A 19. század közepétől a Balkán-háborúk kitöréséig terjedő időszakban főleg a Szerb Fejedelemségben, illetve a Szerb Királyságban, de a Habsburg Monarchia központjaiban is, szerb értelmiségiek kialakították az ó-szerbiai[1] útleírások sajátos diskurzusát. Ezen útirajzok alapvető célja az volt, hogy megerősítsék azokat a szerb nacionalista argumentumokat, amelyek szerint egyes földrajzi területek a szerb nemzetet illették, éspedig olyan tudományok segítségével, mint a historiográfia, a filológia, a néprajz és a földrajz. Ugyancsak céljuk volt, hogy a tudományos szövegek sorát személyes kutatói beszámolókkal, életrajzi anekdotákkal és a mindennapi életből származó jelenetekkel gazdagítsák. Ezek az útleírások emiatt tele voltak különféle demográfiai adatokkal, történeti információkkal és a mellékletek közt található néprajzi térképekkel is, amelyek többé nem csupán objektív tudományos eredményeknek minősültek, hanem egy olyan irodalmi műfaj alkotórészét képezték, amellyel erőteljes affektív reakciókat lehetett kiváltani az olvasóközönségben. A művészeti hozadék szemszögéből az útleírás pedig az író tapasztalatának első kézből származó tanúbizonyságaként és az elbeszélő fizikai jelenlétének materiális nyomaként szolgált abban a térben, amelyet leírni kívánt. Ezzel összefüggésben úgy tartották, hogy a szerző képes megosztani a közönséggel annak az utazásnak az érzéki benyomását az elbeszélése által, amelyet ő maga is megtapasztalt.
Jelen tanulmányban rövid történeti áttekintést mutatok be az ó-szerbiai útirajzok diskurzusának fejlődéséről, megvizsgálom a kulcsfontosságú irodalmi technikákat, amelyek által ezek az útleírások a területszerzés mechanizmusaként működtek, majd részletesebben megvizsgálom e tájak nyelvére és folklórjára irányuló szemléletmódnak a politikai szerepét mind az útleírói prózában, mind a tudományos szövegekben, amelyek ugyancsak az útirajzok sajátos derivátumaiként jöttek létre. Ezen az alapon lehetséges arra a következtetésre jutni, hogy a területek diszkurzív elvitatásának mechanizmusai különböztek a szűkebb értelemben vett Ó-Szerbia (amely keretébe Koszovó, Észak-Albánia és feltételesen az albán többségű Északnyugat-Macedónia tartozott)[2] és Macedónia esetében, ahol az ún. bolgár propaganda ellen irányult a támadás, a többségi lakosság pedig szláv nyelven beszélt. Míg az utóbbi esetben a nyelv, folklór, szokások és hasonlók elemzését szolgáltatták az útleírók – tudományos módszerrel erősítvén meg ezzel a nemzet határait, miáltal elismerték az aktuális (szláv és keresztény) lakosság „természetes jogát” –, addig azon területek esetében, ahol albánok alkották a többséget, az elvitatás mechanizmusai történeti narratívákra, földrajzi-gazdasági érvekre támaszkodtak, s nemritkán demográfiai adatok fabrikálására is, teret adva ezzel a nem szláv lakosság faji és kulturális diszkriminációjának.
***
Noha a koszovói mítosz már Vuk Karadžić ideje óta erőteljesen jelen volt mind a művészetben és a tudományban, mind a Fejedelemségben és a Habsburg Monarchia tartományaiban élő szerbek mindennapjaiban, egészen a berlini kongresszusig aránylag kevés első kézből származó beszámoló állt rendelkezésre olyan szerbektől, akik valóban felkeresték Ó-Szerbiát és Macedóniát,[3] és akik saját tapasztalatra hivatkozva tudták volna tájékoztatni nemzettársaikat a tényekről. Erre mutat rá az 1836-os Szerb mindenki mindenütt [Srbi svi i svuda] c. szövegből Karadžić vallomása, miszerint végig kívánta járni „népünk délnyugati vidékeit […], de ez máig sehogy sem adatott meg” (Караджић 1972, 31).
Általános vélemény, hogy az Oszmán Birodalom területein az első évtizedekben veszélyesek voltak a kutatóutak, s hogy „csak erős török kísérettel lehetett biztonságosan haladni” (Батаковић 1988, ix). Ezzel egyidejűleg az utazási irodalom mind népszerűbbé vált Európa-szerte, ahogyan a kutatók személyes tapasztalatára alapuló különféle néprajzi stúdiumok is. Mi több,…
