szombat, november 26, 2022

Az Itt és Most (Képzőművészet. Nemzeti Szalon 2015) kiállítás keretében 2015. június 02-án megrendezett művészettörténeti szimpózium előadásai. Sorozatszerkesztő: Bán András, Szegő György. Budapest: Műcsarnok Nonprofit Kft. 2015, 135 p. ISBN 978-963-9506-85-5; ISSN 2416-2302

Szinte már hozzászoktunk (s persze nem mindenki, de ez lehet önkép és értelmezési horizont kérdése is), hogy kis kényelmes útipoggyászunkban megszokott, konvencionális definíciója van a hagyománynak. A néprajz- és történettudománytól ugyanakkor nem lehet idegen a hagyománytartás és hagyománykö- vetés modellje, ahogyan zenélni vagy házat festeni sem áll neki az ember előképek, minták, célszerű ismeretek és gyakorlat nélkül. De talán éppen ezért is adódik, hogy időről időre éppen a konvenciók megkérdőjelezésével ugrik talpra egy-egy modern elmélet, meglepő értelmezés, kortárs közelítésmód, mely újratárgyalja, alkalmanként mozgalmi derűvel és elszántsággal el is vitatja a korábbi felfogásmó- dok mikéntjét, s újabbat vagy alkalmasabbat gyárt le egy friss teória nevében. Az „izmusok” korszaka sem lett volna (olyan), ha nincs, aki elvitatja a költészet és festészet konvencionális fogalomkészletét, kifejezési módszertanát és intencióit – s ugyanez látható a zenetörténetben, meg újabban a történetírás- ban, a dizájnban, az irodalomtudományi vagy filmes beszédmódokban, de akár a politikai narratívákban is. Csöppet sem meglepő tehát, ha a vizuális művészetek alkotói és elemzői tudományos konferenciát hirdetnek meg (2015), mely nyilvános szakmai szimpózium tárgya éppen a hagyomány újraértelmezése és ennek mint eljárásnak hagyománya is egyúttal. A terítékre került kérdések közül hangsúlyt kapott néhány hagyományfüggő tárgykör is, így például hogy „lehetséges-e, kívánatos-e a közmegegyezésre törekvés a magyar művészi hagyomány (hagyományok) megítélésében? Melyek voltak a legfontosabb felfedezések, újrafelfedezések, újraértelmezések, mely életművek, tendenciák, műcsoportok, jelenségek kerültek új megvilágításba az elmúlt negyedszázadban? Vannak-e még árnyékban maradt, felfedezésre váró életművek, törekvések? Közeledünk-e paradigmaváltáshoz a művészeti hagyományról való gondol- kodásban?” (http://kepzomuveszet.nemzeti-szalon.hu/hagyomany/) Ilyetén problematizálás jegyében egy sor további kutatási és alkotói kérdés még tárgyalható lenne, de akár mindezek viszonya a hagyományhoz, a hagyomány-szemléletek történetiségéhez és reformjá- hoz, vagy a művészetfilozófia, didaktika, reprezentáció-elméletek, muzealizálás és korhű narratívákba tömörítés kérdésköreihez, ugyancsak kínálkoznának egy kortárs mérlegeléshez. Látható, hogy a kon- ferencia anyagából összeállt kötet – mely része egy hosszabb idősor kutatásainak és konstans eleme művészetelméleti kérdésköreinek – e kiállítás- és kötetformán megjelenített, előzetesen már sokrétűen végiggondolt, és itt összegzésképpen előadott tanulmány-válogatás formájában voltaképpen egy ismer- ten ismeretlen jelenséget taglalnak. Ez pedig a hagyomány iránti érzék, a konvencionális és intézmé- nyesült értékrend megléte, egyben átalakulása, módosulása, ciklikusan újraértelmezett mivolta. E té- ren szinte párhuzamban áll a politikai filozófiai, történettudományi, zeneelméleti, kommunikáció- és médiatudományi, de akár az etnológiai értelmezésmódok mindenkori önelszámolási törekvésével, mely egy ciklus zárultával, vagy időleges eredmények érdemi felmutatásával úgy válik hagyománnyá, hogy voltaképpen keresztbe metszi azt. De mert már ez is hagyomány, érdemes a kötet anyagából (jóllehet szemelgetve) fölidézni néhány momentumot, melyekből kitetszhet, mennyiben új a régi kérdésföltevés, s miben más az új válaszok lehetséges sora arra, ami egykor sorsformáló kötődés (is) volt (talán). A pél- da maga a Műcsarnok-jelenség is lehetne, mely eredetileg a Magyar Képzőművészet és Műpártolók Egyesületének kiállítóhelye volt 1894-től, majd több helyszínváltással is a Nyolcak két kiállításának, Gauguin és a francia impresszionisták meg az olasz futuristák bemutatásának látványos hatásával együtt bázisává lett a gyarapodó művészeti társaságoknak, képzőművészeti egyesületeknek, s bár idővel az új törekvésekkel együtt a Műcsarnokhoz csatolták, az államosított művészet több más intézménye között is progresszív szerepet képviselt még az ötvenes évek végéig is, majd városszépítési ürüggyel lebontották és lenyelték. Újraéledését a párizsi előzménynek is tekinthető hagyománynak köszönheti, mely a 17. szá- zad óta évente megrendezett kiállítások helyszíne, egyben az akadémikus művészetek és a kísérletezők vitáinak is teret adó, roppant sikeres intézmény példájával az MMA számára késztetést jelentett, hogy 2013-ban létrehozza a Műcsarnok nemzeti szalonjait. Tárgyterületi megosztásban a képzőművészet, az építőművészet, a média- és fotóművészet, olykor a tervező- és iparművészet átfogó bemutatkozására vállalkozó tárlatok mindig egyúttal seregszemlék is, nyilván viták és irigységek kereszttüzében, de ezzel együtt is a klasszikus párizsi mintától eltérően a beadás-zsűrizés hajdani gyakorlatát mellőzve, elvben a teljesség igényével dolgozik, s ebben követ konvenciót és újrafogalmazási utakat, posztmodernitást és klasszicitást is egyszerre. Ezúttal a Kárpát-medencében több ezerre tehető művésztársadalom képviselői közül válogatott 207 alkotóval próbálta az elmúlt tíz esztendő magyar képzőművészetének áttekintését megoldani, s ennek lett a 2014-ben megrendezett, több mint húszezer nézőt vonzó építészeti szalonja után 2015-ben az Itt és most kiállítás valami olyan összképet kínáló művészeti seregszemléje, amiben a helykeresés látszatai váltják a kinyilatkoztatás biztonságát. A tárlat ideje alatt lezajlott szakmai vita anyaga tehát történeti közegbe, viták össztüzébe, érdemi súlyozás és kevésbé ismert merészkedések kö- zegébe kerülve jelent meg, nem kevéssé korszakosan kimondva az utóbbi negyed-félszázad meghatározó tendenciáinak és alkotóinak apoteózisát. A tónusok és trendek, irányok és irályok sokféleségét követni tudja az olvasó, ha az új nézőpontok e rövid időszakához észlelési utakat követve elbarangol a http:// mucsarnok.hu/panoramafoto/szalon/ oldalára, ahol virtuális séta során az egész kiállítás anyagában el- barangolhat órákig. Létrejött egy, a komplex igényhez alkalmazkodó felület is, (Tár.hely elnevezésű nyílt begyűjtésű hálózati színtér), ahol több mint hétszáz alkotó töltötte fel szakmai életrajzát és digitális képanyagát, így a kiállítótérben, és a katalógusban a hazai Függetlenek Szalonja (Salon des Indépendant) formálódhatott, ugyancsak egyszerre konvenciót követő és teljességgel ultramodern árnyalatokban.

Nem lehet itt cél a vizuális beszédmódok mérvadó seregszemléjéből „nagy nevek” kiemelése vagy kicsik fölértékelése. Ezt a kötet sem teszi, csupán empirikus válogatásban közöl olyan képzőművészeti „terepmunka-tanulmányokat”, melyek e kötetformán életművek és iskolák, műhelyek és alkotók, pa- radigmák és hagyományfogalmak erdejében segítenek – ha nem is eligazodni, de legalább elindulni…

Az indulást az alkalmi visszatekintés és a minduntalan környezeti reflexió kondicionálja: megnevez régen volt képződményeket, melyekhez újabbkori válaszokat ajánl a teljesebb megértés eszköztárához. A szerkesztők előszava rendjénvalóan bemutatja az egyes előadók szövegét, mondhatnám konvencionális fogalomkörben taglalva a messze nem konvencionális jelenségeket. Már a szerepét tekintve hangadó Roc- kenbauer Zoltán: A Nofertiti-jelenség címen idézi meg a 20. század elején megtalált híres mellszobor példá- ját, mely bár háromezerkétszáz évig volt ismeretlen, 1923-tól a rendkívül rövid életkorú amarnai naturális „egyiptomi művészet visszatért az évezredes, merevre csiszolt hagyományaihoz. […] Az amarnai alkotások mai népszerűsége elsősorban abban rejlik, ami a feledésre ítéltetett egykor: a nyugati művészetszemlélet a tradicionális tökéletesség kollektív eszméjével szemben az alkotói egyéniség tükröződését díjazza”. (13. p.) Évezredekről ugyan nincsen szó a hazai modernizmus kutatásában, holott az elmúlt száz esztendő alatt is feltűntek korábban nem ismert művek, példaképpen Márfy Ödön életművéből a festő induló, párizsi korszaka, amely teljes egészében hiányzik a művészettörténeti irodalomból, jóllehet az egykor Gulácsy Lajossal közös kiállításukon hatvanhetet állított ki belőlük, „de ezek 1910-től (a legutóbbi időkig) többé már nem szerepeltek a nyilvánosság előtt, a Márfyról szóló irodalomba nem kerültek be, így megfelelő dokumentáció híján alig több mint fél évszázad elteltével az utókor már nemigen ismerte fel bennük a festő keze nyomát”. (14. p.) Viszont a magyar Vadak módszeres kutatása és a nagybányai iskola is rejtélyes homályban maradt jelentőségének újrafelfedezése előtt. S mint a többi előadó (összesen nyolcan voltak, mívesen szerkesztett és illusztrált előadásukból áll össze a kötet), Rockenbauer sem tért ki a hagyomány részletes elemzésére, vagy „az értékrendek változásának, a hagyomány keresésének 20. századi történe- tére, azokra a modern művészeti kézikönyvekre, amelyek a maguk tudományos megalapozottságával az akkor épp érvényes vagy megkérdőjelezett kánon szerint mondták el a hagyomány történetét”, vagy ezek hagyományos félreértelmezésének egész históriáját, aktuális divatjait (példaképpen a „haladó hagyomány” fogalomkörét sem) – de mint mindannyian, saját kutatási területéről hozza példáit az értékrendek elmozdu- lásának tapasztalatáról és a nemrégiben is változó trendekről. (7. p.) A példák azonban maguktól tolakodnak elő: a magyar fauvizmus és a Nyolcak, a Vadak és a kubisták emigráns köre még Párizsban is előbb került a nemzeti szalonba, mint saját hazájában. (13–31. p.) (Rockenbauer erről Apacs művészet címen egész monográfiát jelentetett meg20, melynek fő vonala ugyancsak a nyugati siker és kudarc időbeli előzménye volt a magyarhoni tudomásulvételt megelőzve…, egy hagyomány újraértelmezése révén.)

Csakhogy a vizuális művészetek áldatlan sorsa kiválóan tükröződik a két világháború közötti magyar animációs film egész közlésmédium-átíró hatásában is, ahogyan azt Orosz Márton: Magyar életművek a korai animációs film nemzetközi történetében címen itt bemutatja. A külföldre került művészek nem kevés országban a nemzeti filmművészet létrehozóiként szerepeltek, a harmincas évek egyik progresz- szív műfajában is kivételesen jelentőset alkotva, miközben a hazai hagyomány éppen semmibevételük volt inkább. (33–41. p.) Iványi-Bitter Brigitta: A Kovásznai-életmű hatás- és befogadástörténete címen írt ugyancsak sajnálkozó tónusú tanulmányt, melyben kifejti és illusztrálja Kovásznai György munkás- ságának (1983-ban halt meg) elismerését késleltető okokat, melyek az intézményes művészeti kánont elkerülő művész elfogadását minimum negyedszázadnyit hátráltatták, míg bekerülhetett a mai kánonba. (43–51. p.) Novotny Tihamér: Újraértelmezett hagyomány. Elfelejtett értékek? címen mutatja be a Vajda Lajos Stúdió műcsarnoki jubileumi kiállításának jelentőségét (2002), melyről rövid kivonatban megfo- galmazza: az Újraértelmezett Hagyomány a rugalmas elszakadás hátranyitó művelete, mely célszerűbb, mint a gárda előtti élcsapat kényszeres előrerohanása, de inkább újabb szintézis- és identitástörekvés a magyar képzőművészetben. Példa erre ahogyan a „vajdások” viszonyultak „választott művészettörté- neti örökségükhöz, a szentendreiséghez, az Európai Iskola alkotóihoz, az ősi kultúrákhoz, a folklórhoz, a giccskultúrához, az avantgárd tradíciókhoz, illetve a neoavantgárd experimentumokhoz” (9. p.), emel- lett köteteik és a kiállítás is új utat nyitott a VLS elfogadásához és újraértelmezéséhez. (53–63. p.) E ke- retek, szinte a fogalomkört új arculatra formálódó design-változatban megjelennek Keserü Katalin: Or- namentika-értelmezések című tanulmányában, melyben az egykori Műcsarnok-igazgató „a műalkotások elemi módjainak visszakeresésére irányuló szándékok” körébe helyezi az ornamentális kutatások vissza- hatásának kritikai diskurzusait az elmúlt negyedszázadban. Gondolatmenetében a művészettörténet-írás megújulása és a kép újraértelmezése kap hangsúlyt: az „univerzumra emlékeztető, végtelen mustra” nem ábrázoló természetű és a művészet lényegét kifejező folytonosság egyszerre jelenik meg benne. (65–85. p.) Sulyok Miklós: Plesz Antal mint a Miskolci Műhely szókratészi bábája címen vezet be az építészeti modernizmus, gondolkodás és gyökeres újrakezdés univerzumába, ahol a történelmi emléke- zet visszaszerzésének időszakában „a jövőbe vetített megváltás nagy eszméje helyett az emberközpontú szemlélet, a történelem, az azonosság és az emlékezet visszaszerzése vezette” az Északterv konstruktív alkotógárdáját és határozta/határozza meg az alkotók szemléletét. (87–91. p.) Időben tekintve a század elejétől a még napjainkban is jellegadó folyamatokat, e kritikai szemlét Sturcz János folytatja Egyszerre közel s távol… A hagyományhoz való viszony változásai a popomo korszakban. Újraértelmezett hagyo- mány fiatal és középkorú magyar képzőművészek munkáiban címen írt tanulmányával, melyben avatott oktatóként és értelmezőként vezet be a múlt művészetének megbecsülésében és a hagyomány pozitív megítélésében, példaként értelmezésében vállalt felértékelődési folyamatba. Ez a technorealizmus egy- szerre bánik az újfestők és újszobrász alkotók akademizálódó, elsekélyesedő ötletkonceptualizmusával és fotoshop-alkalmazástechnikával ellentétes ábrázoló geometriai tanok, ikonográfiai toposzok és látás- konvenciók posztkonceptuális szemléletével, ennek aktualizálásával, „a jelenkori szellemi és életprob- lémákra reflektáló témákkal, jelképekkel, szimbolikus figurákkal, tárgyakkal” is. (93–115. p.) Az időbe- niség vonalát a térbeli kitekintés teszi kerekké és folytonossá Ébli Gábor: Nemzetállami hagyomány és a kortársmúzeum-ügy viszonyáról Kelet-Európában című előadásában, melyben a közép- és kelet-euró- pai régióban a rendszerváltás és az uniós csatlakozás időszakában lezajlott folyamatok kortárs közgyűj- teményeire kiható nemzeti konvenció-rendszert villantja föl. Ebben-ezekben a nemzeti hagyományok, a hagyománykövetésben jellegadó, domináns hatások és a hazai művészet nemzetközi környezetbe éke- lődésének logikáját, a magángyűjtemények, céges és egyéb intézményi kollekciók kulturális politikába illeszkedő trendjeit jellemzi (pl. Ukrajna vagy Szlovénia esetében), de a „végpontok” meghatározásában a modern és kortárs művészetekkel szembeni ellenoldal hatásai is párhuzamosan vannak jelen értékelő vázlatában. (117–123. p.)

E folyamat-ábra, melyet a kötet szerzői megrajzolnak, még ha ellentmondásosnak tetszik is a mo- dernista akadémizmus és posztmodern cinizmus birokra keléséből fölfejlő összkép egysége, nemcsak a küzdés, hanem a kreatív formálás igénye és szándéka együttesében mutatkozik. E kötet a hagyomány újraértelmezését az újraértelmezett hagyományok követésével, a fogalom kiteljesedésének és serkentő eszmei erővé válásának metódusát tetten érve tesz eleget. Az újraértelmezés újraértelmezésével ugyanak- kor nemcsak művészeti és gondolkodásbeli hagyományt követ, hanem ugyanilyet szorgalmaz is. A mű- vészetek és a művészeti piac, alkotói szándékok és kritikai fogadtatások visszatekintő seregszemléje ekképpen választ is ad a konferencia és a kiállítás szervezői, kurátorai által föltett alapkérdésre: „köze- ledünk-e paradigmaváltáshoz a művészeti hagyományról való gondolkodásban?”. Erre pedig nemcsak igennel válaszol, de új paradigmák közé iktatja be a művészeti ágak, a műkritikai és művészetelméleti gondolkodás aktualitásait és elemző hagyományát.