kedd, június 22, 2021

Mannová, Elena: Minulosť ako supermarket? Spôsoby reprezentácie a aktualizácie dejín Slovenska

Bratislava: Historický ústav SAV, VEDA, vydavateľstvo SAV 2019, 464 p. ISBN 978-80-224-1706-8

Hogy Mannová miért választotta éppen „A múlt mint szupermarket?” nagyon találó címet kötetének, a bevezetőjében azonnali magyarázattal szolgál. Ľubomír Lipták még a számítógépes időszak kezdete előtt önkiszolgáló boltnak nevezte a történelmet. Mannová azonban továbbmegy: ő egy különleges szupermarkethez hasonlítja, amelyben az internetnek „köszönhetően” ma már kedvére válogathat mindenki, hogy alátámaszthassa a világról alkotott képét, amit aztán mások felé is közvetít. „A múlt kereskedelmi árucikké vált, s a kiválasztott pillanatokat nem csupán hatalmi szempontból lehet felhasználni és visszaélni velük, hanem eladni és megvásárolni is, s mint specifikus üzenetet, közvetlenül tálalni a kiválasztott marketing ágazatának” – írja.

Hogy mennyire találó ez a megállapítás, a kötet tanulmányai is alátámasztják. Ezeket a korábban máshol megjelent írásokat nem eredeti formájukban közli, hanem kiegészítve vagy pedig átdolgozva, figyelembe véve a megjelenésük óta eltelt időszakban született szakirodalmat, valamint saját újabb terepkutatásainak eredményeit az adott témában.

A tanulmányokat több téma köré csoportosította. A Mítoszok és kollektív emlékezés a modern társadalmakban (Mýty a kolektívne spomínanie v moderných spoločnostiach) című fejezet első tanulmányában bár elsősorban a szlovák mítoszokkal foglalkozik (Mýty nie sú slovenským špecifikom), hangsúlyozza azonban, hogy ez nem szlovák specialitás, és több példát is felsorakoztat ennek szemléltetésére a környező országokból. A második tanulmány témája a politikai mítoszok és a nemzeti emlékezet (Politický mýtus a národná pamäť), amelyben egyebek közt kitér az ún. mitikus nemzeti történetekre, amelyek véleménye szerint mindig olyan időszakokban kapnak különösen nagy hangsúlyt, amikor egy nemzet áldozati szerepben jelenik meg, hogy ellensúlyozza a saját felelősségét vagy bűneit bizonyos történelmi események vonatkozásában.

A Személyiségek második élete a nemzeti panteonon kívül („Druhý život” osobností mimo národného panteónu) alfejezet első tanulmányában Árpád-házi Szent Erzsébetnek a kollektív emlékezetben megjelenő különféle formáit elemzi („Stredoveká Matka Tereza.” Podoby svätej Alžbety Uhorskej v kolektívnom spomínaní), valamint Mária Terézia kulturális emlékezetben betöltött szerepének változásait követi nyomon (Premeny obrazu Márie Terézie v kultúrnej pamäti).

Külön fejezetet szentel azoknak az ünnepeknek, amelyek a múltnak egy másik csoport általi értelmezésének ellensúlyozásaként jelennek meg (Oslavy ako inscenovanie konkurenčných predstáv o minulosti). Az itt szereplő egyik tanulmányban a különféle ünnepségek mozgatórugóinak és működési mechanizmusának megragadására tesz kísérletet (Slávenie transcendentna alebo oslavovanie moci?), majd ezt követően egy történelmi esemény, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc („Meruôsmy” v médiách spomínania a zabúdania) megjelenítéseinek különféle formáival s az egyes népek emlékezetében betöltött eltérő szerepével, valamint a történelem folyamán különböző intenzitással és értelmezéssel megjelenő emlékezéseket mutatja be. Ugyancsak ebben a fejezetben tárgyalja a szlovák nemzeti felkelés értékelésének és átértékelésének mechanizmusát, ikonográfiai megjelenését, s az egyes évfordulókra állított emlékművek keletkezésének hátterét is felvázolja (Jubilejné kampane a prekódovanie Slovenského národného povstania).

A lokális emlékezet formáinak két külön fejezet szentel, az első témája a Pozsony középkori (Objavenie stredovekej Bratislavy) és újkori szellemi és tárgyi emlékezete (Objavovanie novovekej Bratislavy), a második fejezetben pedig három város: Pozsony, Komárom és Lőcse emlékezetkultúrájának különféle megnyilvánulási formáit elemzi. A Pozsonyban állított és eltávolított emlékművek (többek közt Mária Terézia, M. R. Štefánik és Klement Gottwald szobra, a szocializmus idején az államhatáron Ausztriába tervezett, de meghiúsult szökések áldozatainak emlékműve, holokauszt-emlékmű, Alexander Dubček emlékszobra stb.) sorsán keresztül egyebek közt az éppen regnáló hatalom emlékműállítási és -eltávolítási tendenciáit elemzi (Pomníková kultúra v Bratislave. Spomínanie – vizualizácia moci – reprezentácia). A fejezet második tanulmányának témája a Duna partján, a szlovák–magyar határon fekvő Komárom kollektív emlékezetének tárgyiasult formái a nemzeti hősöktől a rendszerváltást követően épült Európa udvarig, s az ott található emlékjelekig. (Od národných hrdinov k Nádvoriu Európy. Inscenovanie kolektívnych pamätí na slovensko-maďarskej hranici). Komáromban a szlovákiai átlaghoz képest sokkal magasabb az emlékjelek száma, s a város különböző utcái, terei ma elsősorban az egyetemes magyar történelem, valamint a Komáromhoz kötődő személyiségek nevét viseli, ezek elnevezése azonban az idők során többször is változott. A szerző a kezdetektől napjainkig végigkíséri a szimbolikus térfoglalás folyamatait az államfordulatok és rendszerváltás vonatkozásában ideológiai/politikai és nemzetiségi szempontból is (Szent István, Cirill és Metód szobra, a magyarok és szlovákok által állított két Trianon-emlékmű), valamint kitér a kollektív emlékezet más megnyilvánulási formáira is.[1]

A kötet legutolsó tanulmánya egy szepességi város, a többnemzetiségű Lőcse történetének és szimbolikus képének változásait prezentálja. Az utóbbi időben „szlovákiai Nürnbergként” is emlegetett város legjelentősebb történelmi eseményeit az ott élő nemzetiségek/nemzetek szempontjából külön is bemutatja. A szerző elemzi a Lőcse területén állított emlékjelek ideológiai hátterét, az eltávolított objektumok és helyettük az éppen regnáló hatalom által állított, s annak ideológiáját képviselő új emlékjeleken keresztül (beleértve az utcák és terek elnevezéseinek változásait is) szemlélteti, hogyan módosultak a város szimbolikus kisajátítására törekvő különböző tendenciák és módszerek a történelem folyamán napjainkig. („Sloveský Norimberg a malá Moskva.” Symbolické premeny obrazu Levoče).

Az Epilógus is fontos része a kötetnek, amelyben a szerző a múlthoz való viszonyulás felelősségéről fejti ki gondolatait. Több nyugat-európai országban az 1980-as évektől megtörtént a múlt bűneivel való szembenézés, a kollektív emlékezetben központi szerepet kapott az áldozatokkal való szolidaritás. Az első világháborút követően kialakult hőskultuszt átvette az áldozatokra való emlékezés. Kitér a holokauszt relativizálásának tendenciáira is, rámutatva a holokauszt és a Gulag párhuzamba állításának tarthatatlanságára. Elemzi a nyugatnémet társalomban lejátszódó folyamatot, amely során az ország eljutott a holokausztról való hallgatástól a szembenézésig. Ebben nagy szerepe volt a háború utáni második generációnak, amelynek tagjai kritikusan léptek fel szüleik kollektív hallgatása ellen, s feltették a kérdést: ti hol voltatok, mit tettetek akkor? A harmadik generáció azonosult az áldozatokkal, s morálisan elhatárolódik a tettesektől, de felvállalja a múltat, mint a német történelem részét.

Ahhoz, hogy a holokauszt témája a diskurzusok témájává vált, jelentősen hozzájárult az erről készült dokumentumfilmek bemutatása. Mannová párhuzamba állítja a holokauszttal való szembenézést Ausztriában és a posztszocialista Magyarországon. Ausztria kancellárja 1991-ben beismerte az osztrákok felelősségét a zsidók üldözésében, s a 2003-ban a mauthauseni koncentrációs táborban prezentált kiállítással beismerték a 200 ezer áldozat meggyilkolását is. A Hofburgban (azon a helyen, ahol Hitler bejelentette az Anschlusst) felelősségük tárgyi kifejezéseként 2018-ban emlékművet is állítottak. Ezzel szemben Magyarországon napjainkban nem a tettesi, hanem az áldozati szerep dominál, amelynek eklatáns tárgyi megjelenítése a Szabadság téren 2014-ben, a holokauszt hetvenedeik évfordulójának évében felállított, nagy megbotránkozást kiváltó objektum, a német megszállás valamennyi áldozatának állított, a magyarokat mártírként bemutató emlékmű. Mannová szerint Magyarország lakosságának zöme nem nézett szembe a holokausztban betöltött szerepével (sőt antiszemita), mindent a németekre hárít, s nem érzik magukénak a holokauszt tragédiáját sem, mint ahogy nem hajlandóak tudomásul venni és elismerni a nagyszülők bűnrészességét sem. Véleménye szerint Szlovákiában is hasonló a helyzet, az antiszemitizmus itt is jelen van, s aggasztó a Tiso által vezetett klérofasiszta szlovák állam iránt egyre növekvő nosztalgia, amiben jelentős szerepe és felelőssége van a katolikus klérusnak is. A lengyel társadalom szembenézése sem történt meg a múltban elkövetett bűnrészességet illetően, az áldozatszerepet és a bűntelen lengyelek mítoszát a jelenlegi politikai vezetés s a lengyel katolikus egyház is erősíti. A kelet-európai országokban a holokausztban vállalt bűnrészességet a kommunizmus bűneivel relativizálják. Sztálin gaztetteinek hangsúlyozása a holokauszttal párhuzamban magával vonja a holokauszt bűneinek átruházását egy idegen hatalomra. A kommunizmus bűneiről szóló diskurzus ráadásul legtöbbször kétségbe vonja az antifasiszta ellenállás legitimitását is, s ezáltal kísérletet tesznek a náci kollaboránsok rehabilitálására, a történelem revizionista átírására is. Mannová megállapítja, hogy az európai emlékezetben napjainkban a 20. század két történelmi képe dominál: a nácizmusé és a kommunizmusé. Véleménye szerint Európának még egy sötét történelmi korszakkal is szembe kellene néznie: a gyarmatosítással. S nem csupán a külsővel, hanem a belsővel is. Egyebek közt felteszi a kérdést: mit tehet az állam az emlékezés korrektsége érdekében? Szerinte elsősorban az emberi jogok általánosan elfogadott szabályainak figyelembe vételére volna szükség. Cáfolni, nem lebontani, idézi Aleida Assmannt a szobrok s emlékművek eltávolításának gyakorlata kapcsán.

Mannová kötete amellett, hogy figyelmet érdemlő tudományos teljesítmény, egyben fontos kiindulási pont a múlt felhasználásának mechanizmusaival s a szimbolikus térfoglalás módszereivel foglalkozó szakemberek számára. A gazdag irodalomjegyzék akár egyfajta alapvető bibliográfiaként szolgálhat a téma kutatói számára. S nem utolsósorban: Mannová beépítette tanulmányaiba a magyar nyelven megjelent szakirodalmat is, ami sajnos, napjainkban még nem mindegyik társadalomkutató számára evidens, sem szlovák–magyar, sem pedig magyar–szlovák viszonylatban. A kötet végén angol nyelvű összefoglalás olvasható.