Krel, Aleksandar: Mi smo Nemci. Etnički identitet pripadnika nemačke nacionalne manjine u Vojvodini na početku 21. veka
Beograd: Etnografski institut SANU, 2014, 337 p. ISBN 978-86-7587-073-9 /Etnografski institut SANU, Posebna izdanja, Knj. 80/
Egy doktori értekezés szerkesztett változatát veheti kézbe az olvasó ezzel a könyvvel. A vajdasági németség ma már alig néhány ezer főt számlál, holott régebben nem csak a lélekszámot illetően, de politikai és kulturális téren is fontos tényezőnek számítottak Bácskában, Bánátban és Szerémségben. Így koncepcióját tekintve fontos kivételnek számít Aleksandar Krel 2014 során kiadott kötete. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Néprajzi Intézete kutatójának Németek vagyunk. A német nemzeti kisebbség tagjainak etnikai identitása Vajdaságban a 21. sz. elején c. kötete a népcsoport maradványának jelenkori etnikai identitását vizsgálta több városban úgy, hogy közben a történeti, különösen a 20. századi háttérnek is nagy figyelmet szentel.2
A bevezetőből kiderül (13–20. p.), hogy a szerző négy évet töltött három bácskai (Apatin, Zombor és Szabadka), valamint egy szerémségi (Karlóca) városban a nemzeti hovatartozásukat valamilyen módon nyíltan megvalló vajdasági németek kutatásával. Egyrészt az interjúzást (35 adatközlővel), másrészt pedig a kérdőívezést (85 személlyel) választotta fő módszeréül, illetve figyelemmel kísérte (részben nyilván résztvevő megfigyeléssel) az általa kimerítően tárgyalt német egyesületek és szervezetek munkáját. A téma indoklásánál fő indítóokként határozza meg, hogy a második világháborútól kezdve a mai napig nem rendelkezünk olyan néprajzi/antropológiai szakmunkákkal, amelyek a vajdasági németek etnikai identitását tárgyalnák, valamint megemlíti a már felvetett problémát is, miszerint a kisebbségekkel nem mindig foglalkoztak igazán a szerbiai kutatók.
Az alapfogalmak és az elméleti háttér bemutatása (21–34. p.) szinte csak a leglényegre szorítkozik. Alapvetően két fő fogalmat különít el, ezek pedig az etnikai identitás és a nemzeti kisebbség. Utóbbit szociokulturális konstrukció eredményének tekinti, amely ugyanakkor sokak (az adatközlők) számára primordiális jellegű és közösségalkotó erejű. Az etnikai csoportot elsősorban szimbolikus közösségnek tartja, amelynek azonban folyton meg kell felelnie a változásnak.
Száz oldalon keresztül (35–136. p.), több fejezetre és alfejezetre lebontva tárgyalja a vajdasági németek történetét, kezdve a 18. század elejétől egészen a második világháború végéig (sok esetben néhány monográfiából idézve). Pár lényegre törő tanulság levonásával jóval kevesebb oldalon, lényegre törőbben is be lehetett volna mutatni az 1700 és 1944 közti periódust, a munka címe és célja legalábbis ezt tenné kívánatossá.
Jelen esetben a vajdasági németek etnikai identitásának értelmezéséhez szükséges első, valóban elengedhetetlen kontextuális háttér az 1944 őszétől kezdődő és 1948-ig tartó üldöztetés és jogfosztottság állapota, amelyért már az új, kommunista jugoszláv államhatalom volt a felelős (117–141. p.). A 10 ezer főre tehető meggyilkolt németek száma, a végsőkig diszkriminatív állam szerepe, valamint a vajdasági és szlavóniai gyűjtőtáborok működtetése okozta azt az állapotot, amit Krel rejtett kisebbségnek nevez az ötvenes évektől kezdődően, egészen a kilencvenes évekig, az etnikai revitalizációig. A néprajzi/antropológiai igényű olvasó először azoknál a részeknél kapja fel a fejét (141–151. p.), amikor Krel a tömeges, a hatvanas évekre befejeződő elvándorlás mellett (az 1940-ben még 343 ezer fős német kisebbség mára alig több, mint 4 ezerre csökkent), a Szerbiában, illetve Jugoszláviában maradó németek „rejtőzködéséről”, „hibernálásáról” beszél, néhány interjúrészlettel kibővítve (l. pl. 143. p.). A negyvenes évek üldöztetései különböző rejtőzködő/alkalmazkodó stratégiákat alakítottak ki az emberekben (hasonlóan például a magyarországi zsidókhoz): így például Karlócán sok család horvátnak vallotta magát, máshol nyilvánosan sosem használták anyanyelvüket stb. Nyilvánvaló, hogy 10 oldal nagyon kevés ennek a jelenségnek a részletes elemzésére, és csak remélhetjük, hogy Krel és mások (az idézett, már létező kutatások mellett) a jövőben még visszatérnek ehhez a kétségtelenül fontos témához.
Jugoszlávia nyolcvanas évek végén kezdődő válsága, majd a felemás demokratizálódás és a véres délszláv háborúk talán kicsit ellentmondásos módon a német kisebbségi/etnikai/nemzeti identitás revitalizálódását hozták magukkal (akkor, amikor a kisebbségi mivolt korántsem számított politikailag érdektelen jelenségnek). Krel erre a viszonylagos közelmúltat tárgyaló részre már közvetlenül felfűzi a vajdasági németek jelenkori helyzetét, bemutatva a fő intézményeket (156–226. p.). Az identitás alakításának, megőrzésének szempontjából egyértelmű a hivatalos intézmények szerepének megkerülhetetlensége (amelyhez a szerző később még hozzáveszi a családot, illetve az egyházakat is). Habár alapvető működési információk tekintetében a leírások megfelelőek és könnyen értelmezhetőek, a nagy történeti áttekintéshez képest itt is csak felvillan több lényeges vonás, amelyek csak a későbbi értelmező/összefoglaló részben kerülnek kifejtésre. Az egységesebb kép érdekében érdemes lett volna ezt a kettősséget egy egységes fejezetben, mintegy „sűrű leírásban” feloldani. Másrészt például a Szabadkai Rádió német nyelvű műsorának bemutatásánál az alapítás időpontja és a szervezeti leírás helyett jobb lett volna felvezetni a jelenséget a kisebbségi média szerepének társadalmi/kulturális jelentőségével (168. p.). Ráadásul egyes jelenségek csupán egy mondatban hangzanak el, holott ennél sokkal több teret érdemelnének: például a kilencvenes években vissza-visszalátogató németeket sok helyen (a vagyon esetleges visszakövetelésére vonatkozó) gyanakvással fogadták a helyükre települt (javarészt „kolonista”) szerbek. A szabadkai intézmény esetében csak megemlíti ezt a jelenséget (175. p.).
A kötet lényeges értelmezéseket tartalmazó része az etnikai identifikáció kategóriáit, folyamatát és társadalmi intézményeit, az etnikai távolságot és szimbólumokat tárgyaló öt alfejezet (227–309. p.). Mindezekből az az általános kép szűrődik le, hogy az adatközlők magukat a német nemzet egységes részeként, ugyanakkor Szerbia lojális állampolgáraiként határozzák meg. Érdekes vonása az önértelmezéseknek a 18. századi telepes ősök felemlegetése – tekintve, hogy Vajdaság története kis túlzással élve a migrációk története, a távoli elődök „jöttének” tudatosítása valódi vajdasági identitáselemnek számít(hat). Ugyanígy jellemezhetjük a többnemzetiségű és többnyelvű közegre való büszke hivatkozást, amely egyes adatközlők szerint a jelenlegi európai uniós tendenciáknak is példát adhat.
Mivel a vajdasági németek lélekszáma hivatalosan alig több mint 4 ezer fő, ezért a Krel által jelzett emigrációs folyamatok (pl. a Magyarországon, Ausztriában vagy Németországban tanuló, majd ott is maradó fiatal korosztály esete) az ő saját meglátásaikkal együtt mindenképpen „kiszolgáltatottabbá” teszik a németeket a szintén demográfiai gondokkal küzdő vajdasági magyar, szlovák stb. kisebbségekkel szemben. Ezt a párhuzamvonást elmulasztja a szerző, holott mindenképpen indokolt lenne. Teljesen hiányzik a munkából a környező országokbeli, szintén alacsony lélekszámú német kisebbségekkel való összehasonlítás is.
A kötet nehezen értelmezhető része két életút-elbeszélés értelmezés nélküli közreadása (234–275. p.). Habár mindkét történet nagyon jól rávilágít a vajdasági (sőt: balkáni) német identitás izgalmas kérdéseire, így önmagukban csak fokozzák a könyv felépítésének mozaik-jellegét, és zavaros felépítését, nem állnak össze valódi szerves egésszé.
Az inkább szociológiai kutatásnak számító, kérdőívekkel felmért etnikai távolság azt mutatja (276–286. p.), hogy a vajdasági németek elsősorban a németországi németekkel szemben éreznek valódi azonosulást, míg a szerbek és a magyarok esetében már inkább távolságtartásról beszélhetünk (ami egyébként részben ellentmondást jelent az etnikailag sokszínű közegre való, már említett büszkeséggel – ezt a megállapítást viszont ugyancsak nem teszi meg a szerző).
Az utolsó alfejezet végül a vajdasági német identitás erősen szimbolikus jellegét igazolja (286–309. p.), Krel kutatása alapján ez ugyanis két identifikációs tényezőn múlik: a nyelven és a személynéven. Kétség sem fér hozzá, hogy egy alacsony lélekszámú kisebbség saját identitásáért való küzdelmének szűk mozgásterét mutatja ez a kép: sok szülő és az egyesületek is a fiatalabb generációk nyelvvesztésével vagy elégtelen nyelvtudásával néznek szembe, emellett pedig a régi német személynevek (amelyeket az üldöztetéstől való félelem miatt magyar, szerb, horvát stb. vezetéknevekre cseréltek le korábban) újrafelvételét próbálják elérni a lehető legtöbb esetben.
Krel munkája valójában két módon minősíthető hasznosnak: a témában járatlan olvasót ellátja alapvető információkkal, valamint a terepmunkának köszönhetően mégiscsak tele van fontos néprajzi megállapításokkal. Teljesen érthetetlen azonban a szervetlen és aránytalan szerkezeti felépítés és a gyakori sekélyes anyagkezelés. A kötet így csak felemás módon ér célt.