Hipófa és homoktövis – A Hippophae rhamnoides magyar elnevezéseiről

A homoktövis az utóbbi időszakban keresett vitaminforrás, gyakran találkozhatunk ültetvé- nyeivel és a belőle készült termékekkel egyaránt. E közlemény célja növény további elneve- zéseinek ismertetése, melyek a homoktövis hazai jelenlétének korai szakaszát jellemezték.
A gyümölcs egész Eurázsiában a mérsékelt égövben, hordaléktalajokon fordul elő. (Gadó 1999, 274) Európában fő termőterületei a tengerpartokon és magashegységekben, patakok mentén (Alpok, Kárpátok), valamint főbb folyóvölgyekben (Duna, Dráva, Rajna, Brenta, Pia- ve) találhatóak. (Gadó és Kerényi-Nagy 2012, 238)
A homoktövis elnevezés a német ’Sanddorn’ tükörfordítása. Társneveiként a fűztövist, a hi- pófát és az ezüsttövist nevezi meg a növénytani szakirodalom. (Rácz 2010, 259)
A fűztövis neve nem a fűzfafélék nemzetségébe tartozást jelöli, hanem a fűzzel való külső hasonlóságra utal. (Hoffmann–Wagner 1902, 202) A homoktövis és a fűzfafélék fa- vagy cser- je termetűek egyaránt lehetnek: ez utóbbi a fánál alacsonyabb, elágazó szárral rendelkezik. Az ezüsttövis névben az ’ezüst’ előtag a hajtások szőrözöttségére utal. (Gadó és Kerényi-Nagy 2012, 236)

Diószegi Sámuel botanikus és Fazekas Mihály költő az 1807-ben megjelent Magyar fü- vészkönyvben, mely Linné botanikai rendszerében, magyarított nevekkel, elsőként ismertette a hazai növényvilágot, benge hipófa néven mutatják be. (Diószegi–Fazekas 1807, 540) Dió- szegi az 1813-as Orvosi Füvészkönyvben szintén ír róla; a ’hipófa’ nevet a latin eredetű („De- ákból lágyítódtak”) növénynevek között sorolja a szerző. (Diószegi 1813, 358)

A Hippophaë név Dioszkoridész Kr. u. I. századi görög orvostól, természettudóstól ered; ám a hippophaesz névvel ő egy másik tövises törpecserjét jelölt. 1753-ban Linné a Dioszko- ridésztől származó név latinosított alakjával írta le a homoktövis nemzetséget. (Gadó 1999,
269) Gadó György Pál és Kerényi-Nagy Viktor a növényt bemutató botanikai tanulmányukban felhívják a figyelmet, hogy a nemzetségnévnek semmi köze a görög hipposz (ló) kifejezéshez: a ’hipófa’ megnevezést névtorzításként említik. (Gadó és Kerényi-Nagy 2012, 236)

A 19. század folyamán gyakran a benge jelzővel fordul elő (benge hipófa, lóbenge). A 16. században a homoktövist több európai forrásban Rhamnus nemzetségnéven említik, a rham- noides nevet először a francia tudós, de Tournefourt használta 1703-ban. (Gadó és Keré- nyi-Nagy 2012, 236) A Magyar füvészkönyvben Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály a Rham- nus növénynemzetséget a magyar nyelvbe a benge kifejezéssel ültette át (Diószegi–Fazekas 1807, 178), a benge jelentése eszerint néhány szemből álló fürt, amely a nemzetségbe tartozó növények termésére utal. (Vörös 2008, 85)

Barra István 1841-es Növénytanában lóbengének nevezi a növényt (Barra 1841, 385), mivel az a varjútövisbengéhez (Rhamnus cathartica) hasonlít: erre utal a rhamnoides, azaz ’bengéhez (Rhamnus) hasonló’ utótag, a ’ló’ előtag pedig a Hippophaë fordítása. (Vörös 2008, 268)
Bugát Pál Természettudományi szóhalmaza hipófa néven említi (Bugát 1843, 189), benge hipófa az 1846-ban megjelent Ujdon-uj magyar szavak tárában. (Királyföldy 1846, 36)
A század folyamán a növénytan mellett más tudományágak is érdeklődési körükbe vonták a növényt, melyet leggyakrabban benge hipófa néven neveztek meg. Mint homokmegkötőként hasznosítható ültetvényt ismerteti kertészeti szakkönyvében Rudolf Witsch (Witsch 1809, 45) és említi hírlapcikk egyaránt. (Ploetz 1945, 89) Erdődi Adolf mérnök A futó homokról című 1867-es értekezésében így jellemzi:

A benge hipófa harangidomú, szép bokor, mely a legsülevényesebb homokkal is beéri; azt több ölnyi körben szétterjedő gyökérzetével erősen megfogja és számos gyöksarjat hajt. Sűrüen termő bogyóiból tartós sárga festéket készitenek; kemény fája különnemű apróbb tárgyaknak alkalmas. Tenyészthető dugványozás vagy e czélra magról nevelt 1-2 éves csemeték ültetése utján.

(Erdődi 1867, 546)

A „benge hipófát exportra való termesztésre, barna festékanyag előállításához Wagner Dániel gyógyszerész 1844-ben javasolta:

…vannak azonban még számos kisebbszerű festőnövények, mellyek általunk termesztetvén, s festékké készítetvén, szinte bőven jövedelmeznének honunknak, minélfogva figyelmünket teljes mértékben megérdemlik.

(Wagner 1844, 216)

Hipófaként való említésére még egy példa 1864-ből: Zólyom megyei termőhelyét e névvel jelzi Hazslinszky Frigyes botanikus tanár. (Hazslinszky 1864, 258)
Az első tudományos igényű egynyelvű magyar értelmező szótárban, Czuczor Gergely és Fogarasi János 1862-es munkájában rövid jellemzésekkel, több néven olvashatunk a növényről:
„Béngehipófa. Cserjefaj a hipófák neméből, sárgás bogyókkal. (Hippophae Rhamnoides L.)”. (Czuczor–Fogarasi 1862, 571)
„Hipófa. Idegenből magyarossá alakított szó. Folyók és tengerek homokos partjain te- nyésző tüskés cserje növény”. (Czuczor–Fogarasi 1864, 1591)
„Homoktövis. A tengerek és folyók szélein tenyésző tövises cserjenem.” (Czuczor–Foga- rasi 1864, 1665)
További, egyetlen helyütt rögzített elnevezése a Dunántúlon előfordult rozmaringfa. (Fi- gura 1884, 788)
Fordulópontot Fialowsky Lajos botanikus és nyelvész 1878-as tanulmánya jelentett, mely- ben más növénynevekkel egyetemben kerülendőként jelölte meg a hipófa megnevezést: „Ezen neveket el kell vetnünk; meglehet ugyan, hogy a népben valahol él magyaros nevük, de azért létüket ne hosszabbítsuk meg”. (Fialowski 1878, 262–263)

Javaslatát követően a szakmai nyelvben mindinkább a homoktövis, valamint az ezüsttö- vis elnevezések nyertek teret. (pl. Mágócsy-Dietz 1892, 166; Rippel 1900, 164; Révay 1913, 102–103; Jávorka 1924, 739) Borbás Vince botanikus 1886-ban például a Duna–Tisza közi és nyírségi ültetvények mellett az „ezüstös fűz-tövis” fővárosi termőhelyeit nevezte meg (Borbás 1886, 14 és 56), Karl Hoffmann és Wagner János az 1902-es Magyarország virágos növényei munkájukban homoktövis néven jellemezték:

Termete a fűzfáéra emlékeztet, de igen ágas és tövises. Váltakozva álló levelei szálasak, épek, a fiatal hajtásokkal együtt főleg a fonákukon ezüstösek az ezüstfehéres rozsdaszínű pikkelyszőröktől. Virágai igen kicsinyek, sárgásak; csészéjük rozsdavörös. Bogyói arany- vagy barnássárgák, savanyúak. Hazája Európa nyugoti része; hazánkban díszcserjének ültetik és hegyi patakok mentén helyenként elvadul.

(Hoffmann–Wagner 1902, 202)

A 19. század elejétől elnevezéseinek tükrében követhettük nyomon a homoktövis korai történe- tét; a század utolsó harmadáig volt jellemző (benge) hipófa műszói megnevezés (és a nyomán születő fordítási kísérlet, a lóbenge). A hazai botanikai szakma strukturálódásával, szaknyel- vének egységesítő törekvéseivel ezek a megnevezések átadták helyüket az ezüsttövis és a ho- moktövis elnevezéseknek, mely utóbbi néven ma is a legelterjedtebben nevezzük e növényt.

Irodalom

Czuczor Gergely–Fogarasi János (1862): A magyar nyelv szótára 1. Pest. Czuczor Gergely–Fogarasi János (1864): A magyar nyelv szótára 2. Pest. Borbás Vince (1886): A magyar homokpuszták növényvilága. Budapest.

Bugát Pál (1843): Természettudományi szóhalmaza. Budán: A Magyar Királyi Egyetem Betűivel.

Ploetz Adolf (1845): Tudnivalók a’ pestmegyei gazdasági Fiókegyesületről. Társalkodó 14/23,.

Diószegi Sámuel (1813): Orvosi Füvészkönyv. Debrecen.

Diószegi Sámuel–Fazekas Mihály (1807): Magyar Fűvészkönyv. Debrecen.

Erdődi Adolf (1867): A futó homokról. Erdészeti és Gazdászati Lapok 6, 541–547. p. Fialowsky Lajos (1878): A természetrajz műnyelve VI. Botanika. Magyar Nyelvőr 7, 260–266. p. Figura József (1884): Adatok az „Erdészeti műszótár”-hoz III. A Dunán túl használt szók.

Erdészeti Lapok 23, 788–790. p.

Gadó György Pál (1999): Homoktövis – Hippophaë rhamnoides L. In Bartha Dénes et al. szerk. Tilia. Magyarország ritka fa- és cserjefajai I. Sopron.

Gadó György Pál és Kerényi-Nagy Viktor (2012): Közönséges homoktövis (Hippophaë rham- noides). In Magyarország ritka fa- és cserjefajainak atlasza. Bartha Dénes szerk. Bu- dapest: Kossuth Kiadó.

Hazslinszky Frigyes (1864): Éjszaki Magyarhon viránya. Füvészeti kézikönyv. Kassa: Werfer Károly Acad. Könyvnyomdája.

Hoffmann, Karl–Wagner János (1902): Magyarország virágos növényei. Budapest: Athenaeum.

Jávorka Sándor (1924): Magyar flóra (Flora hungarica): Magyarország virágos és edényes virágtalan növényeinek meghatározó kézikönyve 2. kötet. Budapest: Studium.

Királyföldy Endre (1846): Ujdon-uj magyar szavak tára, melly a hazai hirlapokban, uj ma- gyar könyvekben, tudományos és közéletben elökerülö ujdon kifejezéseket, mű- és más legujabban alakított vagy felélesztett szavakat foglalja magában. Pest.

Mágócsy-Dietz Sándor (1892): A csonthéjas gyümölcsök. Levélszekrény. Természettudomá- nyi Közlöny 24, 166. p.

Rácz János (2010): Növénynevek enciklopédiája. Budapest: Tinta Kiadó.

Révay Mór János főszerk. (1913): Révai Nagy Lexikona, 7. kötet. Budapest: Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság.

Rippel József (1900): Fák és cserjék dugványozása. A Kert 6, 153–155. p.

Vörös Éva (2008): A magyar gyógynövények neveinek történeti-etimológiai szótára. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézete.

Wagner Dániel (1844): Magyarországnak közgazdaságilag nevezetes termékeiről. Buda. Witsch Rudolf (1809): Útmutatás  hogy  vehetni múnkába  legkönnyebb móddal  a’ Budán 1807ben tartatott Ország Gyűlésének 20dik törvénytzikkelyét melly A’ Magyar Országi homokos puszták haszonra fordíttatását sürgeti. Buda.