péntek, március 29, 2024

L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből

Somorja−Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2011, 218 p. /Notitia historico-ethnologica 5./ ISBN 978-80-89249-53-4

L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok című, legutóbbi kötete összesen hét tanulmányt tartalmaz. A szerző az elmúlt egy évtized „terméséből” válogatta ki gondosan azokat a dolgozatait, amelyeket ebből az időszakból a legfontosabbnak ítélt meg, s tematikailag is kapcsolódnak egymáshoz. A hétből összesen öt Szlovákia magyar lakta területein végzett kutatási eredményeiből mutat be ízelítőt. A maradék kettő közül az első egy Csehország területén található szakrális kisemlékcsoportot mutat be, pontosabban a Kilenc kereszt elnevezésű, Brünn közelében található szakrális kisemlékcsoportot és a hozzákapcsolódó folklóranyagot. A második pedig egy magyarországi város, Hajdúböszörmény köztemetőjében található csónakos fejfás parcella sírjeleivel kapcsolatban közöl fontos megfigyeléseket. Az egyes problémaköröket nem csupán „szárazon”, tömören és tényszerűen mutatja be, hanem hűen ragaszkodva az adott nyelvjáráshoz (a szövegben végig gondosan beillesztett történeteket) pontosan a szerint, ahogyan az elhangzott az adott adatközlő szájából. L. Juhász Ilona mindehhez még sok esetben elbeszéli a gyűjtési körülményeket is. Azt, hogy hol, mikor és kitől hallotta az adott történetet, kitérve az adatközlő életkorára és egyéb életrajzi sajátosságaira is. Ezzel és hasonló dolgokkal rendkívül olvasmányossá is teszi a tanulmányokat, tehát az egész kötetet. A tanulmányok külön-külön, de egészként is olvashatóak.
A továbbiakban nézzük az egyes tanulmányokat sorjában, valamivel részletesebben!
A kötetet a Bizony, boszorkányok még mindig vanak13. Boszorkányhit és rontás egy gömöri bányászelepülésen a 21. században című tanulmány nyitja. A szerző számos, boszorkányról és rontásról szóló hiedelemtörténet segítségével vázolja fel azt a képet, amely napjainkban él egy gömöri település lakóinak körében. Ám, mindenekelőtt az olvasó egy rövid ismertetést talál a kutatott településről, Rudnáról. Majd az érdekesebbnél érdekesebb hiedelemtörténetek következnek a rontásról (állatok: tehén, kecske; tárgyak: személygépkocsi; személyek), a szemmelverésről és a boszorkányokról (kinézetük, ismertetőjelük, szokásaik, haláluk). Majd a boszorkánysággal kapcsolatos Luca-napján történő kolompolásról (amely szokás még ma is él Rudnán) szintén sok érdekességet tudhat meg az olvasó. A másik, a Luca-székkel kapcsolatos hiedelem azonban már csak az idősebb, illetve a középkorú rudnai lakosság körének emlékezetében él tisztán, a fiatal generáció tagjainak már csak halvány fogalma van róla, tudjuk meg ezt is L. Juhász Ilonától.
A következő tanulmány a Permonyík. A bányaszellem és bányamanó alakja a szöveges folklórban – különös tekintettel egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágában címet viseli. Ebből megtudjuk, hogy a bányákban és környékükön megjelenő természetfeletti lényeket a helybéliek permonyíkoknak vagy perpónyikoknak nevezik. A tanulmány három fejezetre van osztva. Az elsőben L. Juhász Ilona európai kitekintéssel vázolja fel a bányaszellem, a kobold, vagy manó alakját, előfordulását már az ókortól kezdődően a hiedelemmondákban való előfordulásuk szerint egészen a napjainkig. Kiemelkedő tudósok és neves személyiségek műveiből olvashatunk olyan idézeteket, amelyek a bányamanókról, koboldról és hasonló földalatti lényekről szólnak. A szerző többek közt a következő szerzők műveiből „csipeget” és emel ki a témához kapcsolódó részeket: Georgius Agricola, Luther Márton, Athanasius Kircher, Bernard Burn. Valamint kiemeli mindazokat, akik valamilyen módon foglalkoztak ezekkel a földalatti lényekkel és azok létezésével (Tompa Mihály, Versényi György, Szendrey Zsigmond, Nemcsík Pál, Jung Károly, Magyar Zoltán, Grimm-fivérek, Pavol Dobšinský stb.) Érdekesség, hogy a hiedelem szerint, ha a bányász bányaszellemet, manót vagy koboldot lát, ezt nem mondhatja el másnak, mert akkor ő maga ennek következtében meghal. E tanulmány második fejezetében a bányaszellemekhez kapcsolódó hiedelmek (és mondák) magyar definíciós és tipológiai besorolási kísérleteit mutatja be a szerző. Áttekinti a többi között például Nagy Ilona, Bihari Anna, Pócs Éva, Dömötör Tekla, Hála József és Landgraf Ildikó bányamanókkal, illetve bányamondákkal kapcsolatos eddigi kutatási eredményeit is. A tanulmány harmadik részében közlésre kerülnek a főleg Rudnán, de a közvetlen környékén is összegyűjtött mondák és történetek a bányamanókról (ezek kinézetükről, megjelenésükről, természetükről stb.). Megtudjuk, hogy a rudnai vasércbányát 1979-ben bezáratták, s azok, akik egykoron ott dolgoztak, folyamatosan haláloznak el, ezért egyre kevesebb az olyan rudnai adatközlő, aki elmondhatná a saját maga által tapasztalt, vagy másoktól hallott bányaszellemekkel kapcsolatos érdekes történeteket.
Kilenc kereszt (Devět křízů). Egy szakrális kisemlék-együttes nyomában a világhálón. Új perspektívák a néprajzkutatásban címen olvashatunk a kötetben egy, az internetet, mint forrást is felhasználó, sőt ezt más forráscsoportokkal (pl. hírlapi cikkekkel, tudósításokkal) kiegészítő tanulmányt. A Kilenc kereszt szakrális kisemlékcsoportról szóló újságcikkre a szerző a Vasárnapi Új Szó 1972-ben megjelent számában akadt rá, ami felkeltette az érdeklődését, minek következtében az interneten keresett további információkat erről az objektumról. Majd 2008-ban személyesen is eljutott mindkét helyszínre, ahol megfigyeléseket végzett. Tanulmányában közli azt a Kilenc kereszthez fűződő mondát, amire a csehországi Lesné Hluboké település honlapján lelt rá. Eszerint az előbb említett település határában áll a közismert Kilenc kereszt szakrális kisemlékcsoport, melyhez az 1540-ből származó „kilenc keresztről” szóló monda fűződik. Egy esküvői gyilkosságot ír le, amelyet egy hlubokéi lány szeretője követett el társával együtt, amiért a lány szülői kényszer miatt egy másik férfihoz ment férjhez. Ennek a gyilkosságnak az emlékét őrzik a fakeresztek, amelyekhez közel állt egy kis vendéglő, majd az 1960-as évek végétől az ismert Kilenc kereszt nevű motel. A hlubokéi Kilenc keresztről szóló történet további variánsaira is lelt L. Juhász Ilona, amelyeket szintén közöl a tanulmányban. Ezen történeteket magyarázza, összehasonlítja, párhuzamokat próbál vonni köztük. Közli Marcel Bystroň néhány blogbejegyzését, ami a témát illetően nagyon fontos, hiszen a Kilenc kereszthez kapcsolódó mondákat, történeteket és a D1-es autópályán bekövetkezett tragikus, halálos kimenetelű balesetekkel összefüggésben közöl adatokat. Három olyan történetre figyelt fel L. Juhász Ilona, miszerint a D1-es autópályán a meggyilkolt menyasszony visszajáró szelleme okozza a baleseteket. Felfigyelt arra is, hogy ezen hátborzongató történetekben szereplő valamennyi áldozatnak köze van valamilyen módon az esküvőhöz, a lakodalomhoz. A szerző bemutatja azokat a közelmúltban született történeteket, amelyek a D1-es autópályán történt gyakori tragikus kimenetelű autóbalesetek okaként nem a halott menyassszony szelleméhez fűzűdő történeteket hozza fel, hanem ezen baleseteket a földöntúli lények megjelenésével magyarázza. A lepkeember egy hatalmas kitárt szárnyú denevéralak, ami átrepül a jármű felett, ezzel több karambolt okozván. L. Juhász Ilona egy népi gyógyászathoz kapcsolódó honlapon arra a magyarázatra is felfigyelt, miszerint a D1-es autópályán történő sok balesetet az okozza, hogy egy geopatogén zónán halad az át. Az ezt követő alcím a következő: A Kilenc kereszt más műfajokban. Itt olyan műfajokkal foglalkozik a szerző, amelyekben szintén megtalálható a Kilenc kereszt mondája, motívuma. Megtudjuk, hogy a tragikus történetet feldolgozta egy brünni együttes is. 2003-ban a Plzeňben megrendezett Filmfesztiválon bemutatásra került egy dokumentumfilm is, a Kilenc keresztről. Született a történetről opera-balett, több vers, és a plzeňi rádió is sugárzott erről szóló műsort. Az interneten a szerző sok ehhez kapcsolódó képeslapot, fényképet, reklámot talált, amelyeket közöl is a tanulmány végén található gazdag fényképanyagban, ahol ezek mellett saját készítésű fotóit is közzé teszi. A Mellékletben az AHA nevű cseh lap internetes változatának oldaláról közöl további, a Kilenc kereszthez kapcsolódó történeteket, valamint két verset is közzé tesz, mindkettő internetes irodalmi portálról származik.
A kötet negyedik tanulmánya a Karácsony és a halottak emlékezete. Dél-szlovákiai példa címet kapta. Ebben a szerző az addigi megfigyelései és kutatási eredményei alapján a karácsonyfa halottkultuszban betöltött jelentős szerepét vázolja fel. Mindezt végzi, illetve teszi Dél-Szlovákia magyarok lakta településein. A szerzőtől megtudjuk, hogy a karácsonyi és húsvéti temetőlátogatás és ehhez kapcsolódóan a sírdíszítés szokását már 1995-től figyelemmel kíséri, s ennek keretén belül mindezt dokumentálja is a temetőben és az útmenti halálhelyjeleken. Megtudjuk, hogy az elmúlt évtizedben egyre megszokottabbá vált szenteste, majd az azt követő napokon az égő mécsesek látványa a temetőkben és az út menti halálhelyjeleken is. De egyéb alkalmakkor is kilátogatnak, s mécsest gyújtanak a hozzátartozók ezeken a helyeken. Ilyen alkalmak az elhunyt halálának az évfordulója, neve- és születésnapja is. A karácsonyi időszak előtt (de sokan már ősszel) rendbe teszik, letisztítják a sírokat, s karácsonyra fenyőgallyakkal, koszorúkkal, díszekkel és kisebb-nagyobb méretű karácsonyfákkal díszítik, illetve ezeket helyezik a sírra. A karácsonyfák között egyre gyakoribb a kisméretű, már feldíszítve forgalmazott műkarácsonyfa. A sírokra angyalfigurák is kerülnek. De a szerző felhívja a figylemet az általában csokoládéból készült Mikulás-figurákra is, amik elsősorban gyerekek sírjain láthatóak. Tudomást szerzünk még azokról a zöld színű, karácsonyfa formájú, üveg és műanyag mécsesekről is, amelyek csak néhány éve kerültek forgalomba, ám rögtön megnőtt irántuk a kereslet karácsony ünnepének alkalmával. A szerző megfigyelte, hogy egyre gyakrabban tűnik fel a sírokon az adventi koszorú is. Megtudjuk azt is, hogy a karácsony a halottkultusz más területein is nagy szerepet játszik, ilyen kiemelkedő szokás a karácsonyi terítés a halottnak. A hiedelem szerint ugyanis karácsony estéjén hazalátogat az elhunyt családtag szelleme, ezért terítenek meg az ő számára is ekkor. A tanulmány végén szintén gazdag fényképanyagot találunk, a sírok karácsony tájékán történő feldíszítéséről.
Az ötödik tanulmány címe: Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein és az út menti halálhelyjeleken. Ebben a tanulmányában is a már az eddig folytatott kutatásaiból indul ki, illetve azokat összegzi a szerző. A szlovák–magyar államhatár mentén a Pozsonytól Ágcsernyőig húzódó területet veszi alapul. Ez etnikailag igazán sokszínű terület, hiszen élnek illetve a közel- és távolabbi múltban éltek itt magyar, szlovák, német, ruszin, roma, cseh, zsidó, horvát nemzetiségű emberek is. De vallási szempontból is sokszínű ez a terület. A szerző a sírjelek fényképhasználatát részben a nemzetiségi és a vallási hovatartozás alapján vizsgálta, vette szemügyre. Az olvasó elé egy rövid kutatástörténeti áttekintés tárul, melyből megtudhatjuk egyebek közt azt is, miszerint a magyar néprajzi kutatásban a fényképek társadalmi használatával elsőként behatóbban Kunt Ernő foglalkozott. De itt említi Tarcai Béla tanulmányát, Tóth Vilmos és Silling István munkáját is, amelyek szintén utalnak a fényképes sírjelekre is. Ezt követően a fényképes síremlékek előzményeit taglalja, mindezt több évezredre visszamenőleg. Szó van az etruszk, egyiptomi, görög népek különböző elhunytábrázolásairól is. Megtudjuk, hogy a fényképek megjelenése a 19. században kezdett elterjedni, majd a 20. század elejétől fogva egyre nagyobb teret hódítottak. L. Juhász Ilona ír a temetői fényképhasználat változásairól is a fényképészet fejlődésének tükrében. Ahogyan fejlődött a fényképészet, úgy fejlődtek a fényképezkedési, fényképezési szokások is. Kitér a gömöri település, Süvete temetőjében észlelt szokatlan fényképezési megoldásra is, ami azt bizonyítja, hogy azon a vidéken élt az a szokás, hogy felvételeket készítettek a temetésről és így a ravatalon elhunytról is. (Ilyen fénykép látható a kötet borítóján is a 18 éves korában elhunyt lányról.) Gyakoribbak az arcképek a sírokon, az egész alakos ábrázolás viszonylag ritka – állapítja meg a szerző. Valamint gyakoriak a házastársak közös fényképei is, ezek nagyobb része azonban fotómontázs. Szó van a porcelánfoglalat vagy porcelánkeret formájáról is, ami általában ovális vagy téglalap alakú. A fényképek zöme fekete-fehér, azonban a szerző megfigyelte, hogy egyre gyarapodnak a színes fényképek is a síremlékeken. Majd L. Juhász Ilona felhívja a figyelmet az arcképek új ábrázolási módjára, a gravírozásra is, ami a 20. század utolsó harmadában jelent meg a Szlovákia déli részén található temetőknek a síremlékein. Kitér még a szentképek szerepére a síremlékeken, miszerint a Zobor-vidék falvaiban sok esetben a síremlékre az elhunytak képmásán kívül szentkép is kerül, még pedig ugyanolyan porcelánkeretbe, mint az elhunytat ábrázoló fénykép. Azonban, azon túl, hogy ezek a fényképek az elhunytak emlékét őrzik meg, más fontos funkciójuk is van. Általuk képet kapunk többek közt a korabeli öltözködési, hajviseleti szokásokról, de ugyanígy az egyes foglalkozások sajátosságairól, valamint a politikai és társadalmi helyzetről is. Ezen fényképek tehát nagyon fontos kultúraközvetítő szereppel is rendelkeznek. Szögezi le a szerző. Ez után kitér az előre elkészített síremlékeken szereplő fényképekre is. Majd a Fényképhasználat az út menti halálhelyeken című alfejezetben a temetőn kívüli halálhelyekre tér át, amiket megemlékezésképpen készíttetnek, illetve állíttatnak az elhunyt hozzátartozói azért, hogy megjelöljék a tragikus kimenetelű balesetek helyszínét, ahol a szerettük az életét vesztette. Ezeket L. Juhász Ilona jelképes síroknak nevezi. Megtudjuk, hogy Szlovákiában a 20. század második felében terjedt el ez a jelenség, még pedig nyugat- európai hatásra. A szerző a halálhelyeken elsősorban arcképet ábrázoló fényképeket dokumentált, de több esetben felfigyelt az új keletű, gravírozási eljárással készített képre is. Ezek előfordulási száma még jelenleg nem annyira meghatározó, de elképzelhető, hogy számuk a jövőben nőni fog. Majd néhány konkrét példát közöl arról, hogy a fénykép, mint olyan, a helyi események és a történelem tanújaként és közvetítőjeként is szerepet kap. Továbbá szó van a fényképes síremlékek nemzetiségi, vallási és társadalmi vonatkozásairól is. A szerző a komparatisztika, azaz az összehasonlító tudomány módszerét alkalmazva bemutatja a kutatott területen élő többi nemzetiség fényképhasználatát is. Leírja, hogy az eddigi kutatásai és megfigyelései alapján csupán aránybeli különbségeket tapasztalt ezt illetően, ezek közül például egy-kettő a következő: a romák esetében a fénykép szám aránya alacsonyabb, míg a zsidó vallás esetében a fényképábrázolás nem megengedett. A kutatások során, a fényképhasználat terén nem fedezett fel a szerző különbségeket az egyes sírjeltípusokat illetően sem. Ezt a tanulmányt is egy rövid összegzés zárja, és sok-sok fénykép a témát illetően.
Az utolsó előtti tanulmány címe a következő: A fényképek szerepe a lokális emlékezetben. Keszegfalvai példa. Röviden ismerteti a szerző az előbb megnevezett települést, aminek három temetője is van. Egy, a legrégibb temetőben található síremlékből és annak feliratából indul ki, ahol két fiatalon elhunyt lány nyugszik. A síremlék egyik felén a felirat szlovák, még a baloldali részén, magyarnyelven olvasható. L. Juhász llona az adatközlők és rokonok által elmondottak alapján, lényegében a két lány sorsán keresztül az 1965-ös csallóközi árvízhez kapcsolódó tragédia történetét ismerte meg, s tette közzé a tanulmányban is. Ezen túlmenően általa betekintést nyerhetünk a település árvíz utáni újjáépítéséről, interetnikus kapcsolataiba is, de sok információhoz juthatunk egyúttal a keszegfalvai temetkezési szokásokkal kapcsolatban is. A szerző közöl adatokat az 1946–1948-as években lezajló magyar–szlovák lakosságcseréről, tehát az áttelepítésekről is. Ezen tanulmány utolsó lapjain is rövid összefoglaló olvasható.
Végül a kötet hetedik és egyben utolsó tanulmányhoz érkeztünk, ami a következő címet kapta: „Kopjafa” versus hagyományos fejfa? Hajdúböszörményi példa. L. Juhász Ilona mindenekelőtt Novák László Ferenc munkásságát említi, aki egyik kötetében, gazdag fényképanyag és képanyag kíséretében összefoglalta a fejfa kutatás eredményeit. Ez a kötete 2005-ben jelent meg. Megtudjuk, hogy a hajdúböszörményi temető nyugati részében található egy református temetőrész, amit a városi önkormányzat egy határozatával helyi védelem alá helyezett. Ezen a területen még ma is látható néhány 19. század végi, és 20. század eleji csónakos fejfa. A hajdúböszörményi önkormányzat egy szakmai bizottságot is létrehozott, melynek feladata e temetőrész feltárása, kutatása volt. E bizottság munkájának eredményeként összeállított anyag A köztemető hagyományos, csónak alakú fejfás részének védelmére címet kapta. Tudjuk meg mindezt L. Juhász Ilonától, aki részletesen leírja, hogy mit ír elő a fentebb megnevezett rendelet, majd mindezt össze is hasonlítja a temetőben tapasztalt gyakorlattal. A rendelet szigorúan előírja, illetve meghatározza a fejfák alakját, méretét és még azt a három változatot is, ami a csúcsosodás szempontjából elfogadott. A tájékoztató füzetben megtalálható a csónak alakú fejfának a részletes változata, s a fejfák színét is meghatározza. Rendelete irányul továbbá a nem református vallású elhunytak emlékére állíttatott fejfákra is. Továbbá még a következő pontokban azt is megfogalmazza, hogy mi az, ami nem megengedett. L. Juhász Ilona öt pontban sorra veszi azokat a szabályokat, amelyekhez az önkormányzat köti a védett temetőrészben történő temetkezést.
Az előző hat tanulmánytól eltérően ebben az utolsóban nem található rövid összefoglaló. E helyett, nagyon találóan a következő címszó szerepel: „Összegzés helyett kérdések”, ami két pontban két fontos kérdést ölel fel, ezek: lehet-e rendeletekkel szabályozni a temetkezést? Hagyományos fejfa vagy „kopjafa”? Ezekre természetesen válaszokat is kapunk, mert a szerző a fejtegetésekkel egyúttal meg is válaszolja ezeket a kérdéseket. Gazdag képanyagot társít ehhez a tanulmányhoz is.
A fentebb bemutatott tanulmánygyűjteményt az átlagosnál nagyobb mennyiségű archív és a szerző által készített fotó, újságcikk, internetes forrásanyag teszi még hitelesebbé és értékesebbé.
Megjegyzendő, hogy az itt olvasható hét tanulmány mindegyike megjelent már az idők folyamán különböző magyarországi és szlovákiai tanulmánykötetekben (ezek pontos bibliográfiai adatait is megtalálja az érdeklődő a kötet végén), azonban a szerző ezeket, egy kivételével, a jelen kötet számára újabb adatokkal bővítette ki (sokszor terjedelmileg a duplájára!), átdolgozta. A tanulmánygyűjtemény érdekes témai, egyéni problémamegközelítései is bizonyítják, hogy nem zárult le egy „korszak”, hanem igenis a huszonegyedik században is megragadhatóak olyan jelenségek, amelyeket a néprajz kutatási módszereivel vizsgálni lehet.
Szívből ajánlom mindenki kezébe L. Juhász Ilona fentebb bemutatott kötetét, hiszen miközben ezek a tanulmányok a laikus érdeklődő és a szakember számára is rengeteg információt, eddig észre nem vett szempontot kínálnak, olvasmánynak is nagyon érdekesek és izgalmasak.
Száz szónak is egy a vége, e könyv olvastatja önmagát!