péntek, június 25, 2021

A 2018 januárja és júliusa között Szabadkán végzett rövidebb néprajzi, kulturális antropológiai terepmunkáim során arra voltam kíváncsi, hogy a folyamatos változások közepette hogyan termelődik újra a lokalitás (vö. Appadurai 2001) egy városi térben. E dolgozatban a szabadkai Mini Jugoszlávia emlékpark elemző bemutatásán keresztül kísérelek meg betekintést nyújtani a mai szerbiai társadalomban lejátszódó folyamatokba. A helyi tudás[1] fogalmát használva azt a kérdést járom körül, hogy az emlékpark alapítója, Blaško Gabrić milyen szerepet játszott a vizsgált tér társadalmiasításának mozzanataiban. Figyelek emlékállítási gyakorlataira, érzéseire, értelmezéseire és kulturális koncepcióira a Mini Jugoszlávia vonatkozásában, miközben az érdekel, hogyan gondolkodik az egyén saját világáról, s hogy ennek függvényében hogyan termelődnek ki a társadalmi és politikai valóságok, hatalmi struktúrák és viszonyok körülötte (vö. Niedermüller 2006, 34).

Blaško Gabrić 1942. szeptember 17-én született Szabadka Kér városrészében, ahol később saját nyomdaüzemét, majd a Mini Jugoszlávia emlékparkot is létrehozta. Hatgyermekes bunyevác családból származik. Harmadik fiúként látta meg a napvilágot, és élettörténetében nagyrészt ezzel is magyarázza a pályája alakulását. Idősebb testvérei levetett ruháiban és cipőiben járt, melyek hozzá kerülve szakadtak el, így megítélése szerint testvérei közül a legtöbb szidalmazást ő kapta, s emiatt mindenben jobban kellett igyekeznie. Ezzel magyarázza azt, hogy többre vitte testvéreinél és hogy mindent megvalósított, amit csak eltervezett az élete során. Jugoszlávia, majd Kanada válogatott tornásza volt, munkáját tekintve pedig nyomdásznak tanult, de nem vették föl a jugoszláv állami nyomdákba, ezért barátjával, Vágner Jenővel három hónapot dolgozott Ausztriában, majd 12 évet töltött Kanadában, ahol először magánnyomdákban kapott állást, majd két év után saját nyomdát alapított. Megvásárolta a szükséges munkaeszközöket ahhoz, hogy Európa nyelveinek minden betűtípusát használva nyomtathasson, s ezzel elérte, hogy a legtöbb emigráns tőle rendeljen. Kanadai tartózkodása idején Hamiltonban létrehozta a jugoszlávok klubját, amelyre meglehetősen nagy igény mutatkozhatott, ugyanis ebben az időben Jugoszlávia 22 millió lakosából több mint 2 millió külföldön élt (Szerbhorváth 2006, 101). A jugoszláv sportolók egyik meghatározó tengerentúli szurkolója is volt. 1978-ban pedig, amikor Tito Kanadában járt, Gabrić festő feleségével egy egészalakos Tito-festményt készíttetett, amit lehetőségük volt személyesen átadni a marsallnak. A találkozás – véli – nagyban hozzájárult élete további alakításához, mert két évvel később, Tito halálának évében hazajöttek Szabadkára. Blaško a politikából is folyamatosan kivette a részét. Emigrációja előtt tagja volt a kommunista pártnak, majd a szabadkai ifjúsági szervezet vezetője lett, 1991-től pedig egészen napjainkig bunyevác kisebbségi politikusként is tevékenykedik. Tagja a Bunyevác Nemzeti Tanácsnak, a Jugoszláv Bunyevácok listavezetője, a szerbiai Zöldpárt szabadkai képviselője. Alapítója továbbá a Jugoszlávok Pártjának, szorgalmazója a jugoszláv nemzeti tanácsnak. Mindezek mellett az újjáalakult kommunista párt szimpatizánsa volt, újabban pedig a Szerbiai Szocialista Párt üléseit látogatja.

A Mini Jugoszlávia emlékpark térbeli jelei

Blaško Gabrić Szabadka Ker városrészében működő nyomdájának háromhektáros kertjébe szántóföldet, kaszálót, majd erdőt telepített. 2003-ban pedig, miután a Jugoszlávia elnevezést Szerbia és Montenegróra cserélték, e kertben kiáltotta ki saját Jugoszláviáját, melyet 4. Jugoszláviának (4. Mini Jugoszláviának) keresztelt. Igazodva ezzel ahhoz az általános felosztáshoz, mely alapján a korábbi jugoszláv államokat három egymástól elkülönülő egységnek tekintik: az első 1918-ban jött létre I. Sándor (Aleksandar) király uralkodása alatt, a második a háborút követően, 1945 és 1991 között sokáig Josip Broz Tito irányításával működött, míg a harmadik Jugoszláviát már csak Kis-Jugoszláviaként emlegetik, hiszen a köztársaságok kiválása és a délszláv háborút követően jött létre, s 1991 és 2003 között állt fönn Szerbia és Montenegró területét foglalva magába. Mivel a parkban megfigyelt emlékállítási gyakorlatokban az Osztrák–Magyar Monarchia korabeli Szabadka, továbbá a királyi, a szocialista, a Kis- és a Mini Jugoszlávia kerül megjelenítésre, ezen öt időszak mentén csoportosítottam a lokalitás jeleit az emlékpark állandó terében.

Az Osztrák–Magyar Monarchia idejére a „Szabadkai Sportolók sugárútjának”[2] két posztere utal. Az egyiken a palicsi Vermes testvérek, Lajos és Nándor szerepelnek, akik vagyonuk és energiájuk nagy részét a Palicsi Olimpiai Játékok megszervezésére fordították. De ott van még a sportoló Ivan Sarić (Szárits János) képe is, aki ugyancsak e vidék szülötte. Kerékpáros és motorkerékpáros volt, és a repülés úttörője: 1910-ben saját gyártmányú repülőgépével szállt fel a szabadkai lóversenypályáról.[3] Végül pedig Đuro Stantić (Sztantics György) képe is látható, aki nem hivatalos olimpiai bajnok magyar gyaloglóatléta volt.[4] A másik poszter az „Első Olimpiai Játékok 1895-ben Palicson” címet viseli, s a korabeli versenyszámokat, a vívás, a kerékpárverseny, az ökölvívás, a birkózás stb. mozzanatait jeleníti meg.

A királyi Jugoszláviával a „Karađorđević Dinasztia sugárútján” találkozunk, ahol végigkövethetjük az uralkodócsalád történetét a család ikonikus emberétől, Petrović Đorđe Karađorđe (1762–1817), az első szerb felkelés vezetőjétől a 20. század közepéig, és megtekinthetjük a királyi családfát is. A 2018-as szoborállítás során a dinasztiából kiemelésre került I. Sándor (Aleksandar), a Karađorđević-ház tagja, s az év májusában, a majálisi rendezvényen leplezték le betonból öntött egész alakos állószobrát. Erről Blaško Gabrić így fogalmazott: „[…] mert Jugoszlávia nem Brozzal kezdődött.”[5] Arra utalt, hogy 1918-ban I. Sándor király fogalmazta meg a jugoszláv nemzet létrehozásának eszméjét az etnikumok közti konfliktusok csökkentésének és egy egységes nagyhatalom létrehozásának szándékával.[6] A másik, 2018-ban leleplezett, ugyancsak a királyi Jugoszláviához köthető, betonból öntött egész alakos állószobor Živojin Mišić vajdáé, aki az első világháború egyik legismertebb szerb hadvezére volt, s a háború után a jugoszláv vajda címet is megkapta. Ugyanakkor a beszélgetések során kiderült, a második szobor személyének választásában annyiban volt eltökélt Blaško és unokaöccse, Goran Gabrić, hogy a király mellé egy katonatisztet szerettek volna állítani, s mivel az olasz katonai akadémián is tanítják Mišić vajda hadműveleteit, rá esett a választás. Mindkét szobrot – Tito betonszobrához hasonlóan – Franjo Mačković szabadkai szobrász készítette.

A Mini Jugoszlávia térbeli jeleit túlnyomórészt a szocialista Jugoszlávia szimbólumkészlete táplálja. Amit első tapasztalásra az utcán minket fogadó vörös csillagos trikolór poszteren és a volt jugoszláv köztársaságok parkon belüli térfelosztásában érhetünk tetten: Montenegró a parkoló, Macedónián át, a Vardar folyó völgyein keresztül (a „Petar Blaško Gabrić sugárúton” át) érkezünk be Szerbiába, ahol a színpad és a mosdók találhatók, míg a büfépult és a kempingasztalok területe Boszniát jelöli. Szlovénia a Triglav-hegyet és a környékbeli sportpályákat foglalja magába, míg az Adriai-tenger környéke Horvátországot szimbolizálja,[7] a háromhektáros terület szélein pedig jugoszláv trikolór kerítésoszlopok képezik az államhatárt, és a határkő a cirill és latin betűs Jugoszlávia felirattal. Habár nem minden terület elnevezése mögött vélek szimbolikus összefüggést felfedezni, s olykor a kapcsolatot csupán a trikolór színeiben érhetjük tetten, láttatni kívánom azt, hogy a hegy, a tenger és az italpult a jugoszláv jólétre való nosztalgikus visszautalás is. Mindez az évenkénti többszörös családi üdülések, továbbá a szakszervezeti kirándulások emlékét szándékozik feleleveníteni a vajdasági lakosság szemüvegén át, akiknél az ilyen jellegű utak Boszniába, Horvátországba és Szlovéniába vezettek. Az anyagi jóléttel kapcsolatban Blaško Gabrić érzéseit így tolmácsolja:[8]

[…] neked a szocializmusban hét az egyhez lehetett a fizetésed. Az igazgatónak hétszer akkora volt a fizetése, mint a legkisebb fizetésnek, de az a legkisebbel is el tudott menni évi szabadságra és nyaralásra, és még élni is tudott, és hogy legyen kosara is [fogyasztói kosár]. Most nem tudsz még egy átlagos fizetéssel sem jó kosarat [összehozni], és még [azt sem], hogy nyaralni is menj, szóval most totálisan fordítva van és most azt szeretjük, ami fordítva van […][9]

A parkban a vörös csillagos trikolór színpad Szerbia szimbolikus területén való elhelyezése a volt köztársasági centrumra hívja fel a figyelmet és egyben az örökös jugoszláv szocialista államfő székhelyére is a „Josip Broz Tito sugárúttal”, a két Tito-szoborral és a Titóval kapcsolatos poszterekkel. A Tito-szobrok közül az elsőt, egy bronzból készült mellszobrot Sava Halugin szobrászművész, a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia (VANU) tagja készítette,[10] azonban azt 2015-ben ellopták, így ma már csak az állványát láthatjuk a park főterén. Míg a második, Josip Broz Tito egész alakos betonszobra Franjo Mačković szobrász jóvoltából született, aki a korábbi alkotás eltulajdonításáról értesülve ingyen vállalkozott a munkára,[11] s elkészítette a 2,2 méter magas Antun Augustinčić kumroveci alkotásának másolatát.[12] E sugárúton a poszterek Tito életpályáját mutatják be a szocialista Jugoszlávia által működtetett koncepció mentén. A „Szabadkai Sportolók sugárútjának” egyes poszterei kapcsolódnak a szocialista Jugoszláviához. Mindkettő Andrija Romić sportügyi minisztert ábrázolja, amint 2004-ben „város kulcsa” plakettel jutalmazza azokat az idős szabadkai sportolókat, akik Jugoszlávia színeiben versenyeztek. A „Jugoszláv Sportolók sugárútján” a kosárlabdaedzők posztere kapcsolódik még a szocialista Jugoszláviához.

A délszláv háború után kialakult, Szerbiát és Montenegrót magába foglaló Kis-Jugoszláviára Blaško Gabrić emlékparkjának terrénumán az illemhelyek utalnak. Az egyik férfimosdót Javier Solanáról, míg a másikat Bill Clintonról nevezte el, mert 1999-ben Solana NATO-főtitkárként és Clinton amerikai elnökként adta ki az utasítást a Jugoszlávia elleni légi hadművelet megkezdésére. A női mosdókat Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszterről és Carla Del Pontéról, a Hágai Nemzetközi Törvényszék főügyészéről nevezte el. Albright és Del Ponte ugyancsak a bombázás kapcsán került kiemelésre. Az interjúkból kiderült, hogy a háború kitöréséért a nyugati hatalmakat teszi felelőssé:

[…] a Nyugat bombázott téged. Hányan bombáztak minket, miért mert ők csináltak egyet Szarajevóban […]? Bombát dobtak a piacra és emiatt kezdődött el a háború. Boszniában nem a szerb dobott bombát a piacra, nem-nem […]. Ők dobtak, hogy elkezdődjön velük a háború. Velük kellett tönkretenniük a szocialista rendszert és ők tönkre is tették, szóval ők szisztematikusan pusztították el és fizették a mieinket, hogy tegyék tönkre azt a jó rendszert […].[13]

Az emlékpark fennállásának idejéhez köthető szimbolikus megnyilvánulások közé azokat sorolom, melyek habár szimbolikus töltetűek, mégsem az előző rendszerekre utalnak, hanem tartalmuk Blaško Gabrić egyéniségéhez, életéhez köthető. Ilyen az eredetileg „Jugoszláv Tudósok sugárútján” elhelyezkedő, 2018-ban azonban ismeretlenek által kidöntött, s az év közepére eltávolított két poszter, amely a „Bunyevác nemzeti táncok és viseletek. Szabadkai kulturális művészeti társaság” címet viseli és a bunyevác néptáncosok tevékenységét tekinti át 1953-as indulással, kiemelten fókuszálva Tonković Stevan (Pipuš) táncművészetére, akiről ki is derül, hogy a legjobb szabadkai néptáncos címet is kiérdemelte. A másik jel, mely pusztán az alapító Mini Jugoszláviájához köthető a „Petar Blaško Gabrić sugárút”, amely Blaško Gabrić közlekedési balesetben elhunyt fiáról kapta a nevét.[14]

A következőkben azokkal az emlékállítási gyakorlatokkal foglalkozom, amelyek átjárást képeznek az általam konstruált ötelemes struktúrában, reflektálva ezzel annak konstrukciós jellegére, ugyanakkor, mint azt később látni fogjuk, hasznosíthatóságára is az elemzés szempontjából.

Továbbra is a sugárutaknál maradva láthatjuk, hogy a „Jugoszláv Tudósoké” több változáson esett át az elmúlt tizenöt évben. Eredetileg valószínűsíthetően a „Bunyevácok sugárútja” lehetett, ugyanis, ahogyan ezt már kifejtettem, erre vonatkozó posztereket jelenített meg a sétány, mégis ma már a tudósok és művészek előtti tisztelgés szándékával beszél a sugárútról a parkalapító, s olyan jeles „jugoszlávoknak” állítana táblákat ott, mint Nikola Tesla és Mihajlo Pupin. Mindkét feltaláló szülőhelye és ifjúkora az Osztrák–Magyar Monarchia területére teendő, aktív, otthon töltött időszakuk pedig úgyszintén a Monarchia idejére. S mivel a királyi Jugoszlávia létrejöttét és működését már csak amerikai emigrációjukban élték meg – Tesla 1943-ban, Pupin 1935-ben bekövetkezett haláláig –, így ahhoz nem köthetők. Azonban a vonatkozó sajtóanyagból kiderül az is, hogy a „Jugoszláv Tudósok sugárútján” a két említett feltaláló mellett Blaško Gabrić emléket állítana még a monarchiai idők Boszniájában 1892-ben születő regényírónak, Ivo Andrićnak, s az ugyanabban az időben, 1879-ben a dél-baranyai Dályán világra jött, majd Belgrádban tanító műszaki tudományok doktorának, Milutin Milankovićnak is, ugyanakkor más tudósok és művészek szobrait is megcsináltatná.[15] Milanković külföldön a Monarchia, majd megalakulása után a királyi Jugoszlávia, s később a szocialista Jugoszlávia kötelékében folytatta egyetemi tanári pályafutását. Andrić mélyen hitt a délszláv népek egységében, s hol horvátnak, hol szerbnek vallotta magát,[16] az etnikumok közti különbségeket és feszültségeket pedig az oktatáson és a felvilágosításon keresztül akarta felszámolni, s kulturális nacionalista értelmiségiként (vö. Gyáni 2018, 78) egy spirituális közösség felépítésén, egy holisztikus kultúra kidolgozásán fáradozott.

A további térbeli jelek bemutatásánál szükségesnek vélem beemelni, az Osztrák–Magyar Monarchia dimenziója mellé, a királyi és a szocialista Jugoszlávia dimenzióit is. A „Szabadkai Sportolók sugárútjának” kettősségét már érzékeltük az osztrák–magyar vonatkozású palicsi olimpia és a szocialista Jugoszlávia színeiben sportoló kitüntetettek kapcsán, itt inkább a még nem említett „Jugoszláviai Sportolók sugárútjára” és posztereire térek ki. Ezek közül az egyik azokat a jugoszláv kosárlabdázókat mutatja be, akiket a világ és Európa legjobb játékosainak jelöltek 1961 és 2001 között, míg további posztereken olyan jugoszláv válogatottak kerültek bemutatásra, melyek érmeket szereztek az olimpiai játékokon, világ- és európai versenyeken 1961 és 2002 között. Az évszámok jelzik tehát, hogy Blaško Gabrić a szocialista és a Kis-jugoszlávia idejét fogja egybe ezekben a kompozíciókban.

Két értelmezésben jelenik meg a Mini Jugoszlávia címere is, amely a nyomdaépület egyik helyiségében került felfüggesztésre, s egy-egy rendezvény során kiállításra. Az ugyanis teljesen azonos a szocialista Jugoszlávia címerével, azzal az eltéréssel, hogy az államalapítás dátumának megjelölésénél nem 1943. november 29-ét, hanem az emlékpark létrejöttének napját, 2003. február 2-át tüntették föl.

Az emlékpark jelentései

Ha úgy tekintünk a Mini Jugoszláviára, mint kizárólagosan a volt szocialista Jugoszláviára való emlékezés színterére, akkor a szabadkai emlékhely megfeleltethető Pierre Nora emlékezethelyekkel kapcsolatos nézetének: mivel már nincs valódi közege, helyei vannak az emlékezetnek (Nora 2003, 3). Az alapító kijelentései is Nora elméletét erősítik, Blaško Gabrić ugyanis azzal indokolta a park létrehozását, hogy tennie kellett valamit a népszavazás nélkül eltörölt Jugoszlávia megóvása érdekében, s ezért 2003. február 2-án kikiáltotta a Mini Jugoszlávia megalakulását. Szimbolikusan azon a napon, amikor az ország elnevezése Jugoszláviáról Szerbia és Montenegróra váltott. Másokat is ugyanerre buzdít:

[…] nyolc, nekem nyolc szervezetem van, melyek tőlem kértek engedélyt, hogy a saját helyükön [is létrehozhassák]. És én mondtam, hogy közületek mindenkinek lehet Jugoszláviája. Mindannyiótoknak lehet, mert nem volt referendum, mi nem mondtunk le Jugoszláviáról referendummal. Nekünk kicserélték az országunk nevét egy éjszaka alatt, referendum nélkül […][17]

Az előbbi szimbolikus cselekmények Aleida Assmann-nak az emlékezés retrospektív jellegéről vallott nézetéhez is kapcsolhatóak, mely szerint az emlékezés csak akkor veszi kezdetét, ha az a tapasztalat, amire vonatkozik, lezárult és már hátunk mögött hagytuk (Assmann 2004, 4). Magam azonban úgy tekintek a Mini Jugoszláviára, mint a lokális emlékezet egy kihelyezett, térbeliesített formájára, amely a lokalitás múltját, a lokális történelmet jeleníti meg egy olyan emlékezési alakzat formájában, melyben az helyi szociális és kulturális tudássá válik, egyéni és közösségi identitásokat termel, és emberi kapcsolatokat működtet (Keszeg 2015, 371). Appadurai lokalitás fogalmát Keszeg Vilmos olyan decentralizált szociális világként értelmezte, amelyben sor kerül az emberi kapcsolatok gyakorlására és a konfliktusok megoldására. A lokalitásban az egyén kivonhatja magát a központi előírások alól, s lokális szubjektumként, sajátos perspektívából éli és ítéli meg az eseményeket (Keszeg 2015, 371), vagyis az egyén saját kulturális koncepciói mentén koordinálja világát. Ilyen kulturális koncepciónak tartom az emlékezet két megjelenési formáját a Mini Jugoszláviában, a rituális és a textuális emlékezetet, melyek közül az első rítusokban, a második pedig szövegekbe szervezve jeleníti meg az emlékezési tartalmakat (Assmann 2004, 87), vagyis a helyi emlékezet a közösség életterében archívumokat hoz létre a múlt tárolására (szövegek), szerepeket és alkalmakat állandósít (rítusok) a múltról való beszélés számára (Keszeg 2015, 372). Mindkettővel találkozunk a parkban, a lokalitás időbeli (rítusok) és térbeli (táblák, szimbólumok, szövegek) termelésével. A következőkben a lokalitás térbeli termelését vizsgálva[18] teszek kísérletet azok értelmezésére az identitás, a lokális emlékezet, a nacionalizmus és az etnicitás elméletei mentén.

Volt (szocialista) jugoszláv és új (mini) jugoszláv nemzetépítési törekvések

A lokalitás jeleit az emlékpark állandó terében az Osztrák–Magyar Monarchia, a királyi, a szocialista, a Kis- és a Mini Jugoszlávia idejére vonatkozó jelentések mezejében rendszereztem. Mindezen keresztül láttatni kívántam azt, hogy nem csupán a szocialista Jugoszláviára való emlékezés motiválta az alapítót a park létrehozásában. Illetve azt is meg akartam mutatni, hogy az emlékállítás során megjelenített elemek és elnevezések fenn kiemelt vonásai a kontinuitás hangsúlyozására is szolgálnak. Ezzel amellett érvelek, hogy a Mini Jugoszláviában olyan nemzetépítő folyamatok zajlanak, amilyenek a 19. század végi nemzetépítési programok során voltak láthatóak, illetve amilyeneket a 20. század végi, a Délkelet-Európában újjáéledő nemzeti nacionalizmusok produkáltak, vagyis a nemzeti történelem felé fordultak identitásuk újbóli kialakításához. Tehát az a kiindulópontom, hogy a szocializmus eszméjével szemben, mely nem tekintett a múltba, hanem a jövőbeli fejlődést maga elé vetítve építette föl az egységet, a Mini Jugoszlávia helyi történelme a longue durée kinyújtására (vö. Keszeg 2015, 391) tesz kísérletet.

Simeunović Bajić szerint a szocialista Jugoszlávia vezetői a közös nemzeti identitás kialakításán fáradoztak, ami nehéznek bizonyult annak függvényében, hogy jelentős számú etnikai és vallási csoport élt az állam területén. Végül a nemzeti identitás helyett hozták létre a kulturális identitást (Simeunović Bajić 2012, 138), azonban a 19. századtól ismert nemzetépítés eszközkészletének segítségével. Meg voltak győződve arról, hogy a nemzeti szimbólumok, szokások, ceremóniák, vagyis a kollektív reprezentáció nacionalista újraértelmezése és mozgósítása olyan átfogó kollektív identitást szül, amely huzamosabban marad fenn, mint a többi, nemegyszer csak alkalmi jellegű identitáskonstrukció,[19] amelyekkel versenyben áll (vö. Gyáni 2018, 61). Jugoszláviában az egységes identitást kommunikációs formákon keresztül építették, vagyis a kulturális nacionalizmus eszközeit felhasználva a művészek, tudósok, újságírók és mások, a nemzet gondolati és érzésbeli egyöntetűségét hangsúlyozták (vö. Gyáni 2018, 77). Mindez azonban spontán módon is zajlott, hiszen Jugoszlávia területén a nemzetek majdnem ugyanazt a nyelvet beszélték, illetve hasonló hagyományokat és történelmi emlékezetet őriztek meg a múlt elnyomóiról. Továbbá etnikailag kevert területekről volt szó, melynek lakosai ismerték egymás ételeit és a jugoszlávizmus eszméjének államosítása előtt is jó kapcsolatot ápoltak egymással (Simeunović Bajić 2012, 135). A Mini Jugoszlávia az uralkodó nemzeti nacionalista történeti emlékezetre, amely inkább kitörölné szocialista múltat, a jugoszlavizmus eszméjének kinyújtásával reagál, s leválasztja azt egy konkrét, szocialista állami berendezkedésről. A mítoszcsinálás szabályai mentén (vö. Đerić 2010, 109) a Karađorđević királyi dinasztia a mai szükségletek függvényében kerül elő a múltból, és a jugoszlávok mint etnikai csoport eredetmítoszaként[20] konstruálódik meg, szemben a jövő felé fordulással jellemezhető szocialista jugoszláv-képpel, melyben az eredetmítoszt a partizáncsapatok és Tito második világháborús sikerei alkották. A mai szükséglet a Mini Jugoszlávia és a jugoszlávok létjogosultságának hangsúlyozásában, a szerb uralkodócsalád kiemelésre révén a mai szerbiai uralkodó elit érdeklődésének felkeltésében, a békés együttélésért folyó harc előmozdításában és a kommunizmus negatív történelmi matricáinak levetkőzési kísérletében érhető tetten. Ezt jól példázzák a 2018-as majális megnyitó beszédei, mely alkalommal leleplezték I. Sándor (Aleksandar) és Mišić vajda szobrát:

[…] szép napot kívánunk Jugoszláviában. És a program után, a program végén elmegyünk, hogy megnyissuk Živojin Mišić emlékművét, aki a királlyal Albánián keresztül a Golgotára ment. Aki a szerb népért harcolt, s mivel ma Szerbiában élünk, ki kell állítanunk a mi embereinket, akik elismertek voltak Szerbiában és a világban, és ez Aleksandar, akit Marseille-ben ugyanúgy megöltek. Mert őket már akkor is zavarta az egységes Európa […][21]

Jó napot mindenkinek, ma a Kis-Jugoszláviában összejöttünk, de a szívünk érte dobog.[22] Tiszta szívvel jöttünk ma össze a Mini Jugoszláviában, amikor Jugoszlávia századik évfordulóját ünnepeljük, habár tudjátok, hogy a balosok nem támogatják a királyi monarchiát. De számunkra is fontos ez a századik jubileum, mert látszik belőle ezer és ezer ember kontinuitása. 1918 előtt Jugoszlávia létrehozásán dolgoztak, ’18 december elsején zárószakaszába ért, szóval itt a kontinuitás üzenetét hangsúlyozzuk, és ezért legyen ezen a napon minél több és több ember minden évben. És én nem fogok előadást tartani az egységről, mert az megvolt Szabadkán és Vajdaság-szerte is. Dolgozunk és közösen éljük az életet, de a politikai elit a jugoszláv tér összes államában egyre gyakrabban és gyakrabban oszt meg minket. De a nép egységet akar, szóval azért vagyunk itt, hogy mindenkinek megüzenhessük, hogy nem akarunk megosztást, együtt akarunk élni, mert egyedül ez fogja stabilizálni Szabadkát és Szerbiát.[23]

Az új (mini) jugoszláv identitáspolitikában megjelenik a közös gyökerektől való megfosztottság és a közös szenvedéstörténet is (vö. Eriksen 2008, 32). Közös gyökereknek a volt szocialista Jugoszlávia, közös szenvedéstörténetnek pedig a délszláv háború tekinthető. Erre leginkább a május 1-jei műsor kulturális nacionalistáinak, vagyis a költőknek a felolvasott költeményei utalnak:

Gyermekeim, lányaim és fiaim, halljátok, amit mond ma édesanyátok.

Az élet ösvényein vezettelek titeket, de ti kiadtatok.

Tudtátok-e, tudtátok-e tényleg, hogy lelketek a Sátánnak adtátok?

Nélkületek anyátok árva, mint a régi fatörzs ifjú ágak nélkül,

és senki közületek az anyjáért nem búsul,

s ezért szívem fájdalmasan vérzik.

Hát nem volt elég a háborúból, a véres sátáni esküvőből?

Édesanyátok ezt nem akarta, a családokat egészben akarta látni,

azt, hogy mindig a közelemben legyetek, és hogy védekezzünk a haragos rossztól,

de ti a Sátánnak anyátok is kiadtátok […]

[…] anyátok csak egyet mond, mindig erősebbek voltunk együtt […][24]

 

A fenti versben Jugoszlávia az édesanya szerepében, míg más alkotásokban az álmok országaként jelenik meg, ahol öröm, boldogság, szabadság és szerelem van.[25] De megjelenik úgy is, mint a legszebb ország, amely a világon valaha volt, illetve mint a legszebb, legegészségesebb termények országa, amelynek létrehozása sok áldozatot követelt, de a legnagyobb gazdagságot hozta, s ahol a testvériség-egység jelszavai alatt az ember volt a legnagyobb kincs.[26] A jelenen keresztül kontrasztot állítanak a múlttal szemben, ahogyan ezt láttuk Gabrićnál is, a versek pedig tovább erősítik ezt, egy helyen ekképpen: „Ma a Vardar folyó felől köpködnek ránk emberek hullámai.[27] Egy másik költeményben megjelenik, hogy a nép hibája a pusztulás, amely nem tudta megtartani az országát az ördögökkel szemben,[28] s a bánat, amiért nincs már Tito, Jugoszlávia, szerencse és fiatalság sem.[29] Továbbá megjelenik a szocialista jövőbe tekintés gondolata is, amely a jelenlegi államvezetés rejtett dicséretében jut kifejezésre: „Kis farkas [Aleksandar Vučić jelenlegi államfő – a szerz. megj.] jött a fiatalok közé, hogy megőrizze, ami még megmaradt és a sok ígéret után egészségben a lábunkra álltunk […]”[30]

A szocialista munkás létrehozásának egyik fontos eszköze a sport volt. A szovjet mintából annak katonai és munkafunkcióját vették át, ami a háború után egyrészt úgy jelenik meg, mint az erős és fizikailag képzett munkás megteremtésének eszköze, aki a sportedzettsége révén könnyebben fogja ellátni az ország újjáépítésének feladatát, másrészt, az előbbiekkel összhangban, a katonai feladatok ellátására is képessé válik (Stanić 2016, 125). A szovjet–jugoszláv szakítás (1948) után a nagyobb termelékenység fényében még nagyobb hangsúlyt fektettek a sport szerepére, s ez időben ugyanez a magatartás látszódott Európa-szerte is.[31] A tömeges sportrendezvények szervezése tűnt a legsikeresebb eszköznek a munkásosztály megnyerésére: tavaszi futóversenyek, évi váltófutás Tito tiszteletére, kerékpárversenyek, a Testmozgás Napja a zágrábi acélmunkásoknál stb., ezért 1954-től Munkás Sportnapokat szerveztek szerte a köztársaságokban (Stanić 2016, 125). A sport erőteljes medializálása annak széles társadalmi beágyazottságát is elősegítette (vö. Dóczi 2008, 4), s ez már az ötvenes évek szocializmusában magas szinten volt. Továbbá Jugoszláviában a testvériségért és egységért harcoló partizán katonák,[32] a munkások és a sportolók képezték a hősök kategóriáját, s olyan értékek és erények képviselőiként jelentek meg, amelyek meghatározzák, hogy kiből válhat jó hazafi. A Mini Jugoszláviában a sportolók, az olimpiai bajnokok a dicső jugoszláv múlt részeként jelennek meg a parkban, olyan példaképekként, akikre érdemes felnézni. A sportsikerek ekként való megjelenítése pedig nagyban hozzájárul a nemzeti identitás építéséhez a kollektív emlékezeten keresztül (vö. Dóczi 2008, 4).

Tito-reprezentációk a parkban

A „Josip Broz Tito sugárúton” elhelyezett poszterek azt mutatják be, hogyan vált Tito munkásból – egészen pontosan lakatosból – olyan államelnökké, akit az egész világ tisztelt. A kumroveci szocialista retorika e sugárúton is érvényesül tehát: a táblák bemutatják egy szegény sorsú parasztfiú lázadását, otthona elhagyását egy boldogabb jövő reményében, illetve győzelmét, melyben élére áll az emberiség jövőjéért folytatott harcnak (vö. Belaj 2008, 72). Mindez a temetését bemutató poszteren csúcsosodik ki, amelyen a tömeges jelenlétre helyeződik a hangsúly. Ezt a temetés után megjelenített sajtókommunikáció hosszasan taglalta, és méltán vált a jugonosztalgia egyik legfontosabb elemévé: temetése szinte az egész világ számára a béke szimbóluma volt (Szerbhorváth 2006, 103). A poszter címe a következő: „1980. május 4-én meghalt Tito, e napon egész Jugoszlávia sírt”. A gyász kifejezésének közösségi megnyilvánulását láthatjuk, a gyász monumentalitása pedig az a végkifejlet, mely megmutatja, hogyan kellene alakulnia egy jugoszláv egyéni életpályának. Mindez kivehető Blaško Gabrić érveléséből is, amelyet egy oroszországi átutazó egyetemistával vitázva fejt ki részletesen a parkban:

BG: Putyin nálunk nagyon népszerű, de nem a politikusoknál, hanem az egyszerű embereknél.

A: Igen-igen.

BG: Az egyszerű embereknek a politikusok hazudnak abban, amit mondanak.

A: Putyin hazudik mindennap.

BG: Hát mind hazudnak, politikusok, ez a dolguk.

A: De Josip Broz Tito is hazudik, mindennap, Josip Broz Tito is politikus.

BG: Nézd, Josip Broz Tito géniusz volt, nem politikus.

A: Gondolom.

BG: Nézd, menj oda, a táblák végére, hogy lásd, ki jött el Tito temetésére.

A: Brezsnyev.

BG: Nem Brezsnyev, az egész világ.

A: Igen-igen.

BG: Nézd, ott a tábla, ahol Tito el van temetve, az egész világ eljött. Majd ha hozzád is eljön az egész világ, akkor te is leszel valaki[33]

A tömegmédiumok megjelenése előtt a halálesetek híre nem jutott el embertömegekhez (Povedák 2008, 157). Szerbhorváth írja, hogy a világtörténelem során soha nem jelent meg annyi ember egy temetésen, mint Titóén, s ennek okát egyrészt közlekedéstechnikai okokkal magyarázza (repülővel ugyanis bárki könnyedén megérkezhetett Belgrádba), másrészt pedig a hidegháború sajátos viszonyaival, amelynek keretében Jugoszlávia kitüntetett, független helyét említi a két blokk között (Szerbhorváth 2006, 95). A sajtó részletekben közölte a temetéssel kapcsolatos híreket, s hosszasan ecsetelte, hogy az egész világ hogyan fog tisztelegni a jugoszláv önigazgatású szocializmus előtt azzal, hogy eljön Tito temetésére (Szerbhorváth 2006, 95). A média tehát a temetés közvetítésével és későbbi tematizálásával tevékeny részt vállalt Tito személyi kultuszának alakításában.

Helyi identitás, helyi emlékezet

A szabadkai emlékpark lokalitás-termelési gyakorlatában a lokális történelem megszerkesztésének vágya is megjelenik. A Mini Jugoszlávia jól szemlélteti azt a folyamatot, amelyben a lokális történelem átveszi a hivatalos történelem korszakolását a helyi térbe lokalizálván a nemzeti eseményeket, összefüggéseket teremtve a történelmi személyiségek és a helyi lakosok között, majd a nemzeti történelem epizódját a helyi térbe telepítve beazonosítja a nemzeti események helyi résztvevőit, valamint a történelmi korszakok és események helyi történéseit, vagyis történelmet szerkeszt a település és lakói számára (vö. Keszeg 2015, 372). A történelem lokalizálását Blaško Gabrić az Osztrák–Magyar Monarchia zászlaja alatt, majd a szocialista Jugoszlávia színeiben versenyző szabadkai sportolók bemutatásával végzi el, ezzel történelmi érzékenységgel látva el a lokalitást (vö. Keszeg 2015, 372). A Monarchia sportolói között Vermes Lajos és Vermes Nándor a Palicsi Olimpiai Játékok szervezőiként és híres sportolókként, Ivan Sarić a repülés úttörője és kerékpáros alakjában, Đuro Stantić pedig motorkerékpárosként kerül megjelenítésre. A szocialista Jugoszlávia sportolói közül Marica Angelović Európa-bajnok cselgáncsozó, Miodrag Gvozdenović Európa-bajnok röplabdázó, Sreten Damnjanović világbajnok birkózó, Tót Erika jugoszláv válogatott kézilabdázó és mások kerülnek bemutatásra. A szabadkai származású jugoszláv válogatott sportolókon keresztül tehát a lokális történelem kapcsolatba lép az országtörténelemmel (vö. Keszeg 2015, 372). A szabadkai sportolókat a helyi és a jugoszláv identitásépítés funkcionális eszközeinek is tekinthetjük, hiszen sikereikkel és a parkban való megjelenítésükkel legitimálják a helyüket, s rajtuk keresztül Szabadkát is a jugoszláv kollektív emlékezetben (vö. Mácsai 2012, 214). E folyamatban a történelem megszerkesztésére való igény lép fel, s a múltra való emlékezés abbéli szerepe, hogy egy közös történelmi tapasztalat kimerevítése révén részt vállaljon az identitásformálásban (vö. Keszeg 2015, 372). A sportolók a lokális hősökhöz hasonlóan (vö. Mácsai 2012, 219) a lokális társadalom példaképei és büszkeségei, akik közöttük élnek, vagy akikről a település társadalmának a legtöbb tagja közvetlen emléket őriz.

Egyéni identitás, egyéni emlékezet

Ebben a szövegrészben Blaško Gabrić egyéni identitására és emlékezetére helyezem a hangsúlyt. Életrajzi adatait áttekintve külön szeretnék foglalkozni saját sportolói, szurkolói és etnikai, illetve családi identitásával.

A „Szabadkai Sportolók sugárútjának” létrehozásában, az említett helyi identitás mellett saját tornászmúltja érhető tetten, ugyanis válogatott tornász volt. Emellett folyamatosan elkötelezett a sportok iránt. Középiskolai tanulmányai alatt, a hatvanas évek elején szülőhelyén Munkás Sportnapokat szervezett. A „Jugoszláv Sportolók sugárútján” pedig Gabrić sportszurkolói identitása kerül felszínre: huszonöt világbajnokságon és kilenc olimpián szurkolt a jugoszláv kosárlabda-, röplabda-, futball- és tornászválogatottnak. A jugoszláv sportról pedig sajátos módon gondolkozik:

Tudod, hogy hol él a világ legegészségesebb népe? A Balkánon, mert a keresztes háborúktól fogva napjainkig a világ minden hadserege keresztülhaladt a Balkánon és mindent megbaszott, amit megfogott, és más népek gyerekei nőttek fel. A legtöbb vérkeresztezés a Balkánon van. Románok, bolgárok, magyarok, szerbek, horvátok, bosnyákok, görögök, törökök, angolok és mások, akik keresztülmentek, németek, osztrákok és mind, az oroszok, itt hagyták a magjaikat. És tudod-e, most milyen elméletem van arra, hogy bebizonyítsam, hogy így melyik államnak van a legtöbb olimpiai játéka, melyik országnak van a legtöbb érme? Az első Amerika, a második Oroszország, a harmadik Németország, és hát a negyedik, vagy harmadik Kína, de a Balkán, Románia, Bulgária, Görögország, a jugoszlávok és Magyarország, nekik együtt tízszer kevesebb lakosuk van, mint ezeknek meg ezeknek, de több érmük van, mint amazoknak együttvéve. Ha megszámolod, Románia, Bulgária, Görögország, Jugoszlávia és Magyarország mindig több érmet szerzett mindegyik nagy országnál. Hát ez mit jelent? A mi népünk, amelyik itt él, a Balkánon, a legegészségesebb. Genetikailag a legjobb. A gének a gyerekekben maradnak attól függetlenül, hogy ki az anyja vagy az apja, hogy erőszakolt vagy nem erőszakolt, hogy így vagy úgy csinálták-e. Meg a sperma nem ismeri a jószándékot és az akaratot, érted […][34]

Az eredetileg bunyevácokról, de mára a jugoszláv tudósok után elnevezett sugárút egy etnikai kisebbség, a bunyevác identitásának kérdései kapcsán válik sajátossá az értelmezésben. A szovjet nemzetiségi politika – mely nem nyomta el a különböző nemzetépítő törekvéseket, hanem intézményesült formában valamennyire teret engedett nekik, ugyanakkor pedig korlátozta is tevékenységüket (Mácsai 2012, 211) – átkerült a jugoszláviai politikai gyakorlatba. A bácskai bunyevácok helyzete viszont annyiban sajátos, hogy a szocialista Jugoszláviában sem a nemzetek, sem a nemzetiségek kategóriájában nem szerepelt. A délszláv háború után, majd a kétezres évek elején pedig két irányt vett a bunyevác nemzeti kérdés: míg ma az etnikum egyes tagjai a horvát nemzet alá tartozónak tekintik magukat, addig más bunyevácok önálló etnikai csoportként tekintenek nemzetükre, és az önállóságukra helyezik a hangsúlyt, feszültséget szítva ezzel a kisebbségi közösségben.[35] Blaško Gabrić ez utóbbi tábor vezéregyénisége, s megítélésem szerint saját etnikumának a lokális történelembe való beemelésével kívánja érvényre juttatni etnikuma létjogosultságát, ha nem is a Nagy-, de legalább a Mini Jugoszláviában, továbbá ki akarja fejezni annak etnikai identitását. Minderről az egyik interjú során így nyilatkozott:

[…] különben bunyevác vagyok, és én bunyevácként azzal a történettel, hogy a bunyevácok bevitték a saját országukat Szerbiába… Tudod, hol van Szerbia északi határa ma? Ott, ahol a bunyevác mezőknek vége… Ez a mi földünk. Itt a vége Magyarországnak, és itt a bunyevác mező, és itt van Szerbia vége is. Szóval a bunyevácok hozták be a saját földjüket. Most baszkódok ezzel a történettel, hogy a bunyevácok, hogy mi konstitutív nemzete vagyunk Szerbiának. A horvátokból kétezer volt a Vajdaságban és Baranyában, de most egész Baranya horvát, és Vajdaságban is van belőlük. Természetesen nyolcvanegy bunyevác, akit átkereszteltek, mert a negyvenötös évben egy-egy, de a major minden bunyevácot és sokácot átkeresztelt, mert nem volt saját államuk. Kérdés nélkül kereszteltek át minket és útlevelet, személyi igazolványt kaptunk, hogy horvátok vagyunk, nem bunyevácok és sokácok […]. Apám ugyanígy volt […], azt mondja, nem vagyok én horvát, én bunyevác vagyok, ne mondjátok ti meg nekem, mi vagyok. Amikor hívhattok engem, ahogy akartok – mondja –, hívjatok dugónak, de ne törjetek össze, én tudom, mi vagyok […] Most ha én azt mondom, hogy te bunyevác vagy, te tudod, hogy magyar vagy, nem fontos, hogy mit csináltál. Itt magyar vagy, és ezért miért keresztelnélek én téged át? De minket átkereszteltek mind. És most én a Bunyevác Nemzeti Tanács elnöke is voltam, képviselő is négy választási időszakban, először a szocializmus alatt mint iparos […][36]

Mint ahogy arról már szóltam, a Mini Jugoszlávia rendezvényei során etnikai kapcsolatait mozgósítva, például az Od Vardara do Triglava [Vardartól a Triglavig] kulturális program keretében bunyevác nemzeti táncegyüttesek, költők, zenészek lépnek fel a leggyakrabban. Mindez megítélésem szerint ugyancsak a már korábban tárgyalt bunyevác nemzeti identitás erősítését és múltbeli legitimitásának igazolását szolgálja. Ugyanakkor az etnikai identitás számára választás kérdése, s kijelentéseiben a nemzeti sztereotípiák ellen teszi le a voksát:

[…] az embernek van választási lehetősége, hogy engem, magát és a nemzetiségét összekösse, ahogy ő akarja, hogy megfelelő és jobb legyen. És nem kell elfogadnia, hogy az legyen, mert ma azt mondják, hogy te kikiálthatod magad eszkimónak is, és a világ fogadjon el téged eszkimónak, ha nem is vagy az, mert ez a te döntésed. Akarsz magyar lenni, vagy nem akarsz. Ha akarsz, magyar maradj, ha nem akarsz, bírj lenni, mi akarsz…[37]

A közelmúltban szülőföldjét és családját ért traumák megjelenítésével ugyancsak találkozunk. A balesetben elhunyt fiáról elnevezett sugárút életrajzi vonatkozásai a már hangsúlyozott közelmúltbeli traumatikus élmények kibeszélésére szolgálnak, s ugyanilyen funkciót lát el a bombázások és az ellenségek emlékezetét megjelenítő illemhelyek elnevezése is. Továbbá a biografikus emlékezet által táplált, már viszonylag korán, a külföldi emigráció során kialakult szülőhaza, azaz a szocialista Jugoszlávia iránt táplált honvágya okán az említett időszak vizuális szimbólumkészlete erőteljesen kivetül az emlékparkra, tehát ebben a tekintetben nosztalgiáról is beszélhetünk. Annak elsődleges értelmezésével, vagyis az utazók körében kialakult haza utáni vágyakozás formájával (Velikonja 2010, 31) találkozunk Blaško Gabrić kanadai éveinek elbeszélésében. Megítélésem szerint a Mini Jugoszláviában szorgalmazott emlékállítás hátterében bizonyos mértékben a Josip Broz Titóval kapcsolatos tapasztalatai és a szocialista Jugoszlávia, vagyis szülőhazája iránt táplált szeretete nyilvánul meg, mely elmondása szerint, már Kanadában kialakult:

Amíg odakinn voltam, tele volt a zsebem, de üres volt a szívem, és a bánat igazi golgota. Azért jöttem haza, hogy otthon éljek. Többször sírtam: amikor édesanyám vert, amikor elhagytam Jugoszláviát, amikor elhagytam Kanadát, s visszatérhettem Jugoszláviába, amikor Tito meghalt és amikor referendum nélkül eltörölték Jugoszláviát…[38]

Záró gondolatok: egyéni kontra kollektív emlékezet

A parkban zajló emlékállítási gyakorlatokat áttekintve szembetaláljuk magunkat a halbwachsi megállapításokkal: habár az emlékezés individuális cselekvés, az emlékek felidézése társadalmi keretben, társadalmi felügyelet alatt történik, s az egyén az emlékezés során emlékezőközösségbe ágyazódik, amelynek sajátossága pedig az, hogy a múltról nagyjából azonos tartalmakat fogalmaz meg, s azokat közösen idézik fel az emlékezési események során (Halbwachsot értelmezi: Keszeg 2015, 370). A társadalmi kontroll megnyilvánulásait, vagyis a teret használók cselekvő, alakító szerepét[39] egyrészt a parkban elhelyezett s később eltulajdonított, kidöntött vagy megrongált emlékek mennyisége jelzi, például a Tito-szobor eltűnése, s még erőteljesebben a bunyevácok tábláinak kidöntése, majd ennek hatására a sugárút tartalmának módosítása és átnevezése „Jugoszláv Tudósok sugárútjára”. Másrészt pedig a Mini Jugoszlávia Facebook-oldalára érkező üzenetek alakítják. A 2018-as szoborállítások például nagy feszültséget okoztak az emlékpark hívei körében, s mint Goran Gabrićtól megtudtam, olyan üzenetek érkeztek hozzá, amelyekben nem helyeselték a király és a vajda szobrának felavatását. Az ifjabb parkfenntartó erre reagálva olyan kérdőívvel készült a munka ünnepi rendezvényre, amellyel lehetőséget adott a látogatóknak a következő évi szobrok szereplőinek meghatározására, vagyis az emlékezet kollektív alakítására.

Irodalom

Appadurai, Arjun (2001): A lokalitás teremtése. Regio 12/3, 3–31. p.

Belaj, Marijana (2008): ’I’m not religious but Tito is a God’: Tito, Kumrovec, and the New Pilgrims. In Shrines and Pilgrimage in the Modern World. New Itineraries into the Sacred. Ed. by Peter Jan Margry. Amsterdam: Amsterdam University Press, 71–94. p.

Dóczi Tamás (2008): Magyar sport és nemzeti identitás a globális sportszíntéren. Magyar Sporttudományi Szemle 9/4, 3–7. p.

Eriksen, Thomas Hylland (2008): Etnicitás és nacionalizmus. Budapest–Pécs: Gondolat Kiadó–PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék.

Gyáni Gábor (2018): Nemzeti vagy transznacionális történelem. Budapest: Kalligram.

Đerić, Gordana (2010): Postkomunistička izgradnja sećanja. ismeđu „velike priče“ i (dnevno)političkog mita. Етноантрополошки проблеми 5/3, 99–116. p.

Hobsbawm, Eric (1987): Tömeges hagyomány-termelés: Európa 1870–1914. In Hagyomány és hagyományalkotás. Hofer Tamás–Niedermüller Péter szerk. Budapest: MTA Néprajzi Kutatócsoport, 127–198. p.

Keszeg Vilmos (2015): A történelmi emlékezet alakzatai: lokális történelmek. In Lokális történelmek. A lokális emlékezet alakzatai. Keszeg Vilmos szerk. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület, 365–400. p.

Kramarić, Zlatko (2016): Nostalgija: kratka povijest zaborava. Zagreb–Osijek: Meandar Media–Odjel za kulturologiju Sveučilišta Josipa Jurja Strosmayera u Osijeku.

Mácsai Boglárka (2012): Civil vallás a posztszovjet Oroszországban. In Elkerülhetetlen. Vallásantropológiai tanulmányok Vargyas Gábor 60. születésnapjára. Nagy Zoltán szerk. Budapest–Pécs: PTE BTK Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszék–MTA Néprajzi Kutatóintézet, L’Harmattan, 209–242. p.

Niedermüller Péter (2006): A lokalitás metamorfózisai. Replika 56–57, 33–44. p.

Nora, Pierre (2003): Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. Múlt és Jövő 16/4, 3–16. p.

Povedák István (2008): A szeretet apostola. Szekuláris zarándoklatok a posztszocialista Magyarországon. Ethnographia 119, 133–158. p.

Szerbhorváth György (2017): Tito temetése – Jugoszlávia rekviemje. Fórum Társadalomtudományi Szemle 19/1, 83–103. p.

Simeunović Bajić, Nataša (2012): Jugonostalgija kao istraživački koncept istorije komuniciranja: moguće perspektive istraživanja. Етноантрополошки проблеми 7/1, 127–141. p.

Stanić, Igor (2016): Sport za svakoga. Sportske aktivnosti radničke klase u Hrvatskoj od 1945. do početka 1960-ih. Historijski zbornik 69/1, 121–139. p.

Velikonja, Mitja (2010): Titostalgija. Beograd: Biblioteka XX vek.