szombat, június 12, 2021

(Összefoglalás)

A tanulmány a nemzeti identitásnak azzal a változatával foglalkozik, amikor egynél több nemzethez tartozónak vallja magát az adott személy. Azaz a többes nemzeti identitással. Amennyiben az adott nemzetállam egy nemzeti identitás dominanciájának az elvére épül, akkor a többes, leggyakrabban a kettős nemzeti identitást egyfajta átmeneti állapotnak tekinti. Olyannak, amelyiknél az állam által dominánsnak tartott identitás erősödik, a másik pedig gyengül. Optimális esetben két, legfeljebb három generáció alatt meg is szűnik. Tehát a kettős (esetleg hármas) identitást az asszimiláció egy állomásaként kezelik, olyannak, amely átvezeti az egyént az állam által kívánt nemzeti identitás világába. A másikat gyengíteni, majd feledtetni kell, azaz keményebb fogalmat használva el kell pusztítani. Az Európai Unió mai állapotában a tagállamainak jelentős része így tekint a többes identitásra. Az ilyen nézet a nemzeti elválasztás elvére épül. Az elv szerint az egyes nemzeti kultúrákat el kell választani egymástól, pontosabban az adott nemzetállam domináns nemzeti kultúráját a többitől. Ezt az emberi kapcsolatok legintenzívebb korában egyfajta kontrollált és irányított kulturális szűrő segítségével teheti az állam, amelyiken szelektálják a széles nyilvánossághoz eljutó külső információkat. A többes egyéni identitás kilóg ebből a rendből. Hiszen általa nemcsak érteni képes a másik nemzeti kultúrát az egyén, hanem át is tudja élni. Az európai nemzetek kultúrái azonban elválasztásuk ellenére összefüggnek. Legfőbb értékeiket egymástól vették át, majd a magukéihoz igazították. Ha összefüggésük tudatos és így ápolt, fejlesztett összeéréssé, összefonódássá fejlődne, olyanná, amelyet nemcsak a nemzeti elválasztást fenntartó vezetőréteg művelne, hanem a polgárok nagy többsége, akkor erre az élményre és meggyőződésre támaszkodva megszülethetne az európai nép. Vele együtt pedig az európai politikai közösség.