csütörtök, március 28, 2024

(Összefoglalás)

Azt a tényt, hogy Magyarország az első világháborút követően elveszítette területeinek jelentős részét, a köztudat általában a trianoni békeszerződéshez köti. Valóban, az 1918–1919 zűrös forgatagából kikeveredő Magyarország ebben a békeszerződésben fogadta el a párizsi döntőbírák ítéletét. Azonban az elszakított területek már 1920 előtt a szomszédos államok fennhatósága alá kerültek, ezzel együtt megjelentek a magyar kisebbségi közösségek.

2019. szeptember 10-én volt száz éve annak, hogy egy Párizs melletti város, Saint-Germain-en-Laye-ben az osztrák békeküldöttség aláírta a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal, a világháború győzteseivel a második Párizs környéki békét. Ebben rögzítették: a Kárpátoktól délre lakó rutének területe az újonnan létrejött Csehszlovák Köztársaság kötelékébe kerül autonóm egységként. A békeszerződés még nem nevezte nevén az autonóm területet, ami végül Podkarpatszka Rusz néven vált az első Csehszlovák Köztársaság egyik közigazgatási egységévé, 1938-ig autonóm jogok nélkül. Ezt, a korábbi északkeleti magyar vármegyékből szerveződött, a Kárpátoktól délre elterülő régiót nevezik majd a magyar közbeszédben előbb Ruszinszkónak, később Kárpátaljának, amely nemcsak ruszinok, hanem magyarok, zsidók, németek által is lakott volt.

Mire a francia városban megszületett a békeszerződés, Kárpátalja területének legnagyobb része már a csehszlovák katonaság megszállása alatt volt. Az első világháború végétől 1919 szeptemberéig, az új közigazgatás kiépítésének kezdetéig, a terület történetének eseményekben egyik leggazdagabb éve telt el. A helyi lakosság, a megszálló katonákkal szemben igyekezett békésen viselkedni, alkalmazkodni a helyzethez. Időt vett igénybe annak a tudatosítása, hogy az új határok valóban létrejönnek. A kárpátaljai magyar közösség tagjai remélték, hogy a csehszlovák fennhatóság ideiglenes lesz. A háborúban és az azt követő politikai és gazdasági zűrzavarban kimerült lakosság nem kívánt ellenállni.