„Árpádházi Szent Ezsébet és lelkiatyja, Marburgi Konrád, 1230”

Előadá­som*? té­má­ja eh­hez a te­rem­hez, a mar­bur­gi egye­tem dísz­ter­mé­hez kap­cso­ló­dik. A fa­la­it dí­szí­tő fest­mény­so­ro­zat­ról, il­let­ve an­nak egyik da­rab­já­ról sze­ret­nék be­szél­ni, ar­ról a kép­ről, ame­lyet a te­rem dé­li fa­lán, bal ol­dalt lát­hat­nak: a Szent Er­zsé­bet és ta­ní­tó­mes­te­re, Mar­bur­gi Kon­rád cí­mű al­ko­tás­ról van szó. Ta­lán hal­lot­tak már ró­la, hogy a kép el­ké­szül­te után – egy ide­ig – nem kis fel­há­bo­ro­dást vál­tott ki a mar­bur­gi kö­zön­ség kö­ré­ben. Az aláb­bi­ak­ban an­nak sze­ret­nék rö­vi­den utá­na­jár­ni, hogy mi­ért és mi­kép­pen vál­ha­tott ép­pen ez a fest­mény bot­rány tár­gyá­vá, majd ho­gyan vált az idők so­rán még­is­csak egy fé­lig-med­dig el­fo­ga­dott, köz­ked­velt mű­al­ko­tás­sá. A fest­ményt – Marx ki­fe­je­zé­sé­vel él­ve, és azt je­len­té­sé­ben ki­tá­gít­va – mint tár­sa­dal­munk és kul­tú­ránk egy „hi­e­rog­li­fá­ját” pró­bá­lom vizs­gál­ni és ér­tel­mez­ni. Meg­jegy­zem, hogy en­nek a hi­e­rog­li­fá­nak a fel­tá­rá­sá­ban–meg­vi­lá­gí­tá­sá­ban né­hány ku­ta­tó­tár­sam – el­ső­sor­ban Mar­gret Lem­berg, Ger­hard Ober­lik és Ulrich Hus­song már nagy utat tet­tek meg előt­tem, szá­mos ho­má­lyos rész­le­tet tisz­táz­tak (vö. Hus­song 1992, fő­leg: 73–92; Lemberg–Oberlik 1985). Ké­rem, ne vár­ja­nak tő­lem új in­for­má­ci­ó­kat, vagy fris­sen elő­ke­rült tény­anya­got. Fo­gad­ják mun­ká­mat in­kább egy­faj­ta ér­tel­me­zés­ként, vizs­gá­ló­dás­ként: akár egy ré­gé­sze­ti fel­tá­rást. Ha ne­tán ed­dig még nem ér­tel­me­zett je­len­té­sek kul­túr­tör­té­ne­ti meg­vi­lá­gí­tá­sá­ra, fel­tá­rá­sá­ra ten­nék kí­sér­le­tet, ké­rem ve­gyék fi­gye­lem­be, hogy mód­sze­rem­ből adó­dó­an kön­­nyen el­ka­lan­doz­ha­tok, vagy tév­út­ra té­ved­he­tek. Ezért ar­ra ké­rem Önö­ket, hogy mind­ezt szem előtt tart­va kí­sér­jék fi­gye­lem­mel ba­ran­go­lá­so­mat.

Mi­u­tán Kurhessen tar­to­mány 1866-ban Po­rosz­or­szág ré­szé­vé vá­lik, majd le­zaj­lik az 1870-es, a né­me­tek szá­má­ra győz­tes há­bo­rú is, Mar­burg éle­té­be is be­kö­szön­te­nek a „gaz­da­sá­gi cso­da” évei. Az egye­tem vi­rág­zás­nak in­dul, a fel­len­dü­lés pe­dig ma­gán az épü­le­ten is nyo­mon kö­vet­he­tő. Je­len­tős épít­ke­zés kez­dő­dik, át­ala­kít­ják az egye­tem köz­pont épü­le­tét is. Itt, eb­ben a szárny­ban va­gyunk most mi is, ez a rész a hat­va­nas évek­től kezd­ve az Ré­gi Egye­tem (Alte Uni­ver­sität) ne­vet vi­se­li. Az egy­ko­ri do­mon­kos ko­los­tort több sza­kasz­ban le­bont­ják, csak a temp­lo­mot hagy­ják meg, amely az új épí­té­sze­ti kon­cep­ció ré­szé­vé vá­lik. A ko­los­tor he­lyé­re az egye­tem épí­tő­mes­ter­ének, an­nak a Karl Schäfer­nek (1844–1908) az új épü­le­te ke­rült, aki­nek ne­vé­hez a mar­bur­gi fa­vá­zas há­zak el­ső nagy fel­újí­tá­si hul­lá­ma is kö­tő­dik. Az egye­tem dísz­ter­mét is ma­gá­ban fog­la­ló épü­let 1890-re ké­szült el. Mar­burg leg­szebb pro­fán épü­le­té­vé vá­lik, amint azt a vá­rost be­mu­ta­tó úti­ka­la­uz­ok em­lí­tik: „fe­hér ho­mok­kő­ből” épült, a fa­lak te­hát ke­let­ke­zé­sük ide­jén jó­val vi­lá­go­sab­bak le­het­tek, mint ma (Schneider 1907, 47).

A mar­bur­gi egye­tem épí­tés alatt lé­vő új épü­let­együt­te­se a Lah­non át­íve­lő wei­den­hauseni híd fe­lől. A ré­gi ko­los­tor­épü­let egy ré­sze még áll. Fiege-Hillebrecht fel­vé­te­le, 1879/87. Bil­darchiv Fo­to Mar­burg Nr. 405 528

Mind­emel­lett fon­tos utal­nunk a kis­vá­ro­si jel­leg­re is, s ugyan­ak­kor fi­gye­lem­re mél­tó az át­épí­tés ide­jén szem előtt tar­tott moder­nitás-igény, va­la­mint a kész épü­let ko­ra gó­ti­kus kül­se­je (vö. Schnei­der 1907) kö­zöt­ti el­len­tét is. Az újon­nan fel­ava­tott dísz­te­rem fa­la­in ere­de­ti­leg fes­tett or­na­men­tu­mok, va­la­mint az egye­tem ala­pí­tó­já­nak, és a két Vil­mos csá­szár­nak a port­ré­ja volt lát­ha­tó. A dön­tés, hogy a te­rem fa­la­it tör­té­nel­mi té­má­jú fest­mény­so­ro­zat dí­szít­se, csak ké­sőbb szü­le­tett meg.

A mar­bur­gi egye­tem új épü­let­együt­te­se a Lah­non át­íve­lő wei­den­hauseni híd fe­lől (a há­rom nagy csúcs­íves ab­lak a dísz­te­rem­be nyí­lik). Fel­vé­tel 1891 kö­rül. Bil­darchiv Fo­to Mar­burg Nr. 308 202

A mar­bur­gi egye­tem au­lá­ja Janssen ké­pe­i­nek el­ké­szül­te előt­t. A ka­ted­ra és a pro­fes­­szo­ri szé­kek mö­gött egy-­e­gy Philipp­s- és csá­szár­kép. Lud­wig Bick­el fel­vé­te­le 1891 kö­rül. Bil­darchiv Fo­to Mar­burg Nr. 810 357

Peter Janssen kép­so­ro­za­ta

Az el­kép­ze­lést, mi­sze­rint az au­la fa­la­in egy mé­re­te­i­ben is im­po­zán­sabb fi­gu­rá­lis kép­so­ro­zat kap­jon he­lyet, a po­rosz kor­mány­zat is tá­mo­gat­ta. Az egye­te­mi ta­nács te­hát meg­hoz­ta és be is ter­jesz­tet­te ja­vas­la­tát az egye­tem ku­rá­to­rá­nak, aki egy­faj­ta ös­­sze­kö­tő ka­pocs sze­re­pét töl­töt­te be az egye­tem és a ber­li­ni mi­nisz­té­ri­um kö­zött. Itt em­lí­te­ném meg a szó­ban for­gó, 1890-es ter­ve­zet két alap­el­kép­ze­lé­sét, mi­vel – ha nem is köz­vet­le­nül –, a ké­sőb­bi Er­zsé­bet-áb­rá­zo­lás kö­rü­li konf­lik­tu­sok okai is ezek­re ve­zet­he­tő­ek vis­­sza. Az egye­te­mi ta­nács ja­vas­la­ta az volt, hogy a te­rem fa­la­it hat, az egye­tem tör­té­ne­té­hez kap­cso­ló­dó ese­mé­nye­ket áb­rá­zo­ló fest­mény dí­szít­se, s eze­ken hang­sú­lyo­san je­len­jen meg a re­for­má­ció té­má­ja. En­nek alap­ján egy vi­lá­gos, egye­nes vo­na­lú fej­lő­dés­tör­té­net ele­ve­ne­dett vol­na meg a te­rem fa­la­in, a mar­bur­gi do­mon­kos szer­ze­te­sek ki­vo­nu­lá­sá­val kez­dő­dő­en a fel­vi­lá­go­sult nagy tu­dós és fi­lo­zó­fus, Chris­tian Wolf szín­re­lé­pé­sé­ig. Az au­lán kí­vül, a ke­ren­gő fa­la­in, egy­ér­tel­mű­en el­kü­lö­nít­ve az előb­bi fest­mé­nyek­től, hét ki­sebb mé­re­tű, az egye­tem tör­té­ne­tét be­mu­ta­tó kép ka­pott vol­na he­lyet, ezek kö­zül idő­ren­di sor­rend­ben a leg­el­ső­nek a po­gány ger­má­nok ko­rát (a chat­tusok ven­dég­sze­re­te­té­ről, a ró­ma­i­ak el­le­ni har­cok­ról, s ar­ról, ho­gyan ke­resz­te­li meg Szent Bo­ni­fác a chat­tus ve­ze­tő­ket Amöneb­urg­ban stb.) áb­rá­zo­ló al­ko­tást kép­zel­tek el. A ter­vek sze­rint e fest­mény­so­ro­zat utol­só da­rab­ja lett vol­na a „Szent Erzsé­bet1 be­te­ge­ket ápol és ala­mizs­nát oszt” cí­mű áb­rá­zo­lás.
A ber­li­ni mi­nisz­té­ri­um ki­sebb hu­za­vo­na után, a kor egyik nép­sze­rű fes­tő­mű­vész­ét, Peter Janssent (1844–1908) bíz­ta meg az au­la ké­pe­i­nek meg­al­ko­tá­sá­val, aki mar­bur­gi meg­bí­zá­sát meg­elő­ző­en is ké­szí­tett már tör­té­nel­mi té­má­jú fest­mény­so­ro­za­to­kat, így Bré­má­ban és Er­furt­ban is, ké­sőbb pe­dig a düs­sel­dor­fi kép­ző­mű­vé­sze­ti aka­dé­mia rek­to­ra lett. Janssen csak az­zal a fel­té­tel­lel vál­lal­ta a mun­kát, ha a nagy­te­rem ké­pe­in kö­zép­ko­ri mo­tí­vu­mok is meg­je­len­het­nek. Ez azt je­len­tet­te, hogy az „elő­tör­té­net” té­má­ja nem csak a ter­men kí­vül, ha­nem a dísz­te­rem fa­la­in is meg­je­le­nik majd (Hussong 1992, 78. Vö. Bieber 1979).
Janssen el­kép­ze­lé­se azon­ban nem il­lesz­ke­dett az egye­te­mi ta­nács ter­ve­i­be. En­nek el­le­né­re, mi­u­tán 1892 jú­li­u­sá­ban ös­­sze­ült a rek­tor, a ta­ná­csot kép­vi­se­lő négy pro­fes­­szor, az egye­te­mi ku­rá­tor, va­la­mint a ke­rü­le­ti épít­ke­zé­si fel­ügye­lő és a mű­vész ma­ga, még­is el­fo­gad­ták az új ter­ve­ze­tet. A ta­nács kép­vi­se­lői azon­ban ma­ka­csul ra­gasz­kod­tak el­kép­ze­lé­sük­höz, mi­sze­rint a mű­vész olyan kör­nye­zet­ben és olyan mó­don áb­rá­zol­ja Szent Er­zsé­bet alak­ját, hogy az „ne ke­rül­jön ös­­sze­üt­kö­zés­be vagy el­lent­mon­dás­ba az egye­tem evan­gé­li­kus szel­le­mi­sé­gé­vel”. De va­jon mi­lyen áb­rá­zo­lás­mó­dot kép­zel­tek el a ta­nács tag­jai, és mi lett vol­na az, amit nem fo­gad­tak vol­na szí­ve­sen? És egy­ál­ta­lán mit tart­hat­tak egy Szent Er­zsé­bet-áb­rá­zo­lá­son ve­szé­lyes­nek? Rá­adá­sul Lud­wig von Sybel (vö. Hermelink–Kaehler 1927, 701, 743), az egye­tem el­ső ré­gé­sze, és az ak­kor fris­sen meg­ala­kult kép­ző­mű­vé­sze­ti sze­mi­ná­ri­um igaz­ga­tó­ja (te­hát min­den­kép­pen egy be­fo­lyá­sos sze­mély) kü­lön kér­te, ve­gyék jegy­ző­könyv­be, ő ma­ga ha­tá­ro­zot­tan el­le­nez bár­mi­fé­le áb­rá­zo­lást, ame­lyen Er­zsé­bet alak­ja meg­je­le­nik. Kér­dé­sünk te­hát a kö­vet­ke­ző­kép­pen hang­zik: va­jon mi­lyen le­he­tett az a Szent Er­zsé­bet, aki­nek alak­ja ilyen fel­há­bo­ro­dás­ra ad­ha­tott okot?
A jegy­ző­könyv­be be­ke­rült a ta­nács töb­bi tag­já­nak til­ta­ko­zá­sa is egy, a pro­tes­táns szel­le­mi­ség­gel el­len­té­tes Er­zsé­bet-áb­rá­zo­lás el­len. A ku­rá­tor ké­sőbb már más­kép­pen em­lék­szik a tör­tén­tek­re, hi­szen azt ál­lít­ja, hogy ő csak az „eret­nek­bí­ró Mar­bur­gi Kon­rád”, Er­zsé­bet gyón­ta­tó­aty­já­nak áb­rá­zo­lá­sát el­le­nez­te a fest­mé­nyen. Bár a két ol­va­sat el­lent­mond egy­más­nak, azon­ban ha együtt ele­mez­zük őket, fény de­rül­het a prob­lé­ma va­lós oka­i­ra. Az egyik fél­nél a szent­as­­szony, a má­sik­nál Kon­rád sze­mé­lye volt a kér­dé­ses, de el­kép­zel­he­tő, hogy egyi­kük szá­má­ra sem az em­lí­tett sze­mé­lyek kü­lön-kü­lön je­len­tet­ték a prob­lé­mát, ha­nem ket­tő­jük együt­tes meg­je­le­né­se, pá­ro­sí­tá­suk­nak mód­ja.
A pro­fes­­szo­rok te­hát va­ló­szí­nű­leg meg­sejt­het­ték, hogy a vász­non Er­zsé­bet és Kon­rád nem­kí­vá­na­tos áb­rá­zo­lá­sa je­le­nik majd meg. 1895 au­gusz­tu­sá­ban már (el­mé­le­ti­leg) is­mer­ni­ük kel­lett a kész al­ko­tást, hi­szen ek­kor bó­lin­tot­tak rá a fes­tő Janssen mun­ka­szer­ző­dé­sé­re. Eb­ben fur­csa mó­don még nincs fel­tün­tet­ve a mű­vész­nek fi­ze­ten­dő, egyéb­ként te­te­mes ho­no­rá­ri­um ös­­sze­ge (Hussong 1992, 82). A szö­veg­ben rög­zí­tet­ték a fest­mé­nye­ket ki­egé­szí­tő, mar­bur­gi tu­dó­so­kat áb­rá­zo­ló ki­sebb mé­re­tű port­rék sor­rend­jét is. Eb­ben a szer­ző­dés­ben már szó van a te­rem csúcs­íves ab­la­kai fö­lé ter­ve­zett kép té­má­já­ról (Nyi­las Ot­tó mon­dá­ja) is, egy po­li­ti­kai üze­ne­tet köz­ve­tí­tő, ro­man­ti­kus sze­rel­mi tör­té­net­ről, ahogy ar­ra Mar­gret Lem­berg ta­nul­má­nyá­ban már rá­mu­ta­tott (vö. Lem­berg 1997). El­ső­sor­ban a hét nagy fa­li­kép té­má­ját il­le­tő­en szü­le­tett vég­le­ges dön­tés, amit kö­vet­ke­ző­kép­pen fog­lal­tak (a ké­pe­ken áb­rá­zolt ese­mé­nyek sor­rend­je alap­ján) írás­ba:
„Szent Er­zsé­bet és lelki­aty­ja, Mar­bur­gi Kon­rád (1230)”, „II. Fri­gyes csá­szár út­juk­ra bo­c­sájt­ja a Po­rosz­or­szág­ba in­du­ló né­met lo­vag­rend tag­ja­it (1236)” – ez az egyik a so­ro­zat két, csak­is fér­fi­ala­ko­kat áb­rá­zo­ló fest­mé­nye kö­zül. „Brabanti Zsó­fia a mar­bur­giak Gyer­mek Hen­rik előt­ti hó­do­la­tát fo­gad­ja (1248)” – egy kép­ze­let­be­li vá­ro­si kör­nye­zet­be il­lesz­tett, ki­vá­ló­an meg­fes­tett je­le­net, amely nem­csak ener­gi­kus ecset­ke­ze­lé­sé­vel tű­nik ki, ha­nem a ké­pen fel­vo­nul­ta­tott szá­mos „át­ü­tő­en élet­hű, hi­te­le­sen áb­rá­zolt ala­kok so­rá­val is”. A ké­pet egyéb­ként Janssen kor­tár­sai is kü­lö­nö­sen nagy­ra ér­té­kel­ték, stí­lu­sát „a lé­lek fes­té­sze­te­ként” em­le­get­ték (Vollmar 1897–1898, 211). A fest­mé­nyen Zsó­fia, Ár­pád-há­zi Szent Er­zsé­bet lá­nya mu­tat­ja be fiú­gyer­mek­ét. Ulrich Hus­song min­den két­sé­get ki­zá­ró­an be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy ez a Hes­sen ural­ko­dó­i­nak ere­det­mon­dá­ját áb­rá­zo­ló je­le­net so­sem tör­tént meg, ha­nem egy sok­kal ké­sőb­bi, 19. szá­za­di el­me­szü­le­mény­ről van szó (Hussong 1992).
A re­for­má­ci­ó­ra tör­té­nő el­ső uta­lás csak a hos­­szan­ti fal kö­zép­ső, nagy­mé­re­tű ké­pén je­le­nik meg (ame­lyet a ta­nács ere­de­ti­leg az el­ső kép he­lyé­re sze­ret­te vol­na el­he­lyez­ni): „Me­rész Fü­löp fo­gad­ja a tár­gya­lás­ra ér­ke­ző re­for­má­to­ro­kat (1529)”. Köz­tu­dott, hogy a ta­lál­ko­zó ered­mény­te­len volt, en­nek el­le­né­re még­is egy kü­lön fest­mény ké­szült ró­la. A ké­pen szá­mos, nagy gond­dal meg­fes­tett as­­szony- és gyer­mek­ala­kot is lát­ha­tunk, nem úgy, mint a kö­vet­ke­ző, „A laufeni csa­ta 1534” cí­mű, a pro­tes­tán­sok szá­má­ra je­len­tős ese­ményt meg­örö­kí­tő fest­mé­nyen (e csa­tá­nak  kö­szön­he­tő­en fog­lal­hat­ták vis­­sza Würt­tem­ber­get).
A fel­so­rolt ese­mé­nye­ket a „Ma­ter Philip­pina” tu­laj­don­kép­pe­ni tör­té­ne­te kö­ve­ti: „A do­mon­kos szer­ze­te­sek ki­vo­nul­nak ko­los­to­ruk­ból és át­ad­ják azt az egye­tem­nek (1527)”. A he­te­dik, utol­só ké­pen le­zá­rul a tör­té­net­so­ro­zat: „A mar­bur­gi di­á­kok Chris­tian Wolf pro­fes­­szort fo­gad­ják (1723)”. A fel­vi­lá­go­sult fi­lo­zó­fus (a ké­pen ép­pen a ko­csi­já­ból száll ki) be­vo­nu­lá­sát ter­mé­sze­te­sen szán­dé­ko­san kö­töt­ték ös­­sze a ka­to­li­kus egy­há­zi élet kép­vi­se­lő­i­nek tá­vo­zá­sá­val. Ez a kép az egyet­len, ame­lyen Mar­burg vá­ro­sa is meg­je­le­nik a hát­tér­ben (vö. Lemberg–Oberlink 1985). Meg­je­gyez­zük, hogy ez fest­mény sem csu­pán fér­fi­a­kat áb­rá­zol (mint aho­gyan az el­ső lá­tás­ra tű­nik), ha­nem – a tö­meg­ben szin­te tel­je­sen el­vesz­ve – egy szok­nyás le­ány­ala­kot is fel­fe­dez­he­tünk raj­ta.

A mar­bur­gi egye­tem dis­zterme Janssen ké­pe­i­vel; bal­ra há­tul, az ab­lak fé­nyé­ben a Konrád–Erzsébet-festmény. 1927/29-es fel­vé­tel. Bil­darchiv Fo­to Mar­burg Nr. 21 190

A Konrád–Erzsébet-kép

En­­nyit te­hát a kép­so­ro­zat­ról, amely a kul­tú­rá­ért, ok­ta­tá­sért és egész­ség­ügy­ért fe­le­lős po­rosz mi­nisz­té­ri­um és a fes­tő­mű­vész kö­zött 1895 au­gusz­tu­sá­ban köt­te­tett szer­ző­dés­ben sze­re­pelt. Janssen ez­után ha­za­u­ta­zik Düs­sel­dorf­ba, és be­le­kezd a so­ro­zat meg­al­ko­tá­sá­ba, ami több évig is el­tart, nem utol­só sor­ban a ké­pek (egy­től egyig vá­szon­fest­mény­ről van szó) nagy mé­re­te mi­att. Az el­ső kép mé­re­tét pél­dá­ul 22,05 m2-ben szab­ták meg. Ah­hoz, hogy az Er­zsé­be­tet és Kon­rá­dot áb­rá­zo­ló je­le­ne­tet tel­jes egé­szé­ben meg­ért­hes­sük, fel­tét­le­nül szük­sé­ges a je­le­net­hez kap­cso­ló­dó tör­té­nel­mi té­nyek is­me­re­te, még ak­kor is, ha ezek­ről nem min­dig kön­­nyű tár­gyi­la­go­san be­szél­nünk.
Ár­pád-há­zi Szent Er­zsé­bet, II. And­rás ma­gyar ki­rály lá­nya négy­éve­sen ér­ke­zett Né­met­or­szág­ba, ti­zen­négy éve­sen La­jos, türingiai tar­to­mány­gróf fe­le­sé­ge lett. Há­zas­sá­guk­ból ös­­sze­sen há­rom gyer­mek szü­le­tett, az el­sőt Er­zsé­bet ti­zen­öt éve­sen hoz­ta vi­lág­ra. 1225-ben, 18 éve­sen ke­rül kap­cso­lat­ba a ka­riz­ma­ti­kus, ko­moly­sá­got és ko­mor­sá­got su­gár­zó Mar­bur­gi Kon­rád­dal, a ki­vé­te­le­sen mű­velt, ne­me­si csa­lád­ból szár­ma­zó, tő­le év­ti­ze­dek­kel idő­sebb egy­ház­fér­fi­val, a ke­resz­te­sek pá­pa ál­tal fel­ha­tal­ma­zott pré­di­ká­to­rá­val. Kon­rád Er­zsé­bet gyón­ta­tó­aty­ja, ta­ní­tó­mes­te­re és ne­ve­lő­je lesz. Er­zsé­bet 1227-ben húsz­éves, ami­kor fér­je a Szent­föld­re tart­va út­köz­ben meg­hal. Az öz­vegy ez­után tu­da­to­san vál­lal­ja sor­sát. As­si­si Szent Fe­renc pél­dá­já­ra a krisz­tu­si ta­ní­tás tel­jes mér­té­kű kö­ve­té­sé­re tö­rek­szik, szi­go­rú asz­ké­zis­nek ve­ti alá ma­gát, le­mond gyer­me­ke­i­ről, sőt Kon­rád­nak tett fo­ga­dal­má­ban sa­ját aka­ra­tá­ról és vá­gya­i­ról is. Mes­te­re a leg­ke­mé­nyebb ve­zek­lé­si mó­do­kat szab­ja ki ne­ki. 1228-ban mind­ket­ten Mar­burg­ba köl­töz­nek. A vá­ros­ban ek­kor nyí­lik meg a nyil­vá­nos kór­ház, ame­lyet az ak­kor fris­sen szent­té ava­tott As­si­si Fe­renc­ről ne­vez­nek el.2 Er­zsé­bet a leg­alan­ta­sabb ápo­lói fel­ada­to­kat lát­ja el itt, Kon­rád ke­mény kéz­zel ve­ze­ti, irá­nyít­ja és ha­tá­roz­za meg fel­ada­ta­it. Er­zsé­bet há­rom év­vel ké­sőbb, 1231 no­vem­be­ré­ben, hu­szon­négy éve­sen, a mun­ká­tól és ve­zek­lés­től ki­me­rül­ve hal meg. Kon­rád nem sok­kal ez­után, az egy­ház ál­tal fel­ha­tal­maz­va, nagy­sza­bá­sú eret­nek­ül­dö­zés­be kezd, s az sem tart­ja vis­­sza, ha ál­do­za­tai ha­tal­mas és be­fo­lyá­sos em­be­rek. Egy ilyen vé­res eret­nek­ül­dö­ző kör­út vé­gén éri utol a ha­lál, a ha­za­fe­lé ve­ze­tő úton kí­sé­rő­i­vel együtt egy­sze­rű­en agyon­ve­rik3, még­pe­dig nem mes­­sze Mar­burgtól, a Lah­n-­men­ti dom­bok túl­ol­da­lán, nagy­já­ból a mai Hof Capelle ne­vű vá­ros­rész tá­ján. A sors iró­ni­á­ja, hogy a Hohlweget, ahol a ko­ra­be­li hír­adás sze­rint Kon­rá­dot meg­gyil­kol­ták, az 1960-as évek­ben sze­mét­le­ra­kó hely­nek mi­nő­sí­tet­ték, és má­ig Mar­burg egyik szen­­nye­zett te­rü­le­te­ként tart­ják nyil­ván. Kon­rád ha­lá­lá­nak szín­he­lyén ma te­hát egy „sze­me­tet le­rak­ni ti­los!” fel­ira­tú táb­la áll.
Janssen el­ső ké­pe ma is ab­ban az ál­la­pot­ban lát­ha­tó, aho­gyan nagy­já­ból 1903-ban is, a mar­bur­gi kór­ház egyik ter­mét áb­rá­zol­ja. Egy ma­gas, vas­kos men­­nye­ze­tű he­lyi­sé­get lá­tunk, ame­lyet há­tul­ról fa­osz­lo­pok, va­la­mint egy empóra zár le. A zöl­des szí­nű fa­la­kat és a be­teg­ágya­kat a há­tul­ról be­szű­rő­dő fény vi­lá­gít­ja meg. Kö­zé­pen, szür­ke ru­há­zat­ban Er­zsé­bet alak­ja lát­ha­tó, amint erő­sen meg­ha­jol­va a pad­lón tér­de­pel, va­ló­szí­nű­leg ép­pen egy be­teg mos­da­tá­sát kez­di meg. Ci­pőt vagy sa­rut nem vi­sel, ar­cát egy vál­lig érő fe­hér ken­dő sze­gé­lye­zi. Te­kin­te­te nem ta­lál­ko­zik a je­le­net egyik sze­rep­lő­jé­nek te­kin­te­té­vel sem, ha­nem át­ló­san fel­fe­lé, ki­fe­lé irá­nyul a kép­me­ző­ből. Ke­ze­i­re tá­masz­kod­va tér­del, egy in­ga­tag, la­bi­lis test­tar­tás­ban, szin­te mint­ha egy va­dá­szat­ban el­ej­tett őzet lát­nánk a ké­pen. Köz­vet­le­nül mö­göt­te Kon­rád áll, fe­hér do­mon­kos-ren­di ru­há­já­ban és fe­ke­te ska­pu­lá­ré­ban. Ar­ca iz­ga­tott lel­ki­ál­la­po­tot tük­röz, fel­ső­tes­te ol­dal­ra ha­jol­va, és rész­ben ol­dal­ra is for­dul­va, szá­ja nyit­va, kar­jai ép­pen fel­fe­lé emel­ked­nek, jobb ke­ze erő­sen be­haj­lít­va, hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­ja ki­nyújt­va – ahogy Mar­gret Lem­berg is ír­ja, tu­laj­don­kép­pen egy egé­szen ért­he­tet­len, ér­tel­mez­he­tet­len moz­du­la­tot lát­ha­tunk (Lemberg–Oberlik 1985, 6). Kon­rá­dot öt, drá­ga ru­hák­ba öl­tö­zött alak ve­szi kö­rül, ar­cu­kon egy­szer­re tük­rö­ző­dik a gőg, a ta­nács­ta­lan­ság, a saj­ná­lat és a meg­üt­kö­zés, sőt a hát­rébb ál­lók te­kin­te­té­ben az iszo­nyat je­le­it is fel­fe­dez­het­jük. Jobb­ol­dalt a be­te­ge­ket lát­hat­juk, ar­cu­kon fel­in­dult­ság, úgy lát­szik, egyi­kük-má­si­kuk fel­kel­ni ké­szül ágyá­ból, né­me­lyi­kük arc­ki­fe­je­zé­se, moz­du­la­ta az őrült­ség je­le­it tük­rö­zi. Az iz­ga­lom­mal te­lí­tett je­le­ne­tet hi­de­gen el­len­sú­lyoz­za a fa­lon füg­gő ro­mán stí­lu­sú fe­szü­let.
Va­jon ilyen­nek, és ha nem, ak­kor ho­gyan kép­zel­het­te el az egye­te­mi ta­nács a kész fest­ményt 1895-ben, ami­kor meg­kö­töt­ték a fes­tő­vel a mun­ka­szer­ző­dést, amely­ben már sze­re­pelt a so­ro­zat el­ső ké­pé­nek cí­me és mé­re­te is („Szent Er­zsé­bet és lelki­aty­ja, Mar­bur­gi Kon­rád – 22,05 m2”). Az egye­te­mi ta­nács e te­kin­tet­ben sö­tét­ben ta­po­ga­tó­zott. A mi­nisz­té­ri­um nem küld­te el az egye­tem­nek Janssen váz­lat­raj­za­it sem4 – „va­ló­szí­nű­leg elő­re meg­fon­tolt szán­dék­kal”, aho­gyan ar­ról a ku­rá­tor egy ké­sőb­bi je­len­té­sé­ből ér­te­sül­he­tünk.

Peter Janssen: Szent Er­zsé­bet és lelki­aty­ja, Mar­bur­gi Kon­rád (át­dol­go­zott vál­to­zat). Kazein­színek, vá­szon, 505 x 500 cm. Bil­darchiv Fo­to Mar­burg Nr. 193 620

Peter Janssen: Mar­bur­gi Kon­rád és Szent Er­zsé­bet a mar­bur­gi kór­ház­ban (váz­lat). Olaj, vá­szon, 28,4 x 29,2 cm. Mar­bur­gi Egye­te­mi Kép­ző­mű­vé­sze­ti és Kul­túr­tör­té­ne­ti Mú­ze­um, Ltsz. 1368.  Bil­darchiv Fo­to Mar­burg Nr. 221 192

Az os­tor­szíj

Fenn­ma­radt a fest­mény­ről ké­szült kis mé­re­tű, 28×29 cm-es olaj­váz­lat is, amely 1946 óta a mar­bur­gi Egye­te­mi Mú­ze­um tu­laj­do­ná­ban van. Vé­le­mé­nyem sze­rint szük­ség­te­len, hogy a váz­lat és a kész fest­mény kö­zöt­ti ha­son­ló­sá­go­kat és el­té­ré­se­ket hos­­sza­san is­mer­tes­sem. A leg­főbb kü­lönb­ség ugyan­is szem­be­tű­nő: az eret­nek­bí­ró (aho­gyan a ko­ra­be­li ira­tok­ban is sze­re­pel) ke­zé­ben lát­ha­tó kor­bács­ról van szó. Kon­rád meg­ütöt­te Er­zsé­be­tet, vagy ta­lán ép­pen ar­ra ké­szül. Az egye­te­mi ta­nács­tag­ok, mint már em­lí­tet­tük, nem lát­ták ezt a váz­la­tot.
1898 áp­ri­li­sá­ban a Kunst für Alle cí­mű fo­lyó­irat egy cik­ket kö­zölt Janssen­ről és mű­ve­i­ről. Az írás szer­ző­je már a fris­sen el­ké­szült mar­bur­gi so­ro­za­tot is meg­em­lí­ti. Sze­rin­te a fest­mény „egy tör­té­nel­mi kor­szak [a kö­zép­kor] jól meg­vi­lá­gí­tott be­mu­ta­tá­sa”. A kö­vet­ke­ző­kép­pen ír a je­le­net­ről: „Ahogy a fa­na­ti­kus pap a sze­gé­nye­ket és el­ha­gya­tot­ta­kat ápo­ló, alá­za­tos fe­je­de­lem­as­­szonyt bün­te­ti, ahogy os­to­ra a gyen­ge női tes­tet fe­nyí­ti – az egy­ház­tör­té­net e ke­gyet­len moz­za­na­ta szí­nek­ben és for­mák­ban el­me­sél­ve meg­győ­zőbb, mint száz vas­kos ta­nul­mány.” (Vollmar 1897–1898, 214)

Peter Janssen: Szent Er­zsé­bet és lelki­aty­ja, Mar­bur­gi Kon­rád (ere­de­ti vál­to­zat). Kazein­színek, vá­szon, 505 x 500 cm. Bil­darchiv Fo­to Mar­burg Nr. 1 027 492

A fest­mény kö­rü­li vi­har a cikk meg­je­le­né­se után tört ki iga­zán. Az Elw­ert könyv­ke­res­ke­dés ok­tó­ber el­se­jén pos­táz­za a rek­to­ri hi­va­tal­nak a Kunst für Alle szó­ban for­gó szá­mát. A cikk mel­lett egy rep­ro­duk­ció is sze­re­pel a fes­tő düs­sel­dor­fi mű­he­lyé­ben már ko­ráb­ban el­ké­szült mű­ről – min­den két­sé­get ki­zá­ró­an az ál­ta­lunk vizs­gált mű­ről, il­let­ve an­nak el­ső vál­to­za­tá­ról van szó, ame­lyen Kon­rád kor­bác­­csal a ke­zé­ben lát­ha­tó. A ta­nács tag­jai azon­nal ös­­sze­ül­nek, és meg is fo­gal­maz­nak egy hos­­szú, ha­tá­ro­zott hang­vé­te­lű til­ta­ko­zó le­ve­let, ame­lyet 1898 de­cem­be­ré­ben egy­han­gú­lag el is fo­gad­nak. A hely­ze­tet né­mi­képp csil­la­pí­ta­ni aka­ró ku­rá­tor a le­ve­let – sa­ját meg­jegy­zé­se­i­vel és ja­vas­la­ta­i­val ki­egé­szít­ve – to­vább­kül­di Ber­lin­be, ott azon­ban nem szü­le­tik egy­ér­tel­mű dön­tés. A ku­rá­tor csu­pán ar­ra vo­nat­ko­zó­an kap szó­be­li uta­sí­tást, hogy a prob­lé­ma meg­ol­dá­sa ér­de­ké­ben sze­mé­lye­sen tár­gyal­jon a fes­tő­vel. Az idő köz­ben te­lik, a fest­mé­nyek mind el­ké­szül­tek, a ter­vek sze­rint az 1903-as nyá­ri szün­idő alatt kel­lett vol­na fel­ke­rül­ni­ük a fa­lak­ra. A ku­rá­tor­nak az utol­só pil­la­nat­ban még­is si­ke­rül meg­ol­dást ta­lál­nia. Jú­li­us vé­gén büsz­kén ír­ja a mi­nisz­ter­nek: si­ke­rült rá­bír­nia a mű­vészt, hogy tá­vo­lít­sa el a ké­pen Kon­rád ke­zé­ből a kor­bá­csot, mi­ál­tal a lé­nye­gi prob­lé­ma meg is ol­dód­na.
Janssen te­hát egy­sze­rű­en át­fes­tet­te a kor­bá­csot a már kész fest­mé­nyen. En­nek a is­me­re­té­ben már kön­­nyen ér­tel­mez­he­tő Kon­rád test­tar­tá­sa és kéz­moz­du­la­ta. Az eret­nek­bí­ró­nak csu­pán a jobb ke­zén lé­vő uj­jai let­tek át­fest­ve, így akár azt is hi­het­nénk, hogy ez­zel a moz­du­la­tá­val szán­dé­ko­zik a mű­vész mon­da­ni­va­ló­ját, ha bi­zony­ta­la­nul is, de nyo­ma­té­kos­sá ten­ni. Az át­ala­kí­tás, be­avat­ko­zás nyo­ma­it a fest­mé­nyen nem ne­héz fel­fe­dez­ni. Sok­kal ne­he­zebb vi­szont el­kép­zel­nünk, va­jon mi­ért en­ge­dett a mű­vész ilyen kön­­nyen a ké­rés­nek, hi­szen az át­fes­tés egé­szen ki­rí­vó mó­don vál­toz­tat­ja meg a fest­mény szer­ke­ze­tét. Va­jon mi­vel ér­vel­he­tett a ku­rá­tor, ami­kor meg­győz­te Janssen­t? A fest­mé­nye­ket 1903 ok­tó­be­ré­ben be­ke­re­te­zik, majd fel­ke­rül­nek a fa­lak­ra.  Egy kor­mány­za­ti meg­bí­zott nem sok­kal ké­sőbb, ün­ne­pé­lyes ke­re­tek közt hi­va­ta­lo­san is át­ad­ja a mi­nisz­té­ri­um „aján­dé­kát”. Theodor Birt, az ép­pen le­kö­szö­nő rek­tor, bú­csú­be­szé­dé­be5 be­le­fog­lal­ja a kép­so­ro­zat be­mu­ta­tá­sát is. Az új rek­tor, mint­ha a kép kö­rül kez­det­től fog­va min­den a leg­na­gyobb rend­ben lett vol­na, egy alá­za­tos, ud­va­ri­a­san hi­va­ta­los hang­vé­te­lű kö­szö­nő­le­ve­let küld Ber­lin­be. Az egye­tem és a dísz­te­rem et­től kezd­ve né­hány éven át a vár, va­la­mint a Szent Er­zsé­bet-temp­lom mel­lett Mar­burg egyik fő lát­vá­nyos­sá­gá­vá vált (Schneider 1907, 14).
A fest­mény­so­ro­zat irán­ti ér­dek­lő­dés né­hány év el­múl­tá­val jócs­kán alább­ha­gyott, a ku­ta­tók és a lá­to­ga­tók fi­gyel­me csak a nyolc­va­nas évek­től for­dult is­mét fe­lé. Vé­le­mé­nyünk sze­rint leg­alább az egy­ko­ri bot­rányt oko­zó fest­mény ér­de­melt vol­na – és ér­de­mel­ne má­ig is – több fi­gyel­met, kü­lö­nös­kép­pen azok ré­szé­ről, akik a ne­mi sze­re­pek ku­ta­tá­sá­val fog­lal­koz­tak. A pro­fes­­szo­ri ta­nács tag­jai an­nak ide­jén na­gyon jól fel­is­mer­ték, hogy a kép egy kö­zép­ko­ri je­le­net se­gít­sé­gé­vel egy igen­csak ak­tu­á­lis prob­lé­mát mu­tat be. Az is vi­lá­gos volt szá­muk­ra, hogy Janssen tör­té­nel­mi­nek ál­cá­zott fest­mé­nye a ne­mek köz­ti vi­szo­nyok prob­lé­ma­kö­ré­nek egyik na­gyon ké­nyes moz­za­na­tát fe­sze­ge­ti. Ter­mé­sze­te­sen – ahogy azt a ku­rá­tor is ki­fej­tet­te – a kor­bács volt a „lé­nye­gi prob­lé­ma”. Az át­fes­tés után a kép egy kul­túr­tör­té­ne­ti palimp­szesz­tussá vált. Az egye­te­mi ta­nács 1898-as ha­tá­ro­za­ta ko­moly meg­bot­rán­ko­zás­ról ta­nús­ko­dik, amely a szó­ban for­gó kép [te­hát az os­to­ros kép. A szer­ző megj.] nyil­vá­nos­ság­ra ke­rü­lé­se után az egye­te­men és Hes­sen kul­tu­rá­lis kö­re­i­ben is ál­ta­lá­nos volt. A ta­nács „a leg­na­gyobb tisz­te­let­tel óvást emel” Er­zsé­bet „tör­té­nel­mi­et­len [egy ko­ráb­bi meg­fo­gal­ma­zás­ban a „ha­mis” szó sze­re­pelt] és mél­tat­lan” áb­rá­zo­lá­sa el­len. A til­ta­ko­zás­ban to­váb­bá az áll, hogy a fest­mény az egye­te­mi ta­nács, va­la­mint „a ta­nu­ló if­jú­ság és nem ke­vés­bé az ün­ne­pé­lye­in­ken részt­ve­vő pol­gár­tár­sak és nők (tar­toz­za­nak bár­me­lyik val­lás­hoz) ér­zé­keny­sé­gét, er­köl­csét sér­ti, és sér­te­ni fog­ja”.

Va­jon mi­ért volt az ere­de­ti, kor­bá­csos kép an­­nyi­ra kí­nos és meg­bot­rán­koz­ta­tó, va­jon mi­ért tar­tot­ták ve­szé­lyes­nek az if­jú­ság szá­má­ra, mi­ért sér­tet­te a pro­tes­táns gyü­le­ke­zet tag­ja­it, a nők (il­let­ve a fen­ti­ek sze­rint ép­pen­ség­gel a fér­fi­ak) – ér­zel­me­it? Azt már tud­juk, hogy a ké­pen egy je­len­ség­ré­teg­gel több van, mint amen­­nyit el­ső pil­lan­tás­ra ész­re­ven­nénk. Az aláb­bi­ak­ban meg­vizs­gá­lok né­hány to­váb­bi ré­te­get – a kép le­het­sé­ges je­len­tés­ré­te­ge­it –, vé­le­mé­nyem sze­rint ezek kö­zül egyik sem zár­ja ki majd a má­si­kat, sok­kal in­kább át-átfedik, ki­egé­szí­tik egy­mást.

A mo­tí­vum­ke­re­sés kez­de­te

(az el­ső négy ér­tel­me­zé­si ré­teg)

Nem sza­bad fi­gyel­men kí­vül hagy­nunk a tényt, hogy a ber­li­ni mi­nisz­té­ri­um mi­lyen kö­zö­nyö­sen járt el a sér­tő­dött egye­te­mi ta­nác­­csal szem­ben. Szin­te már meg­alá­zó, ahogy a mi­nisz­té­ri­um elő­ször ki­ké­ri az egye­tem ké­pek­kel kap­cso­la­tos vé­le­mé­nyét, el­kép­ze­lé­se­it, ter­ve­it, majd a vé­gén min­den in­dok­lás nél­kül ezek­nek a ter­vek­nek csak egy tö­re­dé­két ve­szi fi­gye­lem­be, sőt a kon­cep­ci­ót több he­lyen alap­ja­i­ban is meg­vál­toz­tat­ja. A ku­rá­tor egyik hű­vös hang­vé­te­lű meg­jegy­zé­sé­ben ki­fej­ti, hogy az egye­tem­nek „nincs sem­mi­fé­le be­le­szó­lá­si jo­ga, hi­szen nem ő a mun­ka­adó fél”. Mind­ez jó idő­re el­mér­ge­sí­ti a mar­bur­giak és a mi­nisz­té­ri­um köz­ti vi­szonyt. Ugyan­ak­kor fon­tos meg­je­gyez­nünk, hogy az egye­te­mi ta­nács ki­fo­gá­sai és ál­lan­dó kri­ti­ká­ja szin­te ki­zá­ró­lag az Er­zsé­be­tet áb­rá­zo­ló kép­re, pon­to­sab­ban a szent­as­­szony alak­já­ra vo­nat­ko­zott, a so­ro­zat töb­bi ké­pé­ről, ha eset­leg lett is vol­na rá ok, alig esett szó.
A kép elem­zé­se­kor a lo­ká­lis jel­le­gű, ki­fe­je­zet­ten hes­seni mo­tí­vu­mok­ra is ér­de­mes oda­fi­gyel­nünk – ezt te­kint­het­jük a má­so­dik je­len­tés­ré­teg­nek. Köz­is­mert, mi­sze­rint a 19. szá­zad­ban egy­re hang­sú­lyo­sab­bá vá­lik az eu­ró­pai ural­ko­dó­há­zak po­li­ti­kai-ide­o­ló­gi­ai le­gi­ti­má­ci­ó­ja. A Zsó­fia-mon­da­kör (a ko­ráb­bi­ak­ban már utal­tunk rá), va­la­mint a Szent Er­zsé­bet-le­gen­dák is mind a 19. szá­zad al­ko­tá­sai. Er­zsé­bet sze­mé­lyé­ben te­hát a hes­seni ural­ko­dó­ház el­ső nő­alak­ját, a hes­seni iden­ti­tás­hoz kö­tő­dő egyik fon­tos kulcs­sze­rep­lő­jét lát­hat­juk a fest­mé­nyen szé­gyen­tel­jes, ki­szol­gál­ta­tott póz­ban a kor­tár­sak és az utó­kor szá­má­ra is meg­örö­kít­ve. Ha­son­ló­an vé­le­ked­he­tett a ku­rá­tor is, hi­szen egyik le­ve­lé­ben ki­fej­tet­te, hogy ta­ná­csos len­ne át­fes­te­ni a ké­pet és a tar­to­mány­gróf­né alak­já­nak „több fe­je­del­mi vo­nást köl­csö­nöz­ni”.
Az utób­bi­hoz szo­ro­san kap­cso­ló­dik a har­ma­dik le­het­sé­ges ér­tel­me­zés­ré­teg, amely­nek hos­­sza­sabb bon­col­ga­tá­sa so­rán több ké­nyes pont­ra is rá­ta­pint­ha­tunk. Itt el­ső­sor­ban Er­zsé­bet éle­té­nek köz­is­mert és meg­ha­tá­ro­zó ele­mé­re, a szent­as­­szony ka­ri­ta­tív te­vé­keny­sé­gé­re gon­do­lok, amely­nek kö­szön­he­tő­en ké­sőbb a pro­tes­tán­sok is el­fo­gad­ha­tó tör­té­nel­mi alak­ként te­kin­tet­tek Er­zsé­bet­re. Janssen fest­mé­nyén azon­ban ép­pen Er­zsé­bet ön­fel­ál­do­zó te­vé­keny­sé­gét aka­dá­lyoz­zák: Kon­rád Er­zsé­be­tet mun­ká­ja, a be­te­gek ápo­lá­sa köz­ben fe­nyí­ti meg. Az egye­te­mi ta­nács til­ta­ko­zó le­ve­lé­ben a kö­vet­ke­ző­ket ol­vas­hat­juk: „El­kép­ze­lé­sünk sze­rint Er­zsé­bet­nek, a fe­je­de­lem­as­­szony­nak, aki szü­lei és fér­je ál­tal Eu­ró­pa leg­ősibb di­nasz­ti­á­i­nak tag­ja, akit a Hes­seni ural­ko­dó­ház ős­any­ja­ként tar­tunk szá­mon, ön­fel­ál­do­zó, ne­mes lel­kű fe­je­de­lem­as­­szony­ként kel­lett vol­na meg­je­len­nie a ké­pen, aki éle­tét a be­te­gek és idő­sek ápo­lá­sá­nak szen­tel­te”. A ku­rá­tor le­ve­lé­ben utalt a fest­mény szim­bó­lum- és pél­da­kép-sze­re­pé­re is, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a be­teg­ápo­ló in­téz­mé­nyek­re, el­ső­sor­ban a Szent-Erzsébet-egyletekre, a mar­bur­git kü­lön is ki­emel­ve.
Er­zsé­bet, a szent­as­­szony alak­ja a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben – sa­já­tos mó­don pro­tes­táns kö­rök­ben is – köz­ked­velt le­he­tett, mi­vel a kar­itász-eszme (az esz­me szót min­den­kép­pen ki sze­ret­ném hang­sú­lyoz­ni) egy­faj­ta bi­za­lom­kel­tő el­len­pó­lust kép­vi­sel­he­tett az ak­ko­ri­ban egy­re in­kább ki­éle­ző­dő osz­tály­el­len­té­tek­nek és tár­sa­dal­mi-po­li­ti­kai fe­szült­sé­gek­kel szem­ben. Janssen ké­pé­nek el­ső vál­to­za­ta töb­bek kö­zött ezt a kon­cep­ci­ót is sér­tet­te.
A fel­há­bo­ro­dás oka­i­nak la­tol­ga­tá­sá­nál egy újab­b, a ne­gye­dik ér­tel­me­zé­si szint­hez ju­tunk. En­nek ki­in­du­ló­pont­ja a be­teg­ség, il­let­ve a be­teg­ség ké­pi meg­je­le­ní­té­se egy nyil­vá­nos, rep­re­zen­ta­tív he­lyen. Az egye­te­mi ta­nács ki­fo­gá­sai kö­zött az is sze­re­pelt, hogy egy kór­ház­te­rem „rész­le­tes áb­rá­zo­lá­sa nem il­lik egy dísz­te­rem fa­lá­ra…”. Egy ko­rai meg­jegy­zé­sé­ben ma­ga a ku­rá­tor is ezt a né­ze­tet kép­vi­sel­te, hi­szen elő­ször a kép tel­jes át­fes­té­sét ja­va­sol­ta („a je­le­net át­he­lye­zé­se a ba­rát­ság­ta­lan kór­te­rem­ből egy ká­pol­ná­ba”). De va­jon mi­ért volt a kór­ház lát­vá­nya kel­le­met­len, mi­ért nem néz­ték jó szem­mel még egy tör­té­nel­mi té­má­jú fest­mé­nyen sem? És egy­ál­ta­lán mi­ért tűn­he­tett za­va­ró­nak, za­var­ba ej­tő­nek? Egy le­het­sé­ges vá­lasz le­het, hogy a be­teg­ség na­tu­ra­lisz­ti­kus áb­rá­zo­lá­sa szö­ges el­len­tét­ben állt a szá­zad­for­du­ló éve­i­nek a ha­la­dás­ba, fej­lő­dés­be ve­tett hi­té­vel, amely hit­nek ép­pen az egye­te­mek vol­tak a szel­le­mi köz­pont­jai. Hogy ezt az ös­­sze­füg­gést szem­lé­le­te­seb­bé te­hes­sem, szük­sé­ges egy ki­sebb ki­té­rőt ten­nünk.
Theodor Birt (1852–1933) csak­nem negy­ven évig a klas­­szi­kus fi­lo­ló­gia és a re­to­ri­ka pro­fes­­szo­ra (vö. Mas­cos 1991, 8) volt, s a mar­bur­gi egye­te­men min­den bi­zon­­nyal a leg­szer­te­ága­zóbb iro­dal­mi mun­kás­sá­got ki­fej­tő tu­dós­nak szá­mí­tott. Mű­vei közt meg­ta­lál­juk a nép­sze­rű­sí­tő iro­dal­mat és szép­pró­zát, tra­gé­di­át és víg­já­té­kot, bo­hó­za­to­kat és ver­se­ket is, mint pél­dá­ul egy ke­dé­lyes köl­te­ményt is, ame­lyet a dísz­te­rem 1891-es meg­nyi­tá­sá­ra írt.
Birt kez­det­től fog­va a te­rem fi­gu­ra­tív dí­szí­té­se mel­lett fog­lalt ál­lást. Mi­u­tán azon­ban meg­ér­ke­zett a kép­so­ro­zat, igen­csak el­íté­lő hang­nem­ben nyi­lat­ko­zott ró­la. 1902 ok­tó­be­ré­ben el­hang­zott rek­to­ri fel­szó­la­lá­sa (A la­i­kus íté­le­te az óko­ri mű­vé­szet­ről) a Janssen ké­pei kö­rül ki­ala­kult vi­tá­ban töb­bé-ke­vés­bé egy­ér­tel­mű ál­lás­fog­la­lást kép­vi­sel (Birt 1902, 3). Egy év múl­va el­hang­zott le­kö­szö­nő be­szé­de (ame­ly azon­ban nem ma­radt fenn) az el­ső hi­va­ta­los ér­te­ke­zés az ak­kor fris­sen, ép­pen há­rom nap­ja he­lyük­re ke­rült fest­mé­nyek­ről. (vö. Drach 1904, 5, 7). Fenn­ma­radt azon­ban egy má­sik be­szé­de is – itt té­rek vis­­sza ere­de­ti gon­do­lat­me­ne­tünk­höz –, amely­ben Birt fel­tű­nő­en rész­le­te­sen ér­te­ke­zik a be­teg­ség­ről, az egész­ség­ről, va­la­mint a gyógy­ásza­ti és hi­gi­é­ni­ai fej­lő­dés­ről.
A szö­ve­get a szá­zad­for­du­ló al­kal­má­ból ír­ta, 1900 ja­nu­ár ele­jén a dísz­te­rem­ben hang­zott el. Lé­nye­gé­ben a tu­do­mány és az or­vos­tan ko­ra­be­li hely­ze­té­nek át­te­kin­té­sé­ről volt szó, egy él­ve­ze­tes stí­lu­sú ös­­szeg­zés ar­ról, mi­lyen ve­sze­del­me­ket rejt­het ma­gá­ban, mit hoz­hat a be­kö­szö­nő új év­szá­zad, ugyan­ak­kor egy op­ti­mis­ta hang­vé­te­lű fej­lő­dés­tör­té­net­nek is te­kint­he­tő, amely­ben az or­vos­tu­do­mány ered­mé­nyei na­gyon hang­sú­lyo­san je­len­nek meg. „Az új­szü­lött” – mond­ja büsz­kén Birt – „szü­le­té­se­kor ma biz­tos ke­zek­ben van, s az ezer alak­ban meg­je­le­nő ha­lált pe­dig nap­ja­ink­ban már száz­fé­le­kép­pen is le tud­juk győz­ni” (Birt 1900, 11). „Az asz­ta­lunk­ra ke­rü­lő étel ki­vá­ló mi­nő­sé­gű; di­ák­ja­ink jól szel­lőz­te­tett tan­ter­mek­ben, ké­nyel­mes pa­dok­ban ül­ve ta­nul­hat­nak” (Birt 1900, 7). Még a szel­le­mi fo­gya­té­ko­sok­nak is vi­szony­lag jó ki­lá­tá­sa­ik van­nak, de leg­alább­is e té­ren is fej­lő­dés ta­pasz­tal­ha­tó. „A lé­lek be­teg­sé­ge is be­teg­ség” (Birt 1900, 8). Birt sze­rint ez azt je­len­ti, hogy bár még kór­nak szá­mít, de már van rá di­ag­nó­zis, gyógy­mód, tü­ne­te­it fel­tér­ké­pez­ték, így már csu­pán egy lé­pés vá­laszt el a gyógy­ulás­tól (Birt 1900, 11). A len­dü­le­tes hang­vé­te­lű, op­ti­mis­ta gon­do­la­to­kat hall­va-ol­vas­va ta­lán ért­he­tőb­bé vá­lik, hogy a fest­mé­nyen élet­hű­en meg­je­le­ní­tett tes­ti és lel­ki be­te­gek, be­teg­sé­gek lát­vá­nya mi­ért le­he­tett szál­ka a szá­zad­for­du­ló ha­la­dó szel­le­mű tu­dó­sa­i­nak sze­mé­ben. Ez le­het­ne te­hát az ál­ta­lá­no­san el­fo­gad­ha­tó ma­gya­rá­zat. Per­sze csak nagy vo­na­lak­ban fel­vá­zol­va, hi­szen nem cé­lunk olyan ne­vet­sé­ges rész­le­tek­be bo­csát­koz­ni, mint aho­gyan azt a kép egyik ele­me­ző­je 1909-ben meg­kí­sé­rel­te: sze­rin­te az áb­rá­zolt je­le­net­ben Er­zsé­bet „fer­tő­zés­ve­szély­nek van ki­té­ve”, és Kon­rád csak­is ezért, te­hát egész­ség­ügyi okok­ból nyúl a kor­bács­hoz (Hentze 1909, 5).

A fér­fi-nő-diskurzus mint a fej­lő­dés ko­rá­nak dis­kur­zu­sa

(az ötö­dik és ha­to­dik ér­tel­me­zé­si ré­teg)

A Kon­rá­dot és Er­zsé­be­tet áb­rá­zo­ló fest­mény egy sok­kal ál­ta­lá­no­sabb, át­fo­góbb ér­te­lem­ben is (ez len­ne ötö­dik ré­te­günk) prob­le­ma­ti­kus, hi­szen a ha­la­dás, a fej­lő­dés esz­mé­jé­nek egy kel­le­met­len torz áb­rá­zo­lá­sa, akár en­nek el­fer­dí­té­se­ként is ér­tel­mez­he­tő. De akár a ne­mek köz­ti vi­szo­nyok torz­kép­ének is te­kint­he­tő, hi­szen a fér­fi–nő kap­cso­la­tok­ról szó­ló dis­kur­zus egy­ben a fej­lő­dés dis­kur­zu­sa is. A ta­nács ál­tal be­nyúj­tott ere­de­ti ter­ve­zet kon­cep­ci­ó­ja vi­lá­gos volt: egy fej­lő­dést ki­fe­je­ző, emel­ke­dő ívű tör­té­net­sor, amely a ka­to­li­kus szel­le­mű kö­zép­kor­tól, va­gyis az egye­tem meg­ala­pí­tá­sa előt­ti idők­től a re­for­má­ció kor­sza­kán ke­resz­tül egé­szen a fel­vi­lá­go­so­dá­sig, va­gyis a moder­nitás kez­de­té­ig je­le­ní­tet­te vol­na meg az ese­mé­nye­ket. Eb­ben a mo­dell­ben és ér­tel­me­zés­ben a pro­tes­tan­tiz­mus a fej­lő­dés­sel, a ha­la­dás­sal azo­no­sít­ha­tó. Theodor Birt a mó­do­sí­tott, és a ta­nács ál­tal csak vo­na­kod­va el­fo­ga­dott új so­ro­zat áb­rá­zo­lá­sa­it úgy em­le­ge­ti, mint a 13. szá­zad­tól egé­szen a 18. szá­za­dig Mar­burg­gal kap­cso­la­tos leg­fon­to­sabb, kul­túr­tör­té­ne­ti ese­mé­nye­ket (Drach 1904, 5). Nem vé­let­len, hogy az ere­de­ti bot­rá­nyos Er­zsé­bet-áb­rá­zo­lás is két, a ha­la­dást szol­gá­ló tu­dós ké­pe kö­zé ke­rült, (a fest­mé­nyek fe­lett, a te­rem fa­la­in sor­ban el­he­lye­zett arc­ké­pek el­ső két da­rab­já­ról van szó): ké­tol­dalt a jo­gász Johann Fer­rar­ius, az egye­tem el­ső rek­to­ra, va­la­mint a te­o­ló­gus Adam Kraft, a hí­res hes­seni re­for­má­tor port­ré­ja lát­ha­tó (Drach 1904, 3). A ké­pek el­he­lye­zé­sé­vel, sor­rend­jé­vel ki­fe­je­zett kon­cep­ció, és ér­tel­me­zés, a szim­bo­li­kus fej­lő­dés­irány 1900 kö­rül még min­den mű­velt em­ber szá­má­ra vi­lá­gos és ért­he­tő volt. A mai szem­lé­lő szá­má­ra azon­ban a kép­so­ro­zat már in­kább ré­gi­mó­di­nak, erő­sen his­tor­izáló jel­le­gű­nek tű­nik. Ép­pen ezért fon­tos fel­idéz­nünk, mi­lyen gon­do­lat ve­zé­rel­het­te a ké­pek egyik ko­ra­be­li elem­ző­jét, ami­kor a kö­vet­ke­ző gon­do­lat­tal zár­ta le­írá­sát: „Ezen a he­lyen [va­gyis az au­lá­ban. A szer­ző megj.] ké­pet al­kot­ha­tunk a fel­tar­tóz­tat­ha­tat­lan fej­lő­dés­ről, amint az a fé­nyes­ség fe­lé ve­ze­ti az em­be­ri­sé­get” (Hentze 1909, 14).
A ké­pek te­hát a fej­lő­dés ké­pei, így Theodor Birt szá­zad­for­du­ló­ra írt be­szé­de – mint a fej­lő­dés­ről szó­ló be­széd – is fel­fog­ha­tó a kép­so­ro­zat, és kü­lö­nös­kép­pen a Konrád–Erzsé­bet-ábrázolás egy­faj­ta ér­tel­me­zé­se­ként. Töb­bek közt a be­széd azon ré­szei is, ahol Birt a ve­szé­lyek­ről, ki­hí­vá­sok­ról be­szél. Mi­e­lőtt a be­széd­ben sor ke­rül­ne a né­met tu­do­mány tör­té­ne­té­nek en­cik­lo­pé­di­kus tel­jes­sé­gű is­mer­te­té­sé­re, egy ra­gyo­gó­an meg­fo­gal­ma­zott fej­lő­dés­mo­dellt fo­gal­maz meg: „aki (…) nem szí­ve­sen vá­sá­rol a pi­a­con, az akár kon­zerv­do­boz­ban le­vő hús­ki­vo­na­tot is kap­hat, de nem­csak húst, ha­nem más kon­den­zált élel­mi­szert is, akár szín­tisz­ta fe­hér­jét is! Ma már te­hát egy ne­héz est­ebéd hoz­zá­va­lói egy mel­lény­zseb­ben is el­fér­nek” (Birt 1900, 6). „Ang­li­á­nak kö­szön­he­tő­en a há­za­ink­ban meg­je­le­nik a víz­ve­ze­ték és a le­fo­lyó­cső, mind­ez pe­dig a leg­na­gyobb tisz­ta­ság ke­re­té­ben. A szűk si­ká­to­rok­ból su­gár­utak lesz­nek, a vá­ro­sok­ban vil­la­mos jár­mű­vek szá­gul­da­nak” (Birt 1900, 5).
Mar­burg­ban a szá­zad­for­du­lón per­sze még mes­­sze nem így fes­tett a hely­zet: az el­ső vá­ro­si (ló­vasút-)járat két hét­tel a Janssen-­cik­lus át­adá­sa előtt in­dult meg, még­pe­dig Hei­del­berg­ből vá­sá­rolt hasz­nált ko­csik­kal (vö. Schnei­der 1907, 5). Az elekt­ro­mos vi­lá­gí­tás még ugyan­csak vá­ra­tott ma­gá­ra, no­ha a dísz­te­rem gáz­lám­pá­it és ve­ze­té­ke­it a ké­pek ér­ke­zé­se előtt le­sze­rel­ték, ne­hogy a gáz­vi­lá­gí­tás mel­lék­ter­mé­kei el­szí­nez­zék a fest­mé­nye­ket A fel­ava­tá­si ce­re­mó­ni­á­ra is te­hát ki­zá­ró­lag nap­köz­ben ke­rül­he­tett sor. A mo­dern kor ve­szé­lye­it és fe­nye­ge­té­se­it, me­lyek­ről Theodor Birt szin­tén szót ej­tett, mar­bur­gi pol­gár­ság na­gyon is át tud­ta érez­ni, ugyan­ak­kor a mo­dern tech­ni­ka több vív­má­nyá­nak elő­nye­it ab­ban az idő­ben még nem él­vez­het­te. A rek­tor be­szé­dé­ben ki­tér a vi­lág túl­né­pe­se­dé­sé­nek, va­la­mint a nagy­ha­tal­mak im­pe­ri­a­lis­ta tö­rek­vé­se­i­nek ve­szé­lyé­re is. De más té­mák is fel­ve­tőd­nek (cím­sza­vak­ban idé­zem őket): „Ja­pán mint vi­lág­ha­ta­lom!”, „a ka­to­li­ciz­mus si­ke­rei”, „a mun­kás­osz­tály szám­be­li fö­lé­nye”, „a szo­ci­a­li­zá­ció és szo­ci­a­liz­mus esz­mé­je”. Egy­szó­val: sor­ra el­hang­za­nak a ko­ra­be­li né­met pro­tes­táns pol­gár­ság fé­lel­mei, pon­to­sab­ban a pro­tes­táns né­met fér­fi­ak fé­lel­mei. Birt ugyan­is fér­fi­ként be­szél, és a ne­ga­tí­vu­mo­kat so­rol­va – min­den át­me­net nél­kül – a nők­ről is szót ejt: „nap­ja­ink as­­szo­nya ma már az oly­an­­nyi­ra mo­dern­nek szá­mí­tó nad­rág­szok­nyá­ban jár­kál az ut­cá­kon, vég­leg le­dob­ta ma­gá­ról a kri­no­lint és az em­pi­re kar­csú, ke­cses sza­bá­sú vi­se­le­tét is” (Birt 1900, 4).
Birt ezt kö­ve­tő­en is­mét a fej­lő­dés há­tul­ütő­it so­rol­ja: gyil­kos kon­ku­ren­cia, za­jos, fül­si­ke­tí­tő köz­le­ke­dés, ál­ta­lá­nos ide­ges­ség. Majd új­ra ko­rá­nak nő­alak­já­ról szól, még­pe­dig nem a leg­hí­zel­gőbb hang­nem­ben: szín­ház­ba já­ró nagy­vá­ro­si dá­mák­ról, min­den­fé­le fes­tő­kö­rök­be je­lent­ke­ző kis­as­­szony­ok­ról, höl­gyek­ről, „akik ver­sek­ben ír­nak ér­zel­me­ik­ről!” A rek­tor sze­rint a nők az in­diszk­ré­ció tö­ké­le­tes meg­tes­te­sí­tői: kí­ván­csi­ak, ha ked­vük tart­ja, gát­lás­ta­la­nul ku­tat­nak a fér­fi­ak leg­in­ti­mebb le­ve­le­i­ben is. „Ko­runk az in­diszk­ré­ció ko­ra, ugyan­olyan ta­pin­tat­lan, mint a mo­dern vi­lá­gí­tás!” Vé­ge­ze­tül rö­vid ös­­szeg­zés: „a be­teg­ség év­ti­ze­de­i­ben élünk…” (Birt 1900, 6). Egy­ér­tel­mű te­hát, hogy a fel­szó­la­lás köz­pon­ti té­má­ja a fej­lő­dés, a ha­la­dás, an­nak min­den am­bi­va­len­ci­á­já­val és ve­szé­lyé­vel együt­t. Ter­mé­sze­te­sen az is nyil­ván­va­ló, hogy a szá­zad­for­du­ló nő­alak­ja az egye­tem rek­to­rá­nál a fé­lel­mek, ne­ga­tí­vu­mok ol­da­lán je­le­nik meg, de leg­alább is egy kér­dé­ses, bi­zony­ta­lan po­zí­ci­ó­ban. Ezt tá­maszt­ja alá Theodor Birt egyik ké­sőb­bi ver­se is (Birt 1908, 62).
Nem cé­lom, hogy a pro­fes­­szor fe­lett bár­mi­ne­mű íté­le­tet mond­jak. Gon­do­la­tai rep­re­zen­ta­tív jel­le­gű­ek, te­hát tel­jes­sé­gé­ben kell eze­ket ér­tel­mez­nünk, mint a fej­lő­dés­ről, a nők­ről és Er­zsé­bet­ről al­ko­tott egy­faj­ta ko­ra­be­li fér­fi-kom­men­tárt. Er­zsé­bet­ről is, hi­szen Birt mun­ká­já­ban a szent­as­­szony alak­ja is ne­ga­tív ér­tel­me­zés­ben je­le­nik meg: min­den jó szán­dé­ka és tu­laj­don­sá­ga el­le­né­re emo­ci­o­ná­lis, min­dig tel­jes­ség­re tö­rő, ugyan­ak­kor ki­csa­pon­gó, mű­ve­let­len, erup­tív, gyen­ge és ka­o­ti­kus. Egy­szó­val ve­ze­tő kéz­re van szük­sé­ge, irá­nyí­tás­ra, kor­lá­to­zás­ra szo­rul, hogy ki­tű­zött cél­ja­it, jó­tet­te­it si­ke­rül­jön vég­hez­vin­nie. Er­zsé­bet­nek te­hát szük­sé­ge volt a jó­zan, bölc­s, ugyan­ak­kor ke­mény­ke­zű fér­fi­ra: szük­sé­ge volt Kon­rád­ra. Leg­alább is így fest a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek ál­ta­lá­nos tör­té­né­szi ál­lás­pont, amely egy­ben azt is ért­he­tő­vé te­szi szá­munk­ra, mi­ért nyer Kon­rád alak­ja már-már na­gyobb hang­súlyt, mint Er­zsé­be­té.
A fi­lo­zó­fus Chris­tian Wolf meg­je­le­né­sé­vel szem­ben – mond­ja Theodor Birt el­ső hi­va­ta­los mű­elem­zé­sé­ben – „ott áll an­nak a Mar­bur­gi Kon­rád­nak az alak­ja, aki a fi­lo­zó­fus szel­le­mi el­len­pó­lu­sa is egy­ben” (Drach 1904, 16). Kon­rád­ban vi­szont ugyan­úgy ben­ne van a moder­nitás csí­rá­ja, mint amen­­nyi­re ő ma­ga el­len­pó­lu­sa is an­nak. Va­gyis ha Kon­rád alak­ja el­len­té­te a ha­la­dó esz­mék­nek, ak­kor bár­mi­lyen hal­vá­nyan is, de biz­to­san fel­fe­dez­he­tő ben­ne a ma­ga a moder­nitás is. És ép­pen ez a tí­pu­sú el­len­tét az, amely­nek fel­ol­dá­sa, vagy leg­alább­is szem­lél­te­té­se és ér­tel­me­zé­se má­ig iz­gal­mas fel­adat le­het a tör­té­né­szek szá­má­ra.
El­ső­ként Ernst Henke (Hermelink–Kaehler 1927, 569, 799), a mar­bur­gi egye­te­mi könyv­tár ve­ze­tő­je, hely­bé­li te­o­ló­gus és egy­ház­tör­té­nész mu­ta­tott rá a Kon­rád­ról, mint egy­sze­rű­en go­nosz és sö­tét zsar­nok­ról ki­ala­kult szem­lé­let hi­á­nyos­sá­ga­i­ra, szte­re­o­tí­pi­á­i­ra. 1860 no­vem­be­ré­ben, a vá­ros­há­za nagy­ter­mé­ben tar­tott nyil­vá­nos elő­adá­sá­ban pre­cíz érv­rend­szer­rel alá­tá­maszt­va egy új, a kö­zép­kor tör­té­nel­mi-kul­tu­rá­lis ös­­sze­füg­gé­se­i­ben ér­tel­me­zett Kon­rád-mo­dellt vá­zolt fel. Henke az egy­ház­fér­fi sze­re­pé­nek meg­ér­té­sé­ért, el­fo­ga­dá­sá­ért emelt szót. Rá­kér­dez töb­bek közt ar­ra is, hogy va­jon Er­zsé­bet szen­ve­dé­se utol­só éve­i­ben „el­ső­sor­ban nem an­nak volt-e kö­szön­he­tő, hogy túl­sá­go­san fi­a­ta­lon, túl ko­rán ve­tet­ték alá a szi­go­rú ne­ve­lés­nek” (Henke 1861, 1, 16). Ha­son­ló­kép­pen vi­lá­go­san és tény­sze­rű­en, sőt Henke írá­sá­hoz ké­pest va­la­mi­vel rész­le­te­seb­ben ír a kér­dés­ről 1911-ben a tör­té­nész Bra­un is, aki­nek ta­lán a má­ig leg­ala­po­sabb Kon­rád-mo­dellt kö­szön­het­jük. „Tel­jes­ség­gel el­kép­zel­he­tet­len” – ír­ja Bra­un – „hogy Kon­rád, mint aho­gyan az el­ter­jedt ró­la, Er­zsé­bet kö­vet­ke­ze­tes kín­zó­ja lett vol­na” (Bra­un 1911, 270). Sok­kal va­ló­szí­nűbb, foly­tat­ja Bra­un, hogy Kon­rád „Er­zsé­bet­tel tel­jes egyet­ér­tés­ben cse­le­ke­dett.”, il­let­ve „az irán­ta ér­zett sze­re­tet­ből” és „csak­is az ő ja­vá­ra” (Bra­un 1911, 280). An­nál is in­kább, mert Bra­un sze­rint a ta­nít­vány „al­ka­lo­mad­tán nő­i­es ra­vasz­sá­gát be­vet­ve pró­bál­ta Kon­rád ter­ve­it ke­resz­tez­ni”, egyéb­ként vi­szont egy „ta­nács­ta­lan”, „tel­jes­ség­gel ér­zel­mei ál­tal be­fo­lyá­solt nő” (Bra­un 1911, 270, 279, 274, 282) volt, aki­nek te­hát jól jött egy erős – ha kell ve­rést és bün­te­tést osz­tó – ne­ve­lő kéz. Kon­rád te­hát Bra­un ér­tel­me­zé­sé­ben ma­ga volt a „meg­fon­tolt ész­­sze­rű­ség Er­zsé­bet éle­té­ben” (Bra­un 1911, 269), és ami alak­ját ma ép­pen el­len­szen­ves­sé te­szi – „ke­mény­sé­ge és nyer­ses­sé­ge” – tel­je­sen „össz­hang­ban van a kö­zép­kor min­den­na­pi élet­szem­lé­le­té­vel”, így az­tán sze­mé­lyét csak­is tör­té­nel­mi szem­pont­ból, az adott kor ösz­­sze­füg­gé­se­i­ben és nem ki­ra­gad­va kell ér­tel­mez­nünk (Bra­un 1911, 282. Vö. Patschovsky 1981; Wern­er 1981). Ob­jek­tív ér­ve­i­vel és Kon­rád alak­já­nak re­ha­bi­li­tá­ci­ó­já­val (be­le­ért­ve a tes­ti fe­nyí­té­sek fe­let­ti szem­hu­nyást is) Bra­un meg­kí­sé­rel­te az Er­zsé­bet–Kon­rád kap­cso­la­tot tárgy­sze­rű­en ér­tel­mez­ni. Ugyan­ak­kor ele­jét akar­ta ven­ni, s meg akar­ta aka­dá­lyoz­ni, hogy pél­dá­ul Sacher-Masoch, Krafft-Ebing, Nietz­sche vagy akár Fre­ud gon­do­la­ta­i­nak, ta­na­i­nak meg­je­le­né­sé­vel egy még ho­má­lyo­sabb, még el­fo­gul­tabb kép ala­kul­jon ki a szent­as­­szony­ról és mes­te­ré­ről. A Konrád–Erzsébet-kapcsolat ed­di­gi ér­tel­me­zé­se­i­ben min­den­eset­re na­gyobb fi­gyel­met és hang­súlyt ka­pott a ne­ve­lő fér­fi alak­ja. Ez­zel kap­cso­la­to­san két, egy­más­sal több szem­pont­ból ro­ko­nít­ha­tó né­ző­pont em­lít­he­tünk.
Elő­ször is ket­tő­jük kö­zül Kon­rád a fér­fi. És ép­pen „fér­fi­úi” eré­nyei mi­att ke­rül a kö­zép­pont­ba: ő az épí­tő, a mér­ték­tar­tó, az egyen­súlyt meg­tar­tó sze­mély. Mind­amel­lett ener­gi­kus, egy­ben cél­ra­tö­rő és ke­mény­ke­zű is. De ugyan­ezek a tu­laj­don­sá­gai egy­ben za­va­ró­ak is: szen­ve­dé­lyes­sé­ge, bru­ta­li­tá­sa, ne­mi­sé­gen – vagy akár úgy is mond­hat­juk: ne­me­ken tú­li­sá­ga, ne­mek fe­lett ál­lá­sa. E te­kin­tet­ben so­kan ítél­kez­tek fe­let­te, más­kor his­tor­izálták alak­ját, és ez­ál­tal mint­egy re­ha­bi­li­tál­ták. A fér­fi te­gye fel te­hát a nő­nek a kér­dé­se­it (ké­pün­kön is Kon­rád az, aki kér­dez), de le­he­tő­leg ne erő­sza­ko­san. Ne úgy, ahogy Nietz­sche pa­ran­csa hang­zik: „Nők­höz ké­szülsz? Ne fe­lejtsd az os­tort!” (Nietz­sche 1988, 97); ha­nem mint fel­vi­lá­go­sult ne­ve­lő, a leg­jobb szán­dék­kal.
Más­részt vi­szont úgy is te­kint­he­tünk Kon­rád­ra, mint a ha­la­dás em­be­ré­re. Vi­lá­gos pár­hu­zam lát­ha­tó te­hát Er­zsé­bet, a fe­nye­ge­tett és egy­ben ve­szé­lyes as­­szony-alak, va­la­mint a ha­la­dást, fej­lő­dést gát­ló nő­mo­dell kö­zött, aho­gyan azt Birt is meg­fo­gal­maz­ta be­szé­dé­ben. Ez­ál­tal ta­lán ért­he­tőbb, mi­ért vál­ha­tott a ku­ta­tók sze­mé­ben iz­gal­ma­sab­bá a hig­gadt, meg­fon­tolt Kon­rád alak­ja. Hi­szen az ő ér­tel­mé­nek, eszé­nek kö­szön­he­tő­en tel­je­se­dik be a tu­laj­don­kép­pe­ni cél (te­hát Er­zsé­bet ép­pen Kon­rád ál­tal, az ő se­gít­sé­gé­vel vá­lik szent­té!). Sze­mé­lyé­nek meg­íté­lé­se­kor ki­fo­gá­sol­ni szok­ták fa­na­tiz­mu­sát, az ér­te­lem irán­ti túl­zott lel­ke­se­dé­sét, mond­hat­nánk ér­te­lem-fe­let­ti­sé­gét (Über-Vernunft). Kon­rád alak­ja gúny­ké­pe, el­len­pó­lu­sa is le­het­ne az 1900 kö­rü­li fér­fi ész-ide­ál­nak (bár­men­­nyi­re is ha­son­lít­ha­tott ar­ra a ma­ga mód­ján), sze­mé­lyi­sé­ge akár szim­bó­lu­ma is le­het­ne a ha­la­dás­ba ve­tett hit hi­á­nyá­nak. Az os­tor­nak va­ló­szí­nű­leg töb­bek kö­zött ép­pen emi­att kel­lett le­ke­rül­nie a kép­ről.
Ötö­dik je­len­tés­ré­te­günk­ben tu­laj­don­kép­pen ben­ne fog­lal­ta­tik egy újab­b, ha­to­dik ré­teg is, amely alap­ján a ne­mek köz­ti vi­szony egy­ben erő­szak-kap­cso­lat­ként is ér­tel­mez­he­tő, ezért a kép ke­let­ke­zé­sé­nek ide­jén, mint kí­nos szem­pont­ról, hall­gat­tak ró­la. Ezt a szem­pon­tot az ed­di­gi­ek­ben már több­ször is em­lí­tet­tük, így most kü­lön nem fog­lal­ko­zunk ve­le. Tes­­szük ezt azért is, hogy rá­tér­hes­sünk az utol­só, az elő­ző­nél még kí­no­sabb szem­pont­ra, a he­te­dik, még fel­tá­rat­lan ér­tel­me­zé­si szint­re, amely­ről a ku­ta­tá­sok so­rán ed­dig nem esett szó. Eb­ben a rész­ben egy utol­só kí­sér­le­tet te­szünk a fest­mény kö­rü­li vi­ták oka­i­nak fel­tá­rá­sá­ra. A leg­na­gyobb tö­mör­ség­re kell tö­re­ked­nünk, még­pe­dig ép­pen ami­att, mert a leg­na­gyobb és leg­kí­no­sabb fél­re­ér­té­sek­re ad­ha­tott és adott okot: a he­te­dik szint ugyan­is a sze­xu­a­li­tás ér­tel­me­zé­si szint­je.

A leg­főbb ki­fo­gás

(a he­te­dik szin­t)

Ki­zárt­nak tart­juk, hogy az egye­te­mi ta­nács tag­jai ne is­mer­ték vol­na be­ha­tó­an Kon­rád és Er­zsé­bet tör­té­ne­tét. Henke a már em­lí­tett, 1860-as egye­te­mi elő­adá­sá­nak nyom­ta­tott vál­to­za­tá­ban (meg­je­lent Mar­burg­ban, Elw­ert ki­adá­sá­ban) az áll, hogy „Kon­rád egyéb­iránt igen gyak­ran kor­bá­csolt le­csu­pa­szí­tott (fel­ső)testű nő­ket” (Henke 1861, 53). Adolph Haus­rath 1861-ben írt te­o­ló­gi­ai dis­­szer­tá­ci­ó­já­ban Kon­rád „kü­lö­nös von­zal­mai”-ról tesz em­lí­tést, majd kö­nyör­te­len­sé­gét ecse­te­li (Hausrath 1861, 25). Az or­vos Heusinger a mar­bur­gi Szent Er­zsé­bet-kór­ház tör­té­ne­té­ről írott köny­vé­ben (1872) szin­tén ki­tér e té­má­ra, ami­kor azt ír­ja, hogy Kon­rád „elő­sze­re­tet­tel kor­bá­csolt mez­te­len le­á­nyo­kat [sic!]” (Heusinger 1872, 122). A tör­té­ne­lem­tu­do­mány, il­let­ve az ala­pos for­rás­kri­ti­ka az­óta már be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy Kon­rád és Er­zsé­bet ál­lí­tó­la­gos in­tim, tes­ti kap­cso­la­tá­ról szó­ló va­la­men­­nyi hí­resz­te­lés és fel­jegy­zés csu­pán a ko­ra­be­li plety­kák, el­fer­dí­té­sek ered­mé­nye (vö. Henke 1861), il­let­ve, hogy kap­cso­la­tuk rend­kí­vü­li­sé­ge6, ti­tok­za­tos­sá­ga is a fan­tá­zia szü­le­mé­nye. A rossz­in­du­la­tú meg­jegy­zé­sek, vá­dak min­den­eset­re erő­tel­je­sen kap­cso­lód­tak Kon­rád és Er­zsé­bet ne­vé­hez (Busse-Wilson 1931, 202). Mind­ezek után te­hát nem cso­dál­koz­ha­tunk, hogy a ta­nács fenn­tar­tá­sai, ame­lyek­ről kez­det­től fog­va szó volt, to­vább­ra is meg­ma­rad­tak. A fent em­lí­tett vá­dak gon­do­la­ta ön­ma­gá­ban is elég okot adott a ta­nács nem­tet­szés­ének. Pe­dig ak­kor még nem volt tu­do­má­suk Kon­rád tény­le­ges meg­szál­lott­sá­gá­ról, pisz­kos fan­tá­zi­á­já­ról, amely Er­zsé­bet ha­lá­la után úgy el­ural­ko­dott raj­ta, hogy tö­me­ges eret­nek­ül­dö­zés­be és azok va­ló­sá­gos ir­tá­sá­ba kez­dett: Kon­rád leg­sö­té­tebb ol­da­lá­ról, a fé­ti­sek­ről, homoszex­u­al­itás­ról, vér­fer­tő­zés­ről van szó (vö. Bra­un 1911, 296f.). A fes­tőt is min­den bi­zon­­nyal fog­lal­koz­tat­ták a kap­cso­lat sa­já­tos, ero­ti­kus vo­ná­sai, de ta­lán még­is túl sza­ba­don, nyíl­tan mu­tat­ta be eze­ket. Kí­sér­le­te min­den­eset­re si­ker­rel járt, az üze­net át­jött, aho­gyan azt a Kunst für Alle cik­két („gyen­ge női tes­tet”), va­la­mint a ta­nács til­ta­ko­zó le­ve­lét („a csi­nos, fi­a­tal me­zít­lá­bas lány sem­mi­kép­pen sem le­het Er­zsé­be­tet alak­ja”) ol­vas­va is meg­sejt­he­tünk (Vollmar 1897–1898, 214).
A „leg­főbb ki­fo­gás” vi­szont, és ezt jól tud­ta a ku­rá­tor is, ma­ga az os­tor­szíj volt. Egy­ál­ta­lán nem tar­tom va­ló­szí­nűt­len­nek, hogy a til­ta­ko­zá­sok oka va­ló­já­ban az volt, hogy a ta­nács tag­jai a fest­mény lát­tán rá­érez­tek Kon­rád sza­diz­mu­sá­nak, ma­zo­chiz­mu­sá­nak az áb­rá­zolt je­le­net­ben ki­üt­kö­ző vo­ná­sa­i­ra. Nem cé­lom, hogy Kon­rád és Er­zsé­bet kap­cso­la­tá­nak elem­zé­se­kor or­vos­tu­do­má­nyi de­fi­ní­ci­ók­ba bo­nyo­lód­jak, így nem sze­ret­nék kü­lön fog­lal­koz­ni a szak­ér­tők ál­tal szado­ma­zochista kép­zet­kör­ként meg­ha­tá­ro­zott prob­le­ma­ti­ká­val sem (vö. Deleuze 1997). Ese­tünk­ben sincs kü­lö­nö­sebb je­len­tő­sé­ge an­nak, hogy a fest­mé­nyen nem a fér­fi­ala­kot kí­noz­zák (mint aho­gyan az Sacher-Masoch mű­ve­i­ben rend­sze­rint tör­té­nik).

Elég­sé­ges, ha a vizs­gált ese­tet az ero­ti­kus folk­lór egy ki­rí­vó ké­pi pél­dá­ja­ként ér­tel­mez­zük. Az ero­ti­kus kul­tú­rá­nak ezt a ré­szét el­ső­ként Richard von Krafft-Ebing, gra­zi pszi­chi­á­ter-pro­fes­­szor fog­lal­ta rend­szer­be 1886-ban meg­je­lent, Psy­chopathia sex­u­alis cí­mű köny­vé­ben. Szá­mos szak­ki­fe­je­zést és la­tin szö­veg­részt tar­tal­ma­zó mű­vét az ol­va­sott, mű­velt kö­zön­ség­nek szán­ta. Krafft-Ebingnek a per­ver­zi­ó­ról szó­ló írá­sa az ol­va­sók kö­ré­ben igen­csak nagy ér­dek­lő­dést vál­tott ki, és a könyv csak­ha­mar „vá­rat­la­nul nagy si­ke­re­ket ért el a köny­ves­bolt­ok­ban” is (Krafft-Ebing 1901, VI). A pszi­chi­á­ter a ma­zo­chiz­mus fo­gal­mát a tör­té­nész és író Leopold von Sacher-Masoch ne­ve alap­ján ve­zet­te be a köz­be­széd­be, mi­vel az – ír­ja Krafft-Ebing –  „iro­dal­mi mű­ve­i­ben fel­tű­nő­en gyak­ran je­le­ní­tet­te meg a per­ver­zi­ó­nak ezt az ak­kor még nem is is­mert faj­tá­ját”. A pszi­chi­á­ter ugyan­itt de­fi­ni­ál­ja a ma­zo­chiz­must, még­pe­dig mint a sza­diz­mus köz­vet­len el­len­pár­ját: „a ma­zo­chiz­mus alatt a sze­xu­á­lis élet egy sa­já­tos per­ver­zi­ó­ját ér­tem, amely­nek is­mér­ve, hogy az ál­ta­la uralt egyén ne­mi ér­zés- és gon­do­lat­vi­lá­gá­ban ma­gát tel­je­sen egy má­sik ne­mű sze­mély aka­ra­ta alá ren­de­li, aki­től tel­jes oda­adás­sal el­tű­ri, hogy ural­kod­jon raj­ta, gyö­tör­je és meg­aláz­za. Az ak­tus ma­ga pe­dig mind­két part­ner­ben kéj­ér­ze­tet vált ki” stb. (Krafft-Ebing 1901, 94–95).
Né­ze­tem sze­rint a fest­mé­nyen lát­ha­tó os­tor kö­rül ki­ala­kult bot­rány fő ki­vál­tó oka az volt, hogy a kö­zön­ség rá­ér­zett (ha­csak hal­vá­nyan is) a ké­pi tar­ta­lom mö­gött rej­lő ma­zo­chis­ta je­len­tés­ré­teg­re. A szó­ban for­gó szindró­ma a ko­ra­be­li Hes­sen­ben igen­csak köz­is­mert volt, még­pe­dig egy ma már ke­vés­bé is­mert tény­nek kö­szön­he­tő­en: a lem­ber­gi szü­le­té­sű Leopold von Sacher-Masoch, a Graz­ban ha­bi­li­tált tör­té­nész és egye­te­mi ma­gán­ta­nár, ké­sőbb rend­kí­vül si­ke­res re­gény­író, ko­ra egyik leg­ün­ne­pel­tebb, de egy­ben leg­vi­ta­tot­tabb alak­ja is, éle­te utol­só szűk év­ti­ze­dé­re ép­pen Hes­sen­ben, Lind­heim vá­ro­sá­ban te­le­pe­dett le, és itt is halt meg 1895-ben. Ez­alatt az idő alatt egy rend­kí­vül ak­tív, szé­les­kö­rű szo­ci­ál­po­li­ti­kai te­vé­keny­ség­be kez­dett, mint aho­gyan azt a tör­té­nész Karl Demand nagy­sze­rű ta­nul­má­nyá­ban meg­vi­lá­gí­tot­ta (Demand 1987), min­de­nek­előtt a fel­ső-hesseni Nép­mű­ve­lő Egy­let ke­re­té­ben. Az egy­let te­vé­keny­sé­ge jó­részt az ak­ko­ri­ban elég erős an­ti­sze­mi­ta ak­ti­vi­tá­sok el­len irá­nyult: „’egy nép­mű­ve­lő, aki­nek a >sötét< Felső-Hessen’, la­ko­sai kö­ré­ben min­de­nütt a ’tu­dat­lansá­got, a ba­bo­nát, a tü­rel­met­len­sé­gét és a faj­gyű­lö­le­tet’ kel­lett lát­nia” (Demand 1987, 331).
Sö­tét Felső-Hessen: egy olyan sér­tés, ame­lyet jog­gal ve­he­tett ma­gá­ra a tar­to­mány min­den la­ko­sa (vö. Kopp 1808; Lan­dau 1842, 33f., 364). Rá­adá­sul min­den né­met és po­rosz is sért­ve érez­het­te ma­gát Sacher-Masoch ma már szin­te fe­le­dés­be me­rült, ám ak­ko­ri­ban igen­csak ol­va­sott re­gé­nyét la­poz­va. A Die Ide­ale unser­er Ze­it cí­men 1876-ban meg­je­lent kö­tet a né­met csá­szár­ság tár­sa­dal­má­nak ta­lán leg­kö­nyör­te­le­nebb kri­ti­ká­ja: a „mi li­li­pu­ti né­met nem­ze­tünk” (Sacher-Masoch 1876, 1: 162) er­köl­csös­sé­gé­ről csak an­­nyit, hogy „két­színűbbek, ál­szen­teb­bek va­gyunk” (Sacher-Masoch 1876, 2: 59), mint bár­mely más nép; „sok­kal több pá­lin­kát fo­gyasz­tunk, mint amen­­nyi köny­vet” (Sacher-Masoch 1876, 2: 57); nem is be­szél­ve az egye­te­me­ken ural­ko­dó „fer­tel­mes klik­ke­se­dés­ről” (Sacher-Masoch 1876, 2: 77). A könyv­ben több­ször vis­­sza-vis­­sza­kö­szönt az 1871-es fran­cia­or­szá­gi ha­di­zsák­mány­ok­kal kap­cso­la­tos kri­ti­ká­ja is: „Csak mert né­hány há­bo­rút meg­nyer­tünk és ha­za­hoz­tunk egy pár mil­li­ár­dot, ma haj­la­mo­sak va­gyunk azt hin­ni, hogy si­ke­res kul­túr­po­li­ti­kát foly­tat­tunk. A há­bo­rú pe­dig nem más, és nem is le­het más, mint vis­­sza­lé­pés, a tár­sa­dal­mi rend vis­­sza­fej­lő­dé­se, ural­ko­dók és ál­lam­fér­fi­ak őrült szó­ra­ko­zá­sa, amel­­lyel idő­ről idő­re meg­sem­mi­sí­tik és tönk­re­te­szik a né­pek mun­ká­ját, erő­fe­szí­té­se­it” (Sacher-Masoch 1876, 2: 105f. Vö. Sacher-Masoch 1876, 3: 137; Sacher-Masoch 1876, 4: 221).
Sacher-Masoch kri­ti­ká­ját per­sze (eny­hén szól­va) nem vet­te jó né­ven a la­kos­ság7, hi­szen vég­ső so­ron a zsák­má­nyolt mil­li­ár­dok­ból épít­het­te és épí­tet­te fel új egye­te­mét, s tu­laj­don­kép­pen an­nak új fest­mény­so­ro­za­tát is ezek­nek a pén­zek­nek kö­szön­het­te. Az át­lag­pol­gár va­ló­szí­nű­leg azt sem hit­te el, hogy a Sacher-Masoch re­gé­nye­i­ben meg­je­le­nő kor­bács csu­pán egy­faj­ta iro­dal­mi szim­bó­lum, a ne­mek köz­ti kul­tu­rá­lis-tár­sa­dal­mi kü­lönb­sé­gek ki­fe­je­ző­je. Már­pe­dig írá­sa­i­ban ez a gon­do­lat­kör is fel­buk­kan, pél­dá­ul az 1867-ben meg­je­lent Venus im Pelz cí­mű re­gény zá­ró ré­szé­ben: az as­­szony csak ak­kor vál­hat fér­jé­nek iga­zi élet­tár­sá­vá, ha „ugyan­olyan jo­gok il­le­tik meg mind­ket­tő­jü­ket, így egyen­ran­gú­ak ta­nul­má­nyi le­he­tő­sé­ge­ik­ben és mun­ká­juk­ban is” (Sacher-Masoch 1997, 138).
Ezek a kö­ve­te­lé­sek ma már tel­je­sen nor­má­lis­nak hat­nak, be­épül­tek gon­dol­ko­dá­sunk­ba, ter­mé­sze­tes do­log­nak szá­mí­ta­nak. A szá­zad­for­du­ló egye­te­met vég­zett át­lag­pol­gá­rát vi­szont va­ló­ság­gal sok­kol­hat­ta, in­ge­rel­het­te a fen­ti gon­do­lat. Sacher-Masoch mű­vei csak erő­sí­tet­ték a Konrád–Erzsébet-festmény kö­rül ki­ala­kult pá­nik­sze­rű hely­ze­tet, és ez­zel hoz­zá­já­rul­tak ah­hoz is, hogy a fest­ményt kö­zön­sé­ge egy­ol­da­lú­an sö­tét, sze­xu­á­lis tar­ta­lom­mal ru­ház­ta fel. Fel­erő­sí­tet­ték a kép os­to­ros ver­zi­ó­já­nak csö­kö­nyös, min­den áron va­ló el­uta­sí­tá­sát, az os­tor­szíj fe­ti­si­zá­lá­sát, már csak ami­att is, hogy a köz­tu­dat­ban a per­ver­zió fo­gal­ma egy­faj­ta be­teg­ség­ként kez­dett las­san el­ter­jed­ni. Az egye­te­mi ta­nács tag­jai ek­kor még nem is­mer­het­ték a kép ké­sőb­bi, mo­dern ér­tel­me­zé­se­it, pél­dá­ul az 1931-ben meg­je­lent Kunst zu lei­den cí­mű ta­nul­mányt, amely­ben szer­ző­je, Elis­a­beth Busse-Wilson Szent Er­zsé­bet sze­mé­lyé­nek tu­da­tos alá­ren­delt­sé­gét, mint a szen­ve­dést győ­ze­lem­mé for­má­ló sa­já­tos mód­szert ér­tel­me­zi. (Busse-Wilson 1931, 6f). A ta­nács tag­ja­i­nak to­váb­bá ak­ko­ri­ban még ke­vés­bé le­he­tett tu­do­má­suk Theodor Reik iz­gal­mas ta­nul­má­nyá­ról, amely csak 1940-ben je­lent meg Aus Lei­den Freuden cím­mel. Az írás egyik kulcs­fo­gal­ma a „deszex­u­al­izált ma­zo­chiz­mus” mint szo­ci­á­lis je­len­ség, mond­hat­nánk, egy­faj­ta kul­tu­rá­lis ma­zo­chiz­mus, ame­lyet a „ve­re­ség a győ­ze­le­mért” (Reik 1977, 498) jel­szó alatt a kul­tu­rá­lis fej­lő­dés egyik fon­tos el­ve­ként tar­tunk szá­mon.
Amint már em­lí­tet­tem, eze­ket a té­zi­se­ket a mar­bur­gi egye­te­mi ta­nács tag­jai nem is­mer­het­ték. Vagy ta­lán még­is? Meg­le­het, hogy (ha csak át­té­te­le­sen, má­sod­la­gos for­rás­ból is, te­hát szin­túgy, mint pél­dá­ul Sacher-Masoch mű­ve­it) ol­vas­ták Niet­zschét, an­nak az asz­ké­ták­ról és már­tí­rok­ról al­ko­tott el­mé­le­tét, amely sze­rint az asz­ké­ta nem más, mint ma­ga a nar­ciz­mus, an­nak mű­vé­szi szin­tű meg­tes­te­sí­tő­je. Mind­ezek alap­ján Er­zsé­bet­re is úgy te­kint­het­nénk, mint nar­cistára, hi­szen éle­te nagy ré­sze ma­ga volt az asz­ké­zis. A Haj­nal­pír­ban, majd A mo­rál ge­ne­a­ló­gi­á­já­ban azt ol­vas­hat­juk Nietz­sché­től, hogy „az asz­ké­ta di­a­da­la ön­ma­ga fö­lött” lé­nye­gé­ben nem más, mint „a ki­tű­nés és ki­tün­te­tés utá­ni tra­gi­kus vá­gya­ko­zás”, mint „az ön­sze­re­tet­nek egy ál­cá­zott, meg­szé­pí­tett for­má­ja”, nem más, mint „ké­jes ha­ta­lom­vágy”, an­nak is a „leg­sö­té­tebb ol­da­la” (Nietz­sche 1988a, 103f). Az asz­ké­ta­ide­ál az er­köl­csi és ér­zel­mi zül­lést szol­gál­ja”, mi­köz­ben az asz­ké­tát egy va­ló­sá­gos „kul­tusz, egy fenn­költ és érzelmeskedő tisz­te­let ve­szi kö­rül”, egy­szó­val „az ér­zel­mi ki­csa­pon­gá­sok min­den­re ki­ter­je­dő szi­go­rú rend­sze­re, még­pe­dig a leg­ra­va­szabb, leg­gya­nút­la­nabb és leg­ve­szé­lye­sebb mó­don, tud­ni­il­lik szent cé­lok szol­gá­la­tá­ban” (Nietz­sche 1988b, 388, 392). El­kép­zel­he­tő, hogy a mar­bur­gi egye­tem ta­ná­rai Nietz­sche so­ra­i­nak is­me­re­té­ben akár úgy gon­dol­hat­tak Er­zsé­bet alak­já­ra is, mint aho­gyan Kon­rád ké­pe is meg­je­len­he­tett ne­kik a ke­gyet­len­sé­get, mint „az em­be­ri­ség leg­ősibb és leg­alap­ve­tőbb öröm­for­rá­sát” (Nietz­sche 1988b, 301) le­író rész­nél? Nietz­sche mind­eze­ket nem mint tény­ként, ha­nem fel­té­te­lez­he­tő vo­ná­sok­ként em­lí­ti, hi­szen, mint ír­ja, „ef­fé­le fel­szín alatt rej­tő­ző tu­laj­don­sá­gok­nak na­gyon ne­héz a mé­lyé­re lát­ni, rá­adá­sul ugyan­csak kí­nos, kel­le­met­len is le­het” (Nietz­sche 1988b, 301).
Meg va­gyok győ­ződ­ve ró­la, hogy az  ala­po­sabb ér­tel­me­zé­sek (bár­ho­gyan is eny­hít­het­ték vol­na egy sze­xu­á­lis per­ver­zió meg­lét­ének gya­nú­ját) sem bír­ták vol­na a ta­nács tag­ja­it jobb be­lá­tás­ra,  hi­szen az így meg­tisz­tí­tott, szim­pa­ti­kus és hu­má­nus Er­zsé­bet-kép (tu­laj­don­kép­pen a mai mo­dell) nem egye­zett vol­na a kép­ze­le­tük­ben már rég ki­ala­kult meg­me­re­ve­dett kép­zet­tár­sí­tás­ok­kal, te­hát az­zal a (fér­fi­ak ál­tal ala­kí­tott) kol­lek­tív tu­dat­alat­ti­ban gyö­ke­re­ző „sti­li­zált kép­pel, amely Er­zsé­be­tet mint szent­éle­tű fe­je­de­lem­as­­szonyt, jám­bor jó­te­vőt áb­rá­zol­ja” (Busse-Wilson 1931, 4f). Így te­hát a fest­mény, il­let­ve a raj­ta lát­ha­tó os­tor­szíj-mo­tí­vum to­vább­ra is szál­ka ma­radt az egye­te­mi ta­nács sze­mé­ben, nyi­lat­ko­za­tuk­ban a kö­vet­ke­ző­ket ol­vas­hat­juk: a ké­pen lát­ha­tó je­le­net „min­den val­lás­ra” (és itt két­ség­kí­vül in­kább a pro­tes­tán­sok­ra gon­dol­tak), „min­den nő­re” (vagy in­kább ép­pen a fér­fi­ak­ra?) néz­ve sér­tő és „ha­mis áb­rá­zo­lás”, ami iga­zá­ból azt je­len­tet­te, hogy a kép túl so­kat mu­tat, túl sok min­den ke­rül a fel­szín­re, a nyil­vá­nos­ság­ra, az igaz­ság­nak túl nagy sze­le­tét me­ré­sze­li meg­mu­tat­ni ez a fest­mény. Az egyet­len le­het­sé­ges meg­ol­dás, amely eb­ben a pá­nik­hely­zet­ben szó­ba jö­he­tett, a nem kí­vánt elem el­tün­te­té­se volt. Az os­tor­szíj­nak te­hát el kel­lett tűn­nie. Fel­is­mer­he­tet­len­né tet­ték, át­fes­tet­ték, el lett ta­kar­va: az os­tor el­tűnt a hát­tér sö­tét­jé­ben.

Egy kor­szak és an­nak kény­szer­kép­ze­tei

A kép kö­rü­li hu­za­vo­na még el­tar­tott egy ide­ig: az elöl­já­rók azt is ki­fo­gá­sol­ták, hogy a fest­mény a dísz­te­rem egy jól meg­vi­lá­gí­tott, köz­pon­ti he­lyé­re ke­rült. Két­szer is pa­naszt tet­tek az el­len, hogy a fest­mény­re túl sok fény esik, rá­adá­sul a kép a ka­ted­ra mö­göt­ti fal­ra ke­rült, így tö­ké­le­te­sen ma­gá­ra von­ta az ott egy­be­gyűl­tek fi­gyel­mét. Vé­le­mé­nyem sze­rint a kép­nek ép­pen ez a fel­tá­ró-meg­mu­ta­tó, in­diszk­rét jel­le­ge ir­ri­tál­ta leg­job­ban a ko­ra­be­li kö­zön­sé­get. A fest­ményt szem­lél­ve az ar­ra já­ró azt érez­het­te, hogy ép­pen va­la­mi­fé­le pa­to­lo­gi­kus, rej­tett és nem kí­vánt tar­ta­lom tá­rul fel előt­te.8 Er­re ak­ko­ri­ban sen­ki sem volt kí­ván­csi. Ho­gyan ma­gya­ráz­ha­tó te­hát, hogy az egé­szen 1903-ig el­hú­zó­dó zűr­za­vart és per­le­ke­dést kö­ve­tő­en a fest­mény­so­ro­zat már el­ké­szül­te után két év­ti­zed­del szin­te tel­je­sen fe­le­dés­be me­rült? Va­jon az­zal ma­gya­ráz­ha­tó, hogy en­­nyi idő el­tel­té­vel a kép pro­vo­ka­tív, meg­bot­rán­koz­ta­tó ha­tá­sa is el­múlt, el­ko­pott vol­na? Ez azt je­len­te­né, hogy mint­egy húsz év el­múl­tá­val a ne­mek köz­ti vi­szo­nyok, a sze­xu­a­li­tás­ról és a ne­mi sze­re­pek­ről szó­ló dis­kur­zus is túl­lép­ve ezen, po­zi­tív irány­ba moz­dult vol­na. Nem va­gyok meg­győ­ződ­ve ró­la, hogy sza­bad-e ilyen sar­ka­la­to­san, ilyen tá­vo­li ös­­sze­füg­gé­sek­be he­lyez­ni in­terp­re­tá­ci­ó­mat. Mi­u­tán azon­ban ilyen ala­po­san, több szem­pont­ból, és több je­len­tés­ré­te­get fel­tár­va vizs­gál­tuk, és ér­tel­mez­tük a Kon­rá­dot és Er­zsé­be­tet áb­rá­zo­ló fest­ményt, min­den­kép­pen le­von­ha­tunk egy-két kö­vet­kez­te­tést.
Elő­ször is: fan­tá­zia nél­kül a tu­do­mány nem ha­lad­hat elő­re, szá­raz­zá, élet­te­len­né vál­na. A kul­túr­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok­nál is szük­ség van fan­tá­zi­á­ra, még ak­kor is, ha a szi­go­rú po­zi­ti­vis­ták sze­mé­ben ez nem más, mint pusz­ta spe­ku­lá­ció. Má­sod­sor­ban: sok­szor ép­pen a leg­vak­me­rőbb el­mé­le­tek­ben, a ’legtörténelmi­etlenebb­nek’ tű­nő le­ve­ze­té­sek­ben és ma­gya­rá­za­tok­ban mu­tat­koz­hat meg, tá­rul­hat fel a leg­tisz­táb­ban egy kor­szak jel­le­ge, a kor em­be­ré­nek lel­ki­ál­la­po­ta. Har­mad­sor­ban: a tu­do­mány kez­det­től fog­va ar­ra tö­rek­szik, hogy rá­cá­fol­jon a me­rész, képzeletgazdag el­mé­le­tek­re, rá­mu­tas­son ezek hi­bá­i­ra és el­lent­mon­dá­sa­i­ra. Ez­ál­tal azon­ban ki is ik­tat min­den vá­rat­lant, min­den oly­at, ami iz­gal­mas és meg­hök­ken­tő le­het. Vé­gül, de nem utol­só­sor­ban: köz­tu­dott, hogy a ne­mi­ség, a ne­mi sze­re­pek­kel kap­cso­la­tos dis­kur­zus egy gyak­ran, kü­lön­fé­le­kép­pen kör­be­járt, min­dig ak­tu­á­lis té­ma. Vi­szont még­is­csak egy dis­kur­zus­ról van szó a sok kö­zül. Bár­mi­lyen fur­csán is han­goz­hat, meg­győ­ző­dé­sem, hogy ép­pen a töb­bi, a ta­lán még ho­má­lyos és tisz­tá­zat­lan, vagy ke­vés­bé kör­be­járt, más dis­kur­zu­sok­kal együtt ér­tel­mez­he­tő és kö­ze­lít­he­tő meg a leg­job­ban.
Vé­ge­ze­tül hadd te­gyek fel még egy, szá­mom­ra rend­kí­vül fon­tos kér­dést, hogy va­jon ho­gyan győz­te meg a ku­rá­tor Janssen­t, a kép fes­tő­jét ar­ról, hogy mű­vé­ből tün­tes­se el a kor­bá­csot. Kez­det­ben ar­ra gon­dol­tam, hogy én a fes­tő he­lyé­ben biz­to­san nem en­ged­tem vol­na azon­nal, nem mond­tam vol­na le egy­kön­­nyen mű­vem egy ilyen hang­sú­lyos ele­mé­ről. Ké­sőbb vi­szont már nem vol­tam eb­ben en­­nyi­re biz­tos. Janssen ta­lán na­gyon is gyor­san bó­lin­tott rá a ku­rá­tor ja­vas­la­tá­ra. El­kép­zel­he­tő, hogy a mar­bur­gi kö­zön­ség két­ség­beesett kö­ve­te­lé­se­it hall­va rá­jött, hogy ha el­tün­te­ti a nem kí­vánt kor­bá­csot, ak­kor ta­lán még in­kább ki­dom­bo­ro­dik a je­le­net­ben rej­lő ma­zo­chis­ta fe­szült­ség. Ez ép­pen Kon­rád (kor­bács nél­kü­li) alak­já­nak meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan, za­va­ros, ha­tá­ro­zat­lan, de egy­ben gör­csös póz­ban tör­té­nő áb­rá­zo­lá­sá­nak kö­szön­he­tő, en­nek az el­ső lá­tás­ra ért­he­tet­len fe­szült­ség­nek, amely ta­lán az an­gol ‘sus­pense’ szó­val ír­ha­tó le a leg­ta­lá­lób­ban (vö. Reik 1977, 79–81). Ta­lán ép­pen Kon­rád alak­já­nak ez a kü­lö­nös meg­kö­ve­sü­lé­se, moz­du­la­tá­nak szo­kat­lan, vit­ri­o­los der­medt­sé­ge, va­la­mint a köz­te és Er­zsé­bet köz­ti, mint­egy a hát­tér­ben érez­he­tő fe­szült­ség­nek kö­szön­he­tő, hogy a fest­mény má­ig új­sze­rű és fi­gye­lem­fel­kel­tő ma­radt.

(Csanda Má­té ford.)