hétfő, október 18, 2021

1. Bevezetés

A valláselméleti szakirodalom Emil Durkheim óta szakadatlanul gazdagodik és sokféle irányzatot fog át. Elég, ha az etnológiai, a fenomenológiai, szociológiai, hermeneutikai irányzatokra, illetve a nagy történeti vallások kutatásaira utalok. Valamennyi megközelítés megegyezik abban, hogy nincs vallás a „szentség” feltételezése nélkül. A szentség azonban a társadalomban élő ember számára a hagyományok által (is) megszervezett és irányított percepció révén tapasztalható meg. Azaz az adott társadalom adott egyháza biztosítja azt a fogalmi és gyakorlati keretet, amely lehetővé teszi a társadalom tagjai számára a szentséggel való kapcsolattartást. A vallásosság évezredeken keresztül a hagyomány azon részét képezte, amelybe belenevelődött az egyén, és ilyen módon interiorizált elgondolásokat és ösztönösnek tűnő cselekvéseket. Az 1930-as években kezdődött el Európában az európai népi vallásosság kutatása, amelynek internacionális jellegét biztosította az egyház, és maga a paraszti életmód. E mellett azonban a kutatók egy része – máig – arra törekedett, hogy a gyakorolt vallási jellegű formák mögött a vallás fenomenológia által körülírt jelenségeit ne formaként, hanem olyan tartalomként értelmezzék, amely korábbi, mint az adott társadalmi gyakorlatba illeszkedő népi vallási gyakorlat. A kelta, a germán, sőt indogermán, vagy balti stb. ősvallások nyomainak a feltárása a népi vallásosságban rendszerint azzal járt, hogy a vizsgálat perspektívája visszájára fordult: a figyelem nem arra irányult, hogy az adott vallás által megfogalmazott és meghatározott lehetőségek a szentséggel való találkozásra mennyire felelnek meg a vallások általános, egyetemes és elemi formáinak, amelyet azután történeti alakulásában és társadalmi kiterjedésben érdemes vizsgálni (Otto 1917). A „szent hely” értelmezése perceptuális tapasztaláson és történetileg megvalósuló szemantikán alapul. Dolgozatomban arra mutatok rá, hogy a szent hely egy variánsának, a magyar néprajztudományban a parasztszoba „szentsarok”-ként tárgyalt térrészének társadalomtörténeti kontextusba helyezett vizsgálatánál mennyire nem indulhatunk ki abból, hogy a „szoba sarka” sajátos jelentéssel bíró entitás. Még az is megjegyzendő, hogy például Kós Károly, aki a parasztház/-szoba használatának fejlődését adott helyszíneken még megfigyelhette, tanulmányaiban számos értékes adatot rögzített – ám a „szentsarok” létéről nem írt (Kós 1972, 108–133; Kós 1974, 9–57; Kós 1976, 20–35, 170–198, 293–301).

2. A „szentsarok” kérdése

A magyar parasztház kutatóit elsősorban az építészeti sajátosságok érdekelték hosszú időn keresztül. Lényegében Vajkai Aurél keltette fel az érdeklődést a ház használata iránt, amely a későbbiekben több tanulmányt eredményezett (Bárth 2009; Fél–Hofer 1997). A „szentsarok” fogalom és kifejezés használatának bevezetése a magyar néprajzi szakirodalomban Gunda Béla nevéhez fűződik. Ennek előzményeként Vajda László kísérletét említhetjük meg, aki a parasztház elrendezését, illetve a mennyezetet tartó oszlopot világképi összefüggésben mintegy kultikus tárgyat mutatta be (Vajda 1951; Gunda 1961). Gunda Béla 1972-ben Gustav Ränk nyomán (Ränk 1949) ugyancsak hasonló intenciókkal elemezte a parasztszoba térbeosztását. E két kísérleten kívül olyan számba vehető elemzés nem született, amely a parasztházat mint térbeli és kognitív egységet, mint a paraszti világkép leképzését tárgyalta volna. Bartha Elek e témával foglakozó kötete előrelépést jelentett abban az értelemben, hogy összegezte a ház különféle részeihez kapcsolódó szokásokat és hiedelem alapú cselekvéseket. A „szentsarok” terminust ő sem találta vitathatónak, hiszen az olyan reflektálatlan toposszá vált, amelynek szemantikai vonatkozásai rejtve maradtak. Itt említhető meg Václav Frolec 1982-ben publikált tanulmánya a témáról, amelyben a parasztszoba társadalmi használatának elemzése alapján vonja meg a „szentsarok” relevanciájának időbeli érvényességét (Frolec 1972). A később hozzáférhető Pierre Bourdieu-tanulmány (Bourdieu 2009), amely a gyakorlatok logikáját mutatatta ki kabil házra vonatkozóan, hatástalannak bizonyult nálunk, annak ellenére, hogy a parasztporta, valamint a parasztszoba térrészeinek a használatára gazdag irodalom áll rendelkezésre. A nehézséget az okozza, hogy az említett irodalom szerzői többé-kevésbé egysíkú és konstruált kérdésfelvetések mentén gyűjtötték össze adataikat. A „ház élete”, azaz pontosabban a porta funkcionális igénybe vétele alkalmazkodik az épületek megépítésének meghatározott lehetőségeihez, a használó család munkamegosztásához és társadalmi felépítéséhez, melynek során alakult ki évszázadok folyamán a ház szimbolikus egysége (Kramer 1964). Mindez történeti és folyamat jellegű még akkor is, ha az említett kontextusok változásai hosszú időtartam alatt mennek végbe (Lackovits 1994; Lackovits 2012; Pócs 2001; Pócs 2007; Szacsvay 2010).

A magyar parasztház fejlődésével kapcsolatban álljon itt egy építész, Istvánfi Gyula 2011-ben megfogalmazott véleménye:

Megjelöltük a fogalmat, a falu építészeti hagyományát, amit a népi építészetből vezettünk le. De fontos tudni, ez még csak nem is a népi, falusi építészet eredménye vagy sajátja. A háromhelyiséges – középen konyha – nyeregtetős ház nem a népi építkezés fejlődéseként érett be a XVIII–XX. századokra. Létezett a középkorban is középnemesi lakóházként, plébánosok, iskolamesterek háza is ilyen volt, Szent Margit kolostorbéli háza is a Nyulak-szigeti zárdában, régészeti adatok szerint. Három helyiség – középen a konyha! (Az asszony helye, jól jegyezd meg! /NB/: középen van az asszony, aki rendbe teszi a család ügyeit.) Vagyis a népi építészet egyik legfőbb értékeként elfogadott háromosztatúság, ami egy fejlett lakáskultúrát képvisel a füsttelenített szobájával, régebbi és általánosabb érvényű építészeti örökségünk. Általános középkori eredmény. A népi építészet „hozzánövekedett” ehhez a Kárpát-medencei alaptípushoz! És ez alapegysége lett a mezővárosainkban kibontakozó polgári háztípusnak is, vagyis a minta, amelyhez végül hozzáigazodott a XX. századi falusi ház, már jó régen létezett. A mezővárosi polgárház is ebből fejlődött, terebélyesedett tovább.[1]

 

1 kép: A magyar parasztház fejlődésének vázlata (Istvánfi Gyula 2011 nyomán)

Amennyiben a parasztház történeti fejlődését az európai ház alakulástörténetének kontextusába helyezzük, akkor a nemesi, polgári, városi és falusi építkezés egészét kell figyelembe venni, mivel a parasztház fejlődése nem önmagában követ valamiféle fejlődési vonalat (Cuisenier 1987; Zinn 1979). Nyilvánvalóvá válik az is, hogy mind az építéséhez, mind a használatához kapcsolódó hiedelmeket és cselekvéseket is a korabeli mentalitás felől lehet csak megközelíteni (Zoltai 1937; Zólyomi 1974). Mondandómat egy példával illusztrálom:

Különös szokásként említhető, hogy a halott gyomorszájára egy vasdarabkát helyeznek, és amíg a halott a ravatalon fekszik, az ablakokat zárva tartják: mindezek a test bomlását hivatottak visszatartani.

(Nebojszki 2017, 720)

Ezt Kövesdi Pál bíró jegyezte fel Mélykút községben 1859-ben, és racionális magyarázatát is adta a szokásnak. Mai kutatónak nehéz eldönteni, hogy a falusiak a vasdarabot annak tényleges súlya miatt tették az elhunyt testére, vagy az anyag szentségébe vetett hit (Stoffheiligkeit) volt az indok. Ugyanígy nem könnyű az ablak bezárásának mint szimbolikus gesztusnak a jelentését feltárni. A halott házánál az ablak kinyitását inkább a lélek eltávozásának megkönnyítésével szokás magyarázni.[2] Az idézett eset szövegkörnyezete – huszonhét felső-bácskai község adott szempontok szerinti felmérése – inkább azt a nézetet tükrözi, miszerint a levegő erőteljesen befolyásolja az emberi test állapotát. Vajon a bíró a helybeliek számunkra ismeretlen gondolkodásmódját ismertette, vagy véleményében a korabeli közgondolkodás fogalmazódott meg?

3. Építészet – használat

A magyar parasztház történetében, a felhasznált anyagoktól csaknem függetlenül – mind a nemzetközi, mind a hazai hagyományos szakirodalom – a fűtőberendezés (kemence, kályha) elhelyezését, a füsttelenített helyiségek létrejöttét tartották szem előtt (Bedal 2002; K. Csilléry 1982; Kis 1958; Sabján 2002). A füsttelenített szoba létrejötte a 18. századtól kezdődően strukturálisan változtatta meg a paraszti életvezetés szabta szükségletek kielégítéséhez igazodó térhasználatot. A tevékenységek színterei differenciálódtak: az első szoba az addigiakhoz képest más és kifejezettebben körülhatárolható feladatkörök betöltésére vált alkalmassá (K. Csilléry 1985; Égető 1978; Zentai 1999; Penavin 1983). Mindezek régen és általában ismertek, csupán az maradt el nálunk, hogy az architektúra változásának és a sajátosságok kihasználásának milyen módozatai váltak lehetővé.[3] Itt csak utalnék arra, hogy a helyiségek berendezhetőségét mennyire befolyásolja a tetőszerkezet, a tartógerenda elhelyezése, a kemence mérete, az ablaknyílások nagysága és száma, amelyek sokáig nem a világítást, legfeljebb a szellőzést szolgálták. A ház kutatása ugyanakkor alig vette figyelembe azt, hogy a 18. század végétől a közigazgatás rendeletei mennyire hatottak a falusi épületek architektúrájára,[4] miközben sokkal inkább a régészettől várt feleleteket bizonyos kérdések megoldásához.[5] Mindezek mellett a parasztporta egészének, valamint a háznak és részeinek, azaz a lakók által használt terek értelmezéséhez az életvitel tényei és helyszínei közötti kapcsolatot kell figyelembe venni: a tér használata ugyanis olyan társadalmi konstrukció, amely a hagyomány által rögzített szokások és a sajátosan alakult a szükségletek egyeztetésén alapul.[6]

4. Házam és házam népe a térben

A házat a család használja, amelyhez mindazok hozzátartoznak, akik ugyanabban az ellátásban részesülnek. Közismert, hogy a parasztcsalád milyen szigorúan tagolt korcsoportok, nemek és a társadalmi státusz szerint. Ezek a viszonyok olyan hálót képeznek, amelyet az élet folyamán bekövetkező „helyzetek” alakítanak, például betegség, halál, gyermekágy stb., és amelyek a térhasználatot is meghatározzák.[7] A ház, a lakótér egészének, illetve részeinek a szemantikájára csak az eddigi kutatások eredményei alapján következtethetünk: a ház mozgásvilága, a gyermek a házban, az alvás helyei jól feldolgozott témák, míg más szokások lebonyolításának a térhasználata átfogó módón nem lett megtárgyalva (Gráfik 1995; Zentai 2002). A hiedelmekben megnevezett és az életvitel során igénybe vett térrészek egybevetése sokféle tanulsággal jár: a hiedelmek tipológiájának kidolgozásához visz közelebb, és megragadhatóvá teszi a kutató számára a helyek és terek szimbolikájának a kiépülését (Lefebvre 1974).

 

2 kép: Ravatal egy református házban (Gönyey Sándor felv., Diósjenő, Nógrád megye, 1937. Budapest, Néprajzi Múzeum F. 78199)

Az élet fordulói mint életesemények önmagukban jelentéssel bírnak, helyszíneik megválasztása a belenevelődés során elsajátított kognitív rendszer cselekvésben/szokásokban megvalósuló aspektusa. A leíró tanulmányokból szerezhetünk adatokat az események részleteiről, ám az a kérdés, hogy a cselekvések és a helyszínek közül melyik az értelemadó, nemigen merült fel. Még arról is nehéz pontos képet kapni, hogy a család egyes tagjainak életútjuk egyes szakaszaiban hol volt a helyük a házban.[8] Itt csak utalni tudunk arra, hogy a ház „lakás”-sá alakulása is történeti folyamat, amelynél figyelembe kell venni a szabadban töltött időt és mindazokat a tevékenységeket és szükségleteket, amelyekhez fedett helyiségekre volt szükség. A biológiai eseményeknek: szülés, betegség, halál, a munkának – főzés, szövés –, az időjárás és egyéb veszély elleni oltalomnak, bizonyos eszközök és javak tárolásának és a társadalmi életnek helye a ház (tág értelembe véve), ami megjelenik mintegy sűrítve a lakhellyé vált ház tereinek szabályozott használatában. Ennek folyamán épülnek ki a térrészek szimbolikus jelentései, amelyek maguk is rétegezettek. A történeti folyamatban a mágikus jellegű képzetekre társadalmi jelentések rakódhattak, vagy összekeveredtek, esetleg az újabb értékekkel behelyettesítődtek. (Sajnos még nem támaszkodhatunk a magyar paraszti gondolkodás mentalitástörténetének az eredményeire.) Mindeközben a térhasználat „helyzeteit” meghatározó olyan strukturális ellentétpárok, mint a kint-bent, fent-lent, elöl-hátul, középen-szélen, szimmetrikus-aszimmetrikus a lakóház, a porta, a település, a táj, az ország térszerkezetének szimbolikus leképzésében mutatkozik meg. Tágabb horizontot vonva a téma köré, utalhatnánk az ember által használt és létrehozott terek szimbolikáját elemző számos tanulmányra, jelen dolgozat csupán a „szentsarok” jól körvonalazott kutatói koncepciójának a cáfolatát kívánja megfogalmazni a gyakorlat oldaláról.

A csupán a házra és különböző részeire vonatkozó hiedelmek összegyűjtése csak részben ad támpontokat ahhoz, hogy a lakóház tereinek és térrészeinek szimbolikus világát megérthessünk. Az, hogy a ház nyílásai a mágikus gondolkodásban veszélyt jelentenek, ezért mágikus, szakrális jelekkel védeni kell azokat, közismert.

Szent György estéjén (április 23-án) isten átkozta ágat, vad rózsa ág, tesznek minden háznál a kapura, ablakra, ajtókra szóval minden ki és bejáróra és a kéménybe, hogy a boszorkányok be ne mehessenek és meg ne nyomhassanak senkit.

(EA 128)

Ha valakinek ellopják a krumpliját, akkor (a hozzáértő), ha a tolvaj lábnyomáról felveszi a földet, abból sárt csinálva, belekenni a kéménybe, a tolvaj rettenetesen megromlik.

(EA 593)

A házba egy vászoncserepet kellett bevinni legelőször, azt odacsapták az ajtóhoz vagy a kapuban a földhöz, hogy szerencse legyen. Azt mondták ekkor, hogy az Uristen ebbe az újonnan épült házba békességet és összetartozást hozzon, ne széthúzást.

(Bereznai Zsuzsa gyűjtése, kézirat, Mezőberény, 1986)[9]

Patkót szögeztek föntre, az ajtóra, hogy a boszorkányok be ne menjenek, tűz ellen, a dögvész be ne gyűjjék…

(Bereznai Zsuzsa gyűjtése, kézirat, Babót, 1986)

1950–51-ben épült a házunk. Az ajtó fölé Jézus szivét szögeztük, rézlemezből volt. Jézus képmása volt rajta…

(Bereznai Zsuzsa gyűjtése, kézirat, Fedémes, 1986)

A ház nyílásai közül az ablak, mint hiedelemtárgy ritka:

Ha új házat épít valaki, akkor macskát kell főbeütni és kilökni az ablakon, mert ha nem lökik ki, akkor aki csinálta a házat, az hal meg legelébb…

(EA 3052)

Az új ház ablakán galambot engednek ki, hogy szerencséjük legyen a házhoz.

(Bereznai Zsuzsa gyűjtése, kézirat. Kiskunfélegyháza, 1995)

A ház szilárdsága konkrét és átvitt értelemben is a mestergerendához kapcsolódik.

Ha valaki úrvacsora osztáskor egy kis darab kenyeret elvisz haza és felteszi a mestergerendára, akkor nem fog a háza leégni.

(EA 874)

Jelentősnek tűnnek még a szobasarkok az egész házban:

Ha kész az uj ház, már be van bútorozva, akkor papot hívnak, hogy felszentelje a házat. Meghívták a családtagokat meg egy-két szomszédot. A pap tart egy beszédet, beleteszi a hitvallást. A gazda meg megtörli a bajuszát, ami azt jelenti, hogy büszke, büszkeségből törli meg, oszt megköszöni a pap hozzászólását, oszt akkor fölkelnek az asztaltól egy kancsó borral a kezükbe, oszt körülmennek a házon. Vagy énekelve vagy beszélgetve, oszt akkor minden sarkon egy pohár bort felöntenek a falra. Így van megszentelve az új ház. Ezt Petőfiszálláson láttam, de félegyháziak voltak. 1977–78-ban lehetett.

(Bereznai Zsuzsa gyűjtése, kézirat. Kiskunfélegyháza, 1995)

A szövegek változatait sorolhatnánk tovább, ám ezek a példák is meggyőzőek abban a tekintetben, hogy a ház építészeti szempontból kitüntetett funkciójú elemeihez milyen hosszú időn át és tartósan kapcsolódnak hiedelmek, amelyek tartalma változó lehet (Voigt 1976). Anélkül, hogy kísérletet tennénk itt a hiedelmek osztályozására, annyit megjegyezhetünk, az idézett és a hozzá hasonló szövegek olyan kognitív struktúrákat fejeznek ki, amelyek rendezik az ember közvetlen környezetét és a közvetlen tapasztaláson túli mágikus szférával való kapcsolatának a lehetőségeit. A hiedelem – egyfajta világlátás – a cselekvés mozzanatát vagy legalább az erre való serkentés mozzanatát is tartalmazza. (Grellard 2017, 75–89).

Milyen elgondolások rejlenek „jeles” szokások mögött?

A születéssel kapcsolatban vetődik fel a kérdés, hogy a szülőasszony ágya hol kap helyet?

Ahol nem járkáltak annyian. Örökké férébb. Hogy maradjon csendben, ne zavarják. Se a kicsit, se őt. Legfeljebb a legcifrább lepedőt tették, hogy gyermekágyas asszony. De nem a menyasszonyi cifra lepedőt. Az a cifra ágyé vot. Nem használták.

(Balázs 1999, 88)

Az újszülöttet a keresztelőről hazavitték és ott befogadták. Általánosan ismert az a szokás, hogy a megkeresztelt csecsemőt otthon a szoba közepén leteszik a földre és onnan emeli fel az édesapja. Más változat szerint az csecsemővel megkerítik az asztal lábát, más változat szerint az asztal alá igyekeznek helyezni (Balázs 1999, 238–239).

Örökölt vagyonkáján egy órára innen Felső-Sztregován, csekélyke birtokot vásárolt, falusi házacskával. Ott lakott paraszt gazdasszonyával, kiben, mint mindenkiben, a legritkább lelki tulajdonokat tudta fölfedezni, és kitől gyermeke született. Ennek keresztelőjéről Madách Imre semmi szín alatt sem akart volna elmaradni. Itteni szokás szerint, keresztelésnél a törvénytelen gyermeket az asztal alá tették, s a bába fölszólítást intézett ahhoz, ki magát apjának vallja, hogy vegye föl onnan.

(Palágyi 1900, 230)

Balázs Lajos figyelmet érdemlő megfigyelése szerint:

ha a ház a világ középpontja, akkor a ház centruma minden hagyományos közösségben az asztal volt. Az asztal családi kohéziót hordozó, családi hierarchiát fenntartó, szocializáló erővel is bíró bútordarab

(Balázs 1999, 239)

Az asztal „szocializáló” szerepe más alkalommal, például a lakodalom alkalmával is tetten érhető. Az is közismert, hogy vendéget az asztal mellé ültetik, nem pedig a kemence padkájára.

Az ülésrend archaikusabb formáit alig ismerjük, csak a Nyitra megyei magyarságról tudjuk, hogy náluk 1940 körül a főhelyen, a sarokban, a fiatal pár ült

(Bakó 1987, 91)

Említünk egy-két példát a térhasználatra a halotti szokásokból is. Régibbnek tűnik az, amikor a halottat a koporsó megérkeztéig az ágyra ravatalozták és

vigyáztak arra, hogy az ágyat a mestergerendával párhuzamosan helyezzék el

(Balassa–Ortutay 1979, 594)

Másik és ismertebb megoldás:

…az első szobában, a legszebb szobában ravatalozták fel. Közepire tették mindég a szobának. Köréje karszékot raktak vagy lócákot.

(Csáky 1999, 90)

A lakodalomban néhol más elgondolás érvényesült:

A fiatalok nem ülhettek a gerenda alá. Elválnak.

(Balázs 1994, 191)

Példáinkkal azt kívántuk szemléltetni, hogy a hely megválasztása a használat logikájára épül, és együttesen válnak a tartalom kifejező eszközeivé. Általánosabban fogalmazva megállapítható, hogy a használat logikája, amely a paraszti létfeltételek, életstratégiák mentén alakul, értékrendszerként is értelmezhető.

5. Élet a házban

A címet Vajkai Aurél egyik munkájából kölcsönöztem, aki a bakonyi parasztházban folytatott tevékenységeket írta le. Nála is és másoknál is számos jellemző részletről értesülünk, ám kevés figyelem szentelődik a házban folytatott élet dinamikájának a változására, amelyet befolyásol az évszak, a hét napjainak a munkarendje, a családi életben bekövetkezett események és az ünnepek. Ezt a dinamikát befolyásolja a család szaporodása, a családtagok életkora, a tanyasi, illetve falusi környezet, valamint a váratlan események bekövetkezése. A szabály és a megvalósulás kölcsönhatásáról eddig a legteljesebb képet Bárth János mutatta be (Bárth 2009).

A tisztaszoba több tényező együtthatásának az eredménye. Létrejötte adott alkalmat arra, hogy a „ház” funkcióit különböző térrészek töltsék be, miközben a polifunkcionalitás is megmutatkozik a gyakorlatban, azaz a térrész és az odahelyezett bútor használatában.

 

3. kép: Szoba sarka: a társadalmi élet helyszíne (Márkus Mihály felv., Galgamácsa, Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye, 1939. Budapest, Néprajzi Múzeum F. 82694)

A tisztaszobában a kemence/kályha helye változatlan, és amint a főzés helye áttevődik a pitvarba vagy a konyhába, nyáron a szabadba, a szoba további részei, beleértve a falakat is, a szó szoros értelmében véve új megvilágításba kerülnek. A füst eltűnése és az ablakok elhelyezése révén a kemencével szemben levő sarok kapja a legtöbb fényt. A család számára fontos szituációk helyszínévé vált szobában is megkülönböztetett lesz ez a világos sarok. Nem véletlen, hogy 20. század elején, a parasztszobákban készült fényképek oly gyakran mutatnak ebben a sarokban az ablak előtt olvasó embert. Ahol ez a berendezési mód megmaradt, még a villanylámpát is e sarok felé, a középtől eltolva függesztik fel. A ház, még pontosabban a szoba, valamint a tisztaszoba a berendezési módjának és a berendezési tárgyaknak a története a szükségletek bővülését, a polifunkcionális használat átrendeződését mutatja, ami csak a mindenkori társadalmi kontextus és a paraszti mentalitás sajátosságainak a megértése alapján közelíthető meg. A paraszti gondolkodás konkrét, és elsősorban a lét fenntartására irányul, amihez képest mindenféle transzcendens elgondolás eszköz jellegű. Ez nyilvánvaló például a katolikus vallási szokások elemeinek mágikus felhasználásában: az istálló ajtajára kereszt rajzolásában, a Gáspár, Menyhért, Boldizsár nevek kezdőbetűinek vízkeresztkor az ajtó fölé írásában stb. A vallással kapcsolatos tudás megismerése, elsajátítása és belsővé tétele évszázadokon át ível, ahogyan ezt például Robert Muchamblet a boszorkányüldözés kapcsán bemutatta. Erre a folyamatra utalnak az olyan elvárások, hogy még a pásztoroknak is egy évben legalább egyszer gyónni kell. Az utóbbi évtizedekben a közép- és kelet európai viszonyokkal kapcsolatban került elő a „késő konfesszionalizáció” jelenségének és következményeinek a kutatása. A 18. század telepítései, az államigazgatás újjászervezése, az egyházak ellenőrző szerepének megerősödése, az oktatás megalapozása: mindezek formálják a falusi népesség életlehetőségeit és az arról alkotott felfogásukat. Számtalan példa mutat arra, ahogyan a házban a mágikus világkép jegyében fogant hiedelmek, véghezvitt cselekvések és tárgyak egyszerűen a vallási érzéssel itatódnak át és fejeződnek ki szokásokban és tárgyakban. A ház falába tojás, pénz helyett szentképet építenek bele, az ajtó mellé patkó helyett szenteltvíztartót tesznek, szentelt barkát tűznek az ereszbe stb. Az a vallási érzésben gyökerező szükséglet, hogy a hit vizuálisan, illetve tárgyakban jelenjen meg a mindennapi környezetben, nem időtlen, hanem korhoz kötött. A ház közelmúltban számba vett szakrális vagy ilyen jellegű tárgyainak nagy része egyszersmind emléktárgy is. A kínálatnak is meg kellett formálódnia ahhoz, hogy a szükségleteket ki lehessen elégíteni.

Egy 19. század közepén kelt leírás a következőket mutatja egy magyarországi szobaberendezésről:

Még egyszer gondosan körültekinték, de semmi gyanust nem pillanték meg; egy kis tükör, néhány légypettyes kép a falon, mellyek Genovéva érzékeny történetét ábrázolák, s a debreceni kis kalendáriom, melly a valóságos álmoskönyvön hevert az ablakban, ez volt minden, mit láthaték; sőt mi több, az ágy mellett szenteltviz-tartó, feszület és olvasó is függött. Ennek megpillantása meglehetősen lecsöndesité gyanakodó kedélyemet…

(Nagy 1844, 36)

A magyar parasztházban az ún. „szentsarok” megjelenésére nincsenek pontos adatok. A 19. századi útleírások, népismertető cikkek a parasztházak szegényes berendezéséről, apró ablakok miatti sötétségről számolnak be, és elvétve említenek bármilyen fali díszt.

A szobában, mellyben egy nagyobbszerű asztal, két hosszú paddal, néhány szék, a házi gazdának és gyermekeknek ágya és a szövőszék ál, egyedül a házi gazdának feleségével, és kisebb gyermekeknek van lakások. A többi házas személyek tulajdon, egy csekély ablakkal ellátott kamarájukban laknak.

(Plander 1985, 74)[10]

Mint ahogy arra sincsenek adatok, hogy a parasztház bármiféle kultusz színhelye lett volna, amennyiben a szót valláselméleti értelemben használjuk. A hiedelmek és hiedelem alapú cselekvések még nem állnak össze kultusszá.

6. A diagonálisan berendezett szoba

A diagonális berendezés esetében amennyiben, mint említettem, a kemence (kályha) már csak a fűtésre szolgál, némely szimbolikus jelentésű szokás helyszíne megváltozik, a kemence mellől a szoba közepe felé terelődik. (Példákat lehet hozni a menyasszonynak a vőlegényes háznál való fogadására, az újszülött keresztelő utáni befogadására stb. A tisztaszoba szimbolikus egyensúlya közel sem stabil. Az ajtó felől nézve a bal első sarokban felvetett ágy tárolóhely és presztízstárgy, ami az egész helyiség reprezentációs szerepének megfelel. Ugyanakkor a társasági/társadalmi élet színtere is ez a szoba, amelyben hol az ágy, hol az asztal köré szerveződnek a jelentéssel bíró események (például a gyermekágyas asszony meglátogatása, vagy vendég fogadása).

Mivel a tisztaszoba megléte maga is státusjelző, nyilvánvaló, hogy ennek a funkciónak a látványban való megjelenítéséhez, azaz a kommunikáció „megismétléséhez”, megerősítéséhez, illetve fokozásához a használatba nem vett tárgyakat használják fel (például a dísztányérok, bokályok, kendők stb. felhalmozására).

 

4. kép: A Biblia olvasása az ablaknál (Molnár Balázs felv., Körösharsány, Békés megye, 1962. Budapest, Néprajzi Múzeum F. 171838)

A padoktól körülvett asztal fölött, a jobb első szobasarokban az adatok szerint halmozhattak fel textileket, itt lehetett a kenyér helye, ide helyezhették el az apróságok tárolására szolgáló saroktékát. Az a tény, hogy elsősorban a Dunántúlon ide helyezték a fadobozba állított Mária-szobrokat, nem hangolja át a szoba sarkát szent sarokká. A kisebb-nagyobb szentképek, búcsúi emléktárgyak, gyertyák halmozása ugyanúgy és ugyanannak a társadalmi mondanivalónak az eszköze, mint korábban a rúdra akasztott kendőknek vagy a falra függesztett tányéroknak. A szent mondanivalóval rendelkező tárgy – Jézus keresztje – nem ebbe a sorba kerül, hanem a bejárat mellé, valóban apotropeikus funkcióban.

Mit vittek be legelőször az új házba?

A szenteltvíztartó volt a legelső, a második a házi áldás. Szentelt barkát és gyertyát tettek az ablakokba.

(Bereznai Zuzsa gyűjtése, kézirat, Kiskunfélegyháza, 1995)

A német nyelvterületen a Herrgottwinkel keresztje éppen a berendezés tárgyi kontextusa miatt inkább értelmezhető az egész ház megszentelését jelentő tárgyként. Walter Hartinger a népi vallásosság történetével foglalkozó könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy csak a barokk kor folyamán alakult ki az a berendezési mód, hogy az asztal sarkánál a sarokpadok összeilleszkedésénél kis házi oltárokat rendeztek be, ami minden, ebben a helyiségben folytatott tevékenység jelentőségét a hétköznapi fölé emelhette (Hartinger 1992). A magyarországi viszonyok között a falusi népesség vallási érzelmeinek és gondolatainak a tartalmát abban a korban, amikor az első szoba sarkába kegytárgyakat helyeztek el, nem könnyű felmérni. Kérdés marad, hogy a ház, a maga összetett jelentésében valóban „szellemi erőtér”-e a paraszti gondolkodásban?

7. A párhuzamosan berendezett szoba

A párhuzamos berendezés másként hoz létre szimbolikus vonatkozásban egyensúlyt. A két külön álló ágyat a személyiség felértékelődése jelének is felfoghatjuk, akár használták azt, akár nem. Az, hogy a devócióra utaló tárgyak a két ablak közötti sublód tetejére kerültek, olyan helyváltoztatás, amely a szoba egészének megváltozott térhasználatával függ össze. A sublód az oldalfalakhoz is átkerülhet, ami a hangsúlyok további átrendezését is jelenti. A falakon körbe sorozatosan felfüggesztett szentképek, mint említettem, mást jelentenek, mint amikor a párt alkotó szentképek egyenként kerülnek az ágyak fölé. Ezeket nemcsak vásárolhatták az új házasok, hanem arra is van adat, hogy lakodalmi ajándékként kapták. A 20. század elején személyesebb és bensőségesebb színezetű vallási érzést tükrözhet ez a fajta képhasználat. Wolfgang Brückner számos tanulmányában írt a képekről és ilyetén módon való alkalmazásukról, szemléletükről (vö. Brückner 2000).

 

5. kép: Szoba-részlet képekkel (Kováts István levelező-lap sorozat, Szentegyházasfalu, Hargita m. én. [kb.1930-as évek]. Budapest, Néprajzi Múzeum F. 325205)

8. A háznak és tereinek szimbolikus funkciói

A „szentsarok” mint tudományos terminus, a ház mint kultikus egység gondolatát vetíti bele a magyar parasztházak használatába, összekapcsolva azt a vallásosság világával. Ez konstruált kép, amely nem reflektál a hivatalos/népi vallásosság történeti folyamataira, a táji történeti változatokra, a felekezeti különbségekre. A ház, valamint a szoba a szimbolikus gondolkodásban olyan egység, amely önmagában is szemantikai vonásokkal bíró elemekből tevődik össze. Mivel külön is sajátos fejlődéstörténettel bírnak, ezért adott időben és helyen használt együttesük viszonyrendszere alapozza meg a szimbolikus gondolkodásban betöltött helyüket. Architektúra – ergonómia – használat – a társadalmi gyakorlat azok a tényezők, amelyek szintézise hozza létre a ház szimbolikus világát.

Irodalom

Bakó Ferenc (1987): Palócföldi lakodalom. Budapest: Gondolat.

Balassa Iván–Ortutay Gyula (1979): Magyar néprajz. Budapest: Corvina.

Balassa M. Iván (1989): A Kárpát-medence északkeleti térsége lakóház fejlődéséről. In Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében. Cseri Miklós–Balassa M. Iván–Viga Gyula szerk. Miskolc–Szentendre: Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum–Miskolci Herman Ottó Múzeum, 63–84. p.

Balázs Lajos (1994): Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Bukarest: Kriterion.

Balázs Lajos (1999): Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson. Csíkszereda: Pallas–Akadémiai Könyvkiadó.

Bausinger, Hermann (2006): Dies Haus ist mein… Perspektiven volkskundlicher Hausforschung. In Kultur des Eigentums 3. Michael Stürmer–Roland Vogelmann szerk. Tübingen: Schwäbisch Hall-Stiftung, 227–234. p.

Bárth János (2009): Tanyasors, gazdasors. Egy illancsi Tanya néprajza és vizuális antropológiája. Kecskemét: Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete.

Bedal, Konrad (1978): Historische Hausforschung. Münster: Coppenrath.

Bereczki Ibolya–Örsi Julianna (1987): A lakás tárgyai. In Szolnok megye népművészete. Bellon Tibor–Szabó László szerk. Budapest: Európa Könyvkiadó, 73–108. p.

Berki Márton (2015): A térbeliség trialektikája. Tér és Társadalom 29/2, 3–18. p.

Beszédes Valéria (1995): A tisztaszoba változása Észak Vajdaságban. In DunáninnenTiszáninnen. Bárth János szerk. Kecskemét: Katona József Múzeum, 37–45. p.

Beszédes Valéria (1999): A ház. A lakóház szókincse. Szabadka: Életjel.

Bíró Friderika (1996): Az otthon népművészete. In Vas megye népművészete. Gráfik Imre szerk. Szombathely: Vas megyei Múzeumok Igazgatósága, 76–98. p.

Bourdieu, Pierre (2009): A gyakorlat elméletének vázlata. Három kabil etnológiai tanulmány. Budapest: Napvilág Kiadó.

Brückner, Wolfgang (2000):   Bilder und Öffentlichkeit. Ästhetische Theorienbildung, museale Praxis, Quellenkritik. Würzburg: Verlag der Bayerischen Blätter für Volkskunde.

Csáky Károly (1999): „Nem halt meg, csak alszik.” A halottkultusz, a halállal és a temetéssel kapcsolatos szokások, hiedelmek a Középső-Ipoly mentén. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Cseri Miklós (2009): Népi lakáskultúra a Szuha-patak völgyében. In uő. Néprajzi és muzeológiai tanulmányok. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 364–381. p.

Cseri Miklós–Balassa M. Iván–Viga Gyula szerk. (1989): Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében. Miskolc–Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum–Herman Ottó Múzeum.

Cseri Miklós szerk. (1991): Dél-Dunántúl népi építészete. Szentendre–Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum–Janus Pannonius Múzeum.

1. Csilléry Klára (1982): A magyar népi lakáskultúra kialakulásának kezdetei. Budapest: Akadémiai Kiadó.

211. Csilléry Klára (1985): A lakáskultúra társadalmi rétegek szerinti differenciálódása. Ethnographia 95, 173–211. p.

43. Csilléry Klára (1991): Képek a szentsarokban. In Népi vallásosság a Kárpát-medencében I. S. Lackovits Emőke szerk. Veszprém: VEAB Néprajzi Munkabizottsága–Caritas Transsylvania, 30–43. p.

Cuisenier, Jean (1987): Le corpus de l’architecture rurale française. Esquisses pour une synthese prochaine. Terrain 9, 92–99. p.

Deli Edit (1989): Lakásbelső, bútorok. In Hajdú Bihar megye népművészete. Gazda László–Varga Gyula szerk. Budapest: Európa Kiadó, 133–162. p.

Deli Edit (1995): Hajdúböszörmény lakáskultúrája. Ethnographia 106, 625–638. p.

Égető Melinda (1978): A lakáshasználat változásai a szanki tanyákon az utóbbi száz évben. Cumania 5, 159–197. p.

Fél Edit–Hofer Tamás (1997): Lakás. Az élet térbeli rendje a házban és az udvaron. In uő: Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Budapest: Balassi Kiadó, 337–393. p.

Filep Antal (1993): Nagytáji egységesség és regionális tagolódás a Kisalföld építő kultúrájában. In A Kisalföld népi építészete. Cseri Miklós–Perger Gyula szerk. Szentendre–Győr: Szabadtéri Néprajzi Múzeum–Xantus János Múzeum, 71–128. p.

Filep Antal (2006): Gondolatok a néprajzi, népi építkezési kutatás és a régészet építészettörténet együttműködéséről. Studia Caroliensia 34, 401–417. p.

Frolec, Václav (1972): Společenská funkce jizby lidového domu na Moravě. Národopisné aktuality 2, 85–98. p.

Fodor István (1989): Megjegyzések a középkori magyar lakóház fejlődéstörténetéhez. In Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében. Miskolc–Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum–Herman Ottó Múzeum, 21–46. p.

Gilyén Nándor (1999): Szék népi építészete. In Népi Építészet Erdélyben. Balassa M. Iván–Cseri Miklós szerk. Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 119–146. p.

Gráfik Imre (1995): Az udvar és a ház mozgásvilága. Néprajzi Értesítő 56, 87–103. p.

Grellard, Christophe (2017): »Les ambiguïtés de la croyance«. Socio-anthropologie 36, 75–89. p.

Gunda Béla (1961): A társadalmi szervezet, a kultusz és a magyar parasztszoba térbeosztása. MTA NyIK XVII. 1–4: 247–268. p.

Györffy István (1983): Az alföldi parasztház. In uő. Alföldi népélet. Budapest: Gondolat, 346–355. p.

Hartinger, Walter (1992): Religion und Brauch. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

Herkely Károly (1937): A matyók betegsége és halála. Ethnographia 48, 181–187. p.

Hoffmann Tamás (2005): Hagyományos családi házak a régi Európában. Kalákában épített és a mesteremberek által kivitelezett parasztházak. In Emlékkönyv Orosz István 70. születésnapjára. Angi János–ifj. Barta János szerk. Debrecen: Debreceni Egyetem Történelmi Intézet–Multiplex Media, 37–44. p.

Hölbling Miska (1985): Baranya vármegyének orvosi helyirata. In Magyar tájak néprajzi felfedezői. Paládi Kovács Attila szerk. Budapest: Gondolat, 102–115. p.

Juhász Antal–Tóth Ferenc (1990): A parasztház és berendezése. In Csongrád megye népművészete. Juhász Antal szerk. Budapest: Európa Könyvkiadó, 57–104. p.

Kis Lajos (1958): A boglyakemence és élete Hódmezővásárhelyen. In uő. Vásárhelyi hétköznapok.  Budapest: Magvető Könyvkiadó, 91–109. p.

Knézy Judit (2001a): A puszták, falvak építkezése és a mezőgazdasági szakoktatás a 18. század végén, a 19. század elején. Ház és Ember 14, 177–188. p.

Knézy Judit (2001b): Az otthon művészete. In Somogy megye népművészete. Kapitány Orsolya–Imrő Judit szerk. Kaposvár: Somogy megyei Múzeumok Igazgatósága, 71–110. p.

Kramer, Karl-Sigismund (1964): Das Haus als geistiges Kraftfeld im Gefüge der alten Volkskultur. Rheinisch-Westfälische Zeitschrift für Volkskunde 2, 30–43. p.

Kós Károly (1972): Régi parasztház és lakásbelső Vilceában. In uő. Népélet és néphagyomány. Bukarest: Kriterion,108–133. p.

Kós Károly (1974): Lakóház, lakásbelső. In dr. Kós Károly-Szentimrei Judit–dr. Nagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet. Bukarest: Kriterion, 9–57. p.

Kós Károly (1976): Fekete-Körös-völgyi gyűjtés (1948). In dr. Kós Károly–Szentimrei Judit–dr. Nagy Jenő: Tájak, falvak, hagyományok. Bukarest: Kriterion, 12–79. p.

Lackovits Emőke, S. (1994): A „szentsarok” a Fertő-menti magyar parasztszobában. Arrabona 31–33, 253–264. p.

  1. Lackovits Emőke (2012): A szentsarok és a szakrális terek népi emlékei. Alba Regia 41, 217–220. p.

Lefebvre, Henri (1974): La production de l’espace. Paris: Anthropos.

Magyar Kálmán (1991): Árpád-kori és közép-kori lakóházak Somogy megyében. In Dél- Dunántúl népi építészete. Cseri Miklós szerk. Szentendre–Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum–Janus Pannonius Múzeum, 7–30. p.

Nagy Ignác (1844): Magyar titkok 1. Pest: Hartleben.

Nebojszki László (2017): Felső-bácskai települések néprajzi-helyrajzi leírása 1859–60-ból. Budapest: Argumentum Kiadó.

Novák László–Selmeczi László szerk. (1989): Építészet az Alföldön I. –II. Nagykőrös: Arany János Múzeum.

Otto, Rudolf (1917): Das Helige. Über das irrationale in der Idee des Göttlichen und sein Verhältnis zum Rationalen. Breslau: Trewendt&Granier.

Palágyi Menyhért (1900): Madách Imre élete és költészete. Budapest: Athenaeum.

Penavin Olga (1983): A ház és házberendezés Székelykevén. In uő: Tanulmányok. Újvidék: Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 95–128. p.

Petranu, Coriolan (1927): Bisericile de lemn din judeţul Arad. Sibiu: k.n.

Pócs Éva (2001): Az asztal és a tűzhely – avagy hol van a szentsarok? In Számadó. Tanulmányok Paládi Kovács Attila tiszteletére. Hála József–Szarvas Zsuzsa–Szilágyi Miklós szerk. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport, 375–388. p.

Pócs Éva (2007): Kultusz, emlékezet, dekoráció. A házbelsők díszítése Gyimesközéplokon. In Folklór és vizuális kultúra. Szemerkényi Ágnes szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 382–410. p.

Ränk, Gustav (1949): Die heilige Hinterecke im Hauskult der Völker Nordosteuropas und Nordasiens. Helsinki: Suomalainen Tiedeakatemia.

Sabján Tibor (2002): A búbos kemence. Budapest: Terc Kiadó.

Silling István (2002): Régi vagyonleltárak népi vallásosságra vonatkozó utalásai. In uő: Vallási néphagyomány. Írások a vajdasági népi vallásosság köréből. Újvidék: Forum Könyvkiadó, 238–243. p.

Szabadfalvi József (1997): Házbelső. In Borsod-Abaúj- Zemplén megye népművészete. Fügedi Márta szerk. Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 213–226. p.

Szacsvay Éva (2010): Nyugat és Kelet – a „szent sarok” modell átváltozásai. In Szenvedély és szolgálat. Tanulmányok a hatvanesztendős Silling István tiszteletére. Dévavári Beszédes Valéria–Silling Léda szerk. Szabadka: Bácsországi Vajdasági Honismereti Társaság, 146–148. p.

Szalontay Judit (2005): Kápolnák, út menti szobrok és a tisztaszoba szakrális tárgyai a Rábaközben. In Határjáró: Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére. Bárkányi Ildikó–Fodor Ferenc szerk. Szeged: Móra Ferenc Múzeum, 469–475. p.

Szeder Fábián (1985): A palócok. In Magyar tájak néprajzi felfedezői. Paládi Kovács Attila szerk. Budapest: Gondolat, 130–138. p.

Szentimrei Judit (1980): A vetett ágy Vajdakamaráson. In Népismereti Dolgozatok 1980. Kós Károly–Faragó József szerk. Bukarest: Kriterion, 115–121. p.

Takács Miklós (2001): Az Árpád-kori köznépi lakóház kutatása különös tekintettel az 1990-es évekre. In Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig. Cseri Miklós–Tárnoki Judit szerk. Szentendre–Szolnok: Szabadtéri Néprajzi Múzeum–Damjanich János Múzeum, 7–55. p.

  1. Tóth Zsuzsanna (2002): Lakáskultúra. In Győr-Moson-Sopron megye népművészete. Kücsán József–Perger Gyula szerk. Győr: Győr-Moson-Sopron megyei Múzeumok Igazgatósága, 185–228. p.

Vajda László (1951):  Rítus-tanulmányok. A ház középoszlopának szakrális szerepéhez. Ethnographia 62, 50–72. p.

Verebélyi Kincső (2014): A ház használatának értelmezési lehetőségei. In Határjelek és hagyásfák. Kothencz Kelemen szerk. Baja: Türr István Múzeum, 19–37. p.

Veres Gábor (2005): Lakáskultúra. In Heves megye népművészete. Petercsák Tivadar–Veres Gábor szerk. Eger: Heves megyei Múzeumi Szervezet, 125–172. p.

Voigt Vilmos (1976): Miért hiszünk a hiedelmekben. A hiedelem paradigmatikus és szintagmatikus tengelye. Ethnographia 87, 565–568. p.

Wolf Mária (1989): Régészeti adatok Észak Magyarország középkori népi építészetéhez. In Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében. Cseri Miklós–Balassa M. Iván–Viga Gyula szerk. Miskolc–Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum–Herman Ottó Múzeum, 47–62. p.

Zentai Tünde (1999):  Térhasználat az erdélyi magyar parasztházban. In Népi építészet Erdélyben. Balassa M. Iván–Cseri Miklós szerk. Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 181–204. p.

Zentai Tünde   (2002): Az ágy és az alvás története. Pécs: Pro Pannónia Kiadói Alapítvány.

Zinn, Hermann (1979): Entstehung und Wandel bürgerlicher Wohngewohnheiten und Wohnstrukturen. In Wohnen im Wandel. Beiträge zur Geschichte des Alltags in der bürgerlichen Gesellschaft. Lutz Niethammer szerk. Wuppertal: Peter Hammer Verlag, 3–27. p.

Zoltai Lajos (1937):    Vázlatok a debreceni régi polgár háza tájáról. A lakóház belseje. Debrecen: Városi Nyomda.

Zólyomi József (1974): Nógrád megye népi építkezése a levéltári források alapján (1700–1850). Nógrád megyei Múzeumi Közlemények 20, 5–74. p.

Zólyomi József (2000): Lakáskultúra. In Nógrád megye népművészete. Kapros Márta szerk. Balassagyarmat: Nógrád megyei Múzeumi Igazgatóság, 59–100. p.