szombat, november 26, 2022

Szakmát tanulni aligha érde- mes olyan mesterek nélkül, akik az előadótermet s a sze- mélyesbeszélgetéseketegyfaj- ta „szimpózium” helyszínévé és idejévé teszik. Létrehozni az elemi fontosságú gondola- tok és megértések átadásához szükséges légkört, amelyek aztán – tekintet nélkül az évek, évtizedek múlására – alapvető igazodási pontok maradnak. Elvezetni odáig a hallgatót, hogy higgyen egy szakmában annak minden gyakorlati és elméleti aspektusával együtt: ez a kunszt!

A Pécsi Tudományegyetem Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszékén eltöltött évek so- rán pontosan ezt művelte velem, velünk Vargyas Gábor. Azon a tanszéken, amely a minden- kori oktatói által intézményesen is képes erre bárkinél, akit az a szellemi megközelítés- és szemléletmód érdekel, amelyet csakis ez(ek) a tudomány(ok) tud(nak) megadni.
Úgy gondolom, Gábor egyetlen kurzusán – sőt, annak egyetlen óráján – is jól lemérhető, miért számít nagy hatású tudósnak és tanárnak. Részemről egy 11 évvel ezelőtti Lévi- Strauss olvasószemináriumot idéznék fel. A „Faj és történelem” közös értelmezése például szinte már-már „meditáció” volt az emberi létezés teréről és idejéről, amibe szó szerint emelkedetten tekinthettünk be a Rókus utcai épület csöppnyi tantermében ülve. A rágósabb, szinte mindannyiunk által rettegett strukturalista szövegek is megnyíltak, túlmutattak önmagukon, s az eredeti céljuknak tettek eleget: rálátást nyújtottak a kultúrával rendelkező és a társadalomban élő lényre, az emberre. Ám nemcsak erről volt szó. Gábor mindig megragadta az alkalmat, hogy megmutassa, miért, milyen fáradságosan elérhető, sajátos természete miatt pedig életünk végéig kerekíthető bölcsesség ígérete miatt érdemes néprajzkutatóként, etno- lógusként, antropológusként nézni a világot. Ekkor nem hiányzott az egyszerre érzelmes és szikár példaadás sem a vietnami brúk között töltött idő emlékeiről, amelyek a tulajdonképpeni lényeg és kulcs, a terepmunka keretéről és tartalmáról szóltak. Hogy a terep elemi jelentőségű élményei évek, évtizedek múltán is kísértenek, arra ő maga volt a példa. Jelentőségüket, súlyu- kat akár jóízű mosoly, akár mélységes megrendültség kíséretében adta elő nekünk. Ez termé- szetesen minden ízében több volt egy-egy jelenet puszta megidézésénél, s az imént emlegetett bölcsesség ígéretét hordozták. Úgy emlékszem, a szemináriumokon az egyik leggyakrabban elhangzó melléknév részéről a „mély” volt. Szimptóma? Alighanem az, s talán ebben az egy mozzanatban is benne van minden, amit a szakmai hitvallásáról tudni, sejteni érdemes. S ha már a vietnami terepről szóltunk: az, ahogyan a vallást mindig a társadalmi életre való tekin- tettel elemezte számunkra, egyúttal megadta nekünk azt az alaphangot is, amellyel ki-ki a saját terepén gyűjtött anyagot elemezte.

A pécsi tanszék egyben mindig törekedett arra, hogy a néprajz és az antropológia közti esetleges különbségeket semlegesítsék és áthidalják. Gábor álláspontja és magatartása ezen a téren is mindig világos volt. Többünk nevében is mondhatom, hogy ennek megnyugtató hatása volt és van – s nemcsak a tudományaink közti vélt vagy valós ellentétek keltette rosz- sz légkör semlegesítése miatt. A magyarországi közbeszédet tudniillik egyébként is egy sor nyomasztó antagonizmus terheli. Nem lehet nem eléggé hangsúlyozni, hogy ilyen viszonyok között mennyire fontos az, ha a „közeli” és a „távoli” kutatásokat egyben vagyunk képesek látni és láttatni. Vargyas Gábor kutatói munkássága java ugyan látszólag messzire visz minket a Kárpát-medencei és közép-európai világoktól, ám ezeknek a különbségtevéseknek valahogy még sincs éle az életmű egészét és egységét tekintve. Ahogyan ez tudományaink nagy alakjai- ra jellemző, a „kis helyek” nála is mindannyiszor a „nagy témába” ágyazódnak.

Hogy az átalunk választott szak később semmilyen téren nem kínál könnyű boldogulási lehetőséget, azt sosem titkolta fél szóval sem – cserében a szigorúságáról is híres oktatói mun- kájával olyan szellemi távlatokat mutatott meg, amelyek sokunknál mindmáig hatnak, akár megmaradtunk közös szakmánknál, akár nem. Itt szót ejthetünk a szakmai példamutatásról is: Gábor egyike azoknak a kutatóknak, akik sosem féltek teljes lényükkel, adott esetben akár önkínzó módon is annak a tudománynak élni, amelyet annak idején hivatásukként választot- tak, sosem mondva le róla egy percre sem. Ez amennyire kegyetlen tény, annyira izgalmas és inspiráló is. E magatartás egyúttal mindig magában hordozta a tanítványok iránti, néha bámulatos elkötelezettséget. Hogy milyen messzire volt képes e téren is elmenni, arról hadd idézzük Nagy Zoltán gondolatait a 60. születésnapjára kiadott tiszteletkötet előszavából: „[…] az önfeláldozó, saját érdekeit nem tekintő együttmunkálkodás töretlenül megtalálható benne: rengeteget köszönhetnek neki tanítványai; ám legalább ennyit el is veszítettek azzal, hogy ehelyett nem saját témáit dolgozta ki, nem saját tanulmányait írta meg.”1 Ehhez kapcsolódva emlékszem, egyszer kifejtette, hogy mindig külön le szokott ülni azokkal a hallgatókkal, akik hosszú terepmunkára készültek, hogy mélységeiben átbeszéljék azt – a várható fenteket és lenteket –, ami őket ott, valahol várhatja. Ilyen beszélgetéseket nem lehet fél gőzzel, fél vállal venni, csakis teljes lénnyel érdemes bennük részt venni.
Egy szó, mint száz: akár közeli tanítványa volt valaki, akár nem, a vázolt attitűd megannyi oldala nem tudott rá nem hatni.
Izgalmas 70 év volt ez, kedves Gábor – hass, alkoss, gyarapíts továbbra is, ameddig csak tudsz!