyűjthetők templomos-mondák, úgy minden bizonnyal a Németalföldön és környékén sem tűntek el nyomtalanul.

Érdekességképpen még azt is meg lehet említeni, hogy maga a „barát” kifejezés – mint személynév – „Borathe” alakban, egy 13. századi jegyzőkönyvben kerül elő elsőként, mint olyan jobbágy neve, akit rablással vádoltak. (Pallas 1893, 629)

A Magyar Történeti Mondák Katalógusa III. kötetében a Hősök, történelmi személyek tematikus csoportjai között szerepelnek a templomos-monda jelen tanulmányban tárgyalt motívumai (MZ III. F 1–80.). Az alábbiakban szereplő példák az MZ III. F 42. A veres barátok mint rablólovagok típus motívumai közül az alábbiak: MZ III. F 42.1. A vámszedő veres barátok: A veres barátok megsarcolják a kereskedőket és az utazókat, valamint az MZ III. F 42.2. Az útonálló veres barátok: A veres barátok nappal szent életű szerzeteseknek mutatják magukat, éjjelente azonban lesben állnak az országút mentén, és kifosztják az utazókat/az arra járó kereskedőket. A veres barátok rablással, útonállással egészítik ki jövedelmüket. (Magyar 2018, 248)

A magyar nyelvterületen rablólovag-mondákra főként a Dunántúlról és a Felföldről vannak példáink. A Kisalföldön a mosonújhelyiek gondolják úgy, hogy a közeli, barátföldi vörös barátok rablással töltötték napjaikat: „Én úgy emlékszem vissza rájuk, hogy nem jók voltak a barátok. Mert ha ezt meg tudták csinálni, hogy gyilkoltak és így jutottak hozzá ahhoz amijük van. Állítólag ezek a barátok nem normális alapon lettek gazdagok, hanem tolvajok voltak, zsiványok. Akik innen mentek Óvárra lovaskocsival, és oda betértek vízért vagy ennivalóért, többet nem jöttek ki, elszedték az értékeiket.”[1]

Ausztriában, a burgenlandi Willersdorfban őriznek történeteket a Felsőlövő (Oberschützen) melletti willersbachi várról, amelyben a Schönherr nevű grófok éltek rabló-fosztogató életmódot. E rablólovagok kifosztották a kereskedőket és összefogdosták a legszebb hajadonokat. Egy fiatal juhász látott egyszer egy embert, aki Willersbachba ment, utánalopózott és látta, hogyan mossa a véres pénzt. (Haiding 1965, 288)

Sokorópátkán különösen elterjedt ez a motívum. Több narratíva szerint fosztogattak, loptak és kirabolták az utazókat. Főleg a kereskedőket támadták meg. Mivel itt haladt el egy fontos kereskedelmi útvonal, a barátok mellé telepedtek le, és aki azon az úton elhaladt, azt kirabolták:

Rablók, útonállók voltak a vörös barátok. Csak barátnak adták ki magukat. Itt ment el a falun keresztül a pannonhalmi út. Aki azon áthaladt, a barátok kirabolták.[2]

Lovászpatonán hasonlóan rossz véleménnyel vannak a vörös barátokról:

 Ezek rablólovagok voltak. Annak az ürügye alatt, hogy a vallást védik, a saját érdekeiket védték. Egyszer egy előkelő főúri nő ment, négy lovas hintóval, és azt is megállították, kifosztották és az mikor kiszabadult, akkor följelentette őket és attól kezdve szüntették meg őket.[3]

 Az Öreg–Bakonyban, Bakonyjákón azt tartják, hogy a vörös barátok járiföldi templomától Döbröntére alagút vezetett, ahol a Himffyek rablóvára volt, így hozzák kapcsolatba őket a rablólovagokkal.[4] Bajóton a barátok a betyárokra emlékeztető tetteket hajtottak végre. A monda szerint régen a Barát-kút mellett állt egy vendégfogadó. Ha bement oda egy gazdag ember, azt a barátok megölték, a pénzét elvették, és a fejét a kútba dobták. Amikor a környékbeliek ezt megtudták, elkerülték a vendégfogadót. A barátok ezután a közeli völgyben ölték meg a gazdag embereket. (Balogh–Ördög 1985, 71) A Kesztölc melletti Klastrompusztáról mesélik, hogy itt papok éltek régen, akik éjszakánként zsiványokká váltak, és a környéken garázdálkodtak. A nép ajkán történetek élnek a rablóbarátok kincséről is. (Méri 1961, 3, 6) Balatongyörökön állt hajdan a vörös barátok kolostora. A helyi néphit szerint a barátok a koldulás mellett raboltak is. (Balogh–Ördög 1986, 95)

Az Északi-középhegységben már csekélyebb nyomait találjuk a rablás motívumának. A Bódva völgyében, Bódvaszilason tartják azt, hogy a vörös barátok jól éltek, mert raboltak. Perkupán ma is élő történet szerint a Bódva melletti országúton rajtaütöttek az utasokon, de főleg a nőket fogták meg. (Magyar 2001, 240, 239) A Hegyalján, Tarcalon a következő hiedelem kapcsolódik a barátokhoz:

A Vérvőgy arról nevezetes…, hogy a barátok mentek és raboltak. Abból éltek. Ezek papok vótak. Szentkereszt papok. A vőgybe szorították meg őket, ott gyilkulták meg őket a rablásért. Az én apám ugy sorolta, hogy volt azoknak még szárnyuk is, tudtak repülni. … Felmentek a háztetőn, ugy kiabáltak. Ugy hogy a félelem elfogta az embereket, ugy raboltak ki mindenkit.

(Dobos 1971, 75)

A Vág völgyi Szucsányban a hagyomány szerint templomosok laktak. Kapcsolatba hozzák őket a rablólovagokkal, mivel nem messze a váruktól van a híres Mazarna-barlang, amely a 18. századig rablók tanyája volt. Ezzel vannak összefüggésben az itteni szerzeteslovagok gazdagságáról szóló mondák is. (Kovacsóczy 1837, 197; Kachelmann 1855, 96) Az Árvai-medencében lévő Árva várában is templomos lovagok laktak a mondák szerint. A várúr egy időben a Komorowsky Péter nevű rablólovag volt, aki utazókat rabolt ki és szép lányokat rabolt el. A Nyitra völgyében fekvő Bajmóc várához kapcsolódó mondaváltozat is egy rablólovagról szól: A Nyitra forrásainál élt egy híres rablólovag, Bojnik. Faházban élt tizenkét emberével, onnan figyelte az országutat. Utazókat raboltak ki: gazdag kereskedőket, magányos lovasokat, gabonás szekereket. Vagyonát, kincseit a házában halmozta fel. Mikor meggazdagodott, kővárat épített magának, egy meleg vizű forrás fölé. Bojnik és katonái elzárkóztak a külvilágtól, mindenki félt tőlük. (Szombathy 1986, 11–13, 17–18)

A Nagy-Fátrában szintén éltek a szerzeteslovagok gazdagságáról szóló mondák. (Kachelmann 1855, 96) A Pieninekben, Alsó-Lehnic mellett van a híres dunajeci kolostor, mely még Krúdy Gyulát is megihlette. Erre a helyszínre teszi a Középkori álom című novelláját:

A vörösbarátok híres kolostorában vagyunk, karácsony éjszakáján. A medvekülsejű vitéz nagyot húzott az egyik kupából. A dér leolvadt szakálláról, és a hangja is felengedett. – Egy véka aranyat s ezüstöt hoztunk – … Arany- és ezüstpénzek gurultak ki az asztalra. Keresztek, gyűrűk és láncok. Egy türkizköves aranykereszt mintha véres lett volna. A jelvényes apáca megtörölte a köntösében. Majd egy remekművű óra hullott ki az egyik iszákból. A szarvas ember gyönyörködve, kapzsi tekintettel vizsgálta az órát. Az óra ketyegett, és mutatója a holdat és a napot érintette egyszerre.

(Krúdy 1977, 458–462)

Végül a gömöri Szalócon élő mondát említjük, amelyet a gombaszögi vörös barátokkal kapcsolatban mesélnek:

Azt is mondják, hogy a szalóczi határban lévő rom a vörös barátok várának maradványa. Hogy ezek furcsa szerzetesek voltak. Nappal játszották az istenfélő embereket, éjjelenkint pedig sorra járták a környéket, és raboltak.

(Fehérváry 1937, 185–186)

A templomosokról elterjedt ilyen jellegű mondákhoz alapot adhatott a lovagok külső megjelenése is: fejüket állítólag kopaszra nyírták, szakállukat pedig meghagyták, holott ekkoriban a legtöbb férfi simára borotválta arcát. Ritkán mosakodtak és portól bűzlöttek. (Charpentier 1992, 39; Baigent–Leigh–Lincoln 1994, 52) Krúdy Gyula: Középkori álom című novellájának főszereplői a medvekülsejű, sárga szakállú, vörös csuhás, óriás barátok, akik „zsiványképű, toprongyos alakok”. (Krúdy 1977, 458–462)

Mint az adatokból látható, a magyar mondakincs csekélyebb számú motívumot őrzött meg a Rajna-vidékihez képest. Azt a feltevést azonban igazolják, hogy a telepítések befolyásolták vagy határozták meg a templomos-mondák vándorlását. A 18. században például a Rajna-vidékről jöttek szép számmal telepesek a Magyar Királyságba, de a Német Birodalom többi vidékéről is előfordultak, többségében római katolikus vallású betelepülők. A telepesek döntő többsége azokban a régiókban telepedett le hazánkban, ahonnan a legtöbb templomos-monda-gyűjtés származik. Mindezekből következően e párhuzamok kutatása további tanulságokkal szolgálhat a jövőben.

Irodalom

 Baigent, Michael–Leigh, Richard–Lincoln, Henry (1994): Az abbé titka. Szent vér, Szent Grál. Budapest: General Press Kiadó.

Balogh Lajos–Ördög Ferenc szerk. (1985): Komárom megye földrajzi nevei. Budapest.

Balogh Lajos–Ördög Ferenc szerk. (1986): Zala megye földrajzi nevei. II. A keszthelyi járás. Zalaegerszeg: k.n. / Zalai Gyűjtemény 24./

Charpentier, Louis (1992): A templomos lovagok titkai. Budapest: Holnap Kiadó.

Dobos Ilona (1971): Tarcal története a szóhagyományban. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Edelényi Adél (2002): Rablólovagok a luxemburgi mondahagyományban In Nyugat-Magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolai Kar Tanulmánykötete. Győr, 78–86. p.

Edelényi Adél (2004): Templomos lovagok az európai néphagyományban. Budapest: Gondolat Kiadó /Doktori Mestermunkák/

Fehérváry István (1937): Magyarok a nyelvhatáron. Rozsnyó: Sajó-Vidék Könyvkiadóvállalat.

Félegyházy József (1939): A középkor egyháza. Budapest: Pázmány Péter Irodalmi Társaság.

Gredt, Nikolaus Gesammelt ( 1885): Sagenschatz des Luxemburger Landes. Luxemburg: Druck von V. Büc.

Gredt, Nikolaus Gesammelt (1963): Templer, Raubritter, Fehde und Streit In Sagenschatz des Luxemburger Landes. Band I. Esch-Alzette: Kremer-Muller & Cie, 532–541. p.

Haiding, Karl (1965) Der Schatz im Greiner Kogel., Der Schloßhansl. In Österreichs Sagensatz. Wien 79, 288. p.

Heißen, Gottfried (1947): Rheinische Volksüberlieferung In Sage, Märchen und Schwank. Düsseldorf: Rheinisches Volkstum 2. Heft. 11. p.

Kachelmann, Johann (1855): Geschichten der ungarischen Bergstädte und ihrer Umgebung. II. Schemnitz: Franz Lorber, 95–97, 154–157. p.

Kovacsóczy Mihály (1837): Jerusálemi Sz. János Lovagrendje’ története. Eredetétől napjainkig. Kassa: k.n.

Kowalski, Jan Wierusz (1975): A templom lovagjai In Szerzetesek, egyházak, társadalom. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 197–213. p.

Krúdy Gyula (1977): Középkori álom. In Pókhálós palackok. Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 458–462. p.

Kulcsár Zsuzsanna (1984): A templomosok pöre In Rejtélyek és botrányok a középkorban. Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 236–276. p.

Magyar Zoltán (2001): Torna megyei népmondák. Magyar Népköltészet Tára I. Budapest: Osiris Kiadó.

Magyar Zoltán (2018): A magyar történeti mondák katalógusa. Típus- és motívumindex III. Hősök, történelmi személyek 2. Tematikus csoportok. Budapest: Kairosz Kiadó.

Méri István (1961): A klastrompusztai legendák nyomában. Megszólalnak az évszázados romok. Dorog: József Attila Művelődési Ház.

A Pallas Nagy Lexikona. II. kötet (1893): Barát címszó. Budapest: Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, 629. p.

Patek Ferenc ( 1912): A magyarországi templarius rendtartomány felbomlása. Budapest: May János Könyvnyomdája.

Pesty Frigyes (1861): A templáriusok Magyarországon. Pest: Különnyomat az Akadémiai Értesítőből. Székfoglaló.

Petzoldt, Leander Herausgegeben und erläutert (1977): Die Tempelritter zu Aachen; Der Tempelherr als Teufelsbündner In Historische Sagen. Zweiter Band: Ritter, Räuber und geistliche Herren. München: Verlag C. H. Beck, 115–117, 296. p.

Read, Piers Paul (2001): A templomosok. Budapest: Gulliver Kiadó.

Sinninghe, Jacques Rudolf Willem (1943): Katalog der niederländischen Märchen, Ursprungssagen-, Sagen-, und Legenden-varianten. Helsinki: Academia Scientiarum Fennica /FFC No. 132./

Szombathy Viktor (1986): Száll a rege várról várra. Szlovákiai vármondák. Pozsony–Budapest: Madách–Móra.

Winckler, Stefan (2017): Die Templer in Roth an der Our und in Vianden. Templerwirklichkeit und Templersage. http://www.historiker-stefan-winckler.de/geschichte/tempelritter-in-luxemburg-und-der-eifel/

Zaunert, Paul Hrgs. (1924): Deutscher Sagenschatz. Rheinland Sagen. I. Band. Niederrhein bis Köln–Bergisches Land-Eifel. Jena: Eugen Diederichs, 251, 268–270. p.

Zender, Matthias Gesammelt und herausgegeben (1935): Tempelherrensagen In Volkssagen der Westeifel. Deutsches Volkstum am Rhein 1. Bonn a. Rh.: Ludwig Röhrscheid Verlag, 11–16. p.

Zender, Matthias (1966): Tempelherrensagen In Sagen und Geschichten aus der Westeifel. Bonn: Ludwig Röhrscheid Verlag, 39–45. p.

Zombori István (1988): Krisztus szegény lovagjai. A templomos lovagrend. In Lovagok és lovagrendek. Budapest: Kozmosz Könyvek, 77–94, 150–152. p.