kedd, szeptember 21, 2021

Egy szakrális kisemlék szerepe és ennek változásai egy helyi közösség életében

Ha vallási tárgyak társadalmi életét kutatjuk, számos esetben azzal szembesülünk már a vizsgálódás elején, hogy az adott objektum szinte zavarba ejtően sok szállal és szinten kötődhet azokhoz az egyénekhez és a helyi közösséghez, akik és amelyek valamilyen módon a magukénak érzik. Mondhatnánk, hogy ez evidencia. amely könnyen és gyorsan belátható, ugyanakkor az is lényeges, hogy konkrét esetekben hogyan is ágyazódik bele egy-egy tárgy a társadalom szövetébe. Mi több, ha lehetséges, érdemes időbeli mélységet adni a témának, hogy valamilyen módon a változás jelenségét is tetten érhessük. A szakrális kisemlékek kapcsán nemrég kísérletet tettem egy olyan vizsgálat bemutatására, amely megpróbált megfelelni a mondott szempontoknak (Vataščin 2019). Az ebedi Nepomuki Szent János-szobor esetének feldolgozása lényegében azonos azzal a megközelítésmóddal, amelyet jelen szövegben is alkalmazok. Ezzel együtt, ahogy akkor, úgy most is a kontextuális leírására és elemzésére, valamint a minél tartalmasabb empirikus bemutatására törekszek, s csupán egyes különálló gondolatmenetekben próbálok elméleti megállapításokra is jutni.

Mindezek ellenére az említett „sokszálúság” és rétegzettség miatt megemlítenék néhány olyan elméleti támpontot, amelyeket érdemes lesz figyelembe venni a későbbi empirikus kutatások esetében is. Az első bekezdésben felvetett kérdéskör a vallás anyagi megjelenését és dimenzióját kutató számos kutatási irányzatnál felmerült már valamilyen módon. Wilhelm Gábor például úgy fogalmaz, hogy a tárgyak leírása szorosan összefügg az identitásról, időről, változásról, funkcióról, anyagiságról, tárgyi és ágensi mivoltról szóló kérdések hálózatával, mi több, beleágyazódik mindezekbe (Wilhelm 2008, 210). Egyúttal érdemes felhívni a figyelmet arra a megközelítésmódra is, amellyel a material religion nevű irányzat foglalkozik már hosszabb ideje (Plate 2015). Az S. Brent Plate által szerkesztett kötet esszéi – amelyek olyan címszavak köré szerveződnek, mint test, agy-tudat, gyűjtemény, érzelem, ikon (kép), mágia, térképek stb. – szinte tekintélyt parancsoló sokszínűséggel dolgozzák fel a vallás materiális megjelenésének társadalmi aspektusait. Itt és most számunkra elég annyit tudatosítani e kutatási irány tanulságai közül, hogy a vallási tárgyak nem pusztán kifejeznek, megtestesítenek egy elvont eszmét, hanem materiális jellegükből fakadóan alakítják is a valóságot – tehát mindenképp fennáll egyfajta dialektikus viszony eszme/jelentés és anyag/tárgy között. Úgy gondolom, elégséges számú esettanulmány birtokában a szakrális kisemlékeket mindenképp alá kell majd vetni egy effajta vizsgálatnak is.

Ami a konkrét kutatást és a terepmunkát illeti, azt több kiszállással 2018 és 2019 folyamán végeztem. A helyszín bejárása és lefényképezése mellett kilenc helyivel készítettem mélyinterjúkat, egy-egy személlyel pedig informális beszélgetéseken keresztül teremtettem kapcsolatot, amelynek gondolatait utána lejegyeztem. Olyan embereket kerestem, akik valamilyen módon ténylegesen is kötődnek az adott szakrális kisemlékhez. Ami a búzaszentelő szentmisét illeti, rajtam kívülálló okok miatt egyik évben sem tudtam jelen lenni, ugyanakkor beszélgetőtársaim elbeszélései alapján úgy gondolom, elegendő információt sikerült begyűjtenem az eseményről ahhoz, hogy elemezni tudjam. A személynevek közül csak azokat használom, amelyek viselői valamilyen értelemben közszereplőnek minősülnek. Jelen esetben két ilyen személy van, ők pedig Smidt Róbert szőgyéni fafaragó, valamint Maga Péter jelenlegi kürti plébános. A helyi elnevezéseket dőlt betűvel, idézőjelek nélkül közlöm.

A szoborfülke leírása és helyszíne

A helyi szóhasználatban főként Szent Orbánnak vagy Szent Orbán-szobornak nevezett szoborfülkés képoszlop a község legújabb szakrális kisemléke. 2008 nyarán, az első kürti borfesztivál nyitórendezvényével hangolták össze a felszentelését. Az állíttató Kovács László (1952–2009) kürti születésű plébános, aki akkoriban Szőgyénben szolgált, illetve édesanyja, Balogh Gizella.

 

A képoszlop felirata:

 

ÁLLÍTTATTA

KOVÁCS LÁSZLÓ

SZŐGYÉNI ESPERES-PLÉBÁNOS

ÉS ÉDESANYJA

BALOGH GIZELLA

2008

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vatascin_1.kep

1. kép: A Szent Orbánt ábrázoló fa dombormű közelről (Vataščin Péter felv., 2019)

Tipológiai és formai tekintetben – ha a Liszka József által lefektetett terminológiához igazodunk – szoborfülkés képoszlopról van szó (vö. Liszka 2000a) A több mint két méter magas téglából rakott fülkén belül egy fából faragott táblán található Szent Orbán alakja. A fa dombormű megalkotója esetünkben a Szőgyénben élő Smidt Róbert fafaragó, míg a fülkét az ő édesapja falazta fel.

A képen Szent Orbán pápaként jelenik meg (1. kép), alatta és mellette pedig az alakját szőlőindák és -fürtök szegélyezik. Jobb kezében pápai keresztet, baljában szőlőfürtöt tart. Tiarás fejét glória öleli körbe, amelyből sugarak ágaznak szét minden irányban.

Térben a szoborfülke a szőlőhegyen, azon belül a Középhegy bejáratánál helyezkedik el, s voltaképpen egy egybefüggő, bő egy kilométeres „sort” képez több szakrális kisemlékkel együtt. A sor kezdetét a Szent Vendel-szobornál[1] határozhatjuk meg, amely az Erdőli út végénél található. Nagyjából 700 méter után következik a Hegedűs-kërësztnek nevezett feszület,[2] illetve vele átellenben egy tragédia emlékét őrző szoborfülkés képoszlop, a Mária-kíp.[3] Kissé feljebb, a mélyutat szegélyző löszfal tetején egy 2018-ban felújított, halálhelyjelként is meghatározható kis kereszt is található, amely a közvetlenül a Mária-kíphez kapcsolódik. Pontosan azt a helyet jelöli, ahol 1954-ben meghalt Kropács Juliska (vö. Liszka 2000b, 49–51). Végül továbbhaladva, a Középhegy bejáratánál van a Szent Orbánt ábrázoló képoszlop.

Maga a falu különösen gazdag szakrális kisemlékekben.[4] A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának Szakrális Kisemlék Archívumában[5] 30 objektumról találunk adatokat. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy – amint arra Liszka József is utal – közülük hármat (a ciglédi búcsújáró hely, az itt található kálvária, illetve a temető mellett elhelyezkedő kálvária) „emlékkomplexumként” lehet meghatározni, vagyis jóval összetettebb jelenségek egy-egy önmagában álló kisemléknél (Liszka 2000b, 37).

Az állíttató szándékától az emlékhelyi szerepkörig

Szent Orbánt 2008 nyarán, az első kürti borfesztivál alkalmából állíttatta Kovács László. Az akkor katolikus papként Szőgyénben működő plébános még 2009-ben elhunyt, s ezért eredeti motivációja, annak háttere több-kevesebb hézaggal (és persze kérdőjellel) csak az őt személyesen ismerő emberek elmondása alapján rekonstruálható. Smidt Róbert szoros baráti, valamint közvetlen szomszédi kapcsolatban állt Kováccsal, s ennek köszönhető az is, hogy a néhai plébános a szőgyéni fafaragót kérte meg a fa dombormű elkészítésére. Az elmondottak alapján úgy tűnik, talán Smidtnek van a legrétegzettebb képe az állíttatás alapmotivációiról:

A szőlőhegy őneki egy szent hegy volt, szerette a borocskát is. […] Neki a fontos Kürtön az volt, hogy elültesse, igen, mi szőlészek vagyunk, mi borászok vagyunk, ne csak a pénzt hajtsuk, ne csak az legyen, hogy nekem szebb a szőlőm, meg én most ezt meg azt, hanem hogy az egységet próbálja megteremteni. Őneki mindigis ez volt, hogy: egység. Az volt, hogy elmegy a pincéhez, leül a pincéhez, és menjenek be hozzá az emberek. Odavárta magához, ő is elvárta, hogy a másik behívja, hogy egy közösséget alkossunk. Neki megvolt a kezében az a lehetőség, hogy a magyarságot összefogja, mint esperes-plébános. […] próbált ilyen dolgokkal is hatni az emberekre, hogy nomost én adom nektek, fizetem ezt az emléket. Itt álljon örökül. Imádkozzatok, hogy ne vigye el a jég, a víz és egyéb betegségek a szőlőtöket.

Más véleményekből is egyértelműen kitűnik, hogy a Kürthöz, annak szőlőhegyéhez, valamint a borászati tevékenységhez fűződő helyi és egyben szakmai identitás voltak az állíttatás fő mozgatórugói. A vallási értékek és identitás is ennek függvényében értelmezendőek:

Több helyen szolgált, de a szőlője az mindig megmaradt, a pincéje. Sok ember biztos eladta volna, megszabadult volna tőle. Ő nem. Ő jött és dolgozott és rendesen rendbe tartotta a szőlőjét. Szóval szerette a szülőfaluját ezek szerint.

Mindenképpen a Laci volt, aki ezt az egészet, akivel ez megszületett, és szerette volna csinálni. Nem hiszem, hogy… nem olyan erősen a hiúság, hanem tényleg a mélyebb gondolkodás, ettől… Hogy Kürtnek kell védőszent a szőlőre.

Smidt Róbert elmondása szerint 2009-ben közösen választották ki a helyszínt, illetve a hegyközség is beleszólt. Emlékei szerint 7-8 személy volt ott a hely kijelölésénél, ugyanis a tulajdonviszonyokat is tisztázni kellett – a képoszlop végül közterületre, a falu által birtokolt parcellára került. A kiválasztásnál szerepet játszottak a szakrális kisemlékek állíttatására vonatkozó „klasszikus” szempontok is, amelyeket Smidt Róbert külön ki is emelt:

Ahogy felmegy a hegyre, akkor mindjárt egy jelentős helyszín, ahonnén aztán nyílnak az utak jobbra, balra, egyenest, előre. Tehát ez egy ilyen elágazás, mint a keresztek is egy útelágazáshoz tartoznak.

Az első kürti borfesztivál is elválaszthatatlan Szent Orbán állíttatásától. Kovács László az emlékek szerint őszinte pártolója volt a mára már regionális jelentőségű fesztiválnak, a képoszlop felszentelését pedig tudatosan időzítették az esemény dátumára. Az esemény létrejöttekor szorosan kacsolódott mind a helyi identitáshoz, mind a falu idegenforgalmának és gazdasági életének fellendítési szándékához:

Kitalálták a borfesztet, és akkor az atya ezen apropó alapján: „fúú, de jó, végre, csináljuk, gyerünk!” És ő ebbe szívét, lelkét beletette, és hát a papságát illetően is […] hát itt még nincs Szent Orbán, hát akkor ezt odaszánja, ezzel még megtoldja, és hadd legyen.

Maga a felszentelés egy mise keretében zajlott, amely nem volt más, mint a borfesztivál tulajdonképpeni kezdete. Az eseményen felszólalt az alkotó, Smidt Róbert is, aki emlékei szerint ismertette a szoborfülkés képoszlop létrejöttének történetét. Az utána következő években ugyan megmaradt az a gesztus, hogy a fesztivál misével indul, de a helyszín már a második évben módosult, és a tér közepén helyet kapó nagyszínpadnál zajlott, nem pedig Szent Orbánnál. Ketten is arról számoltak be, hogy folyamatosan, s gyakorlatilag azóta is oda kellett figyelniük arra, hogy bódékkal, mobilvécékkel, esetleg parkoló járművekkel senki se takarja el a képoszlopot, ugyanis ez a veszély igen gyakran fenn szokott állni.

A többiek esetében megállapítható – s erre külön is fel kell hívni a figyelmet, ugyanis a képoszlopot övező közösségi dinamika kiindulópontja pontosan itt található –, hogy akkoriban nem tartották rendkívül különleges eseménynek a felszentelést és Szent Orbán felállíttatását („Kicsit ilyen erőltetettnek tartottuk akkor, vagy meglepődtünk rajta.”). Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egyes individuális értelmezésekben ez az „origó” egyfajta tudatlanságként és mulasztásként jelenik meg:

Akkoriban talán én bűnösnek érzem, hogy nem éreztem át ezt a pillanatot. Inkább ilyen partizánakció volt az esperes úr részéről. Segítettünk, persze, tégla kell, valami. Csak ilyen kicsit materialista lett az egész, hogy teszünk oda egy szobrot, és az milyen jó lesz, kész. Nem éreztem át ilyen rétegekbe, ilyen mélyen a dolgot, s valószínű ezzel a többiek is így voltak.

A táblakép alatti feliraton szerepel Kovács László édesanyjának neve is, ami a konszenzus szerint azért került rá, hogy a plébános egyúttal neki is emléket állítson. Smidt Róbert szó szerint arról beszélt, hogy az állíttató úgy fogalmazott, „Kürtön is maradjon valami utánam”, az édesanyja szerepeltetésével pedig valószínűleg az volt a célja, hogy „a családra is akarta, hogy emlékezzenek”. Kijelenthető tehát, hogy az állíttató szándékában eredetileg is lehetett valamiféle emlékhelyi funkció, és néprajzilag ez határozható meg az állíttatás negyedik rétegeként a helyi, a szakmai és a vallási identitás jelentette motivációk mellett.

Ehelyütt pedig rátérhetünk arra a domináns asszociációra, amit ma kelt a Szent Orbán a helyiekben. Az interjúk, valamint az informális beszélgetések során is igyekeztem azzal indítani a beszélgetéseket, hogy a képoszlopról először felmerülő asszociációkra kérdeztem rá. Az esetek többségében az emberek Kovács László emlékéről kezdenek ilyenkor beszélni („Az [jut eszembe róla először], aki ezt kitalálta. Felállítja.”), sőt, még az édesanyja emlékének felbukkanására is vannak szórványos példák („Csak eszembe jut a Kovács atya anyukája.”). Másodsorban pedig – amiről alább bővebben lesz szó – az újabb keletű búzaszentelő rítust említik. Ami a néhai plébános személyét illeti, a helyiek véleményei alapján biztonsággal állítható, hogy a tanulmány tárgyát képező szakrális kisemlék elsődlegesen határozott emlékhelyi funkciókkal rendelkezik – azaz egyszerűen szólva a helyi diskurzusokban nagy valószínűséggel Kovács László emlékét őrzi a szoborfülkés képoszlop. Lényeges szempont azonban, hogy azok, akik így nyilatkoznak, többnyire az átlagosnál jobban ismerték Kovács Lászlót, vagyis mindenképpen volt hozzá személyes kötődésük:

Nekem elsősorban az a személy, aki állította, az jut eszembe. Van egy ilyen személyes dolgom, hogy nagyon sajnálom, hogy idő előtt elment. Plébános volt, pontosabban esperes, akinek a régi pincéjét most is használom, amikor a borfesztivál ideje alatt. És mindjárt ezek az emlékek jönnek elő: az ő arca, az ő magatartása, ő gondolkozásmódja. Valamiféle lokálpatriotizmus megszemélyesítője volt a Laci. A maga keményebb, kicsit földhözragadt, de mégis nagyon erős karakterével. Az istenhite, a falusi emberbe, a magyarságba való hite… Mindig ilyenek jutnak eszembe. S ezek mellett egy borozás, egy kristálytiszta gondolkodás, és ez nagyon szimpatikus számomra.

Ennek a falunak a szülöttjére gondolok. Kovács László esperes, lényegében ő volt, aki állította ezt az Orbán-szobrot. Ő volt az, aki kezdeményezte, aki akarta, hogy legyen és talán az ő személye.

Az állíttatást követően állítólag azonnal megindult a képoszlop tisztelete a helyi hívők részéről. Akkor és azóta is többen hordanak ki virágokat és mécseseket a helyszínre, illetve 2019 nyarán valaki egy kerámiából készült házi áldást[6] is elhelyezett a táblakép előtt.

Búzaszentelő mise és a megítélés változása

Az állíttató 2009-ben történt elhunytát követően, az elbeszélések alapján kétségkívül állítható, hogy a szoborfülke néhány évre veszített jelentőségéből. A borfesztivál helyszíne ugyan változatlan maradt, néhány idősebb hívő pedig a jelzett módon gondozta Szent Orbánt, de egészen 2016-ig kellett várni arra, hogy kiemelkedjen a kürti szakrális kisemlékek sorából. Ez a megkülönböztetett figyelem annak köszönhető, hogy a jelenlegi plébános, Maga Péter javaslatára búzaszentelő szentmisét tartottak a helyszínen, az esemény pedig azóta is minden évben megrendezésre kerül. Az időpont a húsvét vasárnapját követő hatodik vasárnap utáni három egymást követő hétfői, keddi vagy szerdai „imanapra” esik. A szentmise elején búza- és szőlőhajtásokat áld meg a pap, majd a liturgiát követően a hívők agapén vesznek részt. Az elbeszélések alapján a helyválasztás legfeljebb csak részben, illetve közvetve függött az egykori állíttató emlékezetétől. Ahogy maga a plébános fogalmaz: „Kerestünk helyet a szentmisére, ami nem teljesen ilyen profán, hanem, hogy legyen valami kötődése is az egyházhoz. Ott megvan a hely is, ami eléggé alkalmas.

Kovács László személye mellett a búzaszentelő rítus a második leggyakoribb asszociációs pont:

A Szent Orbán-napi szentmisét és a szentmise utáni agapét jelenti nekem. Néhány éve ilyenkor kimegyünk falubeliek a hegyre a szoborhoz, és ott, a szabadban van gitáros szentmise (amin mi zenélünk-éneklünk a Hajnalvándorral), a mise végén pedig kellemes hangulatú beszélgetés, evés-ivás van.

Gondolom, hogy a mostani állapotok valahol abba az irányba fejlődnek amit én is érzek, hogy az embereknek kezd fontos lenni azáltal, hogy minél több ember megértette, hogy ez mi mindent jelképez, hogy misék vannak ott. Akkor akiknek eddig nem sokat jelentett, de hát ott volt a mise… Tehát egyrészt a környezete is veszi át a szerepet, és ez mint egy sugárzó pont nől és terebélyesedik és fontossá teszi a környezetet, nem mindegy, hogy egy gaz vagy egy rendezetlen környezetbe van az a hely, és ha 500 méter körzetbe rendezettet kívánunk, mer van ott egy sugárzó pont vagy egy fontos pont, akkor beleivódik a környezetébe, az az egy pont, kiterjed.

Valószínűleg nem több egyszerű egybeesésénél, de ahogy az állíttatás, úgy a búzaszentelővel kapcsolatos revitalizálódás is egy-egy római katolikus pap kezdeményezéséhez kötődik:

A búzaszentelő csakis az atyától függ – ő igazi szívvel szereti ezt a dolgot, teljes lelkesedéssel megy ki. Ez egy hétköznapi nap, általában kedd, vagy valami ilyen hétfő szokott lenni… 70 ember összegyűlik ott a misére! 70 ember… Azért, mert kint van. Mert ott van. Tehát hogy ehhez az az érzés, meg egyáltalán biztos, hogy a borfesztivál is sokat hozzátesz, s az atyának a hozzáállása, hogy ő ezt komolyan veszi, szeretettel odamegy, és megcsinálja ezt, igazi ünnepet csinál belőle a maga módján és komolyan veszi.

Nem minden ok nélkül gondolhatnánk, hogy a búzaszentelő rítusnak vagy Szent Orbán (május 25.), vagy esetleg Szent Márk napján (április 25.) kellene megtörténnie. Míg előbbi közvetlen és logikus kapcsolatba hozható az ókori pápa személyével, addig utóbbi esetében hagyományos búzaszentelő alkalomról van szó. A kürti rítus esetében azonban más módszerrel határozták meg az időpontot. Tegyük hozzá, hogy a Kisalföldön Liszka József megfogalmazása szerint a múlt század kilencvenes éveiben „reneszánszát” élte az Orbán-kultusz, ami abban is tetten érhető volt, hogy május 25-én miséket tartottak a szőlőhegyeken (Liszka 2000c, 135). E tekintetben is kissé „atipikus” a kürti időpont.

A szabad ég alatt tartott mise, illetve az azt követő agapé sok mindenben hasonlít arra az eseménytípusra, melyről Emília Horváthová számol be nekünk, összefoglalva a Szent Orbán napján tartott közösségi ünnepek néhány jellemzőjét. A Pozsony környéki szőlősgazdák Szent Orbán napján a neki szentelt kápolnáknál miséket tartottak, majd ezt általános mulatság követte. A fiatalok zenére táncoltak, míg az idősebbek egymás pincéjénél vendégeskedtek, ahol bort, húst és kalácsot fogyasztottak. Kékkőről is hasonló beszámolót közöl a szerző, és kihangsúlyozza, hogy itt az idegeneket is megvendégelték a szőlősgazdák, kellemes idő esetén pedig egész családok pihentek kint a szőlőkben. Horváthová „sajátos pikniknek” nevezi ezt az eseményt (Horváthová 1986, 204). Hasonló, Hontból származó jelenetekre és szokásokra utal Viera Feglová is a Szlovákia népi kultúrájának enciklopédiájába írt Urban című szócikkében (Feglová 1995). Kiemelendő, hogy mindez a szent napján történik, míg Kürtön nem tartották magukat ehhez a dátumhoz, azonban a „piknik-jelleg” némileg hasonló, még akkor is, ha az csak a képoszlop környékére koncentrálódik, s nem oszlik szét a teljes szőlőhegyre, vagy legalábbis több pincére.

Szent Orbán – „mint Pilátus a krédóban”?

Ahogyan arra már történt utalás, a rendszerváltást követően valósággal újjáéledt az Orbán-kultusz a szlovákiai Kisalföldön is, aminek számos aspektusa érhető tetten egy-egy konkrét helyen. Összefoglalóan, valamint összehasonlító jelleggel Liszka József foglalkozott (Liszka 2000c) egy szövegében e folyamattal is. Kürt esetében most minket az érdekel, hogy mennyire beszélhetünk tisztán Szent Orbán személyére irányuló kultuszról, s hogy az mennyiben „kontaminálódik” más jelenségekkel és tényezőkkel.

A tanulmány munkacíme eredetileg Szent Orbán kultuszára vonatkozott, azonban végül úgy döntöttem, látván a kultusz mértékének és minőségének jellegét, hogy nem ez lesz a főcím. Az csupán a kisebbik indok, hogy a fókusz jóval tágabb volt annál, mintsem hogy a szent személyére lettem volna kizárólag kíváncsi. Valójában arról van itt szó, hogy noha a szakrális kisemlék Szent Orbánt ábrázolja, ő maga a szoborfülke 2008-as állíttatása óta csak részben és nem minden esetben volt elsődleges jelentőségű az objektumot megalkotók és a hívők számára, mi több, egyes esetekben úgy tűnik, mintha csak egyfajta „kellék” volna a helyi közösségi élet számára. Erre utalt a korábbi idézet a búzaszentelő megválasztásáról is, ahol Szent Orbán majdhogynem mellékszereplőként merül fel:

És akkor most már hova menjünk, én nem tudom, a világ végére, mikor ha a földjeinkről van szó, és nekünk a legfontosabb és legjellemzőbb a szőlő, meg a borkészítés, hát akkor oda menjünk, ugye? És ott meg hova menjünk ha már egyszer van ott egy szobor, meg ott szokott lenni a borfesztivál, meg a misék ott szoktak lenni, akkor már csakis oda megyünk, ha ott áll az a Szent Orbán. Tehát szegény Szent Orbán még mindig sehol sincs, tehát igazából, mint a Pilátus a krédóban, úgy van ott.

Rendszeresen rákérdeztem arra is, hogy kinek mit jelent a konkrét szent. Megkülönböztetett figyelemben részesíti-e, vagy csak egy a többi szent közül? Megállapítható, hogy beszélgetőtársaim számára Szent Orbán általában (még) nem fajsúlyos és elemi fontosságú szent, s ha igen, az egyéni attitűd kérdése. Ám a helyszín maga, mint láttuk, a búzaszentelő rítus miatt szignifikánsabb lokáció, mint korábban, és erre reflektálnak is páran. Ezzel párhuzamosan pedig, összhangban a szakrális kisemlék emlékhelyi szerepkörével, egyéni értelmezésekkel is találkozhatunk. Smidt Róbert például magát az állíttatót látja a szent alakjában: „Nem is a tárgyra [tekintek], ami ott meg van faragva, tehát a borászok védőszentjére, inkább az esperes úrra. Na mondom, esperes úr, itt vagyunk, […] én rá így vonatkoztatom azt az egészet. Tehát én őt látom benne, száz százalék, hogy ő az egy kicsikét.

Több beszámoló alapján megkockáztatható, hogy lassan kezd kiemelkedni az elmúlt 11 év után az események sorából valami olyasmi, amit már Orbán-kultuszként jelölhetünk. Ugyanakkor még korántsem számolhatunk be végleges rögzítettségről.

Ő a szőlőhegy védőszentje. És ahogy említettem, minden évbe a plébánosunk celebrál itt egy szentmisét, ahol a jó termésért imádkozunk itt a Szent Orbán-szobor előtt, és bízunk benne, hogy megsegít minket.

Mint szent, inkább az emberi körvonalai, ami érdekes, de még az egész pátoszból kivéve azt a mindent kibíró, eltűrő és alázattal viselő személyt jelenti – akkor ne szentet mondjunk –, aki akkor is elfogadja a másik embert, amikor az dühös, amikor őt nem réti meg…

Jó dolognak tartom, hogy van Szent Orbán-szobrunk, és örülök, hogy közösen kérjük a közbenjárását minden évben, de nincs számomra semmilyen különleges jelentősége. Én személyesen nem szoktam hozzá imádkozni.

Meglehet, főként a búzaszentelő mise jelensége az a pont, amelyen keresztül Szent Orbán a jövőben hangsúlyosabb figura lehet a helyi vallási életben – függetlenül attól, hogy a szent személyének nincs köze a hagyományos értelemben vett búzaszentelő rítushoz.

Néprajzi szempontból voltaképpen nincs semmi különös abban, ha egy konkrét alakhoz kapcsolható vallási tárgynak „időre van szüksége” ahhoz, hogy beleágyazódjon egy konkrét vallási életbe. Jól mutatja ezt a monoki Szent Orbán-ereklyék története is, már ami magát a kultuszt illeti. Petercsák Tivadar összegzése szerint ugyanis azok hiába voltak jelen régóta Monokon, két évszázadon keresztül nem alakult ki kézzelfogható kultikus hagyomány, s csak az utóbbi években, 2012 óta kezdték el azt felépíteni (Petercsák 2018, 192–195). Korábban ellenben Simon-Júdának volt mélyreható helyi tisztelete.

Ezen a ponton kell megemlíteni, hogy egy-egy egyéni beszámoló sajátos individuális jelentést kölcsönöz a szent alakjának – bár még ezek sem kapcsolódnak egyértelműen Szent Orbán hagyományos szerepköréhez. Egyik beszélgetőtársam egy nehezebb életperiódusa során kereste fel a szoborfülkét:

Ez egy folyamat volt egyszer egy ilyen elmélyülésembe, és az is egyik színhelye volt, amikor egy-két dolgot tudatosítottam, megértettem talán, azt hiszem. Így. […] Azt hiszem három hely volt, amikor egy ilyen lelki megújulás, vagy egy megvilágosodás. De ezek annyira nagy szavak, hogy nem szeretem ezeket használni.

Hatás a térszerkezetre

A szakrális kisemlékek egyik gyakori attribútuma, hogy helymeghatározó funkcióval bírnak. Ugyanakkor amennyire evidens ez a szerepkör, annyira sokatmondó az, hogy miként fest egy-egy konkrét objektum esetében, vagy másfelől miért hiányzik egyes objektumoknál. Utóbbi vonatkozik a kürti Szent Orbánra is, amelynek jellegzetessége, hogy a jelenben inkább csak egyének próbálják terjeszteni, az állíttatás óta önmagától még nem vált szilárd jelleggel helynévvé.

Próbáljuk ezt elültetni az emberek agyába. Én a községi hivatalban dolgoztam, én csináltam a faluújságot is. És akkor ha valamilyen eseményt, szentmisét ide kötöttünk, akkor én mindig odatettem, hogy az a Szent Orbánnál van. Próbáljuk meg tényleg egy orientációs pontnak is használni. De sokáig tartott, mire az emberek tudták ezt, hogy hol van. Mert annak volt egy másik neve, tehát az a Középhegy bejárata. Tehát az a Középhegy, az nem a Szent Orbán, most kit érdekel, hogy hol van ott, mit tudom én, hogy van Szent Orbán vagy nincs. […] Sőt, még nagyobb jelentőséggel bír az, hogy Nagyszínpad. Mert 11 éven keresztül ott van a borfesztivál nagyszínpada. […] De használjuk, igen, használjuk, hogy a Szent Orbán-szobornál.

A fenti idézetből jól látszik, hogy több megnevezéssel illetik helyszínt, illetve hogy ezek a nevek bizonyos módon kompetitív viszonyban állnak egymással. Ami a többi beszélgetőtársam véleményét illeti, sokan egyáltalán nem használják a Szent Orbán megjelölést: „Pillanatnyilag azt mondjuk még, hogy a Nagytérnél vagy a Nagyszínpadnál. Sokan ismerik a fesztiválnak a nagyszínpad helyét. Ez a nagy tér, amikor feljutsz, akkor az a domináns.” Ami a Nagyszínpad elnevezést illeti, az főként azért érdekes, mert az a borfesztiválhoz kapcsolódik, amely pedig lényegében egyidős a Szent Orbán-képoszloppal, mi több, ahogy láthattuk, az állíttató tudatosan hangolta össze a kisemlék felszentelését a fesztivál kezdetével – vagyis a Nagyszínpad az azóta eltelt időben határozottabban és egyértelműbben vált helynévvé, mint a Szent Orbán. A plébános ezenfelül a kisemlék korával indokolta a bizonytalan helynévi használatot: „Mivel ez a szobor új, az embereknek vannak más helyek és jellemzők. Talán még az is közrejátszik, hogy a borfesztiválkor ott van a fő pódium, s inkább akkor lehet, hogy úgy említik.

Más esetekben viszont úgy tűnik, hogy kezd organikussá válni a név: „Azt hiszem, már csináltam ilyet. Nem sokszor, de adtam már így útbaigazítást.” Ez a folyamat tehát még nem zárult le és nem nyert végső formát, idővel pedig világosabban rögzülnek az elnevezések. Másként fogalmazva, jelen szakrális kisemlék helymeghatározásként/helynévként még nem rendelkezik biztos pozícióval a térstruktúrában, de vannak már arra utaló jelek – hasonlóan az Orbán-kultusz kérdéséhez –, hogy a rögzülés, az organikussá válás csak idő kérdése.

Végezetül röviden megemlíteném a helyi szakrális kisemlékek „hierarchiáját”, amely összefüggésben lehet azzal, hogy pontosan hol is helyezkednek el a térben. Kürt esetében a szakrális kisemlékek mennyisége és az egyes objektumok jelentősége is fontos szerepet tölt be mind a helyi életben, mind a helyi jelenségeket kutató néprajzi kutatásokban (Liszka 2000b). Épp ezért indokoltnak tűnt rákérdezni az interjúk és a beszélgetések során, hogy mely szakrális kisemlékeket tartják a legjelentősebbnek, s hogy ebben a sorban hol helyezkedik el Szent Orbán. Szinte kivétel nélkül mindenki Ciglédet említette első helyen, ugyanakkor ami az önmagukban álló kisemlékeket illeti, azok esetében minden jel szerint a Nepomuki-szobor,[7] a farkaskereszt,[8] illetve a templom előtt álló Szeplőtelen Szűzanya szobra[9] tarthatóak a legfontosabbnak. Csak ezek után kerül megemlítésre a Szent Orbán, amely úgy tűnik, egyfajta „holtversenyben” van a Szent Vendel-szoborral.[10] Ezek közül – a Ciglédet tényleg külön kezelve – igazán falun kívüli objektumként a most vizsgált képoszlopot és a farkaskeresztet kezelhetjük. Utóbbihoz valóságos mondakör kapcsolódik (Liszka 1993, Liszka 2000b, 52–54), míg az egykori vértanú pápa emlékművének az imént bemutatott folyamat kölcsönözhet megkülönböztetett figyelmet.

Utolsó megjegyzésként érdemes még jelezni, hogy a kürti szakrális kisemlékek sorában megtalálható egy Orbán- vagy Árëndás-kërësztnek nevezett feszület is.[11] Sem „hierarchiára” vonatkozó kérdésem, sem más témák esetében sem említette senki ezt az objektumot, tehát minden bizonnyal marginális a közösségi jelentősége. Ebben az esetben azonban azért kell mégis megemlíteni, mert a név minden bizonnyal Szent Orbánra utal. Ahogyan korábban Liszka József (Liszka 2000b, 51), úgy magam sem tudok beszámolni ezen elnevezés eredetéről, illetve arról sem, hogy kapcsolódott-e a feszülethez egykor valamilyen Orbán-napi kultusz.

Záró megjegyzések

Ahogy láthattuk, a képoszlop kezdetben „szimbiózisba” került a borfesztivállal, de az emlékek szerint nem tartott sokáig az esemény és objektum közti kapcsolat, legalábbis ami az állíttató eredeti szándékát illette. Néhány évig Szent Orbán csak egy volt a többi kürti szakrális kisemlék közül, s voltaképpen a búzaszentelő szentmisével való összekötés jelentett új fejezetet a történetében. Az elmúlt 11 évben tehát hozzávetőlegesen három időszakaszt különíthetünk el az objektum „életében”.

Ami magát a szent kultuszát illeti, az a búzaszentelő kapcsán nyert erősebb kifejezést, míg korábban csak az állíttatás kapcsán volt hangsúlyos. Úgy is mondhatnánk: a kisemlék eddigi története az őt övező társadalmi változások függvénye, s a puszta szentkultusz is ebbe a viszonyrendszerbe ágyazódik. Hogy aztán végül lesz-e önálló, erőteljes Szent Orbán-kultusz Kürtön, az még természetesen a jövő titka.

A bemutatott és elemzett anyag alapján úgy gondolom, egyértelműen látszik, hogy a kürti Szent Orbán sokrétű kapcsolatban van környezetével mind a múltban, mind a jelenben. Helyi, szakmai és vallási identitásról, közösségi viszonyokról, gazdasági aspektusokról, a mindezekhez kapcsolódó lokális történetekről, eseményekről, képzetekről egyaránt tudásra tehetünk szert az objektum vizsgálata által. Megkülönböztetett figyelmet érdemel e helyütt a borfesztivál témája, hiszen a visszaemlékezések szerint ez volt a képoszlop létrejöttének egyik fő kiváltó oka. Egyszóval jól látszik, hogy egy-egy közösségi szinten jelentősebb szakrális kisemlék segítségével mennyi minden tudható vagy csak sejthető meg a helyi életről.

Irodalom

Danczi Lajos (1999): Cigléd kegyhely. Érsekújvár: s.n.

Feglová, Viera (1995): Urban. In Encyklopédia ľudovej kultúry Slovenska II. Botík, Ján–Slavkovský, Peter szerk. Bratislava: Veda, 278. p.

Horváthová, Emília (1986): Rok vo zvykoch nášho ľudu. Bratislava: Tatran.

Liszka József (1993): A farkaskereszt. Egy út menti feszület és a hozzá kapcsolódó monda és szokásanyag. Ethnographia 104, 599–607. p.

Liszka József (1994): Ne csak szeresd, ismerd is szülőföldedet. Dolgozatok Kürt község néprajzából. Kürt: Községi Hivatal.

Liszka József (2000a): A képoszloptól a kápolnáig. Javaslat a szakrális kisemlékek magyar terminológiájára. In uő. Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 19–31. p.

Liszka József (2000b): Szakrális kisemlékek és szerepük egy faluközösség életében (Kürt példája). In uő. Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 33–63. p.

Liszka József (2000c): Szent Orbán tisztelete a Kisalföld északkeleti részen. In uő. Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 127–136. p.

Liszka József (2017): Dokumentácia malých sakrálnych pamiatok vo Výskumnom centre európskej etnológie v Komárne. Acta Ethnologica Danubiana 18–19, 93–110. p.

Pénzes István (2000): Kürt. Monográfia. Érsekújvár: AZ Print kft. Kiadó.

Petercsák Tivadar (2018): Egy új szőlővédő szent kultusza Tokaj-Hegyalján. Szent Orbán tisztelete a 21. században. Ethnographia 129, 183–197. p.

Plate, S. Brent (2015) Material religion: An introduction. In Key Terms in Material Religion. Ed. by S. Brent Plate. London–New York: Bloomsbury Academic. 1–8. p.

Vataščin Péter (2019): Szent János és a falu. Fórum Társadalomtudományi Szemle 21, 19–34. p.

Wilhelm, Gábor (2008): Theories of Things: Everyday Objects, Material Identity and Social Practice. In Touching Things: Ethnological Aspects of Modern Material Culture. Ed. by Korkiakangas, Pirjo–Lappi, Tiina-Riitta–Niskanen, Helil. Helsinki: Finnish Literature Society, 209–216. p.