péntek, március 29, 2024

Picard, Jaques–Chakkalakal, Silvy–Andris, Silke szerk.: Grenzen aus kulturwissenschaftlihen Perspektiven

Berlin: Panama Verlag 2016, 300 p. ISBN 978-3-938714-38-6

Lehet-e még újat mondani a „határok” kérdéskörében? Elsőre ez jutott az eszembe, amikor kezembe vettem a Bázeli Egyetem Kultúratudományi és Európai Etnológiai Szemináriuma[1] előadássorozata nyomán keletkezett, alább némileg széljegyzetelendő tanulmánykötetet.

A néprajz számára, lényegében indulása, a kultúra differenciáltságának felismerése óta kulcsfontosságú a különféle határok kérdése. Először, főleg a nyelvi és kulturális különbözőség szem előtt tartásával alapvetően a földrajzi határok foglalkoztatták diszciplínánk képviselőit (az atlaszmunkálatok ezen alapulnak[2]), majd ezzel szinte párhuzamosan előtérbe került az időbeliség, a korszakhatárok problematikája (a fejlődésbe vetett hit ideája), illetve tovább finomítva a megközelítést: a társadalmi, az ideológiai határok, a fejünkben létező határok, majd a területenkívüliségek (a nem terek) kérdései is az érdeklődés fókuszába kerültek. Az ilyen és hasonló megközelítéseknek, közhellyel élve, valóban egyenként is könyvtárnyi az irodalma. Ezeknek részben összegzése, részben további szempontok felvetésével kiegészítése a jelen kötet.

Maga az előadás-sorozat (Határokon: választóvonalak, átlépések és átáramlások címen)[3] a bázeli egyetemen a 2013/14-es tanév őszi szemeszterében valósult meg, és a kötetben megjelent tizenhat írás alapján egy-egy alkalommal olykor két előadás is elhangozhatott. Ami a szereplőket illeti, a Kultúratudományi és Európai Etnológiai Szemináriumnak alighanem a teljes csapata, s rajtuk kívül néhány meghívott szakember Grazból, Koppenhágából, Tel-Avivból és Zürichből. Amennyiben az előadók szakmai orientáltságát nézzük, akkor nagy vonalakban a történettudománytól, az európai etnológián és kulturális antropológián át a filmes szakmákig feszül ez az ív. Egy-egy előadás témája lehet visszatekintő, dokumentáló, teoretizáló, de valamilyen módon mindegyik problémafölvető, gondolatébresztő. Az alábbiakban eltekintek a reguláris recenzió szabályaitól és inkább az olvasás közben fölvetődött gondolataimat, gondolattársításaimat osztom meg az olvasóval.

Az nyilvánvaló, hogy a határok valamilyen különneműséget feltételeznek. Teljesen azonos dolgok közt nincs értelme a határnak. Viszont szinte bármi szemlélhető úgy, olyan aspektusból, amely két, amúgy azonos, egymás mellett megjelenő dolgot eltérőnek mutat. Például az ember. Minden ember egyforma. Igen. Közelebbről nézve persze ez a kép elkezd töredezni: vannak nemek, vannak haj- és bőrszínek, vannak vallások, vannak nyelvek, vannak országok (állampolgárságok), vannak mesterségek, vannak életkorok, vannak egészségi állapotok (betegek versus egészségesek), vannak társadalmi státuszok és a sort, hogy egy újabb közhellyel éljek, tényleg szinte vég nélkül folytathatnánk. És már itt is vagyunk a határok kérdésénél, miközben a világmindenségnek csak egy olyan apró, noha a néprajzi tudományok tulajdonképpeni objektumát, jelenségét vettünk szemügyre, mint az ember.

Rögtön a kötet bevezetése (is) említi az egykori bázeli hármas időzóna esetét. Arról van szó, hogy 1894-ig a városban az emberek három időzóna, a francia, a közép-európai és egy bázeli alapján éltek. Ami természetesen bonyolította a mindennapi életet, a közlekedést, a határátlépéseket és így tovább. Utóbbi probléma (és itt egybeér a földrajzi értelemben vett határ és egy időhatár fogalma) felvetődött a nagy- és kisszelmenci határátkelő megnyitása után a szlovák–ukrán határon. A határnyitást reggel nyolcra tették, de amikor Kisszelmencen (kijevi idő!) nyolc óra van, Nagyszelmencen még csak hét. A problémát később úgy oldották meg, hogy meghatároztak egy köztes, szelmenci időt. Az időzónahatároknak jelképes jelentőségük is lehet. A beregszászi magyarok, noha Ukrajnában, de a budapesti idő (tehát közép-európai idő) szerint élik mindennapjaikat, még akkor is, ha az állami intézmények, a tömegközlekedés stb. értelemszerűen ugyanabban a városban a kijevi idő szerint működik. Mi más ez, mint az etnikai tér szimbolikus kijelölése az időben. Ugyanakkor az etnikai teret a térben is jelölik különféle nemzeti szimbólumokkal (kopjafák, turulos emlékművek), illetve nemzeti nagyságok szobraival.[4] Ugyanerre törekednek az ukránok is, ami által két, egymást lényegében lefedő, nemzeti szimbólumokkal kijelölt etnikus tér alakult ki. Hogy mi számít nemzeti szimbólumnak, az is megközelítés kérdése. A Dunántúlon, meg általában a magyar nyelvterületen Szent Márton, aki a legenda szerint a mai Szombathely térségében született, szóval ez a Szent Márton egy kicsit magyar nemzeti szentnek is számít. Munkácson, ahol a Fő utcára tervezett Munkácsy Mihály-szobor helyére az ukrán városi vezetés a közelmúltban egy Szent Márton-szobrot erőltetett, ugyanaz a Szent Márton a magyarok visszaszorításának és az ukrán etnikai térnyerésnek a szimbóluma.

Az egyik előadás, tanulmány a digitális világ határait boncolgatja. Nos, ehhez egy teljesen friss adalék. Éppen ennek az évkönyvnek egyik írása kapcsán vetődött föl már a tördelési szakaszban (ezzel egy műhelytitok lepleződött le önkéntelenül: miközben a kötet egyik része már a tördelés stádiumában volt, a másik, például ez is, éppen íródott), szóval már a tördelési szakaszban merült fel a probléma, miszerint az a kérdéses szöveg időközben egy internetes oldalon (tévedésből) már megjelent. Mivel másodközlésre nem kívántunk vetemedni, már majdnem ott tartottunk, hogy a tördelés előtt álló szöveget vonjuk vissza, de mivel arra a honlapra úgy tűnik, tényleg tévedésből, figyelmetlenségből került, azt egy gombnyomással el lehetett onnan tüntetni. Ami meg is történt. Volt internetes publikáció – nincs internetes publikáció.

Egy másik példa. Az Irodalmi Szemlében a múlt század hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján hét év leforgása alatt kétszer jelent meg Kósa Lászlónak ugyanaz a szövege. Nem a szerző mohósága okán, hanem az aktuális szerkesztő feledékenysége (vagy szerkesztőváltás?) miatt. Mindegy is, viszont azt visszacsinálni már nem lehetett. Ha bárki ma megnézi egy könyvtárban vagy a Fórum Kisebbségkutató Intézet által üzemeltetett Szlovákiai Magyar Adatbank internetes oldalán[5] az említett folyóirat megfelelő számait,[6] most is meg tudja állapítani a figyelmetlenséget, viszont ha bármelyik közlésre is hivatkozik, az korrekt lesz.

A két eset felveti a láthatóság határainak a kérdéseit. A nyomdai, papíralapú világban, ha valami megjelent, még akkor is maradt nyoma, ha történetesen bezúzták.[7] A digitális világban csak egy gombnyomás kérdése: az egyik pillanatban léteztél, a másikban már nyomod sem maradt, ami aztán további kérdéseket is fölvet. Ha történetesen valaki arra a fent említett internetes szövegre időközben hivatkozott, egyszerűen kihúztuk a lába alól a talajt. Amennyiben ugyanis most valaki azt a hivatkozását ellenőrizni akarná, akkor semmit nem találna. Valahol ez is határkérdés…

Ha egy könyv gondolatokat generál az olvasóban, de akár kételyeket, kérdéseket vet fel, akkor már ezek a kérdések is válaszok, még ha a két kategória között húzódik is határ. Az én olvasatomban ez a kötet elsősorban inspiratív hatásának köszönhetően elérte azt a maximumot, amit egy tudományos problémát felvető könyvtől elvárhatunk.