szombat, november 26, 2022

Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék–Debreceni Egyetemi Kiadó 2019, 336 p. /Studia Folkloristica et Ethnographica 73./ ISBN 978-963-490-070-2

Bár a most bemutatni kívánt Nép. Ipar. Művészet című kötetet előttem már ismertették (a Honsime- ret 2021/3 számában), most mégis arra vállalkozom, hogy újra felhívjam a szakma figyelmét az abban szereplő dolgozatok jelentőségére. Mivel a korábbi recenzensek, Szacsvay Éva és Szőcsné Gazda Enikő saját ismertetésüket nagy körültekintéssel írták meg, én itt csak arra teszek kísérletet, hogy Ve- rebélyi Kincső kulcsfontosságú megállapításai, illetve a korábbi kutatói megközelítésekre vonatkozó észrevételei és kritikái közül kiemeljek néhány a népművészet elméleti megközelítésében megkerül- hetetlen gondolatot. Az alább tárgyalt tanulmányok a Van-e a népnek művészete? című tanulmánykötet kilenc fejezetének átdolgozott, jelentősen kibővített változatai, Verebélyi ezen felül még egy további tanulmánnyal is kiegészítette a korábban megjelenteket, így született meg ez a jelentőségében az eredetit is jóval felülmúló kötet.
Mi az a népművészet? Megfelelő ez a fogalom? Miért vált gátjává a tudományos megismerésnek ez „a rosszul megválasztott” elnevezés? A fogalom tisztázatlanságának mik lettek a következményei a hazai kutatásokra nézve? A jövőbeni kutatásoknak milyen irányban kellene elindulniuk? Ezeknek a voltakép- pen összefüggő kérdéseknek a megválaszolását tűzte ki célul a kötet első három tanulmánya (A népmű- vészet délibábja, A tudományos megismerés útjai, A néprajzi tárgy című). Verebélyi nézetei szerint az eddigi kutatások fényében „voltaképpen tetszőleges, hogy […] milyen tárgyak nevezhetők a népművé- szetbe tartozóknak, és milyenek nem”. (44. p.) A fogalmi körülhatárolatlanság, illetve a „átfogó tárgy- és terminológiai rendszer” (54. p.) hiánya mellett fontos problémának látja, hogy a néprajztudomány szá- mára még a 20. század második felében is gondot okozott a „néprajzi tárgy” és a „népművészeti tárgy” közötti különbségtétel. (Előbbi szerinte a „népi kultúrában előállított és használt tárgyak összességét jelenti” (62. p.), utóbbi viszont ennél egy kisebb csoport, amely esetében az esztétikai-művészi vonások jelentősnek mutatkoznak). Hogy későn jutott el a tudomány a népművészet művészet voltának meg- kérdőjelezéséhez, az egyáltalán nem véletlen. Ahogyan zárójelesen utal is erre a szerző, ez egy olyan kérdés, amely például a „népi demokrácia” idején, a nép alkotóerejének felmagasztalásának korában meg sem fogalmazódhatott. (Hogy a második világháború utáni politikai légkör hatására miként tekintettek a „népi kultúrára”, azt a kötet egy másik dolgozatában fejti ki bővebben (ld. 115. oldaltól).

Verebélyi „funkcionális tárgyelméleti megközelítése” szerint a népművészethez sorolt tárgyak ar- tefaktumok, vagyis „olyan használati tárgyak, amelyek alakításában esztétikai mozzanatok is megmu- tatkoznak”. (19. p.) (Más felfogások szerint azonban minden ember készítette tárgyra jellemző a hasz- nossági és a művészeti vonások különböző arányú kettősége.) A szerző nem tagadja a néprajzi tárgyak esztétikai jellemzőit, mégis kerülendőnek tartja a népművészet pontatlan és homályos fogalmát. Abban, hogy milyen tárgyak tarthatók művészetnek, a gyakorlati célszerűség nem játszik semmiféle szerepet, ez- zel szemben az artefaktumok esetében – melyek esetében az „alkotás” megnevezést sem tartja túl szeren- csésnek – viszont ez a döntő mozzanat. A néprajzi tárgyak esetében ugyanis azok funkciói fontosabbak megformáltságuknál (pl. a cserép csirkeitató lehet művészi kritériumokkal is mérve „jól formált, arányos méretű és anyagszerű”, ennek ellenére „mégsem műtárgy”). Ráadásul a néprajzi tárgyakat a használóik sem tekintették műtárgynak, ezek nagyon sokáig kizárólag használati célból készültek. (A „hasznosság” és az „esztétikum” elkülönítését Kublertől kölcsönzi a szerző, aki kategorikusan kijelenti, hogy „a műal- kotások nem használati tárgyak” – 80. p.). Verebélyi szerint a „népművészet” elnevezés használatának nagy hátránya, hogy „elfedi a tárgyak gyakorlati szerepe és esztétikai kivitelezése kettős megítélésének lehetőségét”. (39. p.) Úgy véli továbbá, hogy alapvető fontosságú lenne a művészet és a mesterség kö- zötti határok megállapítása (18. p.), illetve felhívja a figyelmet arra, hogy „a kisiparos mesterségek és háziipari termékek művészi vonásai” is jól elkülöníthetők egymástól. (49. p.)

De ha a népművészeti tárgy helyett az artefaktumként meghatározható néprajzi tárgy kerül a vizsgá- latok a fókuszába, azt miképpen közelítsük meg? Verebélyi szerint annak a gondolatnak az előtérbe helye- zésével, hogy a népművészet „társadalmi tény”, illetve a tárgyakat létrehozó tevékenységeknek megvan a maguk „társadalmi beágyazottsága”, eljuthatunk annak felismeréséhez, hogy „nincsenek is tárgyak, csak ezek összefüggése, rendszere”. (75. p.) Ebből a szempontból tartja örvendetesnek a „népművészeti tárgyak fogyasztási körülményeinek és feltételeinek gazdaságtörténeti és társadalomtörténeti elemzé- sét”. (52. p.) Ezen túlmenően azonban olyan összefoglalások megírására sarkallja a kutatókat, amelyek kvantifikálható (hagyatéki, hozomány- és kárleltárakból származó) adatokra támaszkodva általánossá- gokat fogalmaznak meg a tárgyak funkcióiról, annak folyamatos, „használat szerinti” átrendeződéséről, a (velük azonos időben használt tárgyak együttesét felölelő) tárgyrendszeren belüli státuszáról, illetve azoknak a változásairól. (54–55. p.) Voltaképpen történeti vizsgálatokat sürget, részben a tárgyaknak a szerző által „spontán” és „individuális” jelzővel illetett élettörténetének, részben a „kronologikus” és „rendszerezett” tárgytörténetek (értsd: tárgytípusok időbeli változásainak) kutatását szorgalmazza. (85. p.) Ezek azáltal, hogy „a termékek előállításának, piacra termelésének és fogyasztásának szűkebb és tágabb kontextusait is” számításba veszik, voltaképpen – saját bevallása szerint – egyet jelentenek az ’alulnézetből’ közelítő gazdaságtörténettel.

A kötet negyedik tanulmánya a szokástárgyak kérdéskörét érinti. Verebélyi Kincső – J. Baudrillard szociológus nyomán – a tárgy fogalmát elválasztja a dolog fogalmától. Míg az előbbi valamiféle funkci- óval rendelkezik, (abból kiindulva, hogy „a funkcionális tárgy az igazi tárgy” 83. o.), addig az utóbbiról már nem gondolja ugyanezt. E megközelítés radikális formája szerint a tárgyak nagy csoportjának további felosztása „használati tárgyra”, illetve „nem használati tárgyra” értelmetlen, hiszen – ahogyan azt Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor is vallja – „tárgynak eleve az anyagi világ ember által valamire használt eleme- it nevezzük” (ld. Tárgyak szimbolikája. Budapest 2005, 8). E szélsőséges nézőpontból szintén felesleges a kényelmet szolgáló tárgyakat megkülönböztetni a hasznos tárgyaktól, hiszen mindannak, ami (…) a kényelmet szolgálja, az ember szempontjából éppen az a haszna”. (Tárgyak szimbolikája. Budapest 2005,
29) Verebélyi szerint a tárgyra – szintén Baudrillard nyomán – úgy is tekinthetünk, hogy az mindenképpen valamilyen szokásegyüttes „kikristályosodott pontja”, azaz voltaképpen minden tárgy egyben szokástárgy is, a kutatások szempontjából azonban hasznos az a munkamódszer, amelyik a tárgyak nagy csoportjától elkülöníti a szorosabb értelemben vett szokástárgyakat. A szerző meghatározása alapján a „szokástárgyak” voltaképpen az ünnepiség létrehozásának eszközei és az ünnepi szokások tárgyi kifejezései lehetnek egy- ben. (88. p.) Verebélyi különböző példákon keresztül mutatja be, hogy a hagyományos paraszti kultúrában a tárgyak mindennapi, ünnepi és díszítő funkciói egymásra épülnek, és hogy az egymás melletti (adott helyen és időben együtt előforduló) tárgyakat vizsgálva sok esetben lehetünk szemtanúi a funkció-összefo- nódások különböző fázisainak, illetve variánsainak. Szerinte ez a jelenség áll annak hátterében is, amikor egy szokástárgy „polifunkcionálissá” válik. (98. p.) Verebélyi saját bevallott célja szerint a szokástárgyak rendszerét a szokások rendszerének igyekszik megfeleltetni, azért hogy tipologizálja a szokások cselevéseit és tárgyait (107–108. p.), mindeközben azonban – a lábjegyzetek között – a szokáskutatások ez idáig elmu- lasztott feladataira is rámutat (ilyen például szerinte a növényi eredetű szokástárgyak történeti vizsgálata, vagy a Szent István-napi ünnepkör monografikus feldolgozása).

A kötet legérdekesebb tanulmányának a Korok és szakaszok a népművészetben című ötödik fejezetet tartom, melyben Verebélyi komoly kritikákat fogalmaz meg a népművészettel kapcsolatos – a 20. század második felében kialakult, és gyakorlatilag máig meghatározó, voltaképpen – hagyományosnak tekinthe- tő elképzelésekkel szemben. Ezek közül a legfontosabb, hogy bár Fél Edit kezdeményezése nyomán álta- lánosan elfogadottá vált a régi stílus, az új stílus és a legújabb népművészeti stílus megkülönböztetése, ez a népzenéből kölcsönzött szakaszolás a mai kutatások fényében már nem tűnik kellően megalapozottnak. Verebélyi úgy fogalmaz, hogy „nagyszámú és konkrét adatokra” (voltaképpen írott történeti forrásokra) támaszkodó vizsgálatok révén, illetve „a használt tárgyak összessége alapján a korábbi stílusfogalom, és a stílusperiodizáció megkérdőjeleződik”. (123. p.) A tudománytörténet alakulásában rámutat azokra a hatásokra és arra az ideológiai háttérre, amely egyrészt ehhez a „konstrukcióhoz”, másrészt a „bútort kerámiát, textilt – és a pásztorművészetet – művészi műfajként” való értelmezéséhez vezetett. Nem tartja célravezetőnek azt a kutatói módszert sem, amely – az azt ihlető francia kutatások eredeti példájától eltér- ve – az évszámos tárgyakat a fenti stílusok behatárolására használta. Sőt ezen túlmenően azt is kijelenti, hogy az ún. „parasztstílusok” mögött Hofer Tamás által felfedezni vélt paraszti öntudatnak sincsenek meg a mentalitástörténeti bizonyítékai. (Itt jegyezzük meg, hogy az új stílust eredetileg annak táji diffe- renciáltsága miatt kezdték többes számban „új stílusokként” emlegetni. Majd Hofer kutatásai nyomán cserélődött az „új” jelző a „paraszt” előtagra részben annak a kialakulása mögött sejteni vélt paraszti ön- tudat, részben a polgári ízlés számára rusztikusnak, kirívónak ható jellemzők okán. Napjainkban azonban inkább az utóbbi jelentéstartalom az ismert, például Kapros Márta a Nógrád megye népművészete című kötetben így ír: „az újabb stílusú hímzések – nem véletlenül használják a kutatók rá a parasztstílusok megnevezését is – egy gyökeresen másfajta, parasztos ízlést testesítenek meg”. 209. p.)

Verebélyi a mai kutatások hiányosságaként tünteti fel, hogy nem számolnak kellő mértékben a tár- gyalakítás és a díszítések technikai kivitelezésének korlátaival, ahogyan adott tárgyak használatának tár- sadalmi és gazdaságtörténeti okaival sem. (Ha ezeket hangsúlyosan figyelembe vesszük, szerinte például azzal szembesülhetünk, hogy az „ácsolás technikájának […] megőrződésében […] nem a gótikus stílus továbbéléséről” van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy a tárgyhasználóknak sok esetben „nem volt pénzük, vagy nem volt elég pénzük asztalos bútor vásárlására”. 128. p.)

„Az ornamentika kérdéséről” című tanulmány egyik fontos gondolatának vélem azt a kötet több tanulmányában is visszatérő észrevételt, hogy a jövőre nézve hasznos lenne a „díszítmény” és az „áb- rázolás” megkülönböztetése. A szerző szerint ugyanis csak az előbbi használható relevánsan a néprajzi tárgyak díszítményei kapcsán, hiszen „az ornamentika a leképzett élőlényt, növényt, emberi figurát vagy tárgyat olyan mértékben alakítja át és stilizálja”, hogy esetükben nem beszélhetünk ezek ábrázolásáról. (139. p.) Verebélyi továbbá úgy véli, hogy az ornamentikára fókuszáló vizsgálatok előnyére válna, ha „egységes és elég differenciált terminológiát” alakítanának ki a maguk számára. (140. p.) Ennek első lépcsőfokaként értelmezhetjük, hogy a szerző megkísérli a díszítőelem/forma, a minta, a motívum szavak, mint szakterminusok egymáshoz képesti jelentéstartalmát tisztázni. Emellett a nemzetközi szakirodalom alapján részletesen bemutatja azt is, hogy a különböző díszítőelemek miként rendszerezhetők. Felhívja a figyelmet arra, hogy a tárgyalakítás technikája az esetek többségében befolyással van az alkalmazott ornamentikára (151. p., ilyen értelemben utal például az „ún. technikai kivitelezéstől függő geometriai mintákra” 159. p.), továbbá arra is, hogy a díszítmény sokszor „kiegészíti, hangsúlyozza a tárgy funkci- óját”. (152. p.) Kritizálja a díszítések jelentésére vonatkozó kutatások azon részét, amely abból indul ki, hogy „a motívum hordozza a jelentést” (151. p.), holott nyilvánvaló, hogy együtt kell kezelni a tárgyat és annak funkcióit, díszítményeit, amikor a jelentésekhez igyekszünk hozzáférni. Verebélyi kételkedik a mintanevekből a minták jelentésére következtető vizsgálatok sikerességében is, miután az elnevezé- sek archaikussága nem igazolható. (152. p.) Elismeri ugyan, hogy a motívumnak „adott díszítménytől függetlenül is van története, esetleg tartalma” (149. p.), sőt egyes motívumok esetében többrétegű és változékony jelentések létezésével is számol (151. p.), a fejezetnek mégis az az egyik végkövetkeztetése, hogy „az ornamentika lényege az, hogy a forma tartalom nélküli”. (153. p.)
Bár a tárgyak jelentésének kérdéskörét a kötet több tanulmánya érinti, a hetedik dolgozat az, amely kifejezetten a szimbolizmus kérdéskörével foglalkozik. Verebélyi a Szimbolizmus a népi díszítő művé- szetben című fejezetben egyebek mellett arról ír, hogy a korábbi néprajzi megközelítések csupán óvatos megállapításokat fogalmaztak meg a népművészeti tárgyak szimbolikája kapcsán, hiszen legtöbbször csak annyit mertek határozottan kijelenteni, hogy a díszített tárgyak mindenekelőtt „ünnepi jelentéssel bírnak”. Verebélyi felfogása szerint „jelentésen” azonban ebben az esetben inkább funkciót kell érteni, hiszen „a díszített, szép tárgyak” esetében az inkább a funkciójukhoz tartozik, hogy azok „kifejeznek, megjelenítenek, bizonyos értelemben reprezentálnak valamit”. (162. p.) Szerinte a funkció és a jelentés összemosása állhat amögött, hogy a korábbi kutatások a szóban forgó reprezentáció „indítékainak és céljának” nem jártak utána.
Verebélyi amellett érvel, hogy el kellene különíteni a népművészet kapcsán a „kifejezést” és a „köz- lést”, azzal a példával szemléltetve ezt, hogy míg például a tisztaszoba megléte vagy hiánya kifejez va- lamit (méghozzá általában a lakók társadalmi státuszáról), ugyanakkor a tisztaszoba tárgyainak mondjuk egy bizonyos alkalomhoz (pl. temetéshez) igazításakor sokkal inkább a közlés lehet a cél. Ezen felül úgy véli, hogy vannak olyan tárgyak is, amelyek „eleve bizonyos gondolati tartalmak” közvetítésére szolgál- nak, ilyenek a jelvények és a cégérek, vagy a vallási népművészet körébe sorolható fogadalmi tárgyak. Verebélyi szerint a tárgy anyagának, típusának, a tárgy és/vagy díszítmény alakjának, nagyságának, szí- nének lehet jelentősége a szimbolika tekintetében, illetve a szimbolizmusra hatással lehetnek a tárgy- használat térbeli és időbeli dimenziói is. (165–180. p.) Ez a csoportosítás hasonlít a Kapitány házaspár szociológiai-kulturális antropológiai nézőpontú felosztásához, ők ugyanebben a tekintetben, de kifeje- zetten a kortárs tárgyak tekintetében a forma, szín, anyag, méret, minőség, állapot és azon közeg jelentő- ségét emelik ki, amelyben a tárgy megjelenik (ld. az idézett könyv 17–20 oldalain). Verebélyi úgy véli, hogy lényegében a „jelalkotás folyamata során épül ki a tárgy összetett módon működő szimbólumként, jelként való használata”. (182–183. p.) Ebben a folyamatban azonban nem a tárgy játssza a főszerepet, hanem egyéb „tárgyon kívüli tényezők.” Ehhez azt is hozzátehetjük, hogy utóbbi felismerés révén rögtön az is érthetővé válik, hogy miért is olyan bonyolult feladat a szimbolizmus vizsgálata. Így különösen jo- gosnak véljük a szerző azon megállapítását, miszerint „filozófiai vagy szociológiai tárgyelméleteket vagy a pszichológiai megállapításokat is érdemes figyelembe venni abban az esetben, amikor a paraszti világ létrehozásában, elrendezésében és használatában” jelentkező szimbolizációs folyamatokat szeretnénk értelmezni. (180. p.)

Érdemes néhány gondolat erejéig külön kitérni a színek használatának szimbolikus vonatkozásaira, amelynek Verebélyi is hat oldalt szentelt e kötetben. Fontos észrevétele, hogy a színjelentések értelme- zéséhez legalább két különböző színre van szükség, hiszen a színek egymáshoz képesti használatából tárulkozhat fel az, hogy voltaképpen mit kívánnak jelezni egy adott árnyalattal (illetve természetesen két ellentétes vizuális minőség: sötét-világos, színes-színtelen, egyszínű-tarka is feltűnhet jelzőszerep- ben 169. p.). Ugyanakkor a szimbolika tekintetében önmagában a – voltaképpen bármilyen jelentéssel felruházható – színekből kiindulva releváns ismeretekhez nem juthatunk, az értelmezésnél mindig „adott történelmi kontextus” színhasználati rendszerét szükséges figyelembe venni. (173. p.) Arról, hogy miért és meddig lehet jelentősége a színek szimbolikájának a tárgyak vonatkozásában, a szerző nem ejt szót. Erre vonatkozóan érdekes adalékként említhető, hogy a monostorszegi temetők faragott sírkeresztjein a 20. század első felében még színekkel jelezték az elhunyt nemét és korát, és e festés főleg azután kezdett elmaradni, amikor a második világháború után már a sírjelekre felvésték az eltemetett személy nevét és korát is. Ez az időbeli egybeesés arra utalhat, hogy itt „az írásbeliség elterjedésével a korábbi színszimbolika elveszítette jelentőségét” (Beszédes Valéria: Otthonok és emberek. Subotica 1994, 188). Vagyis úgy tűnik, hogy a színek jelzőként való használata korábban azért is fontos lehetett, mert a színek nyelvezete könnyebben és szélesebb körben elsajátítható, gyorsabban is „olvasható” az olyan absztrakt jelrendszernél, mint amilyen az írás.
A vallási néprajzi művészet című fejezet tudománytörténeti áttekintéséből kiderül, hogy a művésztör- ténészek kezdték meg e terület vizsgálatát, a néprajzkutatók csak később követték a példájukat, de még ma is csak nehezen, megtorpanásokkal tudják a maga összetettségében feltárni a paraszti vallásosság tárgyi világait. Ennek okát részben abban látja a szerző, hogy a népi vallásoság és világnézet kérdés- köre önmagában is nehezen megközelíthető probléma (186. p.), a népi vallásgyakorlásban fellelhető változatok történeti, társadalomtörténeti hátterének tisztázása nélkül azonban a vallási tárgyak elemzése nem lehet teljes. (202. p.) Ráadásul a vallásos gondolkodás gyakorlatra orientáltága okán nehéz kijelölni a határvonalat a szokástárgyak és „a vallási élet kellékei” között. (186. p.) Az sem könnyíti meg a kutatók helyzetét, hogy a paraszti vallásos életbe és gyakorlatba egyaránt beleépülnek művészi alkotások, pro- vinciális/naiv művészetek termékei, egyéni spontán alkotások, illetve „a sokszorosításon alapuló popu- láris (tömeg) művészethez” tartozó tárgyak is. (190. p.) Bár „az iparosok vagy kisüzemek által előállított termékek a kutatás korábbi szemléleti merevsége miatt nem tartoztak a népművészet körébe, sőt gyakran a giccs kategóriájába kerültek”, napjainkra már ezek is egyre inkább a kutatók látóterébe kerülnek (187. p.), csakúgy mint az egyházlátogatási jegyzőkönyvek vallási művészetre vonatkozó adatai. (193. p.)

A Házi szorgalmatosság – háziipar – kézműipar – népi iparművészet című dolgozat egy a népmű- vészet kutatásáról szóló tudománytörténeti összegzés, amely a jelenhez közeledve hangsúlyosan számba veszi a 20. századi, szövetkezeti keretekben – a tárgyak és minták között szelektáló és az eredeti paraszti példákhoz képest magasabb minőséget – megvalósító tárgyalkotást, sőt még napjaink kézműveseinek hagyományőrzését is. Bár sokan és sokféleképpen írtak már a 19. századi történésekről és a népművészet felfedezésének körülményeiről, ez a tanulmány még erre vonatkozóan is tartalmaz olyan újdonságokat, amelyek jelentősen árnyalni tudják a korszak megítélésről kialakult eddigi képünket. Egyebek mellett például azzal, hogy Verebélyi rámutat arra, hogy már 1777-ben a Ratio Educationis törvénynek és az utána következő változásoknak milyen összetett hatásai voltak a tárgykészítésre nézve, hiszen például már ekkortól számolhatunk az iparosok rajztudásának tudatos fejlesztésével. A 19. század második fe- létől aztán már szervezett keretek között folyt az ipari szakoktatás, majd később a „háziipari ismeretek” elsajátítása is. Az oktatás közvetítő szerepet tölthetett be, így a „tárgykészítés technikái, formái, mintái” a – 19. század végétől a „magyaros ízléstől” is ihletett – tananyagként juthattak el (vagy a népművészeti divat folytán: kerültek vissza) a mezővárosokba és falvakba. A dolgozat nagy érdeme, hogy rámutat a népművészet kapcsán előkerülő, eddig még nem kellően tisztázott elnevezések mikor, miért és mi- lyen jelentéssel kerültek be a szaktudomány nyelvezetébe („kismesterségek”, „népi iparművészet” „élő népművészet” „tárgyalkotó népművészet”). Javaslatot is fogalmaz meg arra vonatkozóan, hogy a szak- kutatás milyen újabb fogalmakat vehetne használatba arra való tekintettel, hogy „a magyar népművészet alakulása egy olyan új szakaszba jutott, amely még az elmúlt mintegy ötven-hatvan évhez, a népi ipar- művészet virágkorához képest is új” (230. p., kiemelés az eredetiben).

A kötetben jelenik meg először a szerző Folklorizmusok: érdek és értékvédelem című tanulmánya, amely a folklorizmus történetileg különböző megnyilvánulásainak tudományos megkülönböztetése kap- csán új szakterminusok bevezetését ajánlja (tradicionális folklorizmus, neofolklorizmus, posztfolklorizmus, populáris vizuális kultúra). Verebélyi a népművészet kutatásának, illetve a néprajzi tárgy körüli diskurzu- sok, pontosabban a mindenkori szaktudományos-művészeti, sőt (újdonságként) gazdaságpolitikai megkö- zelítések áttekintése után egyebek mellett azt a tanulságot vonja le, hogy „a paraszti tárgyak tudományos megközelítésének kezdete egyszersmind a néprajzi tárgyak folklorizmusának a kezdete is.” (244. p.) On- nantól kezdve ugyanis, hogy a népi tárgyakat kiemelik eredeti környezetükből (pl. oly módon, hogy azokat elsőként gazdasági, majd később néprajzi kiállítások keretében bemutatják), megindul a folklorizmussá válás folyamata. A folklorizmus fogalma – amelyet a nyugat- és a kelet-európai kutatók paraszti hagyo- mányokról eltérő tapasztalatuk okán másként értelmeznek (237. p.) – a szerző szerint végső soron ugyanis arra a folyamatra utal, melyben bizonyos folkórelemek „folklór nagy területe egyikéről” áthelyeződnek „az eredetitől eltérő kontextusba”. (235. p.) A szerző fontos megállapítása, hogy „a folklorizmus történetének változó intenzitással megjelenő vonása a reprezentációban, és ezzel összefüggésben az identitás képzésé- ben, megerősítésében való megjelenése”. (241. p.) A hazai részvétellel zajló 20. századi világkiállítások – amelyeken egytől-egyig szerepet kapott a népművészet: a csárda, a parasztszoba, sőt több alkalommal a kalocsai pingálás is (246. p., 31. lábjegyzet) – azon 19. századi kiállítások örökösei, amelyek hazánkban elsőként tárták a nyilvánosság elé a paraszti tárgyakat. Ezek a (köztudottan a néprajzi muzeológia hazai alakulására is nagy befolyással bíró) tárlatok, de azok a későbbiek is, amelyek a néprajzi tárgyakat áruvá válásuk útján elindították, részben a társadalmi szimbólumképzés helyszíneiként értelmezhetők. (241–242. p.) Lényeges továbbá, hogy már a 19. századi tárgyalakításoknál sem a hagyományőrzés, hanem „a befo- gadó, a vásárló vélt vagy valós igényeihez való igazodás volt a mérvadó.” Szerinte már ettől kezdve olyan jelentős mértékű „a gazdasági érdek és az esztétikum összefonódása” a népművészetben, hogy arra a folk- lorizmus „egyik társadalmi alappilléreként” tekinthetünk. (250. p.)

Verebélyi Kincső tanulmánykötetének terjedelmes irodalomjegyzékéről a korábbi ismertetések már beszámoltak, ahogyan arról is, hogy ez a kötet a téma „kiemelkedő szakkönyve”. Ezt zárásul még azzal egészíteném ki, hogy ez a tíz tanulmány a néprajztudomány eddigi tárgykutatásának kritikai áttekintését, illetve az elméleti rendszerezésből eddig kimaradt területek tipologizálását is nyújtja. A kötetben képviselt sokoldalú megközelítés pedig jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy a jövőbeni vizsgálatok a népművészet- hez (egyrészt mint történetileg kialakult tárgyformáláshoz, másrészt mint gazdaságilag-iparilag befolyá- solt társadalmi képződményhez, harmadrészt mint tudományos konstrukcióhoz), illetve emellett a néprajzi múzeumokban őrzött tárgyakhoz és a kézművesség mai megnyilvánulásaihoz is értőbben viszonyuljanak.