Viga Gyula: A bodrogközi kultúra és társadalom változása a 19–20. században
Budapest: L’Harmattan – PTE Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék 2008, 266 p. /Studia Ethnographica Hungarica X./ ISBN 978-963-236-068-3
A bemutatásra kerülő kiadvány a Pécsi Tudományegyetem Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék és a L’Harmattan Kiadó közös sorozatának (Studia Ethnologica Hungarica) tizedik köteteként, ám egyszersmind a jelzett tanszék Néprajz-Kulturális Antropológia Doktori Programjának Kiadványai második darabjaként látott napvilágot. A szerző, Viga Gyula a miskolci Herman Ottó Múzeum etnográfusa életéből immár jó másfél évtizedet a Bodrogköz, mégpedig az egész, tehát a mai Magyarországhoz tartozó Alsó-, és a Délkelet-Szlovákia területén fekvő Felső-Bodrogköz néprajzi kutatására szentelt. Munkájának több tucatnyi tanulmány és közlemény a gyümölcse, amelyek különféle szaklapokban, évkönyvekben, illetve később többé-kevésbé az általa jegyzett gyűjteményes kiadványokban is megjelentek. Elsősorban az 1996-ban napvilágot látott Hármas határon című kötetet kell itt megemlíteni19, miközben további két tanulmánygyűjteményében20 is számos, bodrogközi vonatkozású dolgozatára bukkan az érdeklődő. Azon kívül, hogy saját kutatói érdeklődését e térség néprajzára (elsősorban társadalom- és gazdaságnéprajzára, részben folklórjára) irányította, szervezőként is kivette a részét a tájegység tudományos megismeréséből. Legyen elég itt két olyan monográfia-igényű publikációra utalni, amelyeknek nemcsak a kutatási szakaszát szervezte meg (aki végzett már hasonló munkát, az tudja csak igazán értékelni ezeket a menet közben gyakran sziszifuszinak tűnő erőfeszítéseket), hanem egészen a megjelenésig ott bábáskodott körülöttük (utóbbi fázis sem kevésbé ideg- és emberpróbáló tevékenység!). A két kötet intézetünk Lokális és regionális monográfiák című sorozatában látott napvilágot, és Kisgéres, valamint Nagytárkány népi kultúrájának néhány kiemelt és fontos szeletét mutatja be21.
Viga Gyula könyvében, amely 2004-ben megvédett PhD-disszertációján alapszik, az említett másfél évtizedes kutatási eredményeit, tapasztalatait kísérli meg egyrészt számba venni, értelmezni, másrészt a kutatás további kívánatos irányait, az elvégzendő feladatokat kijelölni.
Több szempontból is rendkívül izgalmas kérdéseket vet fel a térség néprajzi vizsgálata. A szerző először ezeknek elméleti megfogalmazására vállalkozik Jelesen egyrészt a paraszti kultúra változásának, a hagyomány és változás elméleti kérdéseit. Ide tartozik a többi között az a tény, hogy a tájegység (ami elsődlegesen földrajzi fogalom, tehát nem biztos, hogy egyszersmind éles kulturális körülhatárolást is megenged), szóval az a tény, hogy a Bodrogköz két része, a Felső- és az Alsó-Bodrogköz 1918-at (illetve 1920-at) követően (egy rövid, hét esztendős intermezzót leszámítva) országhatárral is elválasztva, külön fejlődési pályát futott be. Utóbbiból adódik, hogy a korábban nem egyértelműen periferikus helyzetben lévő táj mindkét része perifériális helyzetbe került: Felső-Bodrogköz Szlovákia délkeleti csücskében, Alsó-Bodrogköz pedig Magyarország északkeleti szegletében, viszonylag elzártan helyezkedik el. Ezt az elzártságot fokozta, hogy a keleti, a Szovjetunióval közös országhatár gyakorlatilag átjárhatatlan, a csehszlovák–magyar államhatár pedig, mondjuk: csak módjával volt átjárható. Ezek a tények nyilvánvalóan hozzájárultak a két részbe vágott tájegység (népi) kultúrájának és társadalmának fejlődéséhez, illetve szétfejlődéséhez (ezen a téren, mármint a szétfejlődés terén, amint arra a szerző is rámutat a későbbiekben, maradtak még elvégzendő feladatok). A kultúra és társadalom alakulása szempontjából is perdöntő kérdéskomplexum lehet másrészt a természetföldrajzi adottságok kihasználásának, illetve „kiiktatásának”, a táj átalakításának a problematikája. Az ember és táj viszonya tehát. Harmadrészt a táji munkamegosztás, a tájak közti kapcsolatok kérdésköre, amibe – noha a szerző megehetősen óvatosan és ritkán használja ezeket a fogalmakat – az interetnikus és/vagy interkulturális kapcsolatok problematikája is beletartozik.
A fentebb vázolt problematika elvi kifejtése után a szerző három nagyobb egységbe rendezve konkrét kutatási eredményekkel adatolva is alátámasztja korábbi megfogalmazásait. A változtatható és a változatlan című fejezet a bodrogközi táj átalakításának a hagyományos népi kultúra alakulására kifejtett hatásaival foglalkozik. A következő fejezet (Változások a Bodrogköz táji kapcsolataiban) egyrészt a megtermelt javak cseréjében, kereskedelmében, valamint a vándormunkában bekövetkezett változásokat tárgyalja. A harmadik fejezet (Eltérést és azonosságot kiváltó tényezők – a változás irányában és ellenében ható feltételek) voltaképpen egy esettanulmány, amely két szomszédos település, Karcsa és Pácin „ambivalens kapcsolatrendszerének”, viszonyának megértésére irányul.
Összegezve: a szerző finom kutatási módszerekkel és kitartó terepmunkával (ez még akkor is igaz, ha önmaga kevesli, és hektikusnak mondja terepmunkáját) plasztikus képet rajzolt egy földrajzilag viszonylag jól körülhatárolható tájegység változó népi kultúrájáról. Ahogy más, hasonló módon „kijelölt” tájaink (Csallóköz, Szigetköz stb.) földrajzi határai nem jelentenek egyszersmind éles kulturális határt, úgy igaz ez a Bodrogköz viszonylatában is. A térség folyamatosan változó népi kultúráját külső és belső hatások sora alakította, miközben belső tagolódására is sor került. A kérdésre, hogy vajon mily mértékben tekinthető (a régi, Sprachinselvolkskunde-megtermékenyítette mítosz alapján) a mai Magyarország határain kívül rekedt magyar népcsoportok, jelen esetben a Felső-Bodrogköz kultúrája „archaikus jelenségek gyűjtőmedencéjének”, reliktumterületnek, a szerző egyértelmű válasza, hogy semennyire. A szóban forgó térség ugyanúgy fejlődött, alakult, mint a szomszédos magyarországi területeket, noha olykor más irányban, más intenzitással, más hatásoknak, kihívásoknak kitéve. Viga Gyula munkája, miközben egy kutatási szakasz kétségtelen lezárása, egyszersmind mindenképpen további vizsgálódások inspirálója lehet majd.
Noha a könyvről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, engedtessék meg végül mégis egy apró kritikai megjegyzés. Egy magyarul nem olvasó érdeklődő kezébe ha kerül a könyv, akkor számára az bizony meglehetősen félrevezető lehet, hogy a címmel és magának a kötetnek a tartalmával, modernül kifejezve: nem kompatibilis a fényképes melléklet. Megértem én a szerzőt, hogy nem tudott ellenállni a rengeteg jó minőségű, pompás 20. század eleji felvételnek (amelyek zömében Gönyey Ébner Sándornak a budapesti Néprajzi Múzeumban őrzött fotógyűjteményéből került ki), de ha már a változásokról van szó, akkor legalább az újabb felvételek (és ha most nem is feltétlenül Balassa Iván, Filep Antal vagy Vajkai Aurél fotóira gondolunk, de magának a szerzőnek a felvételeire mindenképpen!) érzékeltethették volna képileg is jobban ezeket a változásokat. A kötet illusztrációi azt demonstrálják ugyanis, mintha sem a viseletben, sem a kismesterségekben (pl. kenderfeldolgozás), sem az építészetben, lakásbelsőben vagy a temetőkultúrában gyakorlatilag nem következett volna be változás a 20. század folyamán.
Bodrogköz népi kultúrája hosszú ideig fehér foltként éktelenkedett a szlovákiai magyar nyelvterület képzeletbeli néprajzi térképén. Elsősorban Viga Gyula munkásságának eddig eredményei alapjaiban változtattak ezen a helyzeten, s ha arról beszélünk, hogy milyen gyökeres változások következtek be általában a térség kultúrájában, társadalmi szerkezetében, akkor erről a tényről, a kutatottságban bekövetkezett dinamikus változásról sem szabad megfeledkeznünk. Ahhoz képest, amit akár csak húsz esztendeje is tudtunk/tudhattunk a térség népi kultúrájáról, szerzőnk tevékenységének köszönhetően fényévekre jutottunk előbbre. És ennek az útnak még korántsem tartunk a végén!