csütörtök, július 29, 2021

I. Be­ve­ze­tés

A kö­vet­ke­zők­ben ar­ra a kér­dés­re sze­ret­nénk vá­laszt kap­ni, hogy va­jon lé­te­zik-e egy­faj­ta spe­ci­fi­ku­san ro­ma-kri­mi­na­li­tás. Az aláb­bi dol­go­zat meg­ál­la­pí­tá­sai egy ku­ta­tás­ból in­dul­nak ki, amely a Cseh Köz­tár­sa­ság bel­ügy­mi­nis­zté­ri­má­nak biz­ton­ság­po­li­ti­kai osz­tá­lya meg­bí­zá­sá­ból ké­szült,  („http://www.mvcr.cz/dokument/index.html“). A meg­bí­zó az em­lí­tett kér­dést ek­kép­pen ve­ze­ti be: „a spe­ci­fi­ku­san ro­ma bűnőzés áll ér­dek­lő­dé­sünk köz­pont­já­ban, mi­köz­ben fel­té­te­lez­zük, hogy lé­te­ző je­len­ség­ről van szó […] Ami a nem spe­ci­fi­kus ka­te­gó­ri­át il­le­ti, ez alatt azt ért­jük, hogy a bűn el­kö­ve­tő­je el­vi­leg bár­ki le­het, és min­dig ha­son­ló mód­sze­rek­kel jár el (pl. bol­ti lo­pá­sok ese­té­ben). A spe­ci­fi­kus kri­mi­na­li­tás meg­je­lö­lést ez­zel szem­ben úgy ér­tel­mez­zük, hogy (to­vább­ra is csu­pán az előb­bi fel­té­te­le­zés­ből le­ve­zet­ve) a tet­tes min­dig csak egy adott tár­sa­dal­mi cso­port tag­jai kö­zül ke­rül ki (ese­tünk­ben a ro­ma la­kos­ság kö­ré­ből). A spe­ci­fi­kus bű­nö­zés te­hát olyan bűn­cse­lek­mé­nye­ket je­löl, ame­lye­ket az érin­tett cso­por­ton kí­vül „mások“ nem – vagy leg­alább­is me­rő­ben más mó­don – kö­vet­nek el. Vizs­gá­la­tunk so­rán ép­pen ezt a faj­ta spe­ci­fi­kus kri­mi­na­li­tást sze­ret­nénk le­ír­ni és feltérképezni.“
Az em­lí­tett ku­ta­tás 2005 jú­li­u­sa és de­cem­be­re közt zaj­lott, te­rep­fel­tá­ró, gya­kor­la­ti ré­sze az Ústí nad Labem-i és a Kar­lo­vy Vary-i já­rá­sok vé­let­len­sze­rű­en ki­je­lölt te­le­pü­lé­se­it vizs­gál­ta. Ma­ga a ku­ta­tás az egyes hely­szí­ne­ken vég­zett gyűj­tő­mun­ká­ra épül. For­má­ját te­kint­ve leg­in­kább egy ös­­szeg­ző jel­le­gű pre­zen­tá­ci­ó­ról van szó, amely a vizs­gált köz­sé­gek szint­jén pró­bál a kér­dés­hez kö­ze­lí­te­ni. A cél te­hát a vizs­gált szo­ci­á­lis je­len­ség köz­sé­gi pa­ra­mé­te­re­i­nek fel­tér­ké­pe­zé­se. Az aláb­bi dol­go­zat emel­let meg­pró­bál­ja rend­sze­rez­ni és tisz­táz­ni a fel­vá­zolt prob­lé­ma azon ter­mi­no­ló­gi­ai és kon­cep­tu­á­lis ne­héz­sé­ge­it, el­lent­mon­dá­sa­it is, ame­lyek a kér­dés­kör tema­ti­zá­lá­sa so­rán meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­sza­nak.

II. A ke­re­sett vá­lasz kon­cep­tu­á­lis te­ré­nek kö­rül­ha­tá­ro­lá­sa avagy
A ki­in­du­ló­pont a spe­ci­fi­kus kul­tú­ra fo­gal­ma

Ha a spe­ci­fi­kus „roma“-bűnözés prob­lé­má­já­val fog­lal­ko­zunk, nem ke­rül­het­jük meg azt az alap­ve­tő kér­dést, hogy ki szá­mít ro­má­nak. Mint ahogy ar­ra fe­je­ze­tünk cí­me is utal, ez­út­tal az érin­tett cso­port kul­tu­rá­lis be­ha­tá­ro­lá­sá­val pró­bá­lunk a kér­dés­hez kö­ze­lí­te­ni. Rö­vi­den: a ro­ma la­kos­sá­got mint kü­lön, spe­ci­fi­kus (a to­váb­bi­ak­ban „ha­gyo­má­nyo­san roma“) kul­tú­rá­val és kul­tu­rá­lis min­ták­kal ren­del­ke­ző cso­por­tot fog­juk ér­tel­mez­ni. Ez a faj­ta   meg­kö­ze­lí­tés több pon­ton lé­nye­ge­sen el­tér a nép kö­ré­ben élő „roma/cigány“-képtől, emel­lett bi­zo­nyos kor­lá­to­zó el­vek el­fo­ga­dá­sá­ra is kény­sze­rít.
Ha ugyan­is az érin­tett cso­por­tot (a ro­má­kat) mint egy spe­ci­fi­kus kul­tú­ra hor­do­zó­it de­fi­ni­ál­juk, azt is ma­ga után von­ja, hogy a cso­por­tot bi­zo­nyos kri­té­ri­u­mok (és csak ezek) ha­tá­roz­nak meg, míg más szem­pont­ok (az adott kon­tex­tus­ban) ir­re­le­ván­sak ma­rad­nak. Másszóval, a „roma“-bűnözés kér­dés­kö­rét vizs­gál­va csak az adott cso­port kul­tu­rá­lis as­pek­tu­sa lé­nye­ges, és más meg­ha­tá­ro­zó­kat (nyel­vi, bi­o­ló­gi­ai) ez­út­tal fi­gyel­men kí­vül ha­gyunk. Ez utób­bi de­ter­mi­nán­sok meg­lét­ét, fon­tos­sá­gát nem ta­gad­juk, csu­pán ar­ról van szó, hogy a vizs­gált kon­tex­tus­ban nem mérv­adó­ak.
Egy ilyen el­mé­le­ti ki­in­du­ló­pont ki­je­lö­lé­sé­vel sze­ret­nénk egy­ér­tel­mű­en el­ha­tá­ro­lód­ni min­den olyan ed­di­gi el­kép­ze­lés­től és el­mé­let­től is, ame­lyek sze­rint a kri­mi­na­li­tás örö­köl­he­tő, il­let­ve hogy a ro­mák­nak „vé­rük­ben van a bűnözés“ stb. (és ame­lyek egyéb­ként tár­sa­dal­munk alap­ve­tő szte­re­o­tip el­kép­ze­lé­sei kö­zé tar­toz­nak). Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy a kul­tú­ra nem ge­ne­ti­ka­i­lag meg­ha­tá­ro­zott je­len­ség, ki­in­du­ló­pon­tun­kat igen al­kal­mas­nak tart­juk a „romabűnözés“ tematizálására, hi­szen az előbb em­lí­tett (té­ves és ve­szé­lyes) el­kép­ze­lé­se­ket a pri­o­ri ki­zár­ja.
Hogy fél­re­ér­tés ne es­sék, meg­pró­bál­juk rö­vi­den ös­­sze­fog­lal­ni az ant­ro­po­ló­gi­ai ér­te­lem­ben vett kul­tú­ra alap­ve­tő is­mér­ve­it. A kul­tú­ra ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi meg­ha­tá­ro­zá­sa ab­ból in­dul ki, hogy a kul­tú­ra:

1)     NEM GE­NE­TI­KUS. A kul­tú­ra te­hát min­dig ta­nult, az egyén éle­te so­rán sa­já­tít­ja el azt a szo­ci­a­li­zá­ció és az enkul­tu­ra­li­zá­ció so­rán. A kul­tú­ra nem ösz­tö­nös, szü­le­tett vagy bi­o­ló­gi­a­i­lag örö­köl­he­tő, ezért kul­tu­rá­lis kér­dé­sek­ben „meg­en­ged­he­tet­le­nek az örök­lő­dés szem­pont­já­ból va­ló megközelítés“ (Murdock 1969a, 66). E te­kin­tet­ben a ro­má­kat te­hát nem tes­ti, bi­o­ló­gi­ai jel­leg­ze­tes­sé­ge­ik alap­ján (sö­tét bőr-, szem- és haj­szín, stb.), ha­nem kul­tu­rá­lis iden­ti­tá­suk sze­rint ha­tá­roz­zuk meg (ame­lyet ne­ve­lé­sük vagy pe­dig egy fel­nőtt­ko­ri res­zo­ci­a­li­zá­ció so­rán nyer­tek el).
2)     KÖ­ZÖS vagy MEG­OSZ­TOTT. Más­szó­val „a kul­tú­ra szociális“ (Murdock 1969b, 81). A kul­tú­ra te­hát nem lé­tez­het re­a­gá­ló vagy be­fo­ga­dó kö­zeg nél­kül (lásd: Kro­e­ber 1963, 60), va­gyis min­den „másfajta“ kul­tú­rá­ra re­a­gál – vá­la­szol – egy adott tár­sa­da­lom. A kul­tú­ra „egy bi­zo­nyos tár­sa­da­lom­ra néz­ve jel­leg­ze­tes életvitel“ (Linton 1945, 30), amely élet­for­má­ban a kul­tú­rát ala­kít­ják, to­vább­ad­ják, meg­kö­ve­te­lik stb. Egy adott kul­tú­ra és egy má­sik tár­sa­da­lom kö­zött foly­to­nos és köl­csö­nös kap­cso­lat, ös­­sze­köt­te­tés áll fenn; az adott kul­tú­ra és az adott tár­sa­da­lom köl­csö­nö­sen kö­tőd­nek egy­más­hoz, az egyik (cél­irá­nyo­san) re­a­gál a má­sik­ra: ép­pen ezért, aki nem tag­ja egy tár­sa­da­lom­nak, ér­te­lem­sze­rű­en a tár­sa­da­lom kul­tú­rá­já­nak sem lesz a hor­do­zó­ja. Egy adott kul­tú­ra fel­té­te­lez és egy­ben meg­kö­ve­tel egy tár­sa­dal­mat is, en­nek meg­fe­le­lő­en az egyén min­dig ré­sze­se an­nak a kul­tú­rá­nak, ame­lyet tár­sa­dal­ma (amely­ben lé­te­zik) ki­ala­kí­tott. Ese­tünk­ben a spe­ci­fi­kus „romabűnözéshez“ (azt egy­elő­re el­mé­le­ti sí­kon fel­té­te­lez­ve) te­hát úgy fo­gunk kö­ze­lí­te­ni, mint egy kü­lön tár­sa­da­lom meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­hoz, a ben­ne részt ve­vő egyé­ne­ken ki­zá­ró­lag azo­kat a sze­rep­lő­ket fog­juk ér­te­ni, akik a ro­ma tár­sa­da­lom struk­tú­rá­i­ban és (in­for­má­ci­ós, pénz­ügyi, komunikációs, mo­rá­lis stb.) csa­tor­ná­i­ban ak­tí­van ré­sze­sek.
3)     ADAP­TÍV: egy-egy kul­tú­ra konk­rét alak­ja min­dig a kör­nye­zet­hez va­ló adap­tá­ló­dás­nak az ered­mé­nye. For­má­ját kör­nye­ze­té­nek ala­kí­tá­sa, át­for­má­lá­sa, át­ül­te­té­se so­rán nye­ri el, mi­köz­ben ele­me­i­nek több­sé­ge konk­rét sze­re­pet ját­szik a fo­lya­mat­ban; ha nem így tör­té­nik és egy kul­tú­ra bi­zo­nyos ele­me egy kör­nye­zet­ben mű­kö­dés­kép­te­len­nek bi­zo­nyul, az érin­tett kul­tú­ra gyak­ran mar­gi­na­li­zá­ló­dik vagy akár el is tű­nik. A kul­tú­ra te­hát egy di­na­mi­kus rend­szer, így ha egyes ele­mei élet­kép­te­len­né vál­nak (pl. a vá­lasz­adó tár­sa­da­lom mig­rá­ci­ó­ja vagy ép­pen az idő mú­lá­sá­ból ere­dő vál­to­zá­sok kö­vet­kez­té­ben), az az egész kul­tú­ra meg­szű­né­sé­hez is ve­zet­het.

III. A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra – a „romabűnözés“
EGYIK (le­het­sé­ges) gyö­ke­re

A „romabűnözés“ egyik oká­nak a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra má­ig tar­tó re­lik­tum-jel­le­gét tart­juk.

III. 1. A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra alap­ve­tő jel­lem­zői

A kö­vet­ke­zők­ben a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra kon­cep­ci­ó­já­ból in­du­lunk ki. Ezen mo­dell he­u­risz­ti­kai ér­té­ke ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy mint (weberi ér­te­lem­ben) ide­ál­ti­pi­kus gyűj­tő­fo­ga­lom ma­gá­ban fog­lal­ja a más-más föld­raj­zi he­lyek­hez hely­hez kö­tött konk­rét hely­ze­tek so­ka­sá­gát és ki­tű­nő­en al­kal­mas ál­ta­lá­nos szint­re emelt elem­zé­sek­re. Je­len fe­je­zet cél­ja a „romabűnözés“ kö­zös­sé­gi té­nye­ző­i­nek elem­zé­se, így a hasz­nált mo­dell két­ség­kí­vül al­kal­maz­ha­tó a prob­lé­ma elem­zé­sé­nél.
A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra egy hang­sú­lyo­san csa­lád­ala­pú és -központú tár­sa­dal­mi szer­ve­ző­dés (a ro­ma te­le­pü­lé­sek alap­ve­tő egy­sé­gei sa­já­tos ro­ko­ni kap­cso­lat­rend­sze­rek. Lásd: Budi­lo­vá 2007). A ro­kon­ság eb­ben a rend­szer­ben egy­faj­ta idi­ó­ma­ként mű­kö­dik, amely az ös­­szes más (gaz­da­sá­gi, po­li­ti­kai és mo­rá­lis szfé­rát érin­tő) kap­cso­la­tot és ös­­sze­füg­gést ma­gá­ba tö­mö­rí­ti – és legi­ti­mi­zál­ja (vö. Jakou­bek 2004).
Mi­lyen gya­kor­la­ti, konk­rét je­len­tés­sel bír­nak a fent fel­vá­zolt té­te­lek?

III. 2. Az igaz(ság) kér­dé­se és an­nak kon­cep­tua­lizá­lá­sa a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­rá­ban (a több­sé­gi tár­sa­da­lom fel­fo­gá­sá­val ös­­sze­vet­ve)

„A ci­gá­nyok több­sé­ge szá­má­ra a csa­lá­di ér­té­kek a leg­alap­ve­tőb­bek és legnyilvánvalóbbak“ (Fraser 1998, 254), ezen ér­ték­ren­den be­lül is ki­emelt he­lyen sze­re­pel az igaz(ság) fo­gal­ma. Az igaz­ság­ba, mint ér­ték­be ve­tett hit he­lyett a ro­ma fal­vak­ban in­kább a csa­lád­ba ve­tett hit­te ta­lál­ko­zunk. A ro­ma kö­zös­ség­ben az igaz­ság fo­gal­ma nem egy el­vont, a csa­lád ér­de­ke­i­től és vi­szo­nya­i­tól füg­get­len, ha­nem egy azok­nak tel­je­sen alá­ren­delt fo­ga­lom. A ro­ma te­le­pü­lé­sek la­kos­sá­ga (il­let­ve a ro­ma kul­tú­rá­jú la­kos­ság) szá­má­ra az igaz­ság mint fo­ga­lom nem egy ne­ut­rá­lis ér­ték, te­hát sem­mi­kép­pen sem egy „objektív“, a jó és a rossz vi­szony­rend­sze­rén kí­vül meg­ha­tá­ro­zott ka­te­gó­ri­á­ról van szó. Ép­pen el­len­ke­ző­leg: az igaz­ság szá­muk­ra egy erős er­köl­csi töl­tet­tel bí­ró ki­fe­je­zés (az igaz­ság min­dig jó), te­hát a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­rá­ban el­kép­zel­he­tet­len, hogy az igaz­ság ár­tal­mas le­gyen, hi­szen ak­kor már nem is ar­ról len­ne szó (rö­vi­de­sen ara is rá­mu­ta­tunk, hogy az igaz és az igaz­sá­gos­ság – csak­úgy mint a jó és a rossz fo­gal­má­nak – re­fe­ren­cia­pont­ja a ro­ma kö­zös­ség­ben ma­ga a csa­lád). Az igaz­ság fo­gal­ma a ro­ma kö­zös­ség­ben te­hát nem egy ob­jek­tív, ha­nem egy re­la­tív ka­te­gó­ria, amely, a ki­fe­je­zés va­ló­di ér­tel­mét tük­röz­ve, min­dig vo­nat­ko­zik, kö­tő­dik va­la­mi­hez vagy ép­pen függ bi­zo­nyos szub­jek­tum­tól (ese­tünk­ben a csa­lád­tól), va­gyis meg tud fe­lel­ni an­nak el­vá­rá­sa­i­nak, tö­rek­vé­se­i­nek és cél­ja­i­nak. Az igaz te­hát ez eset­ben az, ami egyút­tal jó is (va­gyis a csa­lád szá­má­ra jó).

III. 2. B. A fe­le­lős­ség kér­dé­se

A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­rán be­lül az egy­ént min­dig rend­kí­vül szo­ros kö­te­lé­kek fű­zik csa­lád­já­hoz. Iden­ti­tá­sát ezért nem az egyén sza­bad­sá­ga, ha­nem a csa­lá­don be­lül el­fog­lalt hely­ze­te ha­tá­roz­za meg és ala­kít­ja to­vább. En­nek a kul­tu­rá­lis for­má­nak meg­fe­le­lő­en az egyén fe­le­lős­sé­gét is egé­szen más (a több­sé­gi tár­sa­da­lom nor­má­i­tól el­té­rő) vi­szony­rend­szer­ben kell ér­té­kel­nünk és meg­ér­te­nünk. Eny­hén sar­kít­va azt is mond­hat­nánk, hogy a ro­ma kö­zös­ség tag­ja, az egyén (mint csa­lád­tag) nem fe­le­lős sa­ját tet­te­i­ért: a fe­le­lős­ség ese­tük­ben ugyan­is a csa­lád egé­szét ter­he­li. A kol­lek­tív ön­azo­nos­ság ily mó­don do­mi­náns mó­don elő­tér­be ke­rül az egyén iden­ti­tá­sá­val szem­ben, ez­ál­tal a csa­lá­don be­lül a ta­gok adott eset­ben akár egy­más közt fel­cse­rél­he­tő sze­mé­lyek, a ro­ma csa­lád tag­ját te­hát egyút­tal min­dig „egy to­váb­bi ro­kon (is) kép­vi­se­li, helyettesíti“. (Hübschmannová 1999, 55). Amen­­nyi­ben pl. egy csa­lád­tag bűnt kö­vet el vagy bű­nös­nek bi­zo­nyul, ma­ga a csa­lád (vagy a csa­lád­fő) dönt ar­ról, ki vi­se­li a fe­le­lős­sé­get. Így gyak­ran elő­for­dult, hogy „a tény­le­ges tet­tes he­lyett a kö­zös­ség … egy he­lyet­test je­lölt ki, aki szá­má­ra a ki­rótt bün­te­tés ke­vés­bé volt ár­tal­mas, mint az iga­zi el­kö­ve­tő számára.“ (Hübschmannová 1999, 32) Te­hát min­den egyes csa­lád­tag­nak szá­mol­nia kell az­zal, hogy „ma­gá­ra kell vál­lal­nia egy bűn­eset vagy más aszo­ci­á­lis cse­lek­mény kö­vet­kez­mé­nye­it (va­gyis a bűn el­kö­ve­tő­je­ként kell hogy ki­ad­ja ma­gát és vál­lal­nia bűnösségét)“  (Veèerka 1999, 433), mi­köz­ben ugyan­ez for­dít­va is meg­tör­tén­het – az­az meg­té­rül­het, amen­­nyi­ben majd ő kö­vet el bűn­cse­lek­ményt.
A ro­ma te­le­pü­lé­sek kul­tú­rá­já­ban érez­he­tő­en él és je­len van a kol­lek­tív bű­nös­ség el­ve, ami azt je­len­ti, hogy „az egyén ál­tal el­kö­ve­tett hi­ba egy­ben az egész csa­lád hi­bá­já­nak számít“ (Liégois 1995, 75; Šúry­o­vá 2001, 476), ugyan­ez az elv vi­szont for­dít­va is ér­vé­nyes, va­gyis a csa­lád­tag egy tisz­te­let­re­mél­tó tet­te egész csa­lád­ja presz­tí­zsét nö­ve­li. Akár egy sze­mély, akár egy cso­port a bűn el­kö­ve­tő­je, a kör­nye­zet min­dig kol­lek­tív fo­gal­mak­ban ad­ja vis­­sza a tör­tén­te­ket: „ezt és ezt a dol­got Èer­ve­òá­kék kö­vet­ték el…“ A tett ala­nya – és a fe­le­lős­ség hor­do­zó­ja – így ma­ga a csa­lád. Ha­son­ló­kép­pen a kö­te­le­zett­sé­gek vi­se­lő­je is el­ső­sor­ban a csa­lád, és nem az egyén. A ro­ma te­le­pü­lé­sek csa­lád­ja­it ezért „nem le­het úgy el­kép­zel­nünk, mint kü­lön­ál­ló egyé­nek cso­por­to­su­lá­sát, ha­nem csak­is mint szo­ros egy­sé­get, amely kör­nye­ze­té­vel szem­ben is egy egész­ként lép fel“ (Šúryová 2001, 476).
A csa­lád (vagy a csa­lád leg­na­gyobb te­kin­té­lyé­nek szá­mí­tó egyén) ugyan­ak­kor ér­vé­nyen kí­vül is he­lyez­he­ti (az ab­ból szár­ma­zó kö­te­le­zett­sé­gek­kel együtt) egy-egy csa­lád­tag már meg­ho­zott dön­té­sét, ez eset­ben az érin­tett sze­mély alá­ve­ti ma­gát a csa­lád dön­té­sé­nek, kö­te­le­zett­sé­gei is meg­szűn­nek, és ilyen ese­tek­ben nem ér­zi ma­gát a to­váb­bi­ak­ban fe­le­lős­nek. En­nek meg­fe­le­lő­en „ha …egy ro­ma ígé­re­tet tesz va­la­mi­re, vi­szont csa­lád­ja nem ért az­zal egyet, fo­ga­dal­ma nem kö­te­le­zi őt tovább“ (Frištìnská–Víšek 2002, 128).
A fen­ti­e­ket ös­­sze­fog­lal­va ki­je­lent­het­jük: a ro­ma kö­zös­sé­gen be­lül az er­kölcs nem a sze­mé­lyes tu­laj­don­sá­gai és tet­tei ál­tal meg­ha­tá­ro­zott in­di­vi­duum ügye, ha­nem sok­kal in­kább az egész csa­lád kö­zös dol­ga; a mo­rál te­hát kol­lek­tív, közös(ségi), csa­lá­di ügy­nek szá­mít.

III. 2. C. Az er­kölcs kér­dé­se avagy A csa­lád mint az er­köl­csös­ség szub­jek­tu­ma és re­fe­ren­cia­pont­ja

A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­rá­ban az ér­ték­ren­de­ket és nor­má­kat il­le­tő fő prob­lé­ma ab­ból gyö­ke­re­zik, hogy az egyes er­köl­csi nor­mák csu­pán csa­lá­don be­lül van­nak meg­kö­ve­tel­ve, és más csa­lá­dok­kal, más ro­ma kö­zös­sé­gek­kel vagy akár a több­sé­gi tár­sa­da­lom tag­ja­i­val szem­ben már nem kö­te­le­ző ér­vé­nyű­ek. Az érin­tett, leg­bel­ső kör, az „in-group“ a csa­lád­tag­ok­ra kor­lá­to­zó­dik, így a kí­vül­ál­lók­nak va­ló ha­zug­ság vagy ép­pen azok meg­lo­pá­sa er­köl­csi­leg el­fo­gad­ha­tó tett­nek mi­nő­sül. „Ha egy ci­gány egy más [szubetnikai – a szer­ző megj.] cso­port­hoz tar­to­zó ci­gány­tól vagy nem ci­gány­tól el­lop va­la­mit, az díc­sé­re­tes (vagy di­csek­vés­re al­kal­mat adó) tett­nek szá­mít. En­nek meg­fe­le­lő­en nincs ki­vet­ni­va­ló ab­ban sem, ha va­la­ki egy kí­vül­ál­ló ci­gány­nak ha­zu­dik: ‚a Rumun­ger­nek és gá­dzsó­nak tett ígé­ret nem kötelez’.“ (Marušiáková 1988, 66–67) Így egy gá­dzsó át­ve­ré­se vagy be­csa­pá­sa (te predz­sal gadz­sesz­ke pre gogyi) „min­dig is mint a ‚nem sa­ját faj­ta’ fe­lett ara­tott ap­ró győ­ze­lem­nek számított.“ (Hübschmannová 1999, 32). Ál­ta­lá­ban „a nem ro­mák el­len el­kö­ve­tett lo­pást és más kárt oko­zó tett­re … min­dig mint a cso­port ja­vát szol­gá­ló, hasz­nos do­log­ként tekintettek“ [el­len­tét­ben az olyan ak­ci­ók­kal, ame­lyek kár­val­lott­ja egy sa­ját csa­lád­tag volt – a szer­ző megj.] (Horváthová 1998, 14).
Az ilyen, ro­ko­ni kö­te­lé­kek ál­tal meg­ha­tá­ro­zott cso­por­tot H. Berg­son után zárt tár­sa­da­lom­nak is te­kint­het­jük, amely­nek ép­pen az a fő is­mér­ve, hogy „adott pil­la­nat­ban csak bi­zo­nyos, kor­lá­to­zott szá­mú tag­gal bír, akik a kí­vül­ál­lók­tól éle­sen el­ha­tá­rol­ják magukat“ (Berg­son 1936, 23) – el­len­tét­ben a nyi­tott tár­sa­da­lom­mal, amely tag­jai (po­ten­ci­á­li­san) az em­be­ri tár­sa­da­lom egé­szé­nek kö­ré­ből ki­ke­rül­het­nek.
A két fen­ti for­má­ció kö­zöt­ti (egyik) kü­lönb­ség ép­pen az er­kölcs fo­gal­má­nak kon­cep­tua­lizá­ci­ó­já­ban mu­tat­ko­zik meg: a zárt és nyi­tott tár­sa­da­lom­nak a mo­rál­ról al­ko­tott fel­fo­gá­sa „nem an­nak fo­ká­ban, ha­nem jel­le­gé­ben, természetében“ kü­lön­bö­zik egy­más­tól (Berg­son 1936, 23). Egy nyi­tott tár­sa­da­lom er­köl­csi nor­mái ugyan­is az egész em­be­ri­ség szá­má­ra kö­te­le­ző ér­vé­nyű­ek, mi­köz­ben egy zárt tár­sa­da­lom­ban ugyan­ezen sza­bá­lyok csak­is a rend­szer tag­ja­i­ra vo­nat­koz­nak (mint aho­gyan ez a ro­ma tár­sa­da­lom ro­ko­ni kö­zös­sé­ge­i­ben ta­pasz­tal­ha­tó).

III. 3. Ho­gyan kap­cso­lód­nak a bű­nö­zés­hez a fent vá­zolt ös­­sze­füg­gé­sek?

A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra hor­do­zói el­ső­sor­ban sa­ját csa­lád­juk tag­ja­i­ként ha­tá­roz­zák meg ön­ma­gu­kat. Az egyén sze­mé­ben az egye­dü­li mo­rá­lis ala­pok­ra épí­tett kö­zös­ség­nek egye­dül a csa­lád­ja szá­mít. A csa­lá­di kö­te­lé­ke­ken kí­vül ál­ló em­be­rek­re a csa­lá­don be­lül ér­vé­nyes eti­kai nor­mák nem vo­nat­koz­nak. Te­hát míg a „mo­rá­lis közösségen“ be­lül szi­go­rú sza­bá­lyok lé­tez­nek (ne lopj, ne csalj, ne ha­zudj, stb.), ame­lyek be­tar­tá­sa kö­te­le­ző, meg­sér­té­se pe­dig ke­mé­nyen szank­ci­o­nált, ad­dig a csa­lá­don kí­vül ezek az elő­írá­sok nem ér­vé­nye­sek. Egy nem ro­kon il­le­tő­nek ha­zud­ni, azt meg­lop­ni vagy meg­csal­ni en­nek ér­tel­mé­ben meg­en­ged­he­tő do­log, vagy leg­alább­is kí­vül esik a ro­ko­ni kö­zös­sé­gek­re sza­bott eti­kai nor­má­kon.
Fel­té­te­lez­he­tő, hogy ép­pen eb­ben az ös­­sze­füg­gés­ben ke­re­sen­dő a „romabűnözés“ egyik alap­ve­té­se, hi­szen a nem ro­ko­nok­kal szem­ben el­kö­ve­tett lo­pás, csa­lás vagy más bűn­tett nem szá­mít er­köl­csi sza­bály­sér­tés­nek, te­hát nem el­íté­len­dő cse­lek­mény – sőt – amint az az érin­tet cso­por­to­kon vég­zett ku­ta­tá­sok­ból is ki­tűnt, gyak­ran meg­esik, hogy „egy ci­gány cso­port a [sa­ját kö­zös­sé­gét nem érin­tő – a szer­ző megj.] lo­pást … bá­tor és de­rék tett­nek tartja.“ (Horváthová 1964, 221).
Ös­­sze­fog­lal­va: a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra sa­já­tos szo­ci­á­lis szer­ve­ző­dé­sé­nek (amely­nek alap­ja a csa­lá­di kö­zös­ség és ele­mi egy­sé­gei a ro­ko­ni kap­cso­la­tok) egyik leg­mar­kán­sabb is­mer­te­tő­je­le az érin­tett kul­tú­ra erő­tel­je­sen ro­ko­ni ala­pok­ra épí­tett er­köl­csi nor­ma­rend­sze­re, mely­nek sza­bá­lyai min­dig csu­pán az érin­tett cso­port (az adott csa­lád) tag­ja­i­ra vo­nat­koz­nak.

***

A fen­tebb vá­zolt pél­dá­kon kí­vül (ame­lyek kulcs­fon­tos­sá­gú­ak az érin­tett kö­zös­sé­gek bű­nö­zé­sé­nek vizs­gá­la­ta­kor) a ro­ko­ni kap­cso­la­tok to­váb­bi lé­nye­ges, a ro­ma kul­tú­ra min­den­nap­ja­it meg­ha­tá­ro­zó kér­dés­kör­ben is fon­tos sze­re­pet töl­te­nek be. A kri­mi­na­li­tás leg­több szeg­men­se és faj­tá­ja a csa­lá­di kö­te­lé­ke­ken be­lül gyak­ran egy­be­fo­nód­nak, ös­­sze­ol­vad­nak olyan kri­mi­ná­lis ele­mek is (és ter­mé­sze­te­sen nem csak ezek), ame­lyek­ről egyéb­ként nem mond­ha­tó el, hogy spe­ci­fi­kus bűn­ka­te­gó­ri­ák len­né­nek (drog­fo­gyasz­tás és -árusítás, fe­ke­te­mun­ka, lo­pás, uzso­ra, stb.). Ez a kö­te­lék­rend­szer, il­let­ve a kri­mi­na­li­tás szfé­rá­i­nak ilyen­faj­ta ta­lál­ko­zá­sa a to­váb­bi­ak­ban ki­hat a bűn­tény jel­le­gé­re, fo­lya­ma­tá­ra és meg­va­ló­su­lá­sá­nak mód­já­ra is (ar­ra, hogy mi­lyen, akár sa­já­tos mó­don tör­té­nik, egy­elő­re nem té­rünk ki). Le­gyen a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra hor­do­zó­ja egy bűn­cse­lek­mény el­kö­ve­tő­je vagy ép­pen kár­val­lott­ja, a fen­ti ös­­sze­füg­gé­sek mind a két eset­ben meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­sza­nak.
Te­hát amen­­nyi­ben a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra vi­se­lő­i­ről be­szé­lünk, min­dig szem előtt kell tar­ta­nunk a csa­lád min­den szo­ci­á­lis szfé­rát meg­ha­tá­ro­zó, köz­pon­ti sze­re­pét. Az érin­tett kul­tú­ra vi­se­lő­jé­nek min­den­nap­ja­it a csa­lád ha­tá­roz­za meg: be­fo­lyá­sol­ja leg­több dön­té­sét, ér­dek­lő­dé­si te­rü­le­tét és cse­lek­vé­sét – így eset­le­ges bű­nö­zé­si szo­ká­sát is. En­nek meg­fe­le­lő­en, ha a ha­gyo­má­nyos ro­ma kö­zös­ség tag­jai fe­ke­tén dol­goz­nak, ak­kor ez a mun­ka va­ló­szí­nű­leg egy „csa­lá­di vállalkozás“ ré­sze­ként fo­lyik. Ugyan­úgy, ha kül­föld­re jár­nak, pél­dá­ul Né­met­or­szág­ba, hul­la­dé­kot vagy bár­mi­lyen lom­ta­la­ní­tá­sok­kor ut­cá­ra tett hasz­nált tár­gyat, ak­ku­mu­lá­tort, ki­se­lej­te­zett bú­tor­da­ra­bo­kat vagy ház­tar­tá­si cik­ke­ket gyűj­te­ni, ez eset­ben is min­den bi­zon­­nyal csa­lá­di mun­ka­cso­port­ként utaz­nak. Így az­tán egy-egy ilyen ala­ku­lat­ban, egy fér­fi csa­lád­tag szem­szö­gé­ből néz­ve, biz­to­san ott lesz két fiú­test­vér, há­rom nagy­bá­csi (egyik kö­zü­lük a ke­reszt­apa), két uno­ka­fi­vér, va­la­mint a két só­gor, az após és az uno­ka­öcs, va­gyis az il­le­tő ke­reszt­fia. Ha vi­szont drog­ke­res­ke­de­lem­ről van szó, egy sa­já­tos min­tá­val ta­lál­koz­ha­tunk, amely a több­sé­gi tár­sa­da­lom­ban csak el­vét­ve vagy egy­ál­ta­lán nincs je­len: a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra tag­jai szá­má­ra ugyan­is az el­sőd­le­ges ér­dek az, hogy jus­son, il­let­ve ma­rad­jon elég a csa­lád­nak, va­gyis el­adás­ra min­dig csak a fe­les­leg ke­rül.
A fen­ti­ek­hez ha­son­ló mó­don kap sze­re­pet a csa­lá­di kö­zös­ség a bű­nö­zés más szfé­rá­i­ban is – akár el­kö­ve­tő vagy el­szen­ve­dő fél­ként. Rend­sze­rint csak a konk­rét cse­lek­vés­min­ták kü­lön­böz­nek, a csa­lád, mint kö­zös ne­ve­ző, ma­rad. A fen­ti ös­­sze­füg­gé­se­ket ér­tel­mez­ve alap­ve­tő kér­dé­sünk­re, va­gyis ar­ra, hogy lé­te­zik-e jel­lem­ző­en ro­ma-bű­nö­zés, úgy vá­la­szol­ha­tunk, hogy a vizs­gált bűn­ese­tek köz­pon­ti, sa­já­tos ele­me ép­pen a csa­lád­ban, eb­ben a min­de­nütt je­len­lé­vő, a min­den­na­pi élet ös­­szes szfé­rá­ját (így a kri­mi­na­li­tást is) át­szö­vő kö­zös­ség­ben ke­re­sen­dő. A vá­lasz te­hát igen, a ro­ma­bű­nö­zés jel­leg­ze­tes­sé­ge a csa­lá­di kö­zös­ség ál­tal fém­jel­zett bűn­cse­lek­mény.

***

Rá­mu­tat­tunk te­hát né­hány apsek­tur­sa a ha­gyo­má­nyos ro­ma kö­zös­sé­gek min­den­nap­ja­i­ból, ame­lyek­ből, ha azok­ra a több­sé­gi tár­sa­da­lom kri­mi­na­liz­mus­ként te­kint, bí­ró­sá­gi eset vál­hat.  Az ál­ta­lunk le­írt mo­dell vi­szont mind­vé­gig a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra, il­let­ve a ro­ma te­le­pü­lé­sek kul­tú­rá­ja volt, va­gyis olyan kö­zös­sé­gek és élet­te­rek­ről esett szó, ame­lyek – az ál­ta­lunk vizs­gált te­rü­le­ten – ma már in­teg­rá­lód­tak a több­sé­gi tár­sa­da­lom kul­tu­rá­lis rend­sze­ré­be, amely rend­szer szám­ta­lan te­kin­tet­ben kü­lön­bö­zik a vizs­gált kö­zös­sé­gek szo­kás­min­tá­i­tól.
Szá­mos jel mu­tat ar­ra, hogy az érin­tett kö­zös­sé­gek szo­ci­á­lis rend­sze­re vo­ná­sa­i­ban ha­son­lít a ha­gyo­má­nyos ro­ma te­le­pü­lé­se­ké­hez, még­is szem előtt kell tar­ta­nunk, hogy az ál­ta­lunk be­mu­ta­tott mo­dell nem egy egy­sé­ges, kom­pakt rend­szer, hi­szen szá­mos kül­ső ha­tás éri, ame­lyek ál­tal zárt­sá­ga és át­lát­ha­tó­sá­ga fel­bom­lik, így ös­­sze­füg­gé­se­i­nek ma­gya­rá­za­ta is ne­he­zeb­bé, za­va­ro­sab­bá vá­lik.

V. A sze­gény­ség kul­tú­rá­ja – a „romabűnözés“ MÁ­SIK gyö­ke­re

A „ro­ma gettókról“ ál­ta­lá­ban mint szo­ci­á­li­san el­szi­ge­telt loka­li­tá­sok­ról szo­kás be­szél­ni. Ez a szem­lé­let is jól mu­tat­ja a va­lós hely­zet né­hány fon­tos as­pek­tu­sát. Amen­­nyi­ben a szo­ci­á­lis el­szi­ge­telt­ség­re, mint egy több fő di­men­zi­ó­ból ös­­sze­te­vő­dő komp­lex je­len­ség­re te­kin­tünk, azt lát­hat­juk, hogy a ki­vá­lasz­tott hely – az ese­tek je­len­tős több­sé­gé­ben – az összes meg­ha­tá­ro­zó di­men­zió pa­ra­mé­te­re­i­nek meg­fe­lel. A „ro­ma gettók“ la­kó­i­nak túl­nyo­mó ré­sze ugyan­is egy­szer­re él tér­be­li, gaz­da­sá­gi, (szű­kebb ér­te­lem­ben vett) szo­ci­á­lis, kul­tu­rá­lis, po­li­ti­kai és szim­bo­li­kus el­szi­ge­telt­ség­ben is.
A „ro­ma gettók“ la­kó­i­nak több­sé­ge na­gyon ne­he­zen fér a mun­ka­erő­pi­ac kö­ze­lé­be, ál­ta­lá­ban  az ún. szür­ke­gaz­da­ság te­rü­le­té­re van be­szo­rít­va és ál­ta­lá­ban vé­ve is a gaz­da­sá­gi tő­ke hi­á­nyá­ban szen­ved. Az itt la­kók hely­ze­te a (szű­kebb ér­te­lem­ben vett) szo­ci­á­lis tő­ke ese­té­ben is igen ha­son­ló, hi­szen több­sé­gük­nek, a csa­lád­tag­ok­tól el­te­kint­ve igen szűk vagy ép­pen semi­ly­en kap­cso­lat­rend­sze­re sincs. Szo­ci­á­lis há­ló­za­tuk te­hát na­gyon zárt, ami töb­bek kö­zött a több­sé­gi tár­sa­da­lom in­téz­mény­rend­sze­ré­ben va­ló rész­vé­telt is je­len­tő­sen meg­ne­he­zí­ti. Jel­leg­ze­tes a kul­tu­rá­lis tő­ke szű­kös­sé­ge, ugyan­ak­kor fel­tű­nő az is­ko­lá­zott­ság vagy más szak­mai kom­pe­ten­ci­ák te­rén va­ló el­ma­ra­dott­sá­guk is. Szin­tén el­mond­hat­juk, hogy a „ro­ma gettók“ la­kói szá­má­ra szin­te le­he­tet­len, hogy ugyan­olyan mér­ték­ben tud­ja­nak él­ni polti­kai jo­ga­ik­kal, mint a több­sé­gi tár­sa­da­lom­hoz tar­to­zó pol­gár­tár­sa­ik. Ugyan­így szem­be­tű­nő a for­má­lis po­li­ti­kai in­téz­mény­rend­szer hi­á­nya a „ro­ma gettókban“, va­la­mint az is, hogy az itt la­kók tel­je­sen hi­á­nyoz­nak az élő­he­lyü­kön kí­vül ta­lál­ha­tó po­li­ti­kai in­téz­mé­nyek poszt­ja­i­ról. Ami a szim­bo­li­kus as­pek­tust il­le­ti, ki­je­lent­he­tő, hogy a vizs­gált kö­zeg la­kó­i­nak je­len­tős ré­sze a több­sé­gi tár­sa­da­lom ál­tal stig­ma­ti­zál­va van, rend­sze­rint egy-egy kül­ső att­ri­bú­tum (pl. bőr­szí­nük, sa­já­tos nylevjárásuk, jel­lem­ző csa­lád­ne­vük, non­ver­bá­lis kom­mu­ni­ká­ci­ó­juk mód­ja, ru­há­za­tuk stb.) alap­ján.

V. 1. A szo­ci­á­lis ki­re­kesz­tés­től a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­ig

Meg­pró­bá­lunk to­vább men­ni a fen­ti gon­do­lat­me­net­ben és fel­vá­zol­ni, hogy a „ro­ma gettók“ mint szo­ci­á­li­san el­szi­ge­telt te­le­pü­lé­sek la­kói egy sa­já­tos kul­tu­rá­lis min­ta hor­do­zói. Ez a min­ta a hos­­szan­tar­tó sze­gény­ség­re va­ló re­ak­ció, ill. az ah­hoz va­ló al­kal­maz­ko­dás ered­mé­nye­kép­pen ala­kult ki: ha­son­ló­an, mint a már ko­ráb­ban em­lí­tett szo­ci­á­lis, kul­tu­rá­lis, po­li­ti­kai vagy akár szim­bo­li­kus el­szi­ge­telt­ség is. Az ezek­ben a kö­zös­sé­gek­ben fel­lel­he­tő ti­pi­kus kul­tu­rá­lis min­ta nem más, mint a sze­gény­ség kul­tú­rá­ja.
A sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak kon­cep­ci­ó­ja ar­ra az alap­fel­te­vés­re épül, mi­sze­rint a szo­ci­á­li­san el­szi­ge­telt te­le­pü­lé­se­ken la­kó egyé­nek egy sa­já­tos kul­tu­rá­lis min­ta rep­re­zen­tán­sai – ez a faj­ta élet­vi­tel a hos­­szas sze­gény­ség­hez va­ló al­kal­maz­ko­dás­ból fej­lő­dött ki, akár­csak a szo­ci­á­lis, szim­bo­li­kus és tér­be­li el­szi­ge­telt­ség (az utób­bi leg­in­kább ur­bá­nus tér­ben ész­lel­he­tő), va­la­mint az ezen je­len­sé­gek­re va­ló re­ak­ci­ók mind­egyi­ke is. Ez a sa­já­tos kul­tu­rá­lis mo­dell, amely leg­in­kább a sze­gény­ség kul­tú­rá­ja­ként tematizálható, nem más, mint az a je­len­ség, amely so­rán a sze­gé­nyek egy osz­tá­lyok­ra épü­lő, erő­sen in­di­vi­du­a­li­zált ka­pi­ta­lis­ta tár­sa­da­lom­ban, de an­nak pe­re­mé­re szo­rul­va, hely­ze­tük­re re­a­gál­nak és alkal­ma­zod­nak ahhoz.“ (Lewis 2006, 405). „A sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak szá­mos je­len­sé­gé­re úgy is te­kint­he­tünk, mint he­lyi­leg szer­ve­ző­dő, spon­tán tö­rek­vé­sek­re, me­lyek­nek cél­ja, hogy ki­elé­gít­sék a sze­gé­nyek azon igé­nye­it, ame­lye­ket a több­sé­gi tár­sa­da­lom ál­tal lét­re­ho­zott in­téz­mé­nyi ke­re­tek nem tud­nak el­lát­ni – mert a sze­gé­nyek nem ké­pe­sek az ef­fé­le szol­gál­ta­tá­so­kat ki­hasz­nál­ni, akár mert nem en­ged­he­tik meg eze­ket ma­guk­nak vagy mert is­ko­lá­zat­lan­ok vagy bi­zal­mat­la­nok a rend­szer­rel szemben.“
A sze­gény­ség kul­tú­rá­ja a komp­lex mo­dern tár­sa­da­lom egy sa­já­tos szub­kul­tú­rá­ja, amely ugyan több te­kin­tet­ben függ a töbsé­gi tár­sa­da­lom­tól, vi­szony­lag au­to­nóm rend­szert al­kot. Va­gyis fel­lel­he­tő raj­ta egy ilyen zárt rend­szer leg­több klas­­szi­kus att­ri­bú­tu­ma: „sa­ját struk­tu­rá­lis alap­jai van­nak, bel­ső lo­gi­ká­ja, va­la­mint egy sa­ját élet­vi­te­li mód, ame­lyet a csa­lá­don be­lül nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re átörökítenek“ (Lewis 2006, 402). A sze­gény­ség kul­tú­rá­ja te­hát „nem csak a nél­kü­lö­zés­re és a rend­szer­nél­kü­li­ség­re, va­gyis va­la­mi­nek a hi­á­nyá­ra épül­het. Egy, a ha­gyo­má­nyos ant­ro­po­ló­gi­ai ér­te­lem­ben vett kul­tú­rá­ról van szó, va­gyis egy olyan szer­ke­zet­ről, amely az egyé­nek szá­má­ra egy­faj­ta út­mu­ta­tó mo­dell­ként szol­gál, ugyan­ak­kor ön­ma­gá­ban hor­doz­za a prob­lé­ma­meg­ol­dás egy szé­les esz­köz­tá­rát, va­gyis fon­tos adap­tív funk­ci­ót lát el“ (Lewis 2006, 402).
Ezen sa­já­tos kul­tu­rá­lis min­ta köz­pon­ti mag­ja az al­ter­na­tív ér­té­kek rend­sze­ré­re, il­let­ve az ezek­ből le­ve­zet­he­tő cse­lek­vés­min­ták­ra épül, és mint ilyen, a ben­ne részt ve­vők szá­má­ra adott hely­zet­ben biz­to­sí­ta­ni tud­ja a meg­élést (vagy egy­ál­ta­lán a túl­élést) és a helyt­ál­lást is, más­részt vi­szont le­he­tet­len­né te­szi szá­muk­ra a több­sé­gi tár­sa­da­lom struk­tú­rá­i­ba va­ló in­teg­rá­ló­dást. Az ilyen kö­zeg­ben élő em­be­rek nem ké­pe­sek „meg­ra­gad­ni az esélyt“, hogy vál­toz­tas­sa­nak élet­vi­te­lü­kön, ugyan­úgy, mint ahogy kép­te­le­nek ar­ra is, hogy él­je­nek az ál­la­mi vagy ma­gán­szer­ve­ze­tek ál­tal lét­re­ho­zott prog­ra­mok ad­ta le­he­tő­sé­gek­kel. Ha te­hát egy pon­ton meg­ho­no­so­dik a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak mo­dell­je, va­gyis egy adott kö­zös­ség al­kal­maz­kod­ni kezd a tar­tós szegényséhez, egy hos­szú­tá­vú ten­den­cia ala­kul ki, va­gyis ez a mo­dell rep­ro­du­ká­lód­ni – csa­lá­don be­lül örök­lőd­ni – fog, így a kö­vet­ke­ző nem­ze­dék már ele­ve eb­ben a kul­tu­rá­lis kö­zeg­ben fog szo­ci­a­li­zá­lód­ni.
Az itt vizs­gált kul­tu­rá­lis rend­szer leg­főbb sa­já­tos­sá­ga­i­ként az aláb­bi­a­kat szok­ták em­lí­te­ni: az ál­la­mi szer­vek és hi­va­ta­lok irán­ti bi­zal­mat­lan­ság, a min­de­nek­előtt a szű­kebb (vagy akár tá­gabb) ér­te­lem­ben vett csa­lád­ra kor­lá­to­zó­dó szo­li­da­ri­tás, a foly­ton a je­len­re irá­nyu­ló és csak­is a je­len­ből épít­ke­ző élet­vi­tel, a va­gyon hi­á­nya, a tár­gyak új­ra­hasz­no­sí­tá­sá­ra és a ma­gas ka­ma­tok mel­let­ti   hi­te­le­zés­re ala­pu­ló öko­nó­mi­ai rend­szer, a szo­ci­á­lis pa­to­ló­gi­ák­ra va­ló haj­la­mos­ság, va­la­mint azok magas­fo­kú to­le­rá­lá­sa, az el­ső sze­xu­á­lis ta­pasz­ta­la­tok ko­rai meg­szer­zé­se és a ma­gas szü­le­té­si arány­szám. Ezen kí­vül az itt élők­re jel­lem­ző a gya­ko­ri re­zig­nált­ság, a fa­ta­lis­ta be­le­tö­rő­dés ér­ze­te, a fér­fi­ak ese­té­ben a gyen­ge ön­be­csü­lés, amely nem rit­kán nagy­zo­lás­ban vagy akár a sa­ját fér­fi­as­sá­guk fi­tog­ta­tá­sá­ban mu­tat­ko­zik meg. Gya­ko­ri­ak to­váb­bá az olyan csa­lá­dok/ház­tar­tá­sok is, ame­lyek­ben a csa­lád min­den­na­pi éle­te fő­képp a nők mun­ká­já­tól függ, és ahol nem rit­ka, hogy a fel­nőtt, nős fér­fi szá­má­ra az anya ál­tal ve­ze­tett ház­tar­tás je­len­ti az iga­zi ott­hont.

***

Ha a fent vá­zolt szo­ci­ál­öko­nó­mi­ai ál­ta­lá­nos­sá­go­kat ös­­sze­ha­son­lít­juk a konk­rét hely­ze­tek mu­ta­tó­i­val, il­let­ve az­zal az élet­vi­te­li mód­dal, amely a „ro­ma gettók“ la­kó­i­nak több­sé­gé­re jel­lem­ző, vi­lá­go­san megállíptható: a „ro­ma gettók“ la­kó­i­nak túl­nyo­mó több­sé­gé­re, azok szo­kás­min­tá­i­ra, va­la­mint a sze­gény­ség kul­tu­rá­já­ra vo­nat­ko­zó tu­do­má­nyos vizs­gá­lat szük­sé­ges és le­gi­tim.

V. 2. A. A ro­mák és a sze­gény­ség kul­tú­rá­ja

A „ro­ma gettók“ la­kó­i­nak szo­kás­min­tá­i­ra két alap­ve­tő kon­cep­ció men­tén te­kint­he­tünk: vagy ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra­ként (eset­leg an­nak re­lik­tu­ma­i­ként) vagy pe­dig a sze­gény­ség kul­tú­rá­ja­ként ér­tel­mez­zük azo­kat. En­nek meg­fe­le­lő­en a tár­gyalt kö­zeg la­kói is vagy a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra vagy pe­dig a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak hor­do­zói. Me­to­do­ló­gi­ai szem­pont­ok­ból vi­szont nem je­lent­he­tő ki, hogy ro­mák­ról (te­hát a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra hor­do­zó­i­ról) és egyút­tal a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak ré­sze­se­i­ről is szó len­ne. Va­gyis amen­­nyi­ben a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­ról és an­nak hor­do­zó­i­ról be­szé­lünk, a kon­cep­tu­á­lis te­ret így ki­je­löl­ve fo­gal­mi­lag már ele­ve ki­zár­juk a ro­má­kat mint tár­sa­dal­mi cso­por­tot.
Mit ér­tünk azon­ban a fent em­lí­tett szo­kás­min­ták vagy ele­mek alatt? A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra és a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak egyes sa­já­tos vo­ná­sai meg­egyez­nek (ma­gas szü­le­té­si arány­szám, az ál­la­mi in­téz­mé­nyek irán­ti bi­zal­mat­lan­ság, a je­len­re irá­nyu­ló és ab­ból épít­ke­ző élet­vi­tel, ott­ho­ni fér­fi­erő­szak a nő­vel szem­ben, a ma­gán­tu­laj­don hi­á­nya, a va­gyon, a pénz és az éle­lem meg­osz­tá­sa, ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű köl­csö­nös­ség el­ve szé­les (csa­lá­di) kör­ben, a kü­lön­fé­le szo­ci­á­lis rend­el­le­nes­sé­gek irán­ti to­le­ran­cia). Va­gyis min­den egyes eset­ben, csak­úgy mint ál­ta­lá­no­san is, le­he­tet­len vég­ér­vé­nye­sen ki­je­len­te­ni, hogy a fen­ti ele­mek vagy min­ták va­jon a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra vagy a sze­gény­ség kul­tú­ráj­nak jel­lem­ző je­gyei-e; a va­ló­ság­ban ugyan­is egyik fo­ga­lom­hoz sem köt­he­tő­ek, és a prob­lé­ma lé­nye­ge épp ezen a pon­ton ke­re­sen­dő. Ezek a vo­ná­sok ugyan­is, akár mint a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra, akár mint a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak je­gyei mint olya­nok, min­dig csak egy-egy de­fi­ní­ció vég­ter­mé­ke­ként lé­tez­het­nek.

V. 3. In­ter­mez­zo – a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra ma­rad­vá­nyai vs. a sze­gény­ség kul­tú­rá­ja

Az ún. „ro­ma gettókra“ jel­lem­ző bű­nö­zés (eset­le­ges) oka­it vizs­gál­va ed­dig két el­té­rő in­ter­p­re­tá­ci­ós sé­mát mu­tat­tunk be. Az el­ső mo­dell alap­ján a tár­gyalt ro­ma kö­zös­sé­gek olyan he­lyek­ként ér­tel­mez­he­tő­ek, ahol má­ig fel­lel­he­tő a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra (még ak­kor is, ha egy sor kül­ső ha­tás éri). A má­so­dik el­mé­let úgy kö­ze­lít a prob­lé­má­hoz, hogy az érin­tett kö­zös­sé­gek la­kó­i­ra mint a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak hor­do­zó­i­ra te­kint. A két meg­kö­ze­lí­tés­mód egy lé­nye­ges moz­za­nat­ban kü­lön­bö­zik: az el­ső mo­dell a vizs­gált je­len­sé­get egy sa­já­tos ha­gyo­mány­ként ír­ja le, míg a má­sik egy­faj­ta adap­tá­ció ered­mé­nye­kép­pen te­kint rá.
No­ha a két szem­lé­let­mód nem ál­lít­ha­tó pár­ba bi­zo­nyos kon­cep­tu­á­lis ne­héz­sé­gek fel­me­rü­lé­se nél­kül, a vizs­gált je­len­ség szem­pont­já­ból ez nem fel­tét­le­nül je­lent prob­lé­mát. A két kon­cep­ció ugyan­is szer­ve­sen kap­cso­ló­dik egy­más­hoz, így a fel­me­rü­lő ket­tős­ség in­kább je­lent­het előnyt mint prob­lé­mát.

V. 4. A sze­gény­ség kul­tú­rá­ja és a kri­mi­na­li­tás

A „ro­ma gettók“ la­kó­i­nak szá­má­ra több szem­pont­ból előny­te­len a le­gá­lis mun­ka­vál­la­lás. Az ilyen mun­ká­bó szár­ma­zó fi­ze­tés mel­lett ugyan­is a csa­lád el­esik a szo­ci­á­lis se­gé­lyek­től, más­részt pe­dig az itt la­kók kö­zül so­kak­nak ele­ve adós­sá­ga­ik van­nak (köz­le­ke­dé­si bír­sá­gok, lo­pás utá­ni bün­te­té­sek, tar­tás­díj nem­fi­ze­té­se utá­ni hát­ra­lé­kok, kü­lön­fé­le köl­csö­nök­ből szár­ma­zó adós­sá­gok stb.). Ilyen eset­ben a meg­ke­re­sett bért azon­na­li le­vo­ná­sok ter­hel­nék, és ter­he­lik is, mint ahogy az érin­tett kö­zös­sé­gek­ben egy ak­tu­á­lis és nem is­me­ret­len prob­lé­má­ról van szó. Egy-egy csa­lád jö­ve­del­me ez­ál­tal sok­kal ki­seb­bé vál­na a ko­ráb­bi, jut­ta­tá­sok­ból szár­ma­zó be­vé­tel­hez ké­pest. Eb­ből ki­fo­lyó­lag a „ro­ma gettók“ la­kó­i­nak több­sé­ge     szá­má­ra jár­ha­tó utat, konk­rét al­ter­na­tí­vát je­lent a szo­ci­á­lis se­gé­lyek­től füg­gő élet­vi­tel. Va­gyis az ilyen, sa­já­tos ese­tek­ben a szo­ci­á­lis jut­ta­tá­sok­tól va­ló füg­gő vi­szonyt nem fel­tét­le­nül és­­sze­rű és ér­tel­mes le­küz­de­ni (vö. Kono­pá­sek 1998, 102, ill. 101).
Ugyan­ak­kor, mi­vel a se­gé­lyek­ből szár­ma­zó ös­­szeg vi­szony­lag ala­csony, az adott sze­mé­lyek nem rit­kán mel­lék­jö­ve­del­mek után néz­nek, ame­lyek sok eset­ben fe­ke­te­mun­ká­ból szár­maz­nak. Ah­hoz vi­szont, hogy a hely­ze­tet tel­jes egé­szé­ben meg­ért­sük, nem árt, ha új­ra fei­dézzük a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak pers­pek­tí­vá­ját, va­gyis az érin­tett sze­mé­lyek ilyen­faj­ta ak­ti­vi­tá­sa­it mint adap­tá­ci­ós stra­té­gi­á­kat vizs­gál­juk.
A sze­gény­ség kul­tú­rá­já­ban szo­ci­a­li­zá­ló­dott egyé­nek szem­pont­já­ból kü­lö­nö­sen fon­tos an­nak a fel­is­me­ré­se, hogy a töbsé­gi tár­sa­da­lom sze­mé­ben ép­pen azok a cse­lek­vési és vi­sel­ke­dé­si min­ták szá­mí­ta­nak kri­mi­ná­lis­nak, va­gyis meg­ve­ten­dő­nek, ame­lyek egy ilyen zárt kö­zös­ség­ben, egy „ro­ma gettóban“ el­en­ged­he­tet­le­nek, mint­egy fenn­ma­ra­dá­si stra­té­gi­a­ként szol­gál­nak a meg­élés – és gyak­ran egy­ál­ta­lán a túl­élés – ér­de­ké­ben. Mind­ez ál­ta­lá­ban azért tör­té­nik, mert ezek a min­ták me­rő­ben el­tér­nek a töbsé­gi tár­sa­da­lom ál­tal el­fo­ga­dott nor­mák­tól.
A „ro­ma gettókon“ kí­vül olyan mo­rá­lis nor­mák és ér­ték­rend­be­li struk­tú­rák ho­no­sod­tak meg (még ha csu­pán nem be­tel­je­sült ide­á­lok szint­jén is), mint a „ne lopj“, „ne hazudj“, „ne csalj“ im­pe­ra­tí­vu­szai, ez­zel szem­ben a „gettóbeli“ élet szem­pont­já­ból ép­pen ezek a cse­lek­vés­min­ták azok, ame­lyek el­en­ged­he­tet­le­nek a fenn­ma­ra­dás és tar­tós meg­él­he­tés szem­pont­já­ból, il­let­ve ame­lyek­nek be­tar­tá­sa rend­kí­vü­li mó­don előny­te­len az ilyen zárt kö­zös­sé­gek la­kói szá­má­ra – ar­ról nem is be­szél­ve, hogy adott eset­ben az ilyen min­ták el­fo­ga­dá­sa a kö­zös­sé­gen be­lül szank­ci­ók­hoz ve­zet­het (pl. szü­lők, ro­ko­nok, ba­rá­tok irá­nyá­ból). Va­gyis: a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak ke­re­tei közt élő egyé­nek, ha be akar­ják biz­to­sí­ta­ni meg­él­he­té­sü­ket, egy­sze­rű­en nem kö­vet­he­tik a kö­zép­osz­tály ér­ték­be­li nor­má­it, mi­vel egy ilyen élet­vi­tel sok­kal több gya­kor­la­ti kár­ral jár­na, mint előn­­nyel.
A fent vá­zolt ös­­sze­füg­gé­sek szer­ke­ze­ti­leg szá­mos te­kin­tet­ben ha­son­lí­ta­nak a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra alap­ve­té­se­i­ből ki­in­du­ló mo­dell­hez. Mind­két eset­ben az te­kint­he­tő a kri­mi­na­li­tás­ra va­ló eset­le­ges haj­lam alap­ve­tő oká­nak (leg­alább­is a több­ség szem­pont­já­ból), hogy az érin­tett sze­mé­lyek nem oszt­ják a több­sé­gi tár­sa­da­lom ér­ték­rend­be­li nor­má­it. Ép­pen el­len­ke­ző­leg, el­té­rő ér­té­kek­hez tart­ják ma­gu­kat, ame­lyek nem­csak fo­ko­zat­be­li kü­lönb­sé­gek alap­ján, ha­nem gyak­ran elég ra­di­ká­lis mó­don tér­nek el a több­ség ál­tal el­fo­ga­dott ér­ték­rend­be­li min­ták­tól. Egy sa­já­tos tár­sa­dal­mi mo­dell­ről van te­hát szó, amely­nek egyik fő jel­leg­ze­tes­sé­ge, hogy az érin­tett cso­prt tag­jai nem érez­nek sem­mi­fé­le je­len­tő­sebb mo­rá­lis kö­tő­dést a töbsé­gi tár­sa­da­lom kép­vi­se­lői iránt. A több­sé­gi tár­sa­da­lom tag­ja­it ugyan­is nem tart­ják a sa­ját kö­zös­sé­gük tag­ja­i­nak. Ez azt is je­len­ti, hogy – eti­kai szem­pont­ból – gya­kor­la­ti­lag bár­mi­fé­le cse­lek­vés, vi­sel­ke­dés, ma­ga­tar­tás meg­en­ged­he­tő a több­sé­gi tár­sa­da­lom kép­vi­se­lő­i­vel szem­ben (il­let­ve, hogy az ilyen tí­pu­sú tet­tek­re a kö­zös­sé­gen be­lül sem­mi­fé­le eti­kai sza­bály, kor­lá­to­zás vagy szank­ció nem vo­nat­ko­zik). A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra, va­la­mint a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak szem­lé­let­mód­ja köz­ti alap­ve­tő el­té­rés ab­ban rej­lik, hogy az előb­bi­nél a nor­mák és a cse­lek­vés­min­ták min­de­nek­előtt a ha­gyo­mány, a má­so­dik eset­ben pe­dig az adap­tá­ció de­ter­mi­nán­sai.

V. 4. A. Egy ki­ra­ga­dott gya­kor­la­ti pél­da: a nem fi­ze­tett vil­lany­szám­la egy kö­zös­sé­gen be­lül

Az előb­bi fe­je­zet zá­ró ré­szé­nek szem­lél­te­té­sé­hez kö­vet­kez­zék egy pél­da a gya­kor­lat­ból. Kép­zel­jünk el egy sze­mélyt, aki (hogy mi­lyen ok­ból, ez­út­tal ir­re­le­váns­nak te­kint­he­tő) egy nemfi­zetők szá­má­ra fenn­tar­tott át­me­ne­ti lak­hely­re köl­tö­zik be. Te­gyük fel, hogy a szál­lá­son sen­ki sem fi­zet az ára­mért (a konk­rét okok fel­tün­te­té­se is­mét el­hagy­ha­tó). Vi­szont mi­vel áram­ra min­den­ki­nek szük­sé­ge van, a la­kók (fe­ke­tén, az­az il­le­gá­li­san) a kö­zös he­lyi­sé­gek­ben be­ve­ze­tett há­ló­zat­ra kö­töt­ték ma­gu­kat. Em­be­rünk, aki egész éle­té­ben rend­sze­re­sen fi­zet­te szám­lá­it, el­ke­se­re­dé­sé­ben most azt mond­hat­ja: „Lé­hű­tő ban­da, ne cso­dál­kozz, ha ide ke­rül­tél, ha nem fi­zetsz. Én más va­gyok, egész éle­tem­ben fi­zet­tem, itt té­ve­dés­ből va­gyok és csu­pán ide­ig­le­ne­sen, és ami az ára­mot il­le­ti, ter­mé­sze­te­sen fi­zet­ni fogok.“ Vi­szont a hó­nap vé­gén, ami­kor a szám­la ren­de­zé­sé­re ke­rül a sor, ki­de­rül, hogy em­be­rünk két­sze­re­sen is fi­zet­ni kény­sze­rül. Egy­részt a sa­ját, tény­le­ges fo­gyasz­tá­sá­ért, más­részt vi­szont – ami­re nem szá­mí­tott – a kö­zös he­lyi­sé­gek után is, hi­szen az ott mért fo­gyasz­tást a la­kók szá­ma sze­rint egyen­lő rész­ben el­oszt­ják. A sa­ját, kü­lön vil­lany­óra és a tény­le­ges sze­mé­lyes fo­gyasz­tás rend­sze­res fi­ze­té­se (mint ahogy az a több­sé­gi tár­sa­da­lom­ban el­vár­ha­tó) eb­ben az eset­ben rend­kí­vül előny­te­len (leg­alább is a költ­sé­gek szem­pont­já­ból), rá­adá­sul a töb­bi­ek, a nemfi­zetők sze­mé­ben ne­vet­sé­ges gesz­tus­sá vá­lik. Eb­ben az eset­ben nyil­ván­va­ló, hogy ha em­be­rünk a kö­vet­ke­ző hó­nap ele­jén fel­szá­mol­ja sa­ját vil­lany­órá­ját és csat­la­ko­zik a kö­zös há­ló­zat­hoz, azt sem­mi­kép­pen sem a bűn­re va­ló eset­le­ges haj­la­ma mi­att, a több­ség iránt ér­zett győ­löletből vagy bár­mi alan­tas szán­dék­ból – ha­nem fe­let­tébb ra­ci­o­ná­lis, gaz­da­sá­gi meg­fon­to­lás­ból te­szi meg. Va­gyis nem más­ról van szó, mint adap­tá­ci­ó­ról.

Be­fe­je­zés

A fen­ti­ek­ben az ún. „romabűnözés“ vagy az ún. „ro­ma gettókban“ ta­pasz­tal­ha­tó bű­nö­zés le­het­sé­ges oka­it ku­tat­tuk két kü­lön­bö­ző pers­pek­tí­vá­ból. Az el­ső szem­lél­te­tő mo­dell alap­ve­té­se az volt, hogy a vizs­gált kö­zeg­re egy olyan hely­ként te­kin­tet­tünk, amely­ben má­ig él a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra (ter­mé­sze­te­sen bi­zo­nyos kül­ső kul­tu­rá­lis ha­tá­sok mel­lett). A má­sik kon­cep­ció alap­ján a vizs­gált kö­zeg la­kó­it a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak kép­vi­se­lő­i­ként ír­tuk le. Em­lí­tet­tük, hogy a két szem­pont kü­lön­bö­ző­sé­ge­i­nek egyik köz­pon­ti ele­me ab­ban áll, aho­gyan a két mo­dell a kö­ze­gen be­lü­li kri­mi­na­li­tás szfé­rá­ját ér­tel­me­zi. Míg az el­ső kon­cep­ció a kri­mi­na­li­tást egy­faj­ta sa­já­tos ha­gyo­mány­ból ve­ze­ti le, ad­dig a má­sik a kör­nye­zet­hez va­ló re­ak­ci­ót és min­de­nek­előtt adap­tá­ci­ót tart­ja a meg­ha­tá­ro­zó moz­za­nat­nak. Bár­ho­gyan is kö­ze­lít­sünk a prob­lé­má­hoz, a kö­vet­ke­ző alap­ve­tés min­den­kép­pen le­szö­gez­he­tő: az, hogy a vizs­gált kö­zeg la­kói úgy cse­lek­sze­nek, ahogy, sem­mi­kép­pen sem az ő rossz­in­du­la­tuk­ból ere­dez­tet­he­tő, ha­nem an­nak a kö­vet­kez­mé­nye, hogy az adott kö­ze­gen be­lül ez a faj­ta cse­lek­vés­min­ta szá­mít be­vált­nak és nor­má­lis­nak (és nem utol­só­sor­ban ezt a ma­ga­tar­tás­for­mát vár­ják el a kö­ze­gen be­lül má­sok is, egy­faj­ta szo­ci­á­lis kont­roll ke­re­te­in be­lül). Ál­ta­lá­no­sít­va el­mond­ha­tó, hogy a vizs­gált kö­ze­gen be­lül az ilyen vi­sel­ke­dés szá­mít az és­­sze­rű (és bi­zo­nyos fel­té­te­lek mel­lett) meg­ért­he­tő, lo­gi­kus – és nem utol­só sor­ban – elő­re­lát­ha­tó ma­ga­tar­tás­for­má­nak.
Azért is te­szünk er­ről em­lí­tést, hogy vi­lá­gos­sá vál­jék: a tár­gyalt kö­zeg­ben élő em­be­rek tet­te­it, vi­sel­ke­dé­sét er­köl­csi­leg el­íté­len­dő­nek, rom­lott­nak és zül­lött­nek ti­tu­lál­ni – mint ahogy az na­gyon gyak­ran meg­tör­té­nik – eny­hén fo­gal­maz­va is leg­alább ké­tes do­log. Más­fe­lől a tény, hogy a leg­töb­ben kö­zü­lünk, a több­sé­gi tár­sa­da­lom tag­jai kö­zül, töb­bé-ke­vés­bé az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott sza­bá­lyo­kat és nor­má­kat be­tart­va élünk, ko­ránt­sem er­köl­csi kva­li­tá­sunk va­la­mi­lyen lát­ha­tó bi­zo­nyí­té­ka (mint ahogy azt gyak­ran ér­tel­mez­ni szok­ták). Nem így van, ugyan­is cse­le­ke­de­te­ink azért olya­nok, ami­lye­nek, mi­vel egy­részt így let­tünk ne­vel­ve (va­gyis a ha­gyo­mány ál­tal meg­ha­tá­ro­zott), más­részt pe­dig mert ez szá­munk­ra  töb­bé-ke­vés­bé elő­nyös (adap­tá­ció ál­tal meg­ha­tá­ro­zott). Ugyan­ak­kor nyil­ván­va­ló, hogy ha mi egy a ma­gun­ké­tól nagy­mér­ték­ben el­té­rő ha­gyo­mány­ban ne­vel­ked­tünk vol­na (pl. egy „ha­gyo­má­nyos roma“ kul­tú­rá­ban) vagy egy tel­je­sen más, sa­já­tos kö­zeg­ben él­tünk vol­na (pl. egy szo­ci­á­li­san el­szi­ge­telt te­le­pü­lé­sen), ér­ték­ren­dünk, cse­lek­vés- és szo­kás­min­tá­ink is má­sok len­né­nek (még­pe­dig va­ló­szí­nű­leg na­gyon ha­son­ló­ak azok­hoz a je­gyek­hez, ame­lye­ket a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra és a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak vá­zo­lá­sa­kor is­mer­tet­tünk). Másszóval: ész­ben kell tar­ta­nunk, hogy az egyén csak na­gyon rit­kán ké­pes egy­ma­ga meg­vá­lasz­ta­ni és meg­ha­tá­roz­ni ál­ta­lá­nos nor­ma­rend­sze­rét, mely­ből az­tán ér­ték­rend­je és szo­kás­min­tái ered­nek (a „ro­ma gettók“ ese­té­ben ez rá­adá­sul fo­ko­zot­tan ér­vé­nyes). Az ún. „ro­ma bűnözés“ eset­le­ges oka­it ku­tat­va te­hát – töb­bek kö­zött – ar­ra is vi­lá­go­san rá­mu­tat­ha­tunk, hogy a fent vizs­gált je­len­sé­gek és sa­já­tos­sá­gok egy­ér­tel­mű­en egy­faj­ta kul­tu­rá­lis vagy szo­ci­á­lis szfé­rá­ba tar­toz­nak. Va­gyis ez a faj­ta kri­mi­na­li­tás sem­mi­kép­pen sem bi­o­ló­gi­a­i­lag meg­ha­tá­ro­zott (a „vé­rük­ben van“ min­ta alap­ján), ha­nem csak­is ös­­sze­tett szo­ci­a­li­zá­ci­ós me­cha­niz­mu­sok és ré­teg­ző­dé­sek függ­vé­nye­ként ala­kul ki és je­le­nik meg.

(Csanda Má­té for­dí­tá­sa)

Iro­da­lom

Berg­son, Hen­ri
1936    Dvojí pra­men mrav­nos­ti a náboženství. Praha: Jan Laichter.

Budilová, Lenka
2007    Cigán­ská pøí­bu­zen­ská skupina. Antro­po­lo­gic­ká perspektiva. In Sociál­ní rep­ro­duk­ce a integrace: ide­á­ly a me­ze. Eds. Petr Mareš – Ondøej Hofírek. Brno: Masa­ry­ko­va uni­ver­zi­ta a Mezi­ná­rod­ní poli­to­lo­gic­ký ústav, 203–221. p.

Fraser, Argus
1998    Cikáni. Praha: Nakla­da­tel­ství lido­vé noviny.

Frištenská, Hana – Víšek, Petr
2002    O Romech (na co jste se chtì­li zeptat), ma­nu­ál pro obce. Praha: VCVS. o.p.s.

Horváthová, Jana
1998    Základ­ní infor­ma­ce o dìji­nách a kul­tu­øe Romù. Praha: MŠMT.

Horváthová, Emí­lia
1964    Cigá­ni na Slovensku. Bratislava: Vyda­va­te¾­stvo Slo­ven­skej aka­dé­mie vied.

Hübschmannová, Mile­na
1970    Co je tzv. cikán­ská otázka? Socio­lo­gic­ký èaso­pis 2, 105–119. p.
1999    Nìko­lik poz­ná­mek k hod­no­tám Romù. In Romo­vé v ÈR. Praha: Socioklub, 16–66. p.

Jakoubek, Marek
2004    Romo­vé – konec (ne)jednoho mýtu. Trac­ta­tus Culturo(mo)logicus. Praha: Socioklub.

Konopásek, Zde­nìk
1998    Est­eti­ka sociál­ní­ho státu. O krizi repre­zen­ta­ce (ne­jen) sociál­ní­ho zabezpeèení. Praha: G plus G.

Kroeber, Alfred, L.
1963    The Natu­re of Culture. In Alfred L. Kroeber: Anthropology. Cul­tu­re Pet­terns and Processes. New York and Lon­don: A Harvest/HBJ Book, 60–130. p.

Leacock, Eleanor, B., ed.
1971    The Cul­tu­re of Poverty: A Critique. New York: Si­mon and Schuster.

Lewis, Oscar
1966    The Cul­tu­re of Poverty. Sci­en­ti­fic Ame­ri­can 215/4, 19–25. p.

Liégois, Jean-Pierre
1995    Rómovia, Cigáni, koèovníci. Bratislava: Aca­de­mia Istropolitana.

Linton, Ralph
1945    The Cul­tu­ral Bac­kground of Personality. New York: Appleton-Century-Crofts, INC.

Marušiaková, Jele­na
1988    Vza­hy medzi sku­pi­na­mi Cigánov. Slo­ven­ský náro­do­pis 36, 66–67. p.

Murdock, Ge­or­ge, P.
1969a    The Sci­en­ce of Culture. In Ge­or­ge P. Mur­dock Cul­tu­re and Society. Pitts­burgh: Uni­ver­si­ty of Pit­tsburhg Press, 61–77. p .
1969a    Fun­da­men­tal Cha­rac­te­ris­tic of Culture. In Ge­or­ge P. Mur­dock Cul­tu­re and Society. Pittsburg: Uni­ver­si­ty of Pit­tsburhg Press. 80–86, p.

Šúryová, Eva
2001    Rómo­via a kriminalita. Socio­ló­gia 33/5, 417–532. p.

Veèerka, Ka­zi­mír
1999    Romo­vé a sociál­ní patologie. In Romo­vé v ÈR. Praha: Socioklub, 417–446. p.