A. Kis Béla

Voltaképpen tisztában voltam vele, hogy beteg, súlyos beteg, tudatomig mindez mégsem jutott el, hiszen azt azért nem lehetett komolyan elhinni, hogy A. Kis Béla csak úgy itt hagyjon bennünket. Így hát minden előzetes „tudás” dacára váratlanul, kegyetlenül koppant a hír: „2014. október 21-én rövid lefolyású, súlyos betegség után életének 51. évében hazatért megváltó Urához A. Kis Béla közgazdász, lelkipásztor, a Kálvinista Szemle szerkesztője.”
Béla nem volt néprajzkutató, sőt a szó szaktudományos értelmében még csak néprajzosnak sem tartotta magát, miközben a tudomány eredményei, igen, még kérdésföltevései iránt is élénken és mélyen érdeklődött. Amikor megismerkedtünk, az 1980-as évek derekán, az érsekújvári múzeumban keresett meg, hogy meghívjon az alistáli Vámbéry Ármin Klubba. Ha jól emlékszem, a kopjafák problematikájáról tartottam ott előadást, és Béla – ahogy menet közben kiderült – az ott éppen csak érintett szakmai kérdésekhez valóban partnerként tudott hozzászólni. Gyűjtötte, olvasta, olykor ismertette is az Általa szerkesztett Kálvinista Szemlében (de másutt is) a legfrissebb néprajzi szakirodalmat (nota bene: időről-időre az Etnológiai Központ könyvtárát is gyarapította legújabb szerzeményeivel).
Ha Náluk jártunk, sosem fordult elő, hogy ne emelt volna le a könyvekkel roskadásig megrakott polcokról egy-egy kiadványt, s azzal kapcsolatban, a gondosan megjelölt helyről ne idézett volna valamit. Vagy olyasmit, amivel nagyon egyetértett, vagy amivel szemben aggályokat fogalmazott meg, illetve olyasmit is, amivel kapcsolatban szakmai álláspontunkra volt kíváncsi. Nem fejedelmi többes ez, hiszen az érsekújvári megismerkedésünk, majd alistáli találkozásunk után alighanem Rozsnyón futottunk össze (teljesen véletlenül) a legközelebb: kiderült, hogy mindkettőnket a szíve húzta oda, ráadásul egy-egy olyan ember iránt, akik – tőlünk függetlenül, már korábban – egymással is nagyon jóban voltak.. Ezért aztán később családi látogatásokat ejtettünk meg, oda-vissza. Béla egyszer azt is kinyomozta, hogy Alistálról tulajdonképpen csónakkal el lehetne jönni Keszegfalvára. De azért inkább, ha jöttek, autóval tették meg az utat…
A tájainkon megrendezett néprajzi konferenciákról szinte soha nem hiányzott. Emlékszem, a komáromi Etnológiai Központ által 2000-ben rendezett 12. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferencia német és angol nyelvű előadásait is végighallgatta, a szünetekben láttam, hogy a külföldi vendégekkel, előadóakkal élénk diskurzusokat folytatott. Tagja volt a (Cseh)Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaságnak, külső munkatársként kezdetben be-bedolgozott az Etnológiai Központ dokumentációs munkájába is. De nemcsak a szűkebb pátriája néprajzi rendezvényeit látogatta, hanem lapszerkesztői hivatásából (mert számára a Kálvinista Szemle szerkesztése, noha magas szakmai színvonalon művelte, nem szakma, hanem hivatás volt), szóval hivatásából adódóan Kárpát-medence-szerte sok helyen megfordult, s ezekről az útjairól időről időre nekünk is hozott néprajzi híreket. Kitartó konoksággal szorgalmazta például a Doktorok Kollégiuma Vallási Néprajzi Szekciójával való intézményes kapcsolatfelvételt, aminek konkrét megvalósulása éppen mostanra kezd kirajzolódni.
Egy, a környezete (a szűkebb és tágabb szülőföldje) néprajza, történelme, irodalma, művelődéstörténete iránt érdeklődő igazi kultúrember hagyott itt bennünket most örökre. A maga után hagyott, fájdalmasan tátongó űr betöltésének egyelőre nem sok esélyét látom…