Géciová-Komorovská, Veronika: Ľudový kult svätých patrónov na západnom Slovensku

Bratislava: Lúč 2009, 116 p. ISBN978-80-7114-778-7

A rendszerváltás előtti „keleti blokk” országaiban, jelesen a korszak Csehszlovákiájában a társadalmi-politikai, és azon belül a tudománypolitikai légkör (enyhén szólva) nem kedvezett a népi vallásosság jelenségei etnológiai vizsgálatának. Legfeljebb a népszokások vagy tárgyalkotó népművészet (népi plasztikák) leple alatt lehetett bizonyos vallási tárgyú jelenségeket, alapvetően leplezve bemutatni. Ily módon számomra már az is egyfajta csodaszámba megy, hogy a most szóbanforgó kötet szerzője, Veronika Géciová-Komorovská a pozsonyi egyetem néprajzi tanszékén 1975-ben (!) a különféle egyházi patrónusok szlovákiai népi kultuszát dolgozhatta fel szakdolgozatában. Igaz, az agrárkultusz fedőnévvel kellett némileg tompítania dolgozata ideológiai élét, de mégis!
A szerzőnek volt tehát mire alapoznia, amikor 1989 után a szentek nyugat-szlovákiai kultuszának egy szeletét, jelesen Szent Vendel tiszteletét, immár nyilvánosan is bemutatva, alaposabban körbejárja.4 A most szóban forgó könyve annak a bizonyos, fentebb emlegetett egyetemi szakdolgozatnak, illetve a belőle kinőtt későbbi tanulmányoknak egy ismételten összegyúrt, némileg aktualizált, az újabb szakirodalommal részben kiegészített változata.
Tematikailag két nagyobb egységre bontható. A szerző először a szent patrónusok népi kultuszának a kialakulási tendenciáit kísérli meg bemutatni, alapvetően külföldi (főleg lengyel) szakemberek munkáira támaszkodva, saját meglátásaival, kutatási tapasztalataival kiegészítve. A témának könyvtárnyi a nemzetközi szakirodalma, az egész áttekintése (saját bevallása szerint) Veronika Géciová-Komorovskának sem volt célja. Egy lehetséges megközelítési szempont, amit felvázol, s elsősorban a későbbi, konkrét, nyugat-szlovákiai anyag megértését szolgálja. Ez a második rész (ami magában a könyvben persze tagolódik) néhány konkrét patrónus nyugat-szlovákiai kultuszát mutatja be, elsősorban a patrocíniumok, szakrális kisemlékek és a kapcsolódó folklóranyag tükrében. A három alfejezet a mezőgazdasági patrónusok (Szent Vendel és Orbán), a természeti csapásokkal szemben védelmet nyújtó szentek (Nepomuki Szent János és Flórián), továbbá a (járványos) betegségektől óvó patrónusok (Szent Rókus, Sebestyén, Balázs, valamint Kozma és Damján) regionális tiszteletével foglalkozik.
A legtestesebb részfejezet Szent Vendel nyugat-szlovákiai tiszteletével, terjedésének vélhető irányával, a szent atribútumainak a vizsgálatával, valamint a kapcsolódo kultusz megnyilvánulási formáival foglalkozik. Ahogy azt annak idején már Gulyás Éva is megfigyelte5, valamint e sorok szerzője több tanulmányában is alátámasztotta6 (utóbbi elterjedési térképét különben Veronika Géciová-Komorovská is közli), Szent Vendel tisztelete nagyjából a 18. században bukkan fel a Kárpát-medence nyugati felében. Intenzitása alapvetően ma is ebben a térségben a legerősebb. Vannak kutatók (pl. Tüskés Gábor), akik elsősorban egyházi hatásnak tudják be a szent tiszteletének kárpát-medencei elterjedését, mások (pl. Veronika Géciová-Komorovská) a szlovák idénymunkások, búcsújárók ausztriai kapcsolatai hozadékának tudják be. Jómagam úgy vélem, hogy ezek nyilvánvaló szerepe mellett (amihez hozzávehetjük a 18. századi német betelepítési hullám ilyen jellegű hatásait is), nem kizárólag a német nyelvterülettel, mint kisugárzási ponttal, hanem emellett Morvaországgal is számolnunk kell. Ezt Géciová-Komorovská egyik elterjedési térképe is alátámasztani látszik (35). Arról van szó, hogy a 17. század legvégén, illetve a 18. század folyamán az őshonos racka juhot fokozatosan kiszorítja a német és cseh-morva parlagi juh. Ezek tenyésztése alapvetően a Dunántúl, a Kisalföld és a Felföld uradalmaiban honosodik meg először. A merinó juh magyarországi elterjedése aztán 1773-tól kísérhető nyomon, s ez még az előbbinél is radikálisabb fajtaváltást eredményezett. Az új fajtákkal német és morva juhászok, „birkások” (tehát specialisták) érkeztek vidékeinkre. Ők nyilván magukkal hozhatták kedvenc szentjük, Szent Vendel kultuszát, s azt a Kárpát-medence nyugati térségeiben meg is honosították (a kérdést részletesebben a fentebb már idézett munkámban is kifejtem).
Visszatérve Veronika Géciová-Komorovská kötetéhez, a továbbiakban részletesen foglalkozik a Szent Vendelhez kapcsolódó népi kultusszal is. A szent közbenjárása végett elmondott imák vélhetően alapvetően a közkézen forgó imakönyvekből származnak, noha – tudomásom szerint – ennek vizsgálata még nem történt meg. Valamikor minden bizonnyal ismertek voltak az egyház által nem kanonizált, csak a nép körében ismert, ún. archaikus népi imádságok is, amelyek segítségével a hívők a szenthez fordultak.
Szent Orbánnak, a szőlősgazdák védőszentjének a Kárpát-medence szőlőtermesztő vidékeinek népszerű patrónusának alakja tájainkon, Veronika Géciová-Komorovská szerint is valószínűleg két szent kontaminálódása révén alakult ki. Én inkább úgy mondanám, hogy Szent Orbánként két történelmi személyiséget tisztelnek, mégpedig I. (Szent) Orbán pápát és langresi Szent Orbán püspököt. Noha a nép tudatában (és magában a kultuszban) ez a két alak valóban egybemosódik, a szakrális kisemlékeken is megjelenő ábrázolások egyértelműen megkülönböztetik őket: I. (Szent) Orbánt tiarával a fején, pápaként ábrázolják, míg lagresi Szent Orbánt püspöki ornátusban. Ez a most szóban forgó könyv illusztrációin is nyomon követhető. A helyi Orbán-szobrokhoz kapcsolódó történetek arról, hogy gazdag termés esetén hogyan jutalmazták, rossz termés esetén meg miként büntették Orbánkát, nem is annyira meglepő módon erős rokonságot mutatnak a magyar nyelvterületről is ismerhető adatokkal.
Szent Flórián és Nepomuki Szent János kultuszával kapcsolatban a szerző a két szent életével, legendájával kapcsolatos ismereteken túlmenően szintén a helyi kultusz, a lokális emlékezet és emlékek mentén tájékoztat. Utóbbi kultuszának elterjesztésében – véleményem szerint – a hivatalos propaganda, a Habsburg-ház és a főúri családok szerepe jelentősebb, mint azt emlegetni szokás.
A betegségpatrónusok nyugat-szlovákiai kultusza kapcsán a szerző részletesebben Szent Rókussal, Sebestyénnel és Rozáliával foglalkozik. Veronika Géciová-Komorovská anyagából is kiviláglik, hogy ezek a szentek általában (noha azért vannak kivételek!) nem önállóan, hanem valamilyen szoborcsoport részeként jelennek meg. A leggyakoribb ilyen szoborcsoportok a Szentháromsághoz, illetve Mária megkoronázásához kötődő kompozíciók, ahol szinte kötelezően megjelent mindhárom betegségpatrónus.
Összegzésként elmondható, hogy a szerző meggyőző képet rajzol a nyugat-szlovákiai szentkultusz egy markáns vonulatáról, az egyes patrónusokhoz kapcsolódó tiszteletet igyekszik komplex módon ábrázolni: a kultusz tárgyát képező ikonográfiai elemek (szakrális kisemlékek, kápolnák, templomok belső tereinek plasztikái, képei) számbavétele mellett a kapcsolódó hiedelmeket, rítust, szöveges folklóranyagot egyaránt bemutatja. Arra is törekszik, hogy anyagát közép-európai kontextusban is elhelyezze. Ez utóbbi esetben viszont lehet némi hiányérzete (nemcsak a magyar) recenzensnek. Valószínűleg a nyelvi kompetencia hiányában (noha azért szép számmal jelentek már meg világnyelveken, németül, angolul is hozzáférhető, a szorosan vett témákhoz is kapcsolódó magyar tanulmányok, könyvek7) a magyar kutatás eredményeit meglehetősen takarékosan aknázza ki. Csak egy konkrét példa: amikor Szent Vendel tiszteletéről beszél „a szomszédos országokban”, kizárólag Ausztriát, Német-, Morva- és Lengyelországot említi (68). Mintha Magyarország nem is lenne a szomszédunk. Miközben persze nem is azért lényeges ez, mivel két egymás mellett elterülő országról van szó, hanem a történeti gyökerek okán. A szlovák néprajzban a hagyományos cseh orientáció mellett van egy meglehetősen erős, szintén tradicionálisnak mondható lengyel kötődés. Utóbbit a viszonylagos nyelvi közelségen kívül az égvilágon semmi nem indokol. Géciová-Komorovská is a szentkultusz vizsgálata során folyamatosan lengyel szerzőket idéz (ez az elméleti részben még hagyján), de a képanyagban is folyton előjönnek lengyelországi párhuzamok. Miközben a szlovák nép évezreden keresztül nem a lengyelekkel, hanem a magyarokkal élt egy országban, ráadásul azonos egyházi közigazgatások alatt. Ha a szlovák nép szentkultuszát valami befolyásolta, akkor az elsősorban a mindenkori magyarországi (és nem a magyar!) egyházi hatás volt! Megszámlálhatatlan azoknak a népszerűsítő, a szentek életét bemutató ponyvanyomtatványoknak, imakönyveknek a száma, amelyeket a 18–19. században magyarul, németül, szlovákul is megjelentettek (gyakran németből fordítva magyarra és szlovákra). Véleményem szerint, ha a népi szentkultusz gyökereihez szeretnénk eljutni, ezeket kellene vizsgálni, s nem lengyel meg horvát párhuzamokat keresgélni. A nyelvrokonság az egy dolog. S megint más a kulturális rokonság. Ide kívánkozik Soňa Kovačevičová egy megállapítása, ami egyszersmind a fentebb bemutatott könyvnek is meg nem kerülhető tanulsága: Slováci a Maďari sú si bližší, ako by si pripustili…