„A mintagazdaságok tanítják, nevelik a falvak népét“. A kollektivizáció témája az Új Szó heti- és napilap első évfolyamában

Jelen írás kísérleti jellegű, mégpedig több szempontból. Elsősorban az a fő cél, hogy az Új Szó napilap első évfolyamainak (1948–1949)[1] néprajzi forrásértékét minősítse, valamint az elemzésre alkalmas anyagot azonosítsa – különös tekintettel a kollektivizáció folyamatára. Mivel azonban egy olyan kor médiatermékéről van szó, amelynek sajtója erőteljesen propagandisztikus jellegű volt, s teljes egészében hierarchikusan működő pártpolitikai szempontokat szolgált, némileg módosítani kellett vizsgálatunk optikáján. Ez azt jelenti, hogy esetünkben a néprajzi forrásérték felmérése elválaszthatatlanul összefügg a korabeli állam- és pártvezetés társadalom-, valamint gazdaságpolitikai lépéseinek legalább érintőleges vizsgálatával, pontosabban azzal a „tekintettel”, ahogyan a hatalmi központokból a mezőgazdaságra, s az abból élő társadalmi csoportokra néztek. Meglehet, ez utóbbi jelenségről nagyságrendekkel többet árulnak el az Új Szó lapjai, mint az eredeti témáról.

A kísérleti jelleghez kapcsolódik, hogy a kutatói munka egyfajta előzetes tájékozódást jelent a témakörben. Nyilvánvaló ugyanis, hogy teljes körű képet csak akkor kaphatunk, ha például a kollektivizáció kapcsán áttekintjük majd (legalább) a napilap első bő évtizedét – s emellé elemezzük a más fontos korabeli sajtótermékek (Szabad Földműves, Fáklya, Új Ifjúság stb.) tartalmában fellépő párhuzamokat vagy eltéréseket. Mindenesetre úgy gondoljuk, még egy szűkebb keresztmetszetű merítésből is meglátszanak bizonyos tipikus jelenségek, mi több, ezek bővebb elemzése is elégséges mennyiségű tanulsággal szolgálhat a kor közelebbi vizsgálatához.

A politikai kontextus által kijelölt tér tudatában mintegy előre eláruljuk az egyik tanulságot és következtetést is: az Új Szó használható történeti néprajzi és antropológiai kutatásra, csak másként, mint ahogy ez talán kívánatos lenne. Hogy a korabeli Új Szó az állampárt ideológiáját közvetítette egyértelműen propagandisztikus módon, ahhoz nem fér kétség, s úgyszólván eleve tudható. Az azonban, hogy ezt konkrétan hogyan tette a csehszlovákiai magyarok és – jelen esetben – a kollektivizáció kapcsán, már mélyebb vizsgálatot igényel.

A kor és annak médiája

 Ha felidézzük, hogy a Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) a hatalomátvétel után totális és ellenőrizhetetlen hatalom kiépítésére törekedett, illetve hogy hozzáfogtak az állam és a társadalom egészének átformálásához (vö. Kováč 2007, 262–267), akkor ebből az egyszerű tételből is könnyen leszűrhetjük, milyen szerepet szántak a sajtónak. Csehszlovákia a sztálini hatalom szatellitje lett és gyakorlatilag elvesztette szuverenitását (Kováč 2007, 266). Összességében elmondható, hogy az ország egy szigorú hatalmi hierarchiát jelentő erőtérbe, valamint a kezdeti időszakát élő ún. kétpólusú világba csöppent. Maga a kollektivizáció több mint egy évtizednyi, rendkívül bonyolult folyamat volt (vö. Demo 2001, 203–222), amelynek közvetlen eredményei egészen a rendszerváltásig meghatározták a csehszlovákiai agráriumot. Ez az egészen 1989-ig terjedő időszak Szlovákia mai területének gazdaság- és társadalomtörténete szempontjából mind jelentőségben, mind következményeiben leginkább a vidék Mária Terézia és II. József uralkodása alatt végbevitt „forradalmi átalakításához” hasonlítható (Demo 2001, 203).

A kor sajtójának világos szerepet szánt a CSKP, amely egyebek között a politikai üzenetek folyamatos áramoltatására (propaganda) és a lakosság megnyerésére (agitáció) irányult egyfajta „top-down” folyamatként (vö. Macourková 2013), s a csehszlovákiai magyarokkal szembeni enyhülést követően ez a szándék hozta létre az Új Szót is (vö. Popély 2006). Összességében nyilvánvaló, hogy az Új Szó korabeli munkatársaitól és Lőrincz Gyula főszerkesztőtől a politikai erőtér tudatában nem lehet számonkérni a realisztikus, empirikus adatokkal dús szociografikus riportokat. Az államhatalom akkori óvatosságára jellemző volt egyfajta szüntelen „egyensúlyozás”, amely esetében a szövegekbe az „összetevők”, köztük a realista elemek, csak megfelelő arányban kerülhettek bele. Már pusztán ez a körülmény nagyban és eleve szűkíti a primőr néprajzi forrásanyag körét, s gyakran arra kényszerül a kutató szem, hogy fragmentumokból, áttételekből és hiányokból építkezzen. „Ma az újságírónak elsősorban az a feladata, hogy egyenesen a dolgozóhoz forduljon és ott a helyszínen, munka közben megkérdje tőle, hogy van megelégedve a munkájával és miként halad előre vele” – hangzik az egyik termelési riport felvezetője,[2] de a harsányan deklarált irányelvben rejlő nyitottság nyilvánvalóan hamis, hiszen az elemző olvasásból meglátszik, a cikkek egytől egyig a CSKP politikáját hivatottak igazolni, nem pedig a helyi életvilágok mennél realisztikusabb megjelenítésére törekedtek.

A regionális fókusz kapcsán a teljesebb sajtó- és politikatörténeti kép miatt meg kell jegyezni, hogy a pártállam helyi és országos lefedettségű médiumai mindnyájan sajátosan „hangolt” szerkesztéspolitikával bírtak. Monika Dobrovolná például meggyőzően bizonyította a Vesnické noviny Chotěbořska lap elemzésén keresztül a helybeli falusi lakosságra szabott szerkesztéspolitika meglétét (Dobrovolná 2013). Természetesen az Új Szó esetében is nyilvánvaló, hogy a CSKP sajátos „küldetéssel” alapította meg (vö. Popély 2006), ahogyan később, 1949 márciusában a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületét (Csemadok) is (vö. Varga 2006).

Előre hangsúlyoznánk, hogy feltételezésünk szerint a magyar nyelven írt szövegek s a Dél-Szlovákiára összpontosító fókusz mellett a háttérben a pártállami doktrínával ötvözve a valós szociológiai és demográfiai jellemző vonások is szerepet játszottak az újság tartalmának alakításában. Az Új Szó szerkesztéspolitikájának megértéséhez ugyanis – mint azt látni fogjuk – előzetesen mindenképpen szólni kell az 1950-es népszámlálás adatairól: a gazdaságilag aktív lakosságon belül rendkívül beszédes az egyes etnikai csoportok megoszlása az egyes ágazatok között (Sokolová 1987, 40). Míg a magyarok 57,2%-kal messze felülreprezentáltak a mezőgazdaságban (amelyhez még az erdészet és a halászat tartozik), addig az ukránok és oroszok (értelemszerűen ide kell érteni a ruszinokat is) 43,2, a szlovákok 34,5, a németek 19,1, a csehek 17,2, végül a lengyelek 15,9%-a jelenik meg ebben a szektorban. Ugyan a magyarok 31,5%-a dolgozott az termelő-, kézműves- és építőipar területén, ezzel az aránnyal csupán az ukránokat/oroszokat előzték meg, a közlekedés/kereskedelem/szolgáltatások és egyéb csoportjában pedig egyenesen az utolsók 11,3%-kal.

Az Új Szó 1948. és 1949. évfolyamainak üzenetei és társadalomképe

Az Új Szó hetilapként való működése során egy lapszámot sem találunk, amely valamilyen módon ne foglalkozna mezőgazdasági témákkal, s a napilappá való átalakulás után is csak kivételes esetekben, havi pár alkalommal fordult elő, hogy ez a tematika kimaradt az újság lapjairól (a legelső példa az 1949. május 7-i lapszám) – nem szükséges tehát különösebben bizonygatni, hogy az agráriumhoz fűződő tematika döntő jelentőségű volt a lapban.

A kollektivizáció előzményeit és első időszakát tematizáló helyi és agitatív jellegű riportok nem azonnal jelennek meg nagyobb terjedelemben, noha már a legelső lapszámban is olvashatunk igencsak expresszív címekkel ellátott rövidebb híradásokat a készülő folyamatról. Ez egyfelől a tornaljai járási pártértekezletről szóló tárgyilagos beszámolóra,[3] másrészt pedig a legelső csehszlovákiai szocialista szövetkezet létrejöttére, a nagytőreire vonatkozik, amelyben a cím gyanánt szolgáló Mihail Solohov-idézet mellett a magyar történelemből vett párhuzamok segítségével a pártállami ideológián túlmutató – de természetesen az abba beleillesztett – képzettársításként Dózsa népeként hivatkozik a helyi lakosokra:[4]

Dózsa György népe saját kezébe vette sorsa irányítását és ezt jól csinálja, hogy az illetékes hatóságok felfigyelve eddigi eredményeikre messzemenően támogatják a saját traktor és nagyobb összegű kölcsön megszavazásában (cca. 400.000 Kčs a szarvasmarha állomány beszerzésére).

Hja! Ősi földön új barázdát szánt az eke!

A riportjelleg az első hónapokban javarészt hiányzik az újságlapokról, ráadásul az első kísérletek egyike is gyakorlatilag kudarcba fulladt.[5] A lap munkatársai Dunaszerdahelyre utaztak, ahonnan tudósítani szerettek volna a termelési szerződést aláíró gazdák köréből. Az esemény Július Ďuriš jelenlétében zajlott, azonban az újságírók lekésték az eseményt, mivel a földművelésügyi miniszter „[…] koránkelő, és azt, amit vasárnap délután kellett volna elvégezni, már vasárnap délelőtt lebonyolította, és így lekéstük a dunajská-stredai szerződések ünnepélyes aláírását.” A mintaszerű és példaadó rohammunkát végző miniszter alakjának propagandisztikus kidomborítása világosan jelzi az 1949 későbbi hónapjaiban megnyilvánuló szerkesztői törekvések irányultságát, ami a szocialista munkakultusz követelményeinek bemutatását illeti.

Az első, valóban nagyriportnak nevezhető cikkek a tavaszi időszakban, inkább annak végén jelennek meg, majd a kora nyári időszakban válnak általánossá. Utóbbiak közé tartozik a diószegi borsószedésről szóló termelési riport,[6] amelynél három képen maguk az alanyok is megjelennek. A konkrét, magyar nemzetiségű emberek ekkorra szerepelnek rendszeresebben és nagyobb számban az újságlapokon, az első hónapok mezőgazdaságra és falvakra vonatkozó szövegeinek többsége leginkább az állami törekvéseket közvetíti az olvasók számára.

Csak az ipari munkásságra vonatkozó intézkedések kevésbé jelennek meg az agrárpolitikához képest (noha ezek az írások is rendszeresen szerepelnek a lapban). Ez minden bizonnyal összefügghet a csehszlovákiai magyarság már idézett ágazati tagolódásával, vagyis azzal, hogy az ipari termelés kevésbé, míg a mezőgazdasági tevékenység dominánsan jellemezte a nemzetiségi csoportot – tehát az Új Szó és a pártállami érdek tisztában volt a célcsoport szociológiai jellemzőivel, s ehhez képest alakíthatta ki a médiumon keresztül eljuttatandó üzeneteket.

Az edukatív jelleg érdekes módon nem pusztán a terméshozam szántóföldi növelésére, új technológiák elsajátítására s a régiek meghaladására vonatkozik. Az alábbi példa jól mutatja, hogy a törekvés az állattenyésztés kapcsán a legelőkre és rétekre is kiterjedt. A cikkben technokrata vezetés („népi agronómok”) s az „interetnikus” burkolt kompetitív tervgazdasági viszonyok is megmutatkoznak. Mint máskor, úgy ebben az esetben sem derül ki az „uralkodó osztályoknak” tulajdonított mulasztások pontos leírása, noha mind a település-, mind a gazdálkodáskutatás szempontjából lényeges mozzanatot sejthetünk a szántóföld és a rétek/legelők között éreztetett ellentét között – amellett, hogy a cikkben a hasonló munka tette a magyar dolgozókat a szlovákokkal egyenrangú állampolgárokká.

A szlovenszkói legelők és rétek mostani állapota nem ad dicséretre okot. Az elmúlt rendszer uralkodóosztályának az volt a célja, hogy a földből minél nagyobb hasznot húzzon ki. Ezért a szántóföldekre fordították a legnagyobb gondot, ami a legnagyobb hasznot hajtotta. Ezzel ellentétben a rétekkel nem sokat törődtek, mert kevés jövedelmet nyújtottak, ezért azokat nem is javították, nem trágyázták s így termőképességük állandóan csökkent.

[…]

Április első hetében egész Szlovenszkó területén a legelők és rétek rendbehozására irányuló akciót bonyolítanak le, melyet az egyes falvakban a helyi népi agronómok irányítanak — a falusi lakosság minden rétegének bekapcsolásával.

A mezőket, réteket egyengetik, a bokrokat, gyökereket kiássák, a köveket összegyűjtik s a mélységek feltöltésére használják fel. Az öntözőcsatornákat kitisztítják, a forrásokat és medreket kiigazítják, a legelőket megboronálják, az avart eltávolítják és komposzt-telepeket állítanak fel a hathatós trágyázás előkészítésére. Herefűkeverék hozzáadásával pedig műtrágyát szórnak szét.

Ez a munka nagy lehetőséget ad a magyar földműveseknek, hogy bebizonyítsák odaadásukat, együttérzésüket a szlovák dolgozókkal és tanújelét adhassák, hogy a népi demokrácia építésében, mely minden dolgozónak a szabad fejlődést és a jólétet biztosítja, szívvel-lélekkel részt vesznek.[7]

Egy-egy falu- vagy városhatár esete elláthat bennünket némi településnéprajzi adalékkal is, amelyre jó példa a gútai tagosítások esete,[8] ahol a határban szétszórt birtokrészeket tagosították még a kollektivizáció beindulása előtt. Ebben az esetben a cikkek felhasználhatóak egy-egy szűkebb térség településnéprajzi vizsgálatához is (vö. Angyal 2012).

A helyi térbeliségen túlmenően az 1949-es aratási szezon folyamán az Új Szóban meglehetősen világos kontúrokkal rajzolódott ki a szlovákiai magyar nyelvterületre irányuló regionális fókusz. Több esetben címoldalon, vezető anyagként számoltak be az aratás állásáról Dél-Szlovákiában, amely természetesen munkaversenyként zajlott, amely a propaganda szerint a Komáromi járásból indult el.[9] A beszámolók szerint a földműveseknek „kéz a kézben” segítettek az önkéntes brigádok, a községek egyenesen „túlteljesítési terveket szőttek”, és nem kevesebb, mint 60%-kal szerették volna megrövidíteni a munkák idejét. Mindezt a vonatkozó cikkekben „aratási csodának” vagy „csatának” nevezik, amelyet természetesen sikeresen is abszolválnak a dolgozók tömegei…

Az aratási szezon során gyakorta tematikus képek jelennek meg a címoldalon, amelyek alatt nem hosszú cikk, hanem csupán képaláírás szerepel, vagy esetleg motivációnak szánt rövid beszámoló. Erre példa a július 14-i címlap, ahol a szöveg szerint „Patócs Lajos és Szél Sándor traktoristák és gépkezelők is elindultak a dunaszerdahelyi gépállomásról, hogy a padányi állami birtokok gabonáját learassák”.[10] A két férfinak nyilvánvalóan reprezentációs szerepet szántak a szerkesztők, ugyanis nemcsak nekik, hanem a „déli járásokban” dolgozó más dolgozóknak is „tiszta szívből jó munkát és sok sikert kívánnak”.

Az állampárt ideológiája és társadalompolitikája reprezentálásának törekvéséhez tartozott a cseh és szlovák kormánytagok és pártvezetők magyar lakosokkal való találkozóiról szóló beszámolók, amelyek lényegében konkrét példákkal igyekezték alátámasztani azt a hivatalos állami doktrínát, miszerint a nemzeti/etnikai ellentétek, valamint a magyar kisebbség másodrendű állampolgárokként való kezelése a kommunista érában már a múlté.[11] Ennek egyik csúcspontjának számított a zsélyi Jekkel Sándor találkozása a Szlovákiában tartózkodó Klement Gottwald elnökkel, ugyanakkor az erről szóló beszámoló legalább annyira „steril”, mintha valamelyik diplomáciai találkozóról szóló híradás volna.[12] Akadnak példák a párt prominens magyar képviselőinek szerepeltetéseire is. Noha az ő szerepük nem annyira hangsúlyos, mint bármelyik magasrangú vezető üzeneteinek a közvetítése, néha előfordulnak olyan meglepően személyes hangvételű írások is, mint amilyen Egri Viktor szépirodalmi igényességgel vegyített propagandisztikus szövege Szilicéről.[13] Fontos mozzanatnak tartjuk, hogy a falu neve csak a cikk legvégén hangzik el, s az olvasó egészen addig nem lehet biztos abban, hogy pontosan mely „mintatelepülésről” van szó, Egri számára a lényeg ugyanis a szocialista modellnek való megfelelésben található, amellyel kapcsolatban nem más, mint Fábry István[14] alakját emeli ki:

Ez a falu a „Fábry Pista” faluja, az ő nevelése. Még az első republika idején gyalogszerrel, olykor kerékpáron vagy százszor kapaszkodott fel ide, hogy elhozza ebbe, az élet nehéz igáját húzó, keményen küzdő faluba a haladásgyújtó eszméjét, a szocializmus örök igazságait.

Ugyancsak a nyilvánvaló törekvések közé tartozik – amit a Fábry István szilicei működésére való utalás is jól mutat – a csehszlovákiai magyar résztársadalom „edukálása” és „meggyőzése” is a modern mezőgazdasági technika és a szövetkezetesítés hasznáról. E téren gyakorta találkozhatunk a szovjet-blokkon belüli jó példák emlegetésével is. A magyarországi Varjas mintagazdasága, valamint különféle román és szovjet eset említése kapcsán hangzik el: „A mintagazdaságok tanítják, nevelik a falvak népét és saját példájukkal mutatják meg a tervszerű mezőgazdálkodás óriási előnyeit.” Talán ebből az idézetben rajzolódik ki a leglátványosabban az a hierarchikus etatista modell, amely a szövetkezeteknek (mintagazdaságoknak) alárendeli a mezőgazdaságból élő társadalmi réteget.

Ezen túlmenően a vizsgált lapszámokban tucatszámra olvashatunk olyan gazdálkodási „tippeket”, amely a cikkek szerint újnak számítanak, s fölülmúlják a kommunista éra előtti technológiát. Ezek a cikkek néha szakspecifikusak és technikai jellegűek, máskor viszont erőteljesen vegyülnek az ideológiai szempontokkal,[15] és világos, hogy az általános állami irányelvek vetületeiről volt szó, amelyhez elegendő elidőzni Gustáv Husáknak a IX. pártkongresszuson elmondott beszédénél. A teljes 1949-es évfolyamot tekintve talán ez a gondolatmenet vonja meg a legélesebb és leglátványosabb a határt a múlt és a jelen gazdálkodási technikái között, amely nyilvánvalóan semmilyen módon nem pártolja a népi gazdálkodás esetleges formáinak továbbélését:

A szlovák földműves ma már nem az a „hangya, aki barázdától-barázdáig nem lát”, mint ahogy azt a multunkról írta az író. Azon gondolkodik, hogyan használhatná fel a tudományt és a technika eszközeit munkájának egyszerűsítésére, megkönnyítésére és megjavítására, hogyan tudná biztosítani a föld nagyobb hozamát. […]

A mi parasztunk úgy gazdálkodott, ahogy arra apja megtanította vagy ahogyan azt a szomszédtól látta. Ma szolgálatára áll az egész tudomány, a modern technika, egész államunk, népi demokratikus berendezésünk segít neki.[16]

Az első hónapok után egyre többször előfordult, hogy egy oldalon több olyan cikk is feltűnik, amely a mezőgazdasággal és a helyi, falusi életvilágokkal foglalkozik, ám a bőség nem feltétlenül lát el minket például társadalomnéprajzi vagy mikrotörténeti adalékokkal. Erre az egyik legbeszédesebb példát a május 19-i lapszám 4. oldala szolgáltatja, amelynek kis híján az egész felülete agrártémákkal foglalkozik összesen öt cikkben.[17] A tematika ugyan rendkívül gazdag, de vetülete annyira általános, hogy sem területileg, sem etnikailag nem vonatkoztatható a magyar nyelvterületre. Tegyük azonban hozzá, hogy egy más fókusszal bíró (például az egyes reformlépések mediális megjelenésének mikéntjére irányuló) kutatás számára ezek is hasznos szövegeknek minősülhetnek. Ugyanakkor nem sokkal e lapszám után, a május 26-aitól számíthatjuk egy de facto mezőgazdasági rovat megjelenését, amely aztán heti rendszerességgel szerepelt a hasábokon. Első alkalommal mindjárt egy tendenciózus vágfarkasdi riporttal jelent meg, amely az EFSz-be való „lelkes” beiratkozásról szól a párt képviselőinek jelenlétében egy „mj” monogramú szerzőtől.[18]

Egy-egy riport szociográfiai és szociális jellege meglehetősen szegényes. Ezek is a jól ismert „régi és új világ” ellentétpár függvényei maradnak, ahogyan azt a P-i által jegyzett ligetfalusi riport is mutatja. A szövegben idős, beteg, korábban bérmunkából élő személyek helyzete kerül bemutatásra.[19] Az írás szemléltető jellege az általános népbiztosítás népszerűsítésén túl („Bizony, az elhagyott öregek élete keserves, de mégis könnyebb így elviselni sorsukat, ha az állam gondoskodik róluk is.”) leginkább abban mutatkozik meg, hogy a cikkíró sajnálkozva veszi tudomásul, hogy a 82 éves Veres Júlia és a 71 éves Takács Mária nem gyógyíttatják magukat úgy, ahogyan a sokkal vidámabbnak és tudatosabbnak lefestett 87 éves Laca János.

1949 nyarától mind gyakoribbá válnak azok a faluriportok, amelyeknek gyakran egy egész oldalra rúgó terjedelmében többféle információ van elhintve a társadalmi viszonyokról, noha általában ezek is a pártállami doktrínán átszűrődve jelennek meg. E cikkek közül említsük meg Szabó Béla szilicei,[20] valamint Petrőci Bálint szímői életképét,[21] amelyek tendenciózusságuk ellenére mégis szolgálnak némi bensőségességgel a helyi életről.

A korabeli sajtó jól látható módon elsősorban passzív és aktív csoportokra osztja fel a „szocialista fejlődést” akadályozó személyeket. Az első csoportot az újításokat nem értő, s ezért önkéntelenül is „akadékoskodó” emberek képviselik, azonban az ő szerepük nem a szövetkezetek alapítása körüli problémák, hanem más állami intézkedések kapcsán merül fel. Az alábbi cikkrészletben érdemes megfigyelni az újságíró agitációs szerepkörét is:

Miközben szóba elegyedünk a mázsálókkal, akik panaszkodnak, hogy a földmunkáért még mindig nem fizetnek annyit, mint a gyári munkáért, holott a földeken a munka jóval sürgősebb és jóval nehezebb is, mint a gyári munkánál. Erre mi válaszul hivatkozunk a kollektív szerződésre, aminek betartása nagy előnyöket biztosít a földmunkás számára. A mázsálók erre azt felelik, hogy a kollektív szerződés nagyon bonyolult és azt bizony olvasni és tanulmányozni kell. Jobban szeretnék, ha kurtábban lenne megírva, hogy az ember ne törje rajta sokat a fejét.

Mosolyogva közöljük velük, hogy eddig még senkinek sem ártott meg egy kis olvasás vagy tanulmányozás. A kollektív szerződésnél közös érdekről van szó és eljött végre annak az ideje, hogy a földmunkás is művelődjék. A népi demokrácia sosem volt egyoldalú: ha a diákok tanulmányaik mellett elvégezhetik a mezei munkát, akkor a földmunkások munkájuk mellett olvashatnak, tanulhatnak egy keveset.[22]

A szövetkezetekről szóló narratíva egyik leghangsúlyosabb eleme az aktív ellenállók tendenciózusan lefestett csoportja, pontosabban a „kulák”, vagy másik leggyakoribb nevén a „zsírosparaszt” alakja. Gyakorlatilag ez volt a kollektivizációs propaganda egyik legmarkánsabb eleme annak lefolyása során, több mint egy évtizeden keresztül (vö. Hlavová 2010). A csoport- és osztályhatárok felrajzolása, illetve repetitív emlegetése jól kitapinthatóan arra volt hivatott, hogy a kis- és közgazdai réteget megnyerje a kollektivizálás ügyének, valamint ezáltal került kihangsúlyozásra az állam részéről, hogy a rendszer a „kisemberért” van. A kulák a szövetkezeti keretek között is mesterkedő, a kisparasztot megkárosító veszélyes elemként jelenik meg, így például Gömörpanyit kapcsán valóságos „oknyomozó” jellegű cikket olvashatunk arról, ahogyan két ember „üzelmeinek” eredményeként eladták a központi szövetkezeti tanácstól kapott traktort egy pelsőci géptulajdonosnak, amiért végül rendőrségi eljárás indult ellenük.[23]

Egy másik szemléletes cikk, amelynek ráadásul a szerzőjét is ismerjük Kugler János személyében, iskolapéldája az ígért előnyökkel és az „ellenséges” erőkkel való kampányolásnak.[24] Miután leírta a szövetkezetek működésének szabályait, illetve megemlíti, hogy a „népszerűsítő” helyben tartott értekezletek magyarul zajlanak majd, elkezdi felsorolni az EFSz-k előnyeit, megszólítva a kis- és középgazdákat. Az „előnyök” között első helyen a gépesítés jelentőségét és a munkateher csökkenését említi meg. Második érvként azt ecseteli, hogy „[…] a szövetkezet minden tagja jelen lesz, amikor megállapítják, hogy mit kell termelni a gazdáknak és mennyit kell beszolgáltatniok. Hiszen a legtöbb panasz éppen azért hangzik el, hogy nem megfelelően vetik ki a beszolgáltatandó mezőgazdasági termékek mennyiségét.” Harmadik helyen a sertéshizlaldák és a tyúkfarmok szerepét említi, amelyekkel ugyancsak könnyebb lesz teljesíteni a beszolgáltatási kötelezettségeket. Negyedikként „az úrbéri és egyéb legelők” kapcsán leírja, hogy azok a szövetkezetek tagjainak rendelkezésére fognak állni, ami főleg a legelő szűkében szenvedő településeken jelent gondokat. Végezetül hangsúlyozzák, hogy anyagiakban a betagosodáskor mindössze 100, illetve 500 koronás részjegyeket fognak jegyezni a tagoknak. Figyelemre méltó, ahogy az előnyök felsorolásának hatásosságát csoport-, valamint tulajdonképpen osztályhatárok megvonásával kívánja fokozni a szerző, úgy, hogy az intézkedéseket elfogadva kollektív alanyiságot és tudatosságot tulajdonít a megszólított gazdarétegnek:

Lesznek olyanok, akiknek nem fog tetszeni az Egységes Földművesszövetkezetek létesítése: a kulákoknak és a volt földbirtokosoknak.

A kulákok, azaz a nagygazdák, nem fogják jó szemmel nézni, hogy a kis- és középgazdák már nem szorulnak az ő segítségükre, mert nélkülük jobban és olcsóbban felszánthatják földjeiket a szövetkezetek traktoraival és beszerezhetik mindazt, amire szükségük lesz.

De a kis- és középgazdák felismerik, hogy az egységes szövetkezetek csak az ő érdekeiket szolgálják és a kolhóz meséje hazug, mert a szövetkezetek nem változtatnak az eddigi gazdálkodási rendszeren s csupán azt célozzák, hogy a dolgozó földművesek könnyebben és eredményesebben műveljék meg földjeiket, a beszolgáltatás igazságos legyen és ne nyújtson előnyöket egyeseknek a többiek rovására.

A párttörténet, valamint a kollektív élménynek minősített munkás- és parasztmozgalmak emlékei is vissza-visszatérnek időnként. A két társadalmi osztály közelsége az olyan visszaemlékezésekben is megjelenik, mint amilyen Major István cikke a nemeskosúti sortűzről.[25]

A csendőrsortűz nyilván azért dördült el, hogy megrémítse a föld rabjait, az éhbéren tengődő földmunkásokat, hogy egyszer s mindenkorra elvegye kedvüket a nagyobb falat kenyérért és egyéb jogos követelésekért folyó harctól. De figyelmeztetés akart ez lenni az ipari proletáriátus felé is. Az egyre növekvő gazdasági válság következtében az ipari dolgozók százezrei lettek munkanélküliekké, s nem egyszer hatalmas éhségtüntetések zajlottak le a városok és falvak utcáin.

Az osztálykülönbségek középpontba való állításával minden alkalommal neutralizálni próbálják az etnikai határokat. „A kis- és törpeparasztok álláspontja egyforma, legyen az magyar, legyen az szlovák” – mondja például egy gútai párttag a szövetkezetesítés által okozott gondokról.[26] Egy hegyétei helyszíni riport alkalmával pedig a legnagyobb egyetértés mutatkozik a szlovák és magyar nemzetiségű állampolgárok között, amikor Holy Lajos – „akin már meglátszik a szocialista világ öntudatosságot ébresztő hatása” – családjával egy magyarországi származású, Krajčirík nevű szlovák gazda földjét aratja:

Monorból jöttem, ahová szüleim negyven évvel ezelőtt költöztek le s most, a felszabadulás után, hogy a csehszlovák és a magyar kormány módot adtak a szlovákok visszatelepülésére. visszajöttem szülőföldemre. Már közel két esztendeje lakom itt Hegyéte községben és megállapíthatom, hogy a visszatelepült szlovák nép egyetértésben él a hegyétei magyarokkal. Jóban vagyunk és megértjük egymást.

– Úgy, úgy, igaza van Krajčiríknak – bólogat Holyné, majd hozzáteszi: Ha megbecsüli az egyik a másikát, akkor nem lesz vita, veszekedés, pörlekedés. Ha az egyik dolgozó ember megbecsüli a másik dolgát is, úgy elmúlnak majd a viszálykodások.

Mindnyájan bólogatnak, Holy is, fia is igazolják, hogy Hegyétén a falu dolgozói között nincs viszály. A különböző nemzetiségű lakosság megindult azon az úton, amely elfeledteti az évtizedeken át az életet és a viszonyokat megmérgező nemzetiségi torzsalkodást.[27]

Az általában szigorú osztályszempontok szerint megírt szövegekben szlovákok és magyarok között nincs különbség akkor sem, ha a kollektivizálás akadályoztatásáról van szó akár aktív, akár passzív módon:

Táncos István dolgos keze összeszorul és akadozva törnek elő belőle a szavak. Már az első pillanatban látszik, hogy Gútán a szövetkezeti kérdés terén nehézségek mutatkoznak.

– Hát a szövetkezet kérdése bizony még csak vajúdik. A nagygazdák, a zsírosparasztjaink, akár magyar az, akár szlovák, mindent elkövet, hogy zsákutcába juttassa a kis és középparasztságnak ezt a nagy óhaját. Pedig az apróbb parasztok már nagy türelmetlenséggel várják az egységes földműves szövetkezet tényleges megvalósulását. Az előkészítő bizottság már megalakult, de azt olyan ügyesen eszkábálták össze, hogy a kisember alig jut ottan szóhoz. Az emberben felötlik a kérdés: nem értették talán meg Klement Gottwald tanítását?[28]

A kollektivizálási programot csak lassan, egyre fokozottabban „adagolták” az állampolgároknak (vö. Macourková 2013), s egészen szembetűnő dél-szlovákiai „mintapéldákra” is bukkanhatunk az újságlapokon. Mindenképpen érdemes a kiemelésre a Nagymegyer környéki állattenyésztő telepekről szóló cikk.[29] A szövegben az egyes szám első személyben író, de névtelen szerző javarészt egyszerűen leírja a tenyészetek alapvető jellemzőit, azonban két alkalommal szóhoz juttatja az alkalmazottakat is. Az izsáppusztai sertéstenyészetnél az alkalmazotti státuszban dolgozó Csanaki Imrével – aki „egy kedves, jóságos és tapasztalt gazda benyomását kelti” – való találkozásáról ekképp ír:

Imre bácsi oly büszkén mutatja az anyamalacot, mintha a sajátja lenne. Megkérdezzük tőle, vájjon szívesen végzi-e itt a munkáját? Csodálkozva néz rám, mintha meg lenne lepve, majd a következőket válaszolja: – Hát hogyne! Olyan szívesen dolgozom itt, mintha a sajátom lenne.

Egy másik telepen az üzemi pártszervezet elnöke, Kiss János szólal meg a cikkben:

Úgy dolgozunk, mint a sajátunkban és megteszünk mindent, hogy minél jobb minőségben minél többet termeljünk. Az a javító tervünk, hogy a dohányból sokkal nagyobb mennyiségben vonjuk ki a nedvességet mint eddig, így az nem barnul meg annyira, ezáltal minőségre és fajra is jobb lesz.

Nem lehet nem észrevenni a „mintha sajátja lenne” szófordulat jelentőségét, amely fontos argumentum mind a három a három – a cikkíró és a telepi alkalmazottak – szövegében, ami nyilvánvalóan ellenpontozza az akkori gazdamentalitás magántulajdonhoz való ragaszkodását, valamint annak értelmét. Ezzel szoros összefüggésben van a sertéstelepek „láthatóan” hatékony, többek között a technikai és eljárásbeli újításoknak köszönhető működése. Számtalan cikkből említhetünk még hasonló párhuzamokat, amelyek ugyanazt a hol nyíltan kimondott, hol sejtetett, de mindig nyilvánvaló tételt árnyalják – vagyis azt, hogy a magántulajdon, a családi munkaszervezet és az „eddigi” gazdálkodási technikák nem kielégítőek, s a jövőt a kollektív tulajdon és munka, valamint az új, gépesített és tudományos alapú gazdálkodás jelenti. A propagandisztikus eljárásoknak köszönhetően ezek repetitív, agitatív és következetes jellege sosem, egy szöveg erejéig sem hagy alább, s gyakorlatilag ez az egyik fő oka annak, hogy az adott időszak mindennapi valóságának (amely tulajdonképpen maga a megváltoztatni és meghaladni kívánt realitás!) újságbeli megjelenése szükségtelen, mi több, az adott szerkesztéspolitika fényében valószínűleg károsnak és veszélyesnek is gondolhatták ennek esetleges lehetőségét. Ugyanakkor, ha a „mintha sajátja lenne” szófordulat ennyire tendenciózus, három különböző alany általi alkalmazása egyúttal afelől is kétséget ébreszt, hogy a két riportalany részéről egyáltalán elhangzott-e az, amit a cikk nekik tulajdonít.

Az első lapszámtól kezdve markáns külpolitikai vonása is volt az Új Szónak, amely kapcsán – a kétpólusú világ keretében – a kapitalista világ dekandenciáját, a kommunisták azokon belüli küzdelmét, valamint a szovjet tábor erejét emelik ki a cikkek. A mi témánk ugyan regionális jellegű, de nemzetközi politikai erőviszonyok ilyen téren a csehszlovákiai magyarság helyzetét is meghatározták, így azt is, hogy miként jelent meg a mezőgazdasági tematika a külpolitikai cikkek sorában. Egy alkalommal egészen nyilvánvalóan egy oldalon belül ütköztetik a szovjet agrárium gépesítettségének magas fokát az amerikaiak elmaradottságával,[30] egy másik szövegben pedig az Amerikai Egyesült Államok kisparasztjainak és mezőgazdasági munkásainak kilátástalan helyzetére hívják fel a figyelmet.[31] Utóbbi jelenséget – természetesen az ipari munkásság helyzetének bemutatása után – folyamatosan, országról országra kiemelik mind Nyugat-Európában, mind a tengerentúlon.

Ha nem is gyakori mértékben, de az Új Szó 1949-es lapjain „zsánerképek” is megelevenednek, amelyek a pártdirektíva szigorú „elvárásai” következtében meglehetősen plasztikusak, ugyanakkor egyfajta „szocialista/kommunista idillt” hivatottak közvetíteni az olvasó felé. Erre a törekvésre is alkalmazható a Dušan Kováč által „pszeudoromantikus pátosznak” nevezett jelenség (vö. Kováč 2007, 266), amely az ő összefoglalásában főleg a fiatal generációk megnyerésére irányuló pártállami igyekezetben volt tetten érhető. Egy bizonyos T. M. például pontosan ilyen képet fest a lévai piacról 1949 májusában.[32] A cikk az egyébként élénk színekkel operáló szöveg szerint személyes helyszíni szemle alapján készült, ennek ellenére hiányoznak belőle az egyes riportalanyok, noha a szöveg tanúsága szerint a szerző beszélgetett az árusokkal. A cikk a Léva környéki árusok által kínált termékek gazdagságát és változatosságát hangsúlyozza, ami a napilap össztartalmának tükrében nyilván azt az üzenetet hordozza, hogy az új rendszerben könnyebben boldogulnak a kisemberek, akik – mint ez konkrétan el is hangzik – a beszolgáltatás után megmaradt fölöslegükből jönnek el árulni a piacra, s a keltetőgépek futó megemlítésével a modern technika jelentősége is felbukkan egy pillanatra. Egyedül az árszabás kapcsán érezhető némi kritikai íz a cikkben, de ezzel kapcsolatban a szerző optimista, mivel a kínálat bővülése szerinte csökkenteni fogja az árakat is:

[…] élő baromfit kínálnak nagy buzgalommal a falusiak. Tyúkok, amelyek kikeltették az új nemzedéket és ezzel jócskán is eleget tettek anyai kötelességüknek; libák, nyulak, sőt kis kecskék is várják új gazdájukat. Sok a kis liba, kacsa és alig pár napos csirke, amelyeket ily kegyetlenül szakítanak el anyjuktól – de nincs kizárva, hogy a költőgép keltette őket életre. Tisztított hízott libák fekszenek az asztalon, szép kövér hájukkal kívánatosan várják a vevőket.

Megvásárlásukhoz azonban tényleg „nagy tőke” kell! De számoltak ezzel, hogy a laposabb erszényűeknek is jusson némi kóstoló, libarészek és gyönyörű libamájak alakjában. A baromfipiac legvonzóbb jelenségei a rántanivaló, fiatal csirkék, azonban még nagyon rátartiak, nagyon kevés embernek elérhetőek. Érdeklődésünkre elmondják a piaci árusítók, hogy a bulgár kertészeken kívül csupa termelő kínálja portékáját, kik kontingensüket már leadták és feleslegüket hozzák eladásra.

Nem hiányoznak a megszokott vásári kikiáltók, akik hangszálaikat nem kímélvén, nagy lármával kínálják csoda tisztítószerüket és új találmányú stoppolótűjüket.

A lévai piac figyelője azzal a kellemes érzéssel távozik, hogy a háziasszonynak már nem okoz különösebb gondot a tavaszi ebéd összeállítása, csak a pénzét kell nagyon észszerűen beosztania. Azonban az árak napról napra lemorzsolódnak, ha a kínálat így emelkedik.

A falusiak jó vásárt csinálhattak, mert mind a szabad, mind a kötött árut tartalmazó üzletek zsúfolva vannak vevőkkel.

A jelzett „idill” egyes esetekben már-már karikatúraszerű életképeket szül, amelyekben mosolygó, vidám, éneklő falusiak tömegesen, önként és óriási energiával vetik bele magukat a munkaversenybe – különösen akkor, amikor már a tiszta szocialista életelveket hivatottak képviselni. Ezek a zsánerképek már hetekkel a nyári aratási munkák előtt megjelennek a különböző munkabrigádok magatartásának leírásakor:

Kora reggel szinte egyszerre élénkül meg a falu minden utcája. Kinyílnak a kis ajtók s mosolygós szemű lányok, férfiak és néha bizony még egy-egy fehéredő hajú, de fiatalosan mozgó nénikét is felfedezhetünk közöttük. Mindnyájan a községháza előtti térre igyekeznek. Ott állnak már a helyi Egységes Földműves Szövetkezet pótkocsijai, valamint a szomszédos állami birtok teherautói és traktorai. Minden óramű pontossággal történik. Az önkéntes brigádot szervező Ondrasik Péter, a KSČ helyi szervezetének elnöke számolják az érkezőket. A hosszú sorban álló kocsikaravánt pillanatok alatt ellepi a rohammunkások éneklő, vidám csoportja. De még állandóan jönnek. Zábrecky Lajos, az Egységes Földműves Szövetkezet traktoristája fejcsóválva nézi a pótkocsi rugózatát. Gyors számítást végez. A pótkocsin már 60 ember van.[33]

Míg az előző lévai példában az árucsere és a kereskedelem egy-egy vonásának helyi empirikus értéke is lehet (pl. a vásárlóerő egyenlőtlenségei, a piaci élet leírása, a bolgárkertészek említése stb.), addig az udvardi eset kapcsán ez már nincs így, mivel az teljességgel a pártállami propaganda iskolapéldájának minősül, s ezen túl legfeljebb a konkrétan megnevezett személyek (a brigádvezető és a traktorista) szerepeltetésének lehet némi helyi- és mikrotörténeti értéke.

Az idilli képek lefestésébe beletartozik a pártállam nemi emancipáció terén kifejtett tevékenységének bemutatása is. Ily módon az Új Szó rendszeresen foglalkozik az öntudatos és önálló fellépésű nők példáinak bemutatásával, ahogy ez például az alsószeli földműves nők „fanatikus” brigádmunkájáról szóló cikkben is szerepel: „Alig ültünk le. már ott voltak a szomszéd asszonyok és élénk vasárnap délutáni terefere kezdődött. Megtárgyalták a heti eseményeket, de a legfőbb és legszenzációsabb esemény, ami mindenkit a legjobban érdekelt, az önkéntes brigádmunka volt.”[34]

Záró megjegyzések

Az anyaggyűjtés során viszonylag gyorsan kialakult bennünk az a benyomás, hogy hozzávetőlegesen az első fél év átolvasása után már nem érheti nagy meglepetés az olvasót – vagyis az első évfolyam esetében több hónapnyi lapszámból már kirajzolódnak azok a szűk keretek, amelyekből meríteni lehet egy történeti néprajzi, vagy akár egy hely- vagy gazdaságtörténeti munka során. Ez nyilvánvalóan összefüggésben van a propagandajelleg „zárt” logikájával – még akkor is, ha a májusi IX. pártkongresszus után erősebbé válnak a szövetkezetesítést népszerűsítő hangok, ugyanis a szerkesztési elvek tartalmi lecsapódásán ez már nem sokat változtat.

Az első hónapok formálódó szerkesztéspolitikáját követően 1949 közepére már viszonylag letisztult modellel szembesülhetünk, amelyhez képest az év utolsó hónapjaiban már nem érhet újabb meglepetés minket. Feltételezhető, hogy a lap újságíróinak „bele kellett jönniük” a pártállam által óhajtott tartalmak létrehozásába, ugyanakkor az erre vonatkozó politikai szempontok már a lap indulásánál készen álltak, s 1949 során legfeljebb gyakorlati alkalmazásuk finomodott.

Mindemellett a fel-felvillanó társadalmi élet fragmentumai, legyenek bármennyire is a pártpropaganda függvényei, szolgálnak annyi információval mind a helyi, mind az állami szint szempontjából, hogy még egy olyan tendenciózus lapot is, mint az 1949-es Új Szó, érdemes legyen forrásként használni a korabeli népélet kutatásánál.

Irodalom

Angyal Béla (2012): Kisalföldi tanyák. Gúta és vonzáskörzetének településnéprajza. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ.

Demo, Milan szerk. (2001): Dejiny poľnohospodárstva na Slovensku. Nitra–Bratislava: Slovenská poľnohospodárska univerzita, Výskumný ústav pôdoznalectva a ochrany pôdy.

Dobrovolná, Monika (2013): Úloha propagandy na stránkách regionálního tisku v procesu kolektivizace půdy na Chotěbořsku. In Kolektivizace v Československu. Rokoský, Jaroslav–Svoboda, Libor eds. Praha: Ústav pro studium totalitních režimů. 151–160. p.

Hlavová, Viera (2010): Kulak – triedny nepriateľ. „Dedinský boháč” v kontexte kolektivizácie na Slovensku (1949-1960). Bratislava: VEDA.

Kováč, Dušan (2007): Dejiny Slovenska. Praha: Nakladatelství Lidové Noviny.

Macourková, Anna (2013): Naučíme lidi milovat nový socialistický život. Komunistická propaganda a agitace v období kolektivizace. In Kolektivizace v Československu. Rokoský, Jaroslav–Svoboda, Libor eds. Praha: Ústav pro studium totalitních režimů. 139–150. p.

Popély Árpád (2006): A Magyar Bizottság szerepvállalása az Új Szó és a Csemadok megalapításában. Fórum Társadalomtudományi Szemle 8/4, 83–105. p.

Sokolová, Gabriela a kol. (1987): Soudobé tendence vývoje národností v ČSSR. Praha: Academia.

Varga Sándor (2006): A Csemadok történetének rövid áttekintése. In Magyarok Szlovákiában. I. kötet. Összefoglaló jelentés (1989–2004). A rendszerváltástól az európai uniós csatlakozásig. Fazekas József, Hunčík Péter szerk. Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet, Lilium Aurum Könyvkiadó, 405–411. p.