péntek, június 25, 2021

A 19. század közepétől a Balkán-háborúk kitöréséig terjedő időszakban főleg a Szerb Fejedelemségben, illetve a Szerb Királyságban, de a Habsburg Monarchia központjaiban is, szerb értelmiségiek kialakították az ó-szerbiai[1] útleírások sajátos diskurzusát. Ezen útirajzok alapvető célja az volt, hogy megerősítsék azokat a szerb nacionalista argumentumokat, amelyek szerint egyes földrajzi területek a szerb nemzetet illették, éspedig olyan tudományok segítségével, mint a historiográfia, a filológia, a néprajz és a földrajz. Ugyancsak céljuk volt, hogy a tudományos szövegek sorát személyes kutatói beszámolókkal, életrajzi anekdotákkal és a mindennapi életből származó jelenetekkel gazdagítsák. Ezek az útleírások emiatt tele voltak különféle demográfiai adatokkal, történeti információkkal és a mellékletek közt található néprajzi térképekkel is, amelyek többé nem csupán objektív tudományos eredményeknek minősültek, hanem egy olyan irodalmi műfaj alkotórészét képezték, amellyel erőteljes affektív reakciókat lehetett kiváltani az olvasóközönségben. A művészeti hozadék szemszögéből az útleírás pedig az író tapasztalatának első kézből származó tanúbizonyságaként és az elbeszélő fizikai jelenlétének materiális nyomaként szolgált abban a térben, amelyet leírni kívánt. Ezzel összefüggésben úgy tartották, hogy a szerző képes megosztani a közönséggel annak az utazásnak az érzéki benyomását az elbeszélése által, amelyet ő maga is megtapasztalt.

Jelen tanulmányban rövid történeti áttekintést mutatok be az ó-szerbiai útirajzok diskurzusának fejlődéséről, megvizsgálom a kulcsfontosságú irodalmi technikákat, amelyek által ezek az útleírások a területszerzés mechanizmusaként működtek, majd részletesebben megvizsgálom e tájak nyelvére és folklórjára irányuló szemléletmódnak a politikai szerepét mind az útleírói prózában, mind a tudományos szövegekben, amelyek ugyancsak az útirajzok sajátos derivátumaiként jöttek létre. Ezen az alapon lehetséges arra a következtetésre jutni, hogy a területek diszkurzív elvitatásának mechanizmusai különböztek a szűkebb értelemben vett Ó-Szerbia (amely keretébe Koszovó, Észak-Albánia és feltételesen az albán többségű Északnyugat-Macedónia tartozott)[2] és Macedónia esetében, ahol az ún. bolgár propaganda ellen irányult a támadás, a többségi lakosság pedig szláv nyelven beszélt. Míg az utóbbi esetben a nyelv, folklór, szokások és hasonlók elemzését szolgáltatták az útleírók – tudományos módszerrel erősítvén meg ezzel a nemzet határait, miáltal elismerték az aktuális (szláv és keresztény) lakosság „természetes jogát” –, addig azon területek esetében, ahol albánok alkották a többséget, az elvitatás mechanizmusai történeti narratívákra, földrajzi-gazdasági érvekre támaszkodtak, s nemritkán demográfiai adatok fabrikálására is, teret adva ezzel a nem szláv lakosság faji és kulturális diszkriminációjának.

***

Noha a koszovói mítosz már Vuk Karadžić ideje óta erőteljesen jelen volt mind a művészetben és a tudományban, mind a Fejedelemségben és a Habsburg Monarchia tartományaiban élő szerbek mindennapjaiban, egészen a berlini kongresszusig aránylag kevés első kézből származó beszámoló állt rendelkezésre olyan szerbektől, akik valóban felkeresték Ó-Szerbiát és Macedóniát,[3] és akik saját tapasztalatra hivatkozva tudták volna tájékoztatni nemzettársaikat a tényekről. Erre mutat rá az 1836-os Szerb mindenki mindenütt [Srbi svi i svuda] c. szövegből Karadžić vallomása, miszerint végig kívánta járni „népünk délnyugati vidékeit […], de ez máig sehogy sem adatott meg” (Караджић 1972, 31).

Általános vélemény, hogy az Oszmán Birodalom területein az első évtizedekben veszélyesek voltak a kutatóutak, s hogy „csak erős török kísérettel lehetett biztonságosan haladni” (Батаковић 1988, ix). Ezzel egyidejűleg az utazási irodalom mind népszerűbbé vált Európa-szerte, ahogyan a kutatók személyes tapasztalatára alapuló különféle néprajzi stúdiumok is. Mi több, magát a Szerb Fejedelemséget, ugyanakkor Montenegrót, Hercegovinát és Boszniát is érintő útirajzok, valamint az útleírók által lejegyzett népszokások ismertetései egyre gyakrabban jelentek meg nyomtatásban és a kísérő publikációkban. A jobb anyagi helyzet, a javak koncentrációja és az úthálózat fejlődésének következtében az utazás a művelődés, a kutatás, s a szabadidő eltöltésének módjaként is egyre elterjedtebb volt a polgári osztály kultúrájában mind Ausztria-Magyarország, mind a Szerb Fejedelemség területén is (Стојановић 2007). Ezzel még szembetűnőbbé vált az útleírások hiánya azokról a nagy kíváncsiságot keltő térségekről, amelyeket Ó-Szerbiaként határoztak meg. Az olvasóközönség az ó-szerbiai útleírások iránti nagymértékű érdeklődéséről tanúskodik az a tény, hogy a szerb könyvnyomatásban részletek – majd később teljes, lefordított monográfiák – jelentek meg olyan külföldi útirajzokból, amelyek az Oszmán Birodalom európai területeire vonatkoztak (Батаковић 1988, xii–xiii).

Az elsőként jegyzett ó-szerbiai és szerb szerző tollából származó útleírás 1852-ben jelent meg. Az 1809-ben Ürögön született Gedeon Josif Jurišić szerzetes Dečani elsőszülött [Dečanski prvenac] (1852) című írásáról van szó, aki a Visoki Dečani-i kolostorban lakott néhány éven át, s innen utazta be a környező vidékeket. Jurišić művének legnagyobb része magára a kolostorra, annak architektúrájára, freskófestészetére, valamint kincstárának kézirataira és értékeire vonatkozik. Jurišić az írás befejező részében leírja Koszovó, Metohija, Montenegró és Macedónia azon tájait, amelyeket bejárt, nemritkán a középkori történelem prizmáján keresztül szemlélve ezeket, és szól az aktuális politikai körülményekről is, kiemelve a szerb lakosság veszélyeztetettségét és a kolostor bizonytalan sorsát. Mindezen tájakat szerbként megjelölve Jurišić megemlíti, hogy írása tanult ausztriai szerbek felhívása alapján jött létre, hogy a „szerb tájakat” [Србске предѣле] és a „szerb régiségeket” [древности Србске] vizsgálja és írja le (Юришич 1852, iii). Az ó-szerbiai útleírás műfajának alapjait azonban Miloš S. Milojević történész, politikus és író határozta meg, aki ó-szerbiai utazását követően két művet jelentetett meg, egy háromkötetes útirajzot (1871–1877) és e vidék demográfiájáról, néprajzáról és földrajzáról szóló tanulmányt (1881). Milojević már 1866-ban publikált egy, az ó-szerbiai és macedóniai „bolgár propaganda” ellen irányuló értekezést, és belefogott még egy jelentős munkába, A teljes szerb nép dalai és szokásai [Pesme i običaji ukupnog naroda srpskog] (1869–1875) című műbe. Milojević aktív volt politikailag, olyan intézményekben tevékenykedett, mint a Szent Száva Társaság, és az akkori oktatási miniszter, Dimitrij Matić és Mihailo belgrádi metropolita írásos ajánlásaival indult el az ó-szerbiai útra.

A Milojević és részben Jurišić útleírásaiban megtalálható meghatározott aspektusok következetesen felbukkannak későbbi útleírók produktumaiban: a térbeli elbeszélés elsősége az időbelivel szemben, az idő mint a narráció lényeges jellemzőjének eltörlése – illetve az útleírói műfaj sajátos egyidejűségébe való belépés –, a fenyegetés motívuma és végül a tudományos, demográfiai és történeti adatok utazási irodalommal való ötvözése. Milojević a tudományos megközelítés és az irodalmi szöveg közti kölcsönhatást ahogyan magában az útirajzban – például részletes demográfiai adatokat szerepeltetve az utazás leírásának keretében –, úgy művének általánosabb szintjén is megvalósítja azáltal, hogy egy meghatározott időszakot felölelő kísérő tudományos tanulmányt csatolt az útleírás függelékeként. Milojevićot követően ezt a stratégiát több útleíró fogja megismételni. Branislav Nušić hasonlóképpen publikálta a Koszovó. A föld és a nép leírása [Kosovo. Opis zemlje i naroda] című tudományos művét egy évvel a Koszovóról szóló monografikus, irodalmi útirajz után.

Egy sor ó-szerbiai útleírás jelent meg közvetlenül a szerb–bolgár háborúk utáni években, amely tovább aktualizálta a „bolgár propaganda” jelentette fenyegetést. E korszak tekintélyes tudósai és politikusai, Vladimir Karić és Stojan Novaković „úti jegyzeteket” publikáltak 1889-ben, ill. 1892-ben. Stojan Novaković vezető történészként és filológusként volt ismert a szerb nyilvánosságban, míg Vladimir Karić túlnyomóan néprajzzal és geográfiával foglalkozott. Habár főbb írásaikkal összevetve ezek a „jegyzetek” viszonylag kicsi és kevésbé jelentős részeit képezik a két értelmiségi életműveinek, érdekes, hogy megerősítik azt az imperatívuszt, miszerint a tudomány művelőinek közvetlen módon útleírókként-tudósítókként is meg kell nyilvánulniuk, s hogy a leírt vidékeken való személyes ott-tartózkodás és az első kézből nyert ismeretek alapján tegyenek beszámolót. Spiridon Gopčević tanulmánya sajátos módon ugyancsak erről az imperatívuszról tanúskodik. Gopčević útleírását, amely eredetileg német nyelven jelent meg, 1890-ben adták ki szerbül Milan Kasumović fordításában. Gopčević kétkötetesre alakított szövegének első része az utazás személyes és részletes leírásaként útirajz formájában íródott. A második rész „Szerb-bolgár ellentét Makedónia és Ó-Szerbia miatt” [Srpsko-bugarski spor oko Makedonije i Stare Srbije] címmel politikai-tudományos értekezést ad elő, amely a bolgár „természetes” és „történeti jog” ellen irányul a vonatkozó földrajzi területen. A szerző itt a történetírás, a filológia, a néprajz és az etimológia területéről származó ismeretekre hivatkozik, ugyanakkor az értekezés útleírói részét is az olvasó figyelmébe ajánlja, amelyben az efféle álláspontokat bizonyító körülmények sorozata található.

A műveiket a huszadik század első évtizedében megjelentető útleírók közül külön kiemelkednek Branislav Nušić és Ivan Ivanić. Amellett, hogy neves író és költő volt, Nušić aktívan foglalkozott politikával is; 1890-ben néhány hónapig a szkopjei konzulátuson lakott, és az 1893 és 1896 közötti időszakban a Szerb Királyság konzulja volt Pristinában (Јовановић 1938). Nušić két útleírást jelentetett meg – Az Ohridi-tó partjáról [S obala Ohridskog jezera] (1894) és a Koszovótól a kék tengerig [S Kosova na sinje more] (1902) –, amelyek e műfaj keretei közül kiváló irodalmi kvalitásaik miatt tűnnek ki. Nušić talán kissé ügyesebben, mint más útleírók, az elbeszélés mesteri uralása által a tér dimenzióit az idő dimenzióinak kárára rajzolja meg, a szöveget pedig párbeszédekkel és lírikus reflexiókkal kelti életre. E két mű mellett Nušić 1902–1903-ban megjelentette a főleg néprajzi kérdéseket boncolgató Koszovó. A föld és a nép leírása [Kosovo. Opis zemlje i naroda] című tudományos értekezést. Nušićhoz hasonlóan lépett fel Ivan Ivanić, a külügyminisztérium tisztviselője is, aki szolgálati minőségben tartózkodott Pristinában, Thesszalonikiben, Bitolában és Isztambulban. Macedóniáról és Ó-Szerbiáról (1901–1903) szóló több útirajzot és a Macedónia és a macedónok [Maćedonija i Maćedonci] (1906–1908) utazói-tudományos értekezést adott ki.

  1. táblázat: A legfontosabb ó-szerbiai és macedóniai útirajzok kronológiája
Év Műfaj
1852 Gedeon Josif Jurišić: Dečani elsőszülött

[Dečanski prvenac]

irodalmi útirajz (magában foglalja a kolostor leírását)
 

1871–1877

Miloš S. Milojević: A valódi (Ó) Szerbia részének útirajza

[Putopis dela prave (Stare) Srbije]

irodalmi útirajz (néhány illusztrációval)
1875–1882 Panta Srećković: Utazói képek (Koszovó; A Mrnjavčevićek családi sírboltja; Drim mente és Metohija)

[Putničke slike (Kosovo; Familijarna grobnica Mrnjavčevića; Podrim i Metohija)]

irodalmi útirajz
1889 Vladimir Karić: Konstantinápoly, Athosz-hegy, Thesszaloniki. Úti vázlatok a keleti nemzeti propagandáról szóló feljegyzésekkel

[Carigrad, Sveta Gora, Solun. Putničke crtice s beleškama o narodnoj propagandi na Istoku]

irodalmi útirajz
1890 Spiridon Gopčević: Ó-Szerbia és Makedónia. Úti beszámolóm

[Stara Srbija i Makedonija. Moj putni izveštaj]

etnográfiai útirajz
1892 Stojan Novaković: A Moravától a Vardarig: 1886. Úti jegyzetek

[S Morave na Vardar: 1886. Putne beleške]

irodalmi útirajz
1894 Spira Kalik: Belgrádból Thesszalonikibe és Szkopjébe a Belgrádi Dalegylettel. Úti jegyzetek

[Iz Beograda u Solun i Skoplje s Beogradskim pevačkim društvom: putničke beleške]

irodalmi útirajz/riport (néhány illusztrációval)
1894 Branislav Nušić: Az Ohridi-tó partjától

[S obala Ohridskog jezera]

irodalmi útirajz
1895 Milojko V. Veselinović: Pillantás Koszovóra

[Pogled kroz Kosovo]

irodalmi útirajz
1892–1902 Branislav Nušić: Koszovótól a kék tengerig

[S Kosova na sinje more]

irodalmi útirajz
1903 Ivan Ivanić: Koszovón: A Šar hegységtől Koszovón át Zvečanig. Ivan Ivanić úti jegyzeteiből

[Na Kosovu: Sa Šara, po Kosovu, na Zvečan. Iz putnih beležaka Ivana Ivanića]

irodalmi útirajz
1906–1908 Ivan Ivanić: Macedónia és a macedónok. Útleírói jegyzetek

[Maćedonija i Maćedonci. Putopisne beleške]

útirajz, demográfiai, néprajzi és földrajzi tanulmány
1910 Todor P. Stanković: Úti jegyzetek Ó-Szerbiából: 1871–1898.

[Putne beleške po Staroj Srbiji: 1871–1898.]

úti riport

Az Ó-Szerbiáról és Macedóniáról szóló útirajzok jellegzetességeit elemezve az az alapvető feladatom, hogy azokat a meghatározott mechanizmusokat azonosítsam, amelyek által az útleírók e területek elvitatását végezték, illetve amelyekkel az olvasóközönséghez meggyőző módon juttatták el azt a gondolatot, miszerint az elképzelt szerb nemzeti terület kulcsfontosságú részeiről van szó. A következő eljárásokról beszélhetünk: az idő, illetve a narráció dimenzióinak eltörlése, amelyek a térbeli dimenziónak és a történeti időnek adja át az elsőséget; a politikai határok eltörlése, valamint megcáfolása; a fenyegetés motívuma; majd végül a dokumentarista módszer bevezetése, és az útleíró próza tudományos munkával való összefonódása, amelyről több szó esik majd a szöveg befejező részében.

A tér dimenziójának elsődlegessége az idődimenzióval szemben egy az elbeszélés azon alaptulajdonságai közül, amely gyakorlatilag az összes ó-szerbiai útleírást jellemzi. A narráció temporális aspektusát az elbeszélő utazása feltételezi, s mint ilyen, nem minősül a megvalósulás lényeges tényezőjének. Helyét valójában a tér veszi át, amely nem pusztán az elbeszélő kíváncsiságát vezeti, hanem egyben olyan alapkritériumnak számít, amelyhez igazodva alakul az útleírás formája, valamint az anekdoták, dialógusok, utazási észrevételek, de a történeti, demográfiai és más információk kevésbé finom hálója is. Az útleírás valós ideje az elbeszélés e fajtája által tulajdonképpen összeolvad a történeti és a mitikus idővel, illetve az idő-nélküliséggel is. Saját útja által vezetve az útleíró így fogja az őt övező tájakat és helyeket leírni nem csupán a pillanatnyi megfigyelésein, hanem a hozzájuk kötődő történelmi elbeszéléseken és népi hiedelmeken keresztül. Tipikusnak számít Panta Srećkovićnak azon mondata, amellyel a Drim mentén [Podrimlje] keresztülvivő útját jellemzi: „Mitrovicából, Zvečantól a ‘Панътинo’ helységen át visz az utam, ahol Nemanja legyőzte ‘saját ördögét’, majd Prizrennek tartok” (Срећковић 1882). Az ilyen hivatkozások, különösen Miloš Milojević útirajzaiban, képesek kidolgozott kitérőkké fejlődni, amelyekben a szerző az út során romokba és emlékjelekbe vésve talált történeti feliratokat értelmezi (vö. pl. Милојевић 1871, 121–123).

Különösen érdekes az a mód, ahogyan a mindennapi tapasztalatban alkalmazzák az idő dimenziójának eltörlését. Stojan Novaković, útirajzában a biljači fogadót jellemezve, összehasonlítja az általa talált vendéglőt a Dušan cár törvénykönyvéből való utazói szokások leírásaival, s megállapítja, hogy „Törökország némely eldugott vidékein […] a középkor még meglehetős virágzásban van” (Новаковић 1894, 17–20), míg a mangallal [fém szobakazán – a ford. megj.] való fűtést Szent Száva studenicai és hilandari tripichonjaira való hivatkozással írja le (25–27). Sőt, a középkori szerb állam története még Todor Stanković szegényesebb, dokumentarista prózájában is olyan dolog, amely elől nem lehet kitérni, és magába a tér lényegébe van beépülve; így az író megemlíti, hogy „Novo Brdo körül és az egész gnjilanei kazában [török bírósági körzet – a ford. megj.] gyakran régi szerb pénzt és más régiségeket találnak kapálás és szántás közben” (Станковић 1910, 30).[4] Mit több, Stanković diadalittasan arra a következtetésre jut, hogy „egészen addig, amíg a falvakat, hegyeket, folyókat és völgyeket szerb nevekkel illetik, egészen addig, amíg az albán falvakban régi templomok, kolostorok és szerb sírok vannak, […] addig nincsenek albánok és Albánia” (132).

A szerb nacionalista diskurzusban Jovan Cvijićtől kezdődően élt az a gondolat, hogy a „haza” természeti és földrajzi jellegzetességei szerves és okozati kapcsolatban vannak a nemzet karakterével és jellemvonásaival. Természet és nemzet kapcsolatának efféle felfogásával összhangban az Ó-Szerbiáról író utazók nemritkán a szerb történelem narratívájának prizmáján keresztül értelmezik a természet szépségét, összekötve ilyen módon a földrajzi jellemzőket és a történeti narratívákat. Milojević a Nerodimka folyó gazdagságát a középkori „cári” Szerbia aranykorára és gazdasági jólétére emlékeztetve értelmezi: „A nyugati oldalról folyik a csodálatos és különös, gyógyító Nerodimka folyó, az öreg Rodimka, tele pisztránggal, a vélekedés szerint más szerb cárok által szerzett, egészen Kínából származó halakkal, amelyek mind a mai napig megtalálhatóak benne” (Милојевић 1871, 201). A történeti személyiségek és tájképek erőteljesebb összeolvadását a fantazmikus költői kép által Milojko Veselinović érte el a Pillantás Koszovóra [Pogled kroz Kosovo] 1895-ös útleírásában:

Szűk óra múlva a vonat már Eles-hanba rohant, és innen egy további órát követően Kačanikba. Borzasztó! Nem tudja az ember, hogy mi a borzasztóbb, a Kačaniki-szoros a természetével, vagy Baba Novac [Starina Novak] az elborult arcával és kalpakjával, tele bánattal és kétségbeeséssel! […] A Kačaniki-szoros természete elvarázsolja az utazót. Nem túl sziklás és igen erdős – igazi hajdúnak való hely! Azonnal tekintetem elé került a régi nagy hős, Baba Novac, és épp, ahogy nézem őt, csapatával hegyről hegyre száll, elfoglalja a leshelyeket, és hősiesen védi a szorosát, s ráhúzza a kalpagot a szemeire! Rettenetes volt a tekintete, és volt is rá oka, hogy olyan legyen. Csak gyere erre, szerb ember, ha Baba Novac a komor arcával s a kalpakkal a fején nem mutatja magát a tekintetednek, tévedtem…!

(Веселиновић 1895, 4)

Branislav Nušić az Ohridi-tó leírásában, amellyel az útirajzát kezdi, szubtilis allegóriát bontott ki, amelyben a hullámzó tó a szerb nemzet metaforájává válik:

De mennyire fenségesen és félelmetesen fest ez a szelíd tó vihar idején! Mint a leláncolt dzsinn, a börtön hideg falait esztelen erőfeszítésekkel üti, rázza a béklyókat, szabadulni igyekszik, s bőgésétől remegés vesz erőt őrein. Görcsökben vonaglik az ég, a felhőket leereszti, és a tó elindul a mélységből, tajtékoztatja rút hullámait, és hősi kiáltással üdvözlik egymást, és férfiasan ölelkeznek. Vajon úgy van-e, hogy az ég magához emeli a rabot, s vigaszcsókot ad neki, vagy az van, hogy a rab tör-zúz és a béklyókat szétszakítani akarja, hogy az égben, az örök határtalanságban szabaddá váljék?

(Нушић 1984)

Az ó-szerbiai útleírók hangsúlyosan rá kívántak mutatni a Szerb Királyságot és az Oszmán Birodalmat szétválasztó országhatár összefüggéstelenségére, s ezt egyfelől magának a határnak a „láthatatlanságára” rámutatva tették, másfelől Ó-Szerbia és a Szerb Királyság nyelvét, szokásait és viszonyait hasonlították össze, feltárva lényegi egyneműségüket a szemmel látható különbségek ellenére. Míg az utóbbi eljárás tudományos reflexiókat jelentett, mindenekelőtt a filológia és az etnológia területén, az előbbit költői képek és leírások segítségével alkalmazták, és túlnyomórészt az elbeszélők inspirációjára és szépírói képességére támaszkodott. Mély benyomást vált ki Novaković lelkes és élő leírása saját átkeléséről a törökországi határon:

„Hol a határ?” – kérdeztem én a kísérőimet. S ők egy kicsi, csaknem betemetett árkot mutatnak nekem.

„Ez a határ, uram!”

Én pedig figyelmesen néztem ezt a vonalat, amely országot az országtól, hatást a hatástól, s egy népet választ szét, amely önmagában ugyanaz. Kell-e mondanom, hogy azt kívántam, ne látszódjék még annyira sem, amennyire az én gyenge szemeim látták?

(Новаковић 1894, 6–7)

Tíz évvel később, csaknem ugyanazon a helyen, Novaković észre fogja venni, hogy „látszódik […], ez egy ország, nemzetközi szerződések által felszabdalva; tudvalevő, hogy a határvonal két oldalán ugyanaz a nép található” (Новаковић 1906, 3).

A harmadik motívum, a fenyegetés motívuma mélyen áthatja az ó-szerbiai útirajzokat, legyen szó az útleíró személyes biztonságára irányuló fenyegetésről, vagy a szélesebb léptékűről, amely az egész nép megmaradására vonatkozik. Ez a két szint emellett állandóan összefonódik, s egyetlen közös érzelmi fellobbanásban egyesül: az útleíró a rá irányuló közvetlen fenyegetés leírásából indulhat ki, hogy azt követően megmutassa, ahogy az általa leírt táj lakossága, úgy a nemzeti kulturális örökség is veszélyben van. A fenyegetés és a bizonytalanság érzete nem csupán irodalmi vagy tudósítói motívumok, hanem technika is, amellyel maga az „olvasás” cselekedete válik erőteljesen affektív gyakorlattá. Különösen fontos, hogy milyen módon kerül eltörlésre a személyes biztonság és a nemzet mint egész biztonsága közti határ, majd a nemzetre vonatkozó veszélyeztetettségérzet az útleíró biztonságának veszélyeztetettségén keresztül elvezet a végső fogyasztó, az olvasó testén érzett bizonytalanságig és fenyegetettségig. Nem ritka, hogy teljes útirajzok vannak átszőve az utazók szüntelen veszélyeztetettségével, amely összefonódik a nemzet biológiai és kulturális kihalásának veszélyével. Gopčević szól nekünk így arról, hogy az útra mérget – „ciánt apró üvegcsében” – vitt arra az esetre, ha „macedón hajdúk rabságába” esik, akik gyakran „ravasz kínzással kényszerítik ki a váltságdíjat” (Гопчевић 1890, 22). Milojević útleírása van a legexplicitebb módon átszőve egy sor olyan jelenettel, amelyek leírják, hogy miként van veszélyben a személyes biztonsága, s elmesél egy olyan szcénát is, amelyben albán rablók puskával lőttek a társaságára a fogadóba való belépés előtt (Милојевић 1871, 127–128). Mindamellett a fenyegetettség a személyes fokozatról felemelkedik a teljes nemzet szintjére: Ó-Szerbiában az albán népességgel való küzdelem során veszélyben van a szerbek biológiai fennmaradása.[5] A szerbek fizikai veszélyeztetettsége és az erőszak leírásai már Jurišićnál megjelennek (vö. Юришић 1852, 122–123), s gyakorlatilag nyomon követhetőek mindegyik koszovói útirajzban. Szó esik arról, hogy az oszmán hatalom és erőszak állandó nyomására miként tagadják meg hitüket és nemzetüket a szerbek, az albánokat (arnautok) és az „eltörökösödött személyeket” [poturice] a szerbek középkori leszármazottainak magyarázzák, míg Macedóniában a szerb kultúra az „agresszív bolgár propagandával” szemben áll vesztésre. Miloš Milojević Koszovó egyes részeinek (mint Peć, Pristina és Mitrovica környéke) demográfiai leírásában az „iszlamizált szerbeken – poturákon” kívül szinte el sem ismeri a muszlim vallás más hívőjét. A nemzet nem csupán a demográfiai kép és a népességszám szintjein van veszélyben, hanem a nemes szerb faji jellegzetességek esetében is. Milojević ilyen módon átveszi a „tisztátalanság” diskurzusát a Kelet és a Balkán útirajzaiból, és a szerb nemzethez képest „fajilag másra” alkalmazza a szavakat nem válogatva, hogy undort és utálatot váltson ki a jövendőbeli olvasóiban:

Mind a tűz körül gyűltek össze a fenti emeleten, ahogy a varjak és a sasok valamilyen kutyatetem körül. Itt láthattad a tiszta szerb típust az eltörökösödött szerbekben, a jelenbeli ún. arnautokban; szerb és oszmán, albán és oszmán, albán és szerb, oszmán és cigány stb. keveréke, típusa. Egyszóval valamennyire mindegyik, erre a valódi és tiszta szerb földre éhes farkasokként özönlő nemzetiségnek volt itt képviselője. Piszok, fehér, fekete és vörös, számtalan, tisztátalanság, szemét, undokság, az összes bűz alkotóeleme egyben, vad tekintetek, döbbenetesek és féktelenek. Borzasztó hatással voltak ránk. Mindebben sok utálatosság, ocsmányság, ízléstelenség, ha kifejezhetjük így, hogy milyen is volt, de akadt félelem, borzalom, jó és szép is. Képzelje el magának az olvasó azt a tökéletesen fekete és ízléstelen embertömeget, amely egy évben talán egyszer ha átöltözik, amely, lehet, soha nem fésülködik és mosakodik, s amely a kicsi, talán építése óta nem takarított őrházban gubbaszt; ezután tudhatják elképzelni az ocsmányságot és utálatosságot, különösen azét, aki életében először szembesül ilyen látvánnyal.

(Милојевић 1871, 103–104).

***

A szerb útleíróknak, miközben az Oszmán Birodalom országain utaztak át, nemritkán el kellett ismerniük, hogy olyan lakosokkal találkoznak, akik nem voltak teljesen biztosak abban, hogy mely nemzethez tartoznak. Macedóniai és ó-szerbiai alanyaik ambivalens mivoltáról Gopčević beszél explicit módon, aki olyan helyiekkel folytatott beszélgetéseket idéz, akik beismerték, hogy a szokás szerint önmagukra azt mondják, hogy bolgárok, noha valójában szerbek (Гопчевић 1890, 26–27). Gopčević „te akkor tehát szerb vagy?” kérdésére így fog felelni a beszélgetőtársa: „Tudod, mi minden valószínűség szerint szerbek vagyunk, de az a szokásunk, hogy azt mondjuk, bolgárok vagyunk […], pont ilyen a mi szokásunk” (Гопчевић 1890, 33).[6] Jovan Cvijić azt a következtetést vonta le, hogy „a macedón szlávoknál nincs […] endogén nemzettudat”, s hogy ők „egyformán gyorsan és könnyen azonosulnak a szerbekkel és a bolgárokkal is” (Цвијић 1906, 13). A nemzeti hovatartozás személyes kifejezése szemmel láthatóan nem volt eléggé megbízható kritérium a szerb nemzet kiterjedésének meghatározásához, s nem adott választ arra a látszólag egyszerű kérdésre, amelyet Vuk Karadžić tett fel a „Szerb mindenki mindenütt” c. szövegében: „meddig vannak szerbek?” (Караджић 1972, 31). Ebben a történeti időszakban a nemzetet inkább objektív és természetes adottságnak tekintették, s kevésbé az egyén személyes választásától függő dolognak. A kutatók számára pedig szükséges volt objektív és tudományos kritériumok létrehozása, hogy válaszoljanak ezekre a kérdésekre. Jovan Cvijić azt az álláspontot képviselte, mely szerint a „macedón politikai problémának” „tudományos megállapítások szerint” kell megoldódnia, hozzátéve, „kétségtelen, hogy sem a szerb, sem a bolgár nemzeti hovatartozás érzetével nem rendelkező néptömeg csoportosulásában szerb és bolgár vonások is megtalálhatóak, jelek s nyomok a nyelvben és a történeti hagyományokban” (Цвијић 1906, 17). A projekt megvalósításában, amely az állást nem foglaló lakosság nemzeti hovatartozásának tudományos megállapítására irányult, két tudományág különösen hasznosnak bizonyult: a filológia és a néprajz.

A nemzeti nyelv herderi mércéje a 19. század folyamán széles körben elterjedt és elfogadott kritérium volt az európai nemzetek megkülönböztetéséhez (Anderson 1991, 67–82; Gari 2007, 46–51), s a nyelv már Vuk Karadžić óta a hovatartozás alapvető kritériumának számít a szerb nemzet esetében is. Noha e kritérium megkérdőjeleződött Ausztria-Magyarország területén, ahol a što nyelvjárás katolikus és muszlim hitű használói nem kívánták szerbként meghatározni magukat, Ó-Szerbia és Macedónia területén teljességgel érvényes volt. Itt egyfelől azt kellett megmutatni, hogy a muszlimok (törökök, „eltörökösödött személyek” [poturice], de az albánok – „arnautok” is) valójában megtérített szerbek. Másfelől pedig meg kellett húzni a határt a konkurens bolgár nemzeti projekttel szemben, amelynél nem állt fenn különbség a vallás tekintetében. Több szerző, mint pl. Stojan Novaković és Spiridon Gopčević, próbálta meghatározni azokat a világos tudományos-filológiai kritériumokat, amelyek szerint az a nyelv, amelyet a macedóniai szlávok beszéltek, a szerb, nem pedig a bolgár nyelv dialektusaihoz tartozott volna. Stojan Novaković számára a differenciáció egyik alapkritériuma fonetikus, s ez a szerző kiemeli, hogy a „đ” és a „ć” betűk, illetve hangok jelenléte megbízható jele annak, hogy a „macedón nyelv” valójában a szerb nyelv dialektusa (Новаковић 1889). Gopčevićnél a különbözőség markerei ahogy a fonetika, úgy a lexika, a nyelvtan, a hangsúlyozás, a névmáshasználat, s a szuffixek és prefixek kérdéseit is magukba foglalják. Külön ki van hangsúlyozva, hogy a macedóniai szlávok nyelve nem annyira a korabeli szerb irodalmi nyelvhez, mint a középkori „szerb”, illetve a kutatók által a középkori szerb államok forrásaiban talált nyelv esetéhez áll közel (Гопчевић 1890, 250–257).

Ahogyan azonban maga Jovan Cvijić is észrevette, a filológia efféle használatának voltak hiányosságai is. Egyrészt gyakran megbízhatatlanok maguk a kutatók, s a nekik érdekes dolgokat látják meg, míg másrészt a beszélők könnyen váltogatják a nyelvüket és hozzáidomítják azt az igényekhez és a helyzetekhez.[7] Úgy tűnt, hogy a néprajz megbízhatóbb módszerrel kecsegtetett, mivel a szokások és a szóbeli hagyomány tanulmányozásán alapult, amelyek, mint ahogy azt hitték, egészen a mitikus történelem előtti időkbe nyúlnak vissza. A modern nacionalizmus felemelkedése valójában a néprajz, illetve az etnológia tudományára alapozódott, s elválaszthatatlanul kötődött hozzá. A nacionalizmus az „autentikusság” eszméire támaszkodott, s a folklórkutatások a kultúra elfeledett, ősi vagy veszélyeztetett rétegeinek felfedezéseként s konzerválásaként kezdettől fogva erőteljes eszközt jelentettek a nacionalista ideológia számára. A „népi kultúra” tanulmányozására irányuló érdeklődés a nacionalizmus eszméivel összefonódva fejlődött, a folklór vizsgálata pedig a nemzet természetes és történelmi jogainak forrását jelentette az „autentikusságról” szóló diskurzusnak köszönhetően (vö. Bendix 1997). Az etnológia azon felfogása, mely szerint elválaszthatatlan a közösségtől és a néptől, illetve a nemzettől, szerb kutatók műveiben is kifejeződött a 19. és a 20. század fordulóján; Tihomir Đorđević az 1906-ból való Az etnológiáról [O etnologiji] c. szövegében azt az álláspontot fejti ki, hogy „az etnológia nem az egyének, hanem a népek, csoportok gondolatiságát hozza felszínre”, s hogy „az etnológust nem az érdekli, amit az egyén jónak, valósnak és szépnek tart, vagy ami az ő gondolkodásmódja és akarata szerint van, hanem az, ami a nép mentalitásának felel meg” (Ђорђевић 1906, 5). A szokások és a nemzet közti kauzális viszony létrehozása ugyancsak jelentős körülmény volt, mert ilyen módon a nemzet kérdése megszűnt az önkéntes választás függvényének lenni, s a mindennapi szokáscselekmények szintjére került, amelyet az etnológia mint tudomány megbízhatóan tudott kutatni és leírni.

Azok az etnológusok és utazók, akik Ó-Szerbiát és Macedóniát kutatták, ebből kifolyólag megpróbálták megmutatni, hogy az Oszmán Birodalom e területeinek szláv lakossága ugyanolyan szokásokkal és hasonló folklórral rendelkezik, mint a szerbek az „északi tájakon”, illetve a Szerb Királyságban és Ausztria-Magyarországon. A szerb tradíció legjelentősebb indikátoraként a családi védőszent ünnepének [krsna slava porodičnog zaštitnika-svetitelja] megtartását emelték ki. Ebben olyan kutatók értenek egyet, mint Tihomir Đorđević, Spiridon Gopčević és Milojko Veselinović, emellett pedig leírják a védszentünnep szokásait, s összehasonlítják azokat a hozzájuk közelálló szerbiai szokásokkal (Ђорђевић 1920, 155; Гопчевић 1890, 259–263). Az olyan szerzők, mint Miloš Milojević és Milojko Veselinović, ó-szerbiai szokásokkal foglalkoztak, bemutatva őket a szerb szokások szélesebb kutatásának keretében. Milojević A teljes szerb nép dalai és szokásai [Pesme i običaji ukupnog naroda srbskog] c. könyvének első kötetében adta közre az Ó-Szerbiában gyűjtött népdalokat a használatukról szóló kommentárokkal a szerb szokásokra jellemző rítusok keretében (Милојевић 1869). Ebben a diskurzusban külön helyet foglal el a prizreni orosz konzul, Ivan Stepanovič Jastrebov (Иван Степанович Ястребов) tartalmas tanulmánya a szerbek szokásairól és népdalairól Prizren, Peć, Debar és az Ibar folyó környékén (Ястребов 1886).[8] Jastrebov részletesen leírja a rendszerint egyházi ünnepekhez kötődő szokásokat, s Gopčevićhez és Milojevićhez hasonló témakörben mozogva feljegyzi az énekeket, amelyeket ezen alkalmak során énekelnek. Külön említi a védszentünnepet és Szent György napjának [Đurđevdan] megünneplését az ún. biljar-énekkel [biljarska pesma]. Szövegét „úti jegyzetekként” bemutatva Jastrebov valójában a próza, a néprajzi tanulmány és a „gyűjtött” népdalok kollekciójának sajátos hibridjét nyújtja.

A folklór szűkebb értelemben vett felfogásának – népi szóbeli hagyományok, népdalok, anyagi kultúra – kapcsán ugyancsak kifejlődtek az arra irányuló megfelelő stratégiák, hogy „objektív” és tudományos módon legyen lehetséges azt szerbként megjelölni. A felgyűjtött népdalokat előbb nyelvi elemzésnek vetették alá, amelynek meg kellett volna mutatnia, hogy ténylegesen szerb, nem pedig a konkurens bolgár nyelven énekelték őket. Az ezekben a dalokban megjelenő tematika, illetve motívumok analízise ugyanúgy fontos, s tán még jelentősebb is volt a nemzeti hovatartozás meghatározásánál. Ez azt jelentette, hogy minden nemzetnek saját énekes szenzibilitása van, amely alapján a szóbeli hagyományának alkotásait világosan meg lehet különböztetni más nemzetek alkotásaitól, majd felvetődött a kérdés, hogy miben tükröződik ez az egyedi érzékenység, s miként lehet felismerni (Leersen 2012, 11–26). A középkori szerb történelem egyéniségeinek megemlítését arra való bizonyítékként kezelték, hogy az ének a szerb nemzethez tartozik. Az Ó-Szerbiából és Macedóniából származó dalok legjelentősebb szereplőjeként a kommentátorok Marko királyfit [Marko Kraljević] emelték ki (Гопчевић 1890, 264; Јовановић 2010, 34–36). Jastrebov nemritkán Karadžić már kanonikusnak számító gyűjteményeiben meglevő dalok variánsait mellékeli, a motívumok összehasonlító elemzésénél pedig előadja azt a tézist, miszerint Koszovó népköltészeti értelemben is Ó-Szerbiának számít olyan területként, amelyen a szerb népköltészet magja létrejött, s innen vándorolt északra és északkeletre (Јовановић 200, 38). Végül a népviselet számos illusztrációjának, amelyek nemcsak a tudományos művekben, hanem a Nova iskrához hasonló képes újságokban is megjelentek, volt az a célja, hogy Ó-Szerbia és Macedónia lakosságának anyagi kultúráját közelítsék az északi olvasóközönséghez, s hogy ezen a szinten világosan megmutassák a közös, egységes nemzeti és kulturális teret.[9]

A néprajzkutatók hangsúlyozták, hogy a nyelvet, a folklórt és a szokásokat tárgyaló beszédmódjuk elválaszthatatlan attól a területtől, amelyet ennek az anyagnak reprezentálnia kellene, s a néprajzi projektjeik ebből kifolyólag a nemzet feltérképezése par excellence példáinak számítanak. Akár a népköltészet és a szokások útleírói próza keretében való vizsgálatáról, akár néprajzi tanulmányokról van szó, földrajzilag ezek mindig világosan meghatározottak, míg létrejöttük időbeli dimenziójáról csak kivételes alkalmakkor értekeznek. Egy vidék lakosságát a néprajzkutatók és az útleírók rendszerint különösen stabilnak látják, következtetéseket fogalmaznak meg a nemzeti hovatartozásáról, s egyben feltérképezik a nemzet „honát”. Ahogy azt Holm Sundhaussen kiemeli, a szerbiai etnológiának a puszta kezdetétől fogva „kulcsszerepe volt a nemzet mentalitásának megformálásában és a területi aspirációk legitimizálásában” (Зундхаусен 2009, 209). Hogy a térbeli gondolkodás milyen mértékben ágyazódott bele az etnológia módszerébe, arról Tihomir Đorđević a diszciplína meghatározásáról szóló tanulmánya is tanúskodik. Ebben előadja azt a gondolatot, mely szerint tekintettel arra, hogy a folklór elválaszthatatlan a nemzettől, az etnológusnak, akinek az a feladata, hogy egy népet kutasson, „annak a népnek a vidékére” kell korlátoznia magát, majd anyagot gyűjtve értelmeznie kell „azt, ami arra a népre, jelenségeire és formájára nézve karakterisztikus” „az adott nép vagy meghatározott vidék behatárolt területével foglalkozva” (Ђорђевић 1906, 12). Đorđević más helyen még explicitebb volt:

Folklórunk számunkra politikai jelentőséggel is bír, mert erőteljes eszköz a nemzeti határok meghatározásánál. Vele a népi fogalom nemzeti mezsgyét hozott létre magának. Ugyanaz a tárgy azonos nyelvvel és azonos módon fejeződik ki az Adriai-tengertől a Balkánig és a Fehér-tengertől Budáig, s nem tudjuk, mi más tudná jelezni, hogy ez egy adott nemzet lelkének terméke és vívmánya.

(Ђорђевић 1984, 19)

A néprajz efféle használata a 19. század végén s a 20. század elején szélesebb európai keretben is általános volt, a politikai feladata pedig különösen kifejezett volt azokban a határövezetekben, ahol a lakosság nemzeti hovatartozása nem volt véglegesen meghatározva. Paradigmatikus példának számít Leon Dominian 1917-es tanulmánya a nyelv és a szokás szerepéről az európai határok definiálásában, amelynek közvetett politikai hatása volt a versailles-i tárgyalások folyamatára is (Dominian 1917; vö. Leersen 2012, 18–19). Pontosan az etnológia feladatának kontextusában, a nemzet feltérképezésének tudományaként szükséges megvizsgálni azt, hogy az etnológus kifejezetten a rurális, a falusi kultúra és folklór pozitív értékelése felé fordult, s ez az egész nacionalista diskurzus jellegzetes vonása lesz. A városi népességek nem csupán instabilak és a migrációknak kiszolgáltatottak voltak, hanem Ó-Szerbia és Macedónia területén világosan ellentétbe kerültek a szerb intellektuális elit aspirációival, mivel körükben nyilvánvalóan az oszmán kultúra dominált. Ezzel szemben úgy tartották, hogy a rurális népesség kulturálisan mozdulatlan volt, s a néprajzi anyag „autentikus” forrásaként szolgálhat a szóbeli hagyomány időtlen repozitóriumaként, s a feltérképezés projektumának célszerű tárgyaként.[10]

A nemzet feltérképezésének tudományaként az etnológia elsődleges mechanizmusának mindenképpen a „néprajzi térképek” számítottak, amelyeket rendszerint az etnológiai tanulmányokhoz, de az útleírói prózákhoz is csatoltak. Ó-Szerbia és Macedónia néprajzi térképei egyfelől a tudományos eredmények közzétételére szolgáló médiumokként kifejezetten csábítóak voltak, másfelől pedig gyakran szembetűnően tetszőleges módon kerültek megkonstruálásra. Ezek a térképek az útleírások eseteihez képest még inkább a nemzetközi színtérben jöttek létre, nyílt harcban állva azokkal az (etno)kartográfusokkal, akik rivális nacionalista projekteket támogattak, s máshogy látták a keleti, ill. a macedón kérdés megoldási lehetőségeit. Ezek a térképek nem pusztán a határok meghúzásában különböztek egymástól, hanem abban is, hogy mely etnikai kategóriákat kell „elhatárolni”. Miloš Milojević néprajzi térképén szerb-macedónok, szerb-bolgárok, szerb-rácok szerepelnek, a szerb nemzeti tér pedig gyakorlatilag lefedi a térképre vitt Balkán-félsziget legnagyobb részét. Gopčevićén megjelölésre kerültek a „szerb eredetű görögök”, a „szerb eredetű albánok” és a „mohamedán szerbek”. Érdekes, hogy Cvijić a 20. század elején kifejezetten kritikus módon elemezte a néprajzi térképek kidolgozásának e gyakorlatát, s arra a következtetésre jutott, hogy „mindegyik bolgár néprajzi térképen bolgárként van jelölve az összes macedón szláv, a szerbeken szerbként, a görögökön pedig nem csupán a görögöket jelölték görög jellel, hanem a macedón szlávok többségét vagy egészét is” (Цвијић 1906, 53). Cvijić azonban 1906 és 1918 között maga is kidolgozott több néprajzi térképet, s a „macedóniai szerbeket” időnként eltávolította, időnként visszahelyezte a Balkán térképére, tologatta a szerbek és bolgárok közti határvonalat, a térképet pedig más módon színezte azért, hogy Macedóniát ne Szerbiához közeli területként tüntesse fel. Az a tény, hogy az etnológia nem tudott elszakadni attól a szükséglettől, hogy térképeken fejezze ki magát, újra kutatási módszerének nemzeti és területi alapelvéről szól, valamint azokról a lényegi nemzeti-politikai konnotációkról, amelyektől sosem vált külön.

A nyelv és a folklór leírása elmaradhatatlan része volt az ó-szerbiai és macedóniai útirajzoknak, s egyúttal egy azon fontos mechanizmusok közül, amelyek segítségével a szerzők a szerb haza részeként mutatták be ezeket a vidékeket. Pontosan a nyelv és a folklór leírásával, gyűjtésével és tanulmányozásával tudták az útleírók állítólag objektív perspektívából bizonyítani, hogy ezek a vidékek a szerb hazához tartoznak, s egyben azt is, hogy tapasztalatukat a Szerb Királyságban és Ausztria-Magyarországon élő olvasóközönséghez közvetítsék. Legvégül pedig a következtetéseik rendszerint azt az érdeket szolgálták, hogy egyfelől a Királyságban s a dualista Monarchiában élő szerbek nyelve és szokásai, másfelől Ó-Szerbia lakossága között nincsenek olyan döntő különbségek és mezsgyék, amelyek e két népesség közti kulturális meg nem értéshez vezettek volna. Ellenkezőleg: arról szóltak a tapasztalataik, hogy ezekkel a kritériumokkal összhangban ugyanazon népről van szó, amelyet nemcsak hogy az etnikai eredet és a rasszbeli jellemzők, hanem az egységes kultúra, folklór és nyelv is összeköt.

Mindazonáltal ugyancsak fontos észrevenni a területek tudományos elvitatásának mechanizmusai közti különbségeket is a Macedóniaként jelölt tér – ahol a konkurens nemzet a bolgár volt – s a szó szűkebb értelmében vett Ó-Szerbia, illetve Koszovó és Észak-Albánia között, amelyeket többségében albánok laktak. Az első esetben az útleírók és a kutatók teljes mértékben figyelembe vették mind az aktuális demográfiai adatokat, mind a nyelvet és a szokáscselekményeket is, megpróbálván bebizonyítani, hogy a macedón lakosság közelebb áll a szerb nemzethez, mint a bolgárhoz. A második esetben az útleírók gyakran figyelmen kívül hagyták a valóságot a történelem és a földrajz mezejére való kitéréseket vagy pedig a demográfiai állapot kétséges magyarázatait felhasználva. Ó-Szerbián átutazva azt az elbeszélői illúziót hozták létre, hogy sajátos történelmi időben mozognak, reflexióik a középkori történelemre s a táj földrajzi jellemzőire irányultak, nem pedig a közösség korabeli életére. Végül, amikor a demográfiai adatokat kellett áttekinteni, az útleírók nemritkán azt állították, hogy a szerb nemzettel, nyelvvel, illetve a pravoszláv hittel nem azonosuló lakosság vagy majdnem teljesen vallást és nyelvet váltott, vagy mostanában vándorolt be. Ilyen módon nem csupán egyértelműen szerbként jelölték meg az ó-szerbiai területeket, hanem már előre kilátásba helyezték a gyakran „tisztátalannak”, veszélyesnek, fajilag és kulturálisan másnak tartott teljes nem szerb lakosság politikai és a szabad állásfoglalásra vonatkozó jogainak eltörlését.

A bemutatott elemzés alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy Ó-Szerbia mítoszának létrehozásához nemritkán kitalált vagy tendenciózusan értelmezett adatok, ugyanakkor az a diszkurzív kontextus is szükséges volt, amelyben ugyanezen adatok az elbeszélők közvetlen tapasztalataként és a kétségtelen igazságként mutatkoztak meg. Végül az ó-szerbiai adatokat prezentáló módokat úgy alakították ki, hogy az olvasókban affektív reakciókat, az egyénekben pedig az azonosulás érzetét váltsák ki a nemzettel mint elképzelt közösséggel. Mint ilyen, az ó-szerbiai útirajzok diskurzusa azon a mechanizmuson belül jött létre, amelynek célja területek elvétele volt a szerb nacionalizmus-projekt érdekében, és az Ó-Szerbiaként jelölt vidéken élő aktuális lakosok, mindenekelőtt az albánok politikai jogainak tagadása. A projekt politikai következményei hosszú távúak, tekintettel arra, hogy a 19. és a 20. század fordulóján élt szerb értelmiségiek sok meglátása továbbra is aktívan jelen van a szerb nacionalizmus diskurzusában. Az idézett szövegeket nemritkán ma is aktívan használják számos nacionalista tézis igazolására, amelyről egyes útleírások ismételt, a művek keletkezésének kontextusára irányuló bármilyen adekvát kritikai olvasat nélküli kiadásai és reprintjei, továbbá a pszeudotudományos adatok kritikátlan használata a kortárs tudományos munkákban is tanúskodnak (mint amilyenek az anakronikus „etnikai térképek”, vö. Вемић 2005). Ebből kifolyólag az e szövegekkel való kritikai szembesülés és kontextualizációjuk felfedi nekünk, hogy magukat az „igazságokat”, amelyeken a nacionalizmus meghatározott diskurzusa alapul, az adott ideológiai sablon korábbi fejlődési fázisaiban találták ki.

(Vataščin Péter fordítása)

Irodalom

Anderson, Benedict (1991): Imagined Communities. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. London–New York: Verso.

Батаковић, Душан T. (1988): Савременици о Косову и Метохији. 1852–1912. Београд: Српска књижевна задруга.

Bendix, Regina (1997): In Search of Authenticity. The Formation of Folklore Studies. Madison–London: University of Wisconsin Press.

Цвијић, Joван (1904): Географски положај и опште географске особине Македоније и Старе Србије. Српски књижевни гласник 11. 115–153. p.

Цвијић, Joван (1906): Проматрања о етнографији македонских Словена. Београд: Г. Кон.

Čolović, Ivan (2000): Politika simbola. Ogledi o političkoj antropologiji. Beograd: Biblioteka XX vek.

Dominian, Leon (1917): The Frontiers of Language and Nationality in Europe. New York: American Geographical Society.

Ђорђевић, Tихомир (1984): Наш народни живот, IV. Београд: Просвета.

Ђорђевић, Tихомир Р. (1906): О етнологији. Београд: Штампарија Светозара Николића.

Ђорђевић, Tихомир Р. (1920): Македонија. Панчево: Издавачка књижара „Напредак“.

Gari (=Geary), Patrik J. (2007): Mit o nacijama: srednjovekovno poreklo Evrope. Novi Sad: Cenzura.

Гопчевић, Спиридон (1890): Стара Србија и Македонија. Београд: Парна штампарија Дим. Димитријевића.

Heim, Michael (1966): Spiridion Gopčević. Leben und Werk. Wiesbaden: Harrassowitz.

Ястребов, Иван C. (1886): Обычаи и пѣсни турецкихъ Сербовъ въ Призрѣнѣ, Ипекѣ, Моравѣ и Дибрѣ. С.-Петербургъ: Типографія В. С. Балашева

Jovanović, Branislav Bane (2010): I. S. Jastrebov – skupljač naših najstarijih narodnih pesama na Kosmetu. Književni pregled 3, 23–39. p.

Јовановић, Jован. M. (1938): Нушић као конзул. Српски књижевни гласник 53. 259–269. p.

Юришич, Гедеон Іосиф (1852): Дечански првенацъ: описаніє манастира Дечана, Диплома краля дечанскогъ, описаніє Ипекске патріаршіє, многи стари зданія, многи мѣста старе Србіє и Косовскогъ поля. Нови Сад: Нар. kньигопечатня Дан. Медаковића.

Kалик, Спира (1894): Из Београда у Солун и Скопље с Београдским певачким друштовм. Путничке белешке. Београд: Штампарија П.К. Танасковића.

Караджић, Вук С. (1972): Етнографски списи. Београд: Просвета.

Leerssen, Joep (2012): Oral Epic: The Nation Finds a Voice. In Folklore and Nationalism in Europe during the Long Nineteenth Century. Timothy Baycroft and David Hopkin eds. Leiden: Brill. 11–26. p.

Mакуљевић, Ненад (2006): Уметност и национална идеја у XIX веку. Систем европске и српске визуелне културе у служби нације. Београд: Завод за уџбенике и наставна средства.

Mилојевић, Mилош С. (1869): Песме и обичаји укупног народа србског. Књ. 1. Обредне песме. Београд: Државна штампарија.

Mилојевић, Mилош С. (1871): Путопис дела Праве – Старе – Србије. Београд: Главна срп. књижара Јована Д. Лазаревића.

Mилојевић, Mилош С. (1881): Народописни и земљописни преглед средњег дела Праве (Старе) Србије са етнографском мапом српских земаља у кнежевинама: Србији, Црној Гори, Бугарској, Краљевини Румунији, Аустро-Угарској и Турској Царевини. Београд: Задруга штампарских радника.

Новаковић, Стојан (1889): Ђ и Ћ у македонским народним дијалектима. Београд: Краљ. српска државна жтампарија.

Новаковић, Стојан (1894): С Мораве на Вардар. По зидинама Цариграда. Бруса. Путне белешке. Београд: Краљ. српска државна жтампарија.

Новаковић, Стојан (1906): Два дана у Скопљу. 14–15–16 јул 1905. Белешке и размишљања с пута. Годишњица Николе Чупића 25. 1–58. p.

Нушић, Бранислав. Ђ. (1894): Крај обала Охридскога језера. Белешке из 1892 године. Београд: Државна штампарија Краљевине Србије.

Нушић, Бранислав. Ђ. (1902): Косово. Опис земље и народа, св. 1. Нови Сад: Матица српска.

Нушић, Бранислав. Ђ. (1902): С Косова на Сиње море. Белешске с пута кроз Арбанасе 1894. године. Београд: Дворска књижара Мите Стајића.

Нушић, Бранислав. Ђ. (1903): Косово. Опис земље и народа св. 2. Нови Сад: матица српска.

Пековић, Слободанка ед. (2001): Књига о путопису. Београд: Институт за књижевност и уметност.

Promitzer, Christian (2015): Austria and the Balkans: Exploring the Role of Travelogues in the Construction of an Area. In Southeast European Studies in a Globalizing World. Christian Promitzer, Siegfried Gruber, Harald Heppner eds. Münster: LIT Verlag. 189–206. p.

Срећковић, Панта (1882): Путничке слике. Трећа слика. Подрим и Метохија. Летопис Матице српске 130, 12–35. p.

Станковић, Tодор П. (1910): Путне белешке по Старој Србији 1871–1898. Београд: Штампарија Ђ. Мунца и М. Карића.

Стојановић, Д. (2007): Туризам и конструкција социјалног и националног идентитета у Србији крајем 19. и почетком 20. века. Годишњак за друштвену историју 13. 41–59. p.

Trifunović, Bogdan (2014): Collective Memory and the Sites of Memory in the Serbian Discourse on Old Serbia. Doctoral thesis. Warsaw: University of Warsaw, Faculty of “Artes Liberales”. Elérhető: https://depotuw.ceon.pl/handle/item/1021 [letöltve: 2015.6.15.].

Вемић, Mирчета (2005): Етничка карта дела Старе Србије. Према путопису Милоша Милојевића 1871–1877. године. Београд: САНУ, Географски институт Јован Цвијић.

Зундхаусен (=Sundhaussen), Hолм (2009): Историја Србије од 19. до 21. века. Београд: Clio.