Szirmai Éva–Újvári Edit szerk. A csoportidentitás szemiotikája

Szeged: Szegedi Egyetemi Kiadó–Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó 2015, 208 p. ISSN 2062-9958; ISBN 978-615-5455-17-9

Egyáltalán nem szabad, sőt a legkevésbé sem érdemes azt képzelnie egy ismertető szerzőjének, hogy közleménye majd „méltóképpen” átfogó, érdemi módon elismerő, kritikus tónusban értékelő és olvasó- barát tónusban „ismeretközlő” lehet. Ennek tapasztalata nemcsak évek hosszú során át végzett és kitartó munkám konklúziói közé tartozik, de szinte elemi élmények része is minden egyes könyvszemlénél, ahol többszerzős művel, konferencia-kiadvánnyal találkozom. Ilyen lesz az alábbi is, mely mindjárt kettő is, és föllapozásukkal, két konferencia-kötet futó impressziójával mindez incselkedés lehet csupán, aligha több.

A csoportidentitás szemiotikája kötet a Magyar Szemiotikai Társaság, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Felnőttképzési Intézetének Identitáskutató Műhelye és a Szegedi Tudományegyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének Új demokráciák és a humán kommunikáció kutatócsoportja által rendezett szegedi konferenciát mutatja fel, ahol a két plenáris és 24 szekció-elő- adás kellőképpen igazolhatta, mennyire kihívóan fontos az a látkép, amit a legváltozatosabb tudomány- területekről érkező előadók az identitás kihívóan multidiszciplináris hívószónak minősíthető tartalma köré emeltek. S persze, mert az előadásokra és időkényszerre épülő közlésmódoknak mindig megvan a maga képtelen szűkössége, az érdemi találkozót nemcsak a fogalmak burjánzó televénye lepte el, ha- nem a konstruktív viták és serkentő ellentmondások hiánya. Lett azonban egy kötet (továbbá kiegészítő programként és szemiotikai gesztusként Tóth Szergej és Annus Gábor magángyűjteményéből rendezett jelvénykiállítás is), melyben a tárgyi kultúra mint „közszemlére tett identitás” Balázs Géza (jelvény- tan- és kitüntetéstan közötti tartományban felhangzó) bevezetője mintegy a kultuszok keletkezésének „jelleményeit” mutatja be a társadalmi hierarchiák és történeti érvényű identitásjelölések eszközeként. Zárszavában Voigt Vilmos meg azt hangsúlyozta: „Az identitás megjelenésében ugyanis rendkívül fontos a folyamatosság és az ismétlődés–önismétlődés. Megvolt központi témája, az oktatáshoz és felnőttokta- táshoz szoros kapcsolódása, tematikai sokoldalúsága, a helyi és országos előadók aránya, még a hallgatók bevonása is” ennek a konferenciának, mely az Andragógia és kulturális mediáció 3. sorozatcímet viselő kötetben tizenhat előadás szerkesztett szövegét közli. A szerkesztők előszavából is kitetszik, mennyiben vált szervező elvvé a tematikusan nem mereven korlátozott témaválasztás, és miként szolgálja mindez a jövendő konferenciák tárgyválasztási és szemiotikai elemzésbeli célképzetét. Tanulságaikból csak mu- tatóba fölidézhető mindez: 1) „a csoport-identitás igazán csak távolról, kívülről figyelhető meg pontosan. A csoportban ott levők gyakran fel sem fogják, igazában mi minden is számít csoportidentitásuk jelének. Ezért szerencsés, ha egy sokrétű konferencia alkalmából mindenki szembesülhet a maga identitás-meg- figyeléseinek további távlataival. 2) a csoportidentitást csak egyes elemeiben tudjuk megragadni, szinte sohasem a maguk teljességében. Ezért arra van szükség, hogy az identitás bemutatása elméleti jellegű, jól kiválasztott szempontok szerint való legyen. 3) csak valódi csoportok valódi identitásának vizsgálata az igazán érdekes feladat. És ha ez bekövetkezik, az már magától válik szemiotikává: az identitás jelező folyamatainak észrevételévé, bemutatásává”. (7. p.)

Szemiotikai jelentősége is volna talán annak, mely előadás-szövegek következnek egymásra és mi- lyen csoportosításban, de a szerkesztési elv az ellenkezője volt: nem lehatárolni, hanem kiterjeszteni igyekeztek a jelközlés dimenzióit: „Mivel nem láttuk értelmét a tematikus tagolásnak, a legegyszerűbb megoldást választottuk: a szerzők névsorrendjében rendeztük össze a tanulmányokat, ezzel azt a kalei- doszkópszerű összhatást értük el, amely az egész konferenciára jellemző volt. A sokszínűség – vagy itt inkább kiegyensúlyozatlanság – az egyes írások minőségében is megfigyelhető, mint erre szakmai lekto- runk (Balog Iván) külön is kitért bírálatában. A Voigt Vilmos által fontosnak gondolt egységes elméleti jellegű megközelítésmód is hiányzik talán a tanulmányok zöméből, de a csoporttá válás folyamatának, a valóságos/valódi vagy csak látszólagos/konstruált csoportoknak a leírása, szemantikai elemeinek értel- mezése nem nélkülözi az egységes szempontrendszert”. (8. p.)

Ez egységesség elsődleges jele talán, hogy „az identitás fogalma sokféle értelmezésnek biztosít te- ret”, ezért a szemiotikai konferenciák mintegy kontinuus eleme a jelzések és jelvények szimbolikus tartalmainak, a közlések interferenciáinak biztosítása. Ez alkalommal, s így e kötetben is az identitás- csoportok közössége és közösségi identitás-alakzatok egyediségében meglévő párhuzamai adják a tár- gyalásmód vagy a tematika rímeléseit: „Különösen érdekes az a sokszínűség, amely a csoport-fogalom használatában megfigyelhető: a márkaközösségektől (Hetesi–Prónay) az alkotóközösségeken (Újvári) keresztül az intézményi (T. Molnár), foglalkozási (Barátné Hajdu), nemzetiségi (Propszt), szervezeti (Voigt) vagy éppen lokális (Szirmai) csoportokig. Azt látjuk, hogy bár mindegyikük esetében felme- rül a csoporttá alakulás ellentmondásos jellege, éppen a jelek (jelvények, nyelvi és vizuális elemek, szim- bólumok, azonosítók, logók, állandósult image-elemek) biztosítják a csoporttal való azonosulást vagy az attól való esetleges elkülönülést. Mind a konferencia-előadások, mind az elkészült tanulmányok bizo- nyítják, hogy a (csoport)identitás szemiotikai elvű vizsgálata további kutatások terepe lehet, és bízunk benne, hogy a Magyar Szemiotikai Társaság, az Új demokráciák és a humán kommunikáció kutatócso- port és az Identitáskutató Műhely további tudományos együttműködésének alapjául szolgálhat” (8. p.) – írják a Szerkesztők bevezetésképpen. S valóban, a késztetés, hogy az identitásfogalmak terén összhangba kerüljön a Juhász Gyula Pedagógusképző Kar diákjainak teoretikus közössége (T. Molnár Gizella), egy „sváb” családtörténet szemiotikája (Propszt Eszter), a szegedi identitás (Szirmai Éva), narratív elemzés egy Thomas Mann regényről (Nagy Dániel), kortárs képzőművészeti csoport individuális fogalomköre (Újvári Edit), Jézus cselekedeteinek példázatfogalma (Borbás Gabriella Dóra), vagy a reformkori sajtó és Széchenyi politikai programossága (Döbör András), meg a márkaközösségek és fogyasztói szereptuda- tok viszonya (Hetesi Erzsébet–Prónay Szabolcs) akár a könyvtárosok élményközösségi feladattudatában (Barátné Hajdú Ágnes) és a posztkoloniális identitások szemiotikai elemzésében (Mózes Dorottya) – az igen elszánt alkotóközösségi identitást is feltételez, nemcsak konferencia-szervezői vagy kötetszerkesz- tési elszántságot.

S bár a műhely és az identitás-tematika kutatói és kutatható mivolta még sokféle lehetőséget kínál a jövőben is, messze nem véletlen, hogy a felnőttnevelés és kulturális mediáció vonzáskörében megren- dezett korábbi, 2011-es konferencia még széttartóbb tematikai sokszínűségben kínálja a kutatók értékes anyagait, de szorosabban fókuszálva. Az identitás szemiotikája kötet ugyancsak Szirmai Éva és Ujvári Edit szerkesztésében jelent meg22, s „az egyéni és közösségi identitások, valamint ezek jel-szerű kife- jeződési formáit választotta témájául. A szerteágazó tematikából következően az emberi kultúrák szinte valamennyi szféráját átható identitáskinyilvánítások jelenségeiből nagyon változatos, sokoldalú képet nyújtanak a kötet tanulmányai” – jelzi a kötet ismertetője, melyhez a bevezető tanulmány egyben el- méleti keretet is ad kötetnek az identitás problémakörének szemiotikai meghatározásával, majd három nagy egységre tagolja a kötetet. „A nyelvi-jellegű identitásformák és ezek szemiotikai elemzései a Nyelv részbe kerültek. A leggazdagabb tárgykörnek a Kultúra bizonyult: a különböző művészeti ágak és a kul- turális, kultúrpolitikai szféra világában mind az ön-, mind a kollektív azonosságtudat kifejezése fontos tényező, amelyre számos esettanulmány világít rá az irodalmi, zenei, építészeti, filmművészeti alkotások elemzésétől a kultúrpolitika törekvéseinek bemutatásáig. A Társadalom című rész szintén igen sokszínű példatárat vonultat fel a társadalmi rétegek, szakmai csoportok, a politikai és nemzeti identitások és ezen identitás-formák kifejeződésének elemzésére vállalkozva”. (1. p.) A Szerkesztők saját értékelése szerint
„Kötetünk az identitás-kutatás olyan új szempontú eredménye, amely az önazonosság konkrét, jel-szerű (ön)meghatározásait helyezte középpontba, ezáltal az identitáskutatás és a szemiotika termékeny határt- erületeire világítva rá”.

A kötet harminc tanulmánya nem könnyíti meg az összegző bemutatást, de elősegíti legalább a tét- ovaság körvonalainak megrajzolását. Ebben segít Voigt Vilmos: Az identitás szemiotikai meghatáro- zása című plenáris előadása, mely már első mondataiban a definíciók több százas nagyságrendjére utal (Lotmantól Cristofaro Longóig), s azzal zárja rövidre képletét, hogy mert ezek egyáltalán nem identikusak, sok-sok további elemző kísérletre adnak megfeleltetési ürügyet. S mert írása nemcsak struktúrákban, de funkciókban is széleskörűen eligazító, izgalmas saját tanulmányára utalása 1991- ből, melyben ez az időiség (mesei példák, állapotjelző ábrák, státuszjelképek, szimbólumok használata a kortárs indiai választásokig) kiegészül a horizontális tájékozódással, az azonosságok jelelméleti különbségeivel, a modellezés esélyeivel vagy a különbség metamorfózisainak szakirodalmi szemléjével. Ha az ezt követő írások (pl. Balázs Géza: Az identitás nyelvi jelei; Sütő Erika: Valóságértelmezés és identitásformálás magyarórán; Schirm Anita: Az identitás nyelvi jelölői a reklámokban stb.) nem pontosítanák (pl. Békési Imre: A ki nem mondott gondolat) az implicit következtetések vagy a nyelvi jelölések logikáit (Nagy L. János: Az identitás kifejeződése az új stílusú magyar népdalokban; Szabó Tamás Péter: Identitásépítés a metanyelvben), akkor szinte az értelmezési alapokról kéne kezdenünk az ismerkedést. De mert tematikus tanulmányköteteket nem okvetlenül a szerkesztés sorrendjében olvas az ember, a második „Kultúra” blokk (81–224. p.) mintegy föl is ment bennünket a részletes szemlétől. Itt irodalmi példatártól (Esterházy Péter prózája, Shakespeare drámái, reformkori magyar sajtó, Terézia Mora, filozófia és irodalom) Klebelsberg kultúrpolitikájáig, nemzeti jelképek és identitáskonstrukciók, építészeti formáktól Jancsó Miklós 1998 utáni filmjeiig, magyaros zenei identitásig vagy a vallási tudat szerepéig sokféle témakör viszi a fő vonalat. A harmadik egységben (225–246. p.) a „Társadalom” ad keretet, melyben alapkérdésektől (Az identitás kérdései a tartalomfeltárásban; Társadalmi identitás az ökológiai válság korában) alkalmazási esetekig (önkifejezések közgazdasági megközelítésben; az iden- titástudat összetevői és nyelvi kifejezőeszközei andragógia szakos hallgatók dolgozataiban; egyetemi márkaidentitások szemiózisa; márkalojalitással való identitásalakítás a fiatalok körében; identitás és motiváció a tipikus ifjúságsegítők körében; sztereotípia és identitás az andragógus hallgatók oroszok- ról formált képében) és a külföldi vendégelőadók tágyválasztásáig (Hirtlová Petra: A cseh köztársasági elnök közvetlen választása – új államfői identitás; Lid’ák, Ján: Megjegyzések az identitás kérdésköréhez napjaink Európájában; Srb, Vladimír: Európai identitás cseh környezetben – a religiozitás példája) oly szélesre tárt fogalmi univerzum jelenik meg itt, amely nemcsak igazolja Voigt professzor felhangolóját, de sokszorosan átvezet a szemiózis térségébe és tartalmaiba, értelmezési tartományaiba is.
A két kötet „egybeolvasása” nem tűnik erőszakoltnak, márcsak a szemiotikai határvonalak kanyar- gásait tekintve sem, de még kevésbé azzal kiegészülve, amit a kiadó és sorozata e fontos szaktárgyi vizs- gálati terület interakcióinak szemlézésével felmutat. A bevezetőmben nem ígért „átfogó” ismeretközlést itt meg is kell szakítanom ugyanakkor, mert épp a tanulmányok olvasása közben derül fény elsődlegesen a végtelenig folytathatóságra, a szaktudomány és társterületeinek együttműködésére, az egymást lét- rejönni segítő kérdéskörök további elemzési lehetőségeire. S amikor Voigt Vilmos utal arra, mennyi sokféle mód és képzet áll mindegyre körülöttünk, mely valamiképpen valami másvalami helyett „áll” ott, akkor a jelviszonyok és a kommunikációk szemléjét is talán érdemlegesen lehetne befejezni a Tőle vett idézettel: „Nemcsak az identitás nem élhet jelek nélkül, a szemiotika sem élne meg az identitás jelei nélkül”. (2. p.) Állhatna itt ugyanis esszé, tanulmány, jelképi erejű ábra vagy emotikon is (a kötet sereg- nyi ilyet is közöl) – az értelmező értelmezések értelmezése mindig az utókorra és a folytatókra marad…