Feinberg, Joseph Grim: Vrátiť folklór ľuďom. Dialektika autentickosti na súčasnom Slovensku

Bratislava: Sociologický ústav SAV, AKAmedia 2018, 272 p. ISBN 978-89897-05-6 /Edícia Analýzy/

A szakmában járatlan olvasóként először furcsálltam, hogy a könyv a néptáncról és a (néptáncot kísérő) népzenéről szól, s – a magyarra fordított címe dacára: Visszaadni a folklórt az embereknek – végig kitart emellett a szűkítés mellett, de etnológus rokonom felvilágosított, hogy a szlovák néprajz következetesen az említett két területet érti folklór alatt. Elismerem, pici felismerés, de tapasztalatnak megmarad. (Mivel angol nyelvű néprajzi irodalmat nem olvasok, nem tudom eldönteni, vajon azon a nyelvterületen is ilyen egyértelmű-e a folklórnak a néptánccal való egyeztetése. Az angol eredeti valószínűleg a folklore performance lesz.) Mindezektől függetlenül a könyv jó és érdekes, például már csak a külső szemszög révén is: szerzője a Chicagói Egyetemen végzett észak-amerikai néprajzos, aki hosszabb időt (négy évet) töltött Szlovákiában, konkrétan az Akadémia Szociológiai Intézetében, s már három éve a Kontradikce/Contradictions kétnyelvű (cseh és angol) folyóirat főszerkesztője.

A szerző láthatóan nagyon fontosnak tartja a fogalmak árnyalt körülhatárolását, s ezzel meghatározását, könyve is főként definíciókból és e definíciókhoz vezető út feltárásából áll, de már a chicagói egyetemi doktori munkáját is ez jellemezte: annak a „nép” fogalmának változásai a jelenkori szlovák folklorizmusban volt a témája, jelenleg pedig a munkásdalok és a közép-európai politikai gondolkodás témáján dolgozik. A fülszöveg szerint Feinberg számos tanulmányt publikált a polgári társadalom és a nem polgárok („neobčan”) kirekesztése témájában.

A könyv négy nagy fejezetre oszlik, ezekben a folklór nyilvánossá válásának paradoxona, a folklór mint fellépés és szervezet, a folklór és a nyilvánosság meg a nép közötti fesztiválok, valamint az autentikusság poétikája kérdéskörét tárgyalja. Tartozik hozzá egy fejezetzáró plusz fejezet (Kóda. Poétika és politika az ellentétek feloldása nélkül), meg még egy („Nem tudományos adalék” – Az önreflexív autentikusság és a szerelem fogalma), a fordító és a szerkesztő jegyzete, irodalomjegyzék, név- és tárgymutató, szlovák és angol összefoglaló, fényképek stb. A fejezeteket terjedelmes (hetvenöt oldalas) előszó vezeti be – mondjuk, itt szívesen láttam-olvastam volna a folklór definícióját, legalább egy (az első) mondatban. Rokonszenves jellemzője viszont, hogy olyan nem folklorista tekintélyekre is hivatkozik, bevonva őket a végig polemikus okfejtésekbe, mint Lukács György, Susan Gal, Jean-Paul Sartre, Kierkegaard, Kundera, Deleuze és Guattari, Fukuyama, Lyotard s mások. (S persze a hivatkozások többsége az etnológia [folklorisztika] területéről származik, Hermann Bausingertől Voigt Vilmosig.)

A könyv a Szlovákia területén jelenleg működő „autentikus folklór”-t mint mozgalmat vizsgálja, ezen belül azt a látszólagos ellentétet, hogy az autentikus folklór kamara- és magánjellegű, ugyanakkor ahhoz, hogy a közönség tudomást szerezzen róla, be kell neki mutatni. Abból indul ki, hogy a hitelesség („autentickosť”) keresése szükségszerű jellemzője modern korunknak, valamint hogy e keresés útjai nagyon szerteágazóak. Már „a hitelesség szlovákiai rendszerei” (az 1948-tól 1989-ig tartó s az 1989 utáni) közt is különbség van a tekintetben, hogy míg az előző rendszer folytonosságot tételezett fel a régi („autentikus”) és az újabb folklórformák között, a mai folklórmozgalom az időbeli folytonosság hiányát hangsúlyozza. (Hasonlóan a „nép”-hez, melyet az előző rendszer ó és új összekötőjének tartott, a mai értelemben vett nép fogalma ellenben a hagyományra, a múltra és a politikán kívülre mutat.)

A könyv számos kérdést jár körül, csak szemléltetésként említek néhányat: a folklór depolitizációja, az autentikus folklór és a nem autentikus folklorizmus, a nyilvános fellépések nacionalizmusa és giccse, a stilizált folklorizmus, a reális folklór, a metafolklór, a „turistafesztiválok”, a folklór hatékonysága, performatív jellege, a ’89 előtti néptáncegyüttesek hazafiassága (a SĽUK, az állam által 1949-ben alapított néptáncegyüttes 42 tagja volt paraszt-, 36 pedig munkásszármazású) stb. Amellett érvel, hogy a hitelesség bizonyos szempontból érzékenység és nézőpont kérdése: „a dolgok önmagukban se nem autentikusak, se nem nem autentikusak.” Vizsgálja folklór és nacionalizmus viszonyát, s arra jut, hogy (minden előfeltevés dacára) a folklóron egyáltalán nem a nacionalizmus az érdekes, éppen ellenkezőleg. Az autentikus folklór szerelmesei tudatában vannak az autentikus folklór fontosságának, ezért szorgalmazzák a megismertetését azokkal, akiknek ez nem tartozik a mindennapjaikhoz. „Ám mihelyt megosztják a nyilvánossággal a folklórt, az óhatatlanul megváltozik. Nyilvános bemutatása pillanatában az emberek nem a maguk örömére foglalkoznak a folklórral, hanem a nyilvánosságot manipulálják vele, hozzáigazítják a nyilvánosság elvárásaihoz és igényeihez. (…) Az autentikus folklór számos képviselője szerint az előadás a maga nemében nem autentikus.”

A szlovákiai autentikus folklórnak mint mozgalomnak a kezdetét az ezredfordulóra teszi. Innen követi figyelemmel az általa kiemelt kassai nem hivatásos néptáncegyüttes, a Hornád újabb kori tevékenységét, szó szerinti pályafutását. Megállapítja, hogy „az igazi” folklórt (a táncot, amit az emberfia az apjától tanult, az meg az ő apjától stb.) Magyarországon már évtizedekkel a rendszerváltást megelőzően gyakorolták és űzték, sőt, kitalálták terjesztésének sikeres módját is: ezt táncháznak nevezték és nevezik. Az autentikus folklór fogalma és gyakorlata tehát Magyarországról szüremlett át Szlovákiába, sőt, szlovákiai magyar közvetítéssel – a szerző itt a közelmúltban elhunyt Varga Ervin Szőttes-szervezőtitkár nevét említi.

Jó könyv ez, Feinberg összességében olyan kérdéseket feszeget a néptánc és annak modern szlovákiai változatai kapcsán, melyek a nem néprajzos olvasót is érintetté és érdekeltté teszik. Ugyanakkor érdekes követni, mely fogalmak szerepelnek a műben angolul (dőlt betűvel), s akkor ezekhez mennyi szlovák kommentár és körülírás tartozik. A fordítás nehézségeiről a fordító és a szakszerkesztő külön fejezetben értekezik. (Ebből derül ki, hogy a könyv a szerző angol nyelvű, némileg más című munkájának – The Paradox of Authenticity: Folklore Performance is Post-Communist Slovakia – a fordítása.) Sőt, gyakran lábjegyzet formájában magyaráznak meg egy-egy konkrét kifejezést; ilyen például a folks (ami szlovákul a nem használt „ľudy”, népek volna), de magyarázzák a the folk és a the people közti különbséget is, sőt a the nation és a the people köztit is, ami olykor már kissé szájbarágósnak tűnik – legalábbis egy ennyire autentikus szakkönyvben. Apró szépséghiba, hogy a szlovákiai magyarokat „po maďarsky hovoriaci Slováci”, magyarul beszélő szlovákoknak nevezi, ez nyilván nem a szerző, hanem a fordító (Renáta Tížiková Nemcová) és a szakszerkesztő (Miroslav Tížik) gondatlansága. Így aztán bele kell törődnünk, hogy a definíciók és fogalmak tisztázásának szentelt könyv némely definíciója, bizony, félrevezető.