Ein Aufklärer des Alltags
Kulturwissenschaftler Hermann Bausinger im Gespräch mit Wolfgang Kaschuba, Gudrun M. König, Dieter Langewiesche und Bernhard Tschofen. Mit einem Vorwort von Bernd Jürgen Warneken. Wien – Köln – Weimar: Böhlau Verlag 2006, 227 p.
A második világháború utáni német néprajz, a korábbi, nemzetiszocializmussal való (finoman szólva) szoros kapcsolatai következményeként súlyos válságba került1. Az ideológiai krízisbõl két kivezetõ út látszott járhatónak: az egyik a Hans Moser és Karl-Sigismund Kramer nevével fémjelzett ún. müncheni iskola megoldási kísérlete, a történeti irányultságú elmozdulás; a másik a tübingeni modell, amely a néprajzból egy szociológiailag erõsen megtermékenyített empirikus kultúratudományt alakított ki. Ez utóbbi létrehozásában és elfogadtatásában meghatározó szerepe volt Hermann Bausingernek, akinek 1961-ben elhangzott (és elsõ alkalommal megjelent) habilitációs elõadása e tübingeni irányvonal kezdetét jelzi2. Bausinger 2006-ban töltötte be nyolcvanadik születésnapát. Ebbõl az alkalomból három egykori, különbözõ korosztályokhoz tartozó tanítványa (Wolfgang Kaschuba, Bernhard Tschofen és Gudrun M. König), valamint a néprajzi történéseket többé-kevésbé kívülrõl szemlélõ történész, Dieter Langewiesche beszélgetett vele alapvetõen az õt (és persze a kérdezõket is) izgató kérdésekrõl, egyszersmind áttekintve a jubiláns pályafutását is. Az interjúk készítésének körülményeirõl nincs tájékoztató a kötetben (annyit tudunk meg mindössze, hogy nyomtatásban egy erõsen rövidített szöveg jelent meg), de a beszélgetéssorozat hét részre tagolt, címeiben szójátékokat is hordozó, meglehetõsen nehezen lefordítható3 textusa alapján kiderül, hogy általában hatszemközt zajlottak ezek a trialógusok (a Wolfgang Kaschuba, Dieter Langewiesche páros fölváltva faggatta Bausingert a Gudrun M. König, Bernhard Tschofen párossal). Szemmel láthatóan jó hangulatban, partneri viszonyban, olykor a kérdezõk egymással is vitázva vallatták a Mestert. A kötetet a beszélgetésekhez kapcsolódó magyarázó jegyzetek (művekre, személyekre vonatkozó, tájékoztató információk), Hermann Bausinger rövid eszmefuttatása az emlékezet-emlékezés természetrajzáról, valamint személyi bibliográfiája teszi teljessé.
Hermann Bausinger egyrészt a korábbi néprajzi kánon részeként is számon tartott jelenségeket (hiedelmek, farsang, mesék stb.) közelítette meg nagyobbrészt újszerű módon, friss szemlélettel; másrészt új jelenségeket emelt be a néprajzi érdeklõdés középpontjába (a kisemberek mindennapjai, köszönési módok, a sétálás szokása stb.). A hagyományos kérdések újrakérdezése és új kutatási kérdések felvetése jellemzi tehát a bausingeri metódust. A kötet olvasása közben maga az olvasó is aktív részesévé válik a diskurzusnak, én legalább így voltam vele, amit a többi között gyakori széljegyzeteim is bizonyítanak. A könyv margóján sűrűn sorakoznak a felkiáltójelek (az egyetértés, a mondandó fontosságára való utalás jelei), a kérdõjelek (a kétely, a más vélemény jelei), a rövid megjegyzések, jelszavak (az inspiráció, az asszociáció jelei). Most, hogy a kötetrõl összefoglalóan kell írnom, kissé bajban is vagyok: hiszen már a műfajból, a recenzió műfajából adódóan is, sajnos nem mehetek bele részletkérdésekbe, így végezetül mindössze két szempontra szeretnék kitérni.
Egyetemista koromban a kötelezõ nyári múzeumi gyakorlat keretében a ceglédi kollégákkal Tápióságon végeztünk terepmunkát. Már csak halványan emlékszem a falura, de vélhetõen egy jellegzetes halmazos település lehetett, tele zsákutcákkal, a gyakorlatlan szem számára (amilyen az enyém is volt akkor) utcának tűnõ hosszúudvarokkal. Nos, betévedtem egy ilyen hosszúudvarba, ahol néhány férfi éppen valamit betonozott, s (nyilván a munka hatékonyságát növelendõ) közben sűrűn poharazgathatott is. Hirtelen elémtoppant egy bizalmatlan, klottgatyás úriember (?), s minden teketória nélkül a személyigazolványomat kérte, mondván, hogy õ rendõr, én meg magánterületre „hatoltam be”. Erre persze – hiányos öltözékére utalva – azt válaszoltam, hogy ezt bárki mondhatja. Mármint, hogy rendõr. „A rendõr, kérem, gatyában is rendõr” – intézte el nagyvonalúan és (kissé ugyan dülöngélve, de) önérzetesen az identitás kérdését. Az eset végkifejlete esetünkben indifferens. Mindezt azért mondtam el, hogy utaljak rá: ugyanez vonatkozik a néprajzosra is (mármint „a néprajzos, gatyában is néprajzos”-mentalitás), különösen a Bausinger típusú néprajzosra, aki azt is megfigyeli, hogy a vele szembeni lakás lakói este milyen késõn kapcsolják le a villanyt, reggel (szombaton és vasárnap is!), mikor kelnek, tehát milyen az életritmusuk. Aztán az sem kerüli el éberségét, hogy a másik szomszédasszony milyen rendszerességgel szellõzteti az ágyneműjét és így tovább. Apró jelenségeket tehát, amelyek berögzõdött életvitelrõl tanúskodnak, s a bausingeri felfogású kultúra értelmezéséhez nyújtanak segítséget.
Végezetül nem lehet szó nélkül hagyni a kötet nyelvezetét. Annál is inkább, mivel Bausinger gördülékeny, közértetõ stílusára a beszélgetés is kitér. Maga azt vallja, hogy a tudományosság látszatát nem egy tolvajnyelven megírt, idegen szavak garmadájával megtűzdelt szövegekkel kívánja elérni, hanem a mondanivaló megalapozottságával. Udvariasan megjegyzi, hogy tübingeni tanítványaira általában is jellemzõ ez. Ezzel szemben halkan azért hozzáteszem, a kötet sok, a végtelenségig nyakatekert kérdését csak Bausinger kristálytiszta logikájú, jól strukturált válaszából lehet maradéktalanul megérteni.