hétfő, október 18, 2021

Arany A. László: Nyitra vidéki népballadák. Arany A. László hagyatékából

Szerkesztette, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta Liszka József. A kotta- és képanyagot válogatta, gondozta Nagy Myrtil. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet 2009, 199 p. ISBN 978-80-89249-29-9 /Jelek a térben 2./ A kötet digitális elérhetősége: http://mek.oszk.hu/08000/08072/

Saját termék, saját kiadványban, saját szerkesztővel, saját hatókörbe tartozóan elfogult recenzenssel… – valljuk be, szinte repozitív, hátrányos helyzet[1]. Innen induljunk, s akkor még nem érintjük a lehetséges vagy képzelt hozzáértés hiányát, a szaktudományi besoroltságot, a kiadvány jelentéshorizontján megjelenő további olvasatokat, s a lehetséges vagy majdani Olvasókat. Jószerivel megugorhatatlan tudományos helyzet: szinte biográfiai, szűken vetten szakmaspecifikus érdeklődésre számító, mintegy „befelé” közlő érdektelenség, lokálisan „esetleg” érdekes muzeológiai tétel regisztrálása az egyik oldalon – avagy egy könyv, méltó visszhang nélkül. Ennyi az értékmentés értéke és tétje is.

Sajnálom ezt. S mint jól álcázott kisebbségkutató, sosem is békéltem meg vele, hogy szerte a tudományterületi határban alig akad akadémiai státuszú kolléga, aki odafigyelne véletlenül is egy ballada variánsaira, egy kottakép hangoltságára, egy jajdulás mikéntjére vagy egy bordal rejtett jelentéseire. Tessenek csak megnézni, hogyan fér bele a nemzetpolitikai prioritással bíró „anyaországi” kisebbségkutatásba egy falusi kútba pottyant veder, egy özvegyasszony siráma, egy viharverte eperfa kára! Mintegy sehogyan. Én azonban másképp gondolom ezt, s így alighanem közös állásponton lehetek a balladakutatókkal, a folkloristák egy körével, a felvidéki[2] szubkultúrákat szerény nagyítóval is vizslatni képes néprajzosokkal. Emiatt aztán mintegy ki is maradok a „hivatásos kisebbségkutató” intézményes körből… – de a legkevésbé sem bánom ezt. Ami fontosabb, az épp az Ember, az emberi érték mentése, a létformák gazdagsága, a lehetséges létezésmódok árnyalataiban és hajlataiban megbúvó apró kincsek köre! S mert recenzió lenne ez…, hát maga a mű még inkább!

Mindezeknek persze egy formalista, „szabványos” recenzióban szinte semmi keresnivalója. Annak a címmel kell kezdődnie, fejezeteket kell lajstromoznia oldalszámokkal, „eredményeket” a maguk szűkösebb szemhatárán. Fölösleges a fontoskodás, hogy mit és miként, mivel és hogyan… Hát nem mindegy, ki ad hírt egy műről? Nem érdektelen, mennyi köze van hozzá? Nem fölösleges hát tisztáznia „megfigyelői” vagy interpretálói szerepkörét?

Úgy vélem, korántsem. Ellenkezőleg. Egyetlen szót sem hiszek-veszek komolyan, míg nem tisztázom: ki mondja és miért, kinek és hogyan, miről és mi végre. Az alábbiakat is – habár kényszerülök mértékre szabni a referáló szándékot, s nem tenghetek túl a kedvcsináló indulattal… – úgy formálom, mintha bizony nem egy bölcsészfélék számára kissé érdektelen hajózástechnikai mütyür tervrajzát taglalnám, hanem emberi világ emberi lenyomatát és még épp csak emberi lehetőség keretei között…, s nem „rábeszélőgéppel”, hanem értékelő szóval elköteleződve. Továbbá mert maga a produktum erre nemcsak érdemes, de a maga mivoltában kies is, még csak nem is szégyellem a róla való vallomásos szólást.

E produktum pedig nem valami satnya múzeumi lapozó-katalógus, hanem pompás és impozáns album. Nyitra vidéki népballadák (Arany A. László hagyatékából). A mű teljessége felé nyitva a szerkesztő, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket író Liszka József már jelzi a valamelyest még tájékozatlan olvasónak: „Arany A. László neve az egyszerű olvasó számára ismeretlenül cseng. A létező szocializmus világában ugyanis nemcsak igény, de lehetőség sem volt a szlovákiai magyar kisebbség történetének, benne egy-egy életpályának a feltárására. Mára […] Arany A. László élete kihullott a szlovákiai magyarok kollektív emlékezetéből.” A könyv pedig ilyen elvitathatatlanul hiánypótló szerepre utaló előtanulmányon (Egy elveszettnek hitt népköltészeti gyűjtemény elé) túli belső világában azután igazi ünnepi tónusban is jellemzi, hisz az alig korábban előkerült „Arany A. László hagyatéka, benne az említett kiadvány félig előkészített változatával, valamint további szövegekkel, variánsokkal. Kiadványunk Arany A. László korabeli fényképeivel illusztrálva ebből a gyűjteményből ad szinte teljes válogatást”. E retrospektív szándék alapja pedig „az 1944-ben jelent meg a Nyitravidéki népballadák című füzet, amely Putz Éva által 1941-ben Zsérén lejegyzett Fehér László balladája címen ismert szöveget adta közre. Ezt a kiadványt a Szlovákiai Magyar Közlemények 2. köteteként tervezett Nyitravidéki népballadák című teljes gyűjtemény követte volna. A beharangozott kötet azonban a háborús állapotok miatt már nem jelenhetett meg, és a magyar folklorisztika az egész népköltési anyagot a legutóbbi időkig elveszettnek hitte…” – szól a kötet hátoldali ismertetőjében.

Vagyis nemcsak a hagyománykövetés, a megjelentetés-közreadás, az emlékezeti örökség meghatározó itt, avagy a függelék, a balladák jegyzéke, a felgyűjtők neve, hanem maga a kritikai kiadás mint a tájegység kultúratörténeti eseménye is. E hatvanöt év elteltével is értékesnek minősülő, mondhatnánk kivételes munka bár „a múlt század legnehezebb időszakában az ún. »Szlovák Állam« (1939–1945) idején valósult meg a Nyitra vidéki falvakban”, ma ennek felmutatása nemcsak a megőrzés rangját adja, hanem a tisztelgés szerepét is betölti az adatközlők iránt és Arany A. László születésének 100. évfordulóján.

Mindezek lehetnének akár a formalizált emlékezettörténeti rítusok egyes jegyei, jelei is. Ám a sorozatot és e kiadás gondját is javarészt magára vállaló Liszka bevezetőjéből az is kiderül, mi módon maradt nemcsak rejtett érték, de identitásformáló örökség maga a szöveg lehetséges léte vagy mégannyira megléte! Az 1939–40-es gyűjtés még dallamok nélküli balladaszövegeket tartalmazott volna, de ezt Arany A. László féltestvére, a később Franz Zagiba néven publikáló Zagiba Ferenc nemcsak dallamok gyűjtésével egészítette ki, hanem 1954-ben németül publikálta is. A népköltési gyűjtés tehát olyan hagyaték a balladagyűjtemények között, mely a Zoborvidék népi kultúráját tudta átmenteni az utókornak, s ha nemegyszer csak töredékek maradtak vagy nem minden ballada dallamát ismerték meg, a Zoboralja (mint sajátosan gyorsan asszimilálódó szórványterület) így is szinte egyetlen egységesnek tekinthető népköltészeti örökségeként maradt meg. A könyv ajánlója ezt drámai és lakonikus jelzéssel illeti: „A Jelek a térben sorozat azoknak a valós vagy virtuális jeleknek, jelrendszereknek a bemutatására vállalkozik, amelyek a magyarok múltbeli és mai létét dokumentálják Szlovákiában. Az első kötet L. Juhász Ilona–Liszka József: Szakrális kisemlékeink című monográfiája volt (Somorja, 2006).” Az albumban eltérő jelzések, melyek Zoboralja vagy Zobor-vidék földrajzi meghatározással rajzolják körül a térképre vetülő táj kontúrjait, valójában a népi kultúra és a nemzetiségi hovatartozás szempontjából rangsorolnak: „a Nyitra környéki magyar nyelvszigethez általában tizenhárom települést szokás sorolni (Alsócsitár, Alsóbodok, Bábindal, Béd, Gerencsér, Geszte, Gímes, Kolon, Barslédec, Menyhe, Nyitraegerszeg, Pográny, Vicsápapáti)”, s ezt a vidéket egyes szerzők (így a különböző „gyűjtőpontok alapján Aranyék a Nyitra vidéket Zobor-vidék értelemben használták. Terminológiájukat (noha kissé félrevezető), tudománytörténeti megfontolásokból meghagytuk” – szól a környezetmeghatározó első oldalakról. S ennek jelentősége történet- és néprajztudományi aspektusból is meghatározó: „A Zobor-vidéki magyar községeket egyrészt az alapvetően közös viselet, másrészt a nyelvi elszigeteltség (az őket körülvevő »szláv gyűrű«), harmadrészt pedig a közös származástudat (honfoglalás kori pogány magyarok ide menekült ivadékai, illetve székely határőrök leszármazottai) alapján szokás körülhatárolni. Utóbbi halványan, igaz, feltehetően írott forrásokra támaszkodva, ma is él a szájhagyományban” (9. p.). A földrajzi térség tehát szerves egységben áll a néprajzi örökséggel, sőt összehasonlító kutatás alapján a Kárpát-medencei áttekintésben is megvan kellő jelentősége. Vagyis ha fennáll is a nyelvi univerzum megléte a helyi-térségi nyelvi határok között, akkor példaképpen a viselet terén már tágabb, makroföldrajzi vagy nagytérségi rendszerbe, mozgásdinamikába illeszkedettnek mutatkozik, viszont a nyelvsziget és a népesség nyelvi identitása csak részben magyarázza a szellemi kultúra természetföldrajzi hátterét: „…népi kultúrája egy nagyobb egység része, a legarchaikusabb réteg, s az újabb kulturális mozgások beletartoznak egy nagytáji együttesbe. A nemzetiségi hovatartozás másodlagosnak mondható. A kulturális jelenségek és változások egy nagyobb, szélesebb területen észlelhetők, mint szorosan kijelölt terepünk. Az a nagyobb kulturális egység, amelybe a Zobor-vidék beilleszthető, csak részben körülhatárolható, vegyes nemzetiségű terület. A szomszédos és távolabbi szlovák falvak települései, életkörülményei azonosak. Vizsgált területünkhöz hasonlóak a földművelés munkafolyamatai, a kendermunka, részben hasonló az állattartás (külön kiemelném az állathívó és -irányító szavakat), sőt a hiedelmek, szokások egy része is. Ez a hasonlóság a nyelvi különbségeken kívül, kisebb eltéréseket is hordoz. Megállapíthatjuk, hogy a Nyitra vidéki magyarság kultúrájában éppen azoknál a részterületeknél (szénamunka, aratás, kendermunka, táplálkozás stb.) találjuk a legtöbb azonosságot nagytáji környezetével, amely kultúrájában is egységesnek mondható. Továbblépve azt is megállapíthatjuk, hogy éppen ezek a nagytáji azonos jelenségek összefüggően vagy töredékesen a magyar paraszti kultúrában távolabbi területeken, a palócoknál, a Dunántúlon, Erdélyben is megtalálhatók” (Morvay Judit: Az etnikai csoport fogalmának kérdéséhez, 1980).

Liszka bevezetője kitér a kutatástörténetben Kodály Zoltán, Ujváry Zoltán, Bakó Ferenc, Manga János, Kálmány Lajos, Vikár Béla, Vargyas Lajos, Ortutay Gyula, Ráduly János, Ág Tibor és mások korábban már ismert gyűjtésváltozataira, de aláhúzza a mai áttekintés jelentőségét is, egy sor jelenség eltéréseit a zoborvidéki magyar és a környező szlovák népi kultúra között, építkezés és anyaghasználat, helyi etnikai önbesorolás (a hegymegi, a vízmegi, a bacsik, a palóc nyelvi identitás, a gelencséri, a koloni stílusfordulatok) változatai között, s nem utolsósorban a „hordozható örökség” értelemben vett (külföldi munkavállalás, „anyaországi” migráció esetén megváltozó) vagy a szlovák kölcsönhatásokat is tükröző árnyalatok okaira is kitér. Liszka bevezetője annyira szépen világos, hogy valósággal sort sorra rakva idézni kéne… – de hát azt nem ismertetőnek hívják.

Egészen biztosan nem kellene, hogy az elérhető kötet kiemelhető tartalmait mintegy kijegyzeteljem és saját tónusomban leegyszerűsített verziót toljak a mű elé. A Liszka-bevezető kellőképpen kies kutatás- és tájtörténeti, nyelvi és földrajzi, település- és szokásnéprajzi alapozással szolgál, beleértve a közlésmódok (lejegyzés, publikációk, nyelvi specifikumok, zenei vagy kottaháttér, tonális változatok, szövegfolklorisztikai sajátosságok) árnyalt világát is. Az erre következő rész a Nyitra vidéki balladák középkori és kora újkori változatait közli, ezt a 18–20. századi ponyva-, majd betyárballadák követik (ahol lehet, kottával), végül az új balladák, felölelve az életvilág és modernizáció (gépesítés, közlekedés, tűzeset, bányatragédia, stb.) eseményeit és emlékezeti tényeit. Itt kezdődik viszont a néprajzi gyűjtés életmódtörténeti és kutatáshistóriai melléklete, a Jegyzetek fejezet, mely mint a legklasszikusabb balladakatalógusok velejárója, sorolja és megszemélyesíti az adatközlők, a gyűjtési helyszínek, a leiratok és változatok, kiadáspárhuzamok, zenei vonatkozások, adattári státuszok részletgazdag mutatványát. A szakirodalom lajstroma is sokrétűen árnyalt, az erre következő függelék is részben a korai jegyzékek, kéziratos kópiák mustrájával ajándékoz meg, legvégül a helynévjegyzék előtt a Blanárovits József metszeteivel illusztrált egyes balladák nyomatait kapjuk.

A „lapozós” típusú recenzió itt akár véget is érhetne… Szeretném azonban mégis kiemelni mindazt (vagy legalább egy részét), aminek „reklamálásával” kezdtem. Jelesül a kutatástörténeti háttérben maga a kutatás metodikája, jelentéshorizontja, a gyűjtés- és tárgyalásmód sajátosságai, az interpretációs tartomány korabeli milyensége, s végül mindezek értelmezési mezőjében maga a nyitrai gyűjtés jelentősége mint kulturális örökség szempontjaival. E metszetekhez kétségtelenül használni próbálom a néprajztudomány, szövegfolklorisztika, kutatásmetodológia, forráskutatás-elemzés, kultúraközi kölcsönhatások és a „hordozható örökség” mint életmódértékű hagyaték kommunikációs aspektusait, röviden egyfajta kultúrakutatási készlet referenciáit (itt most szakirodalmi utalások mellőzésével).

Kiemelnivaló tehát az Arany A. László hagyatékból előkerült balladák kutatástörténeti hátterének részint az egyetemes és magyar balladakutatás eredményeivel összevethetősége, amely nem lehet független a kulturális tájegység sajátosságaitól, sem pedig a gyűjtést elvégzők személyétől, „iskolájától”, követett módszertanától. Ugyanis bár a Zobor-vidék egyike a néprajzilag legjobban kutatott szlovákiai magyar népi kultúra tájegységeinek (ezeket Liszka aprólékosan ismerteti), viszont a dallamhoz és népszokásokhoz kötött népköltészet a Nyitra vidéki népdalszövegek, balladaközlemények keleti magyar nyelvterületről, elsősorban Erdélyből és Moldvából volt ismert variánsainak párhuzamai ettől kapnak különös jelentőséget az archaikus kultúrájú Zobor-vidéken megőrződött darabjainak (pap, tanító, erdélyi idénymunkások, néprajzgyűjtők stb. által közvetített) előfordulásainak másodlagos folklór kategóriájába sorolható mivoltával (és nem különbül ezek zenei művelődéstörténeti hátterével kiegészülve – Franz Zagiba, Kríza Ildikó vagy Czövek Judit is sok tekintetben pontosít saját kutatásaik alapján). Érdemes számításba venni, hogy számos töredéket például az Arany-hagyatékban úgy találhattak meg, hogy Arany nem szánta/szánhatta közlésre, nem utolsósorban azért, mert a szaktudományban „vitathatatlanul” uralkodó Györffy István (Néphagyomány és nemzeti művelődés, 1939) az akkori szlovákiai magyar közegben is szétterjedt szemléletmódját mintegy nem lehetett semmibe venni, vagyis a „néprajzi értékek” magyar nemzeti műveltségbe beépítésének (visszaépítésének, ráépítésének?) magára vállalását sem tekinthette Arany érdektelen feladatnak. Ráadásul, ami messze nem érdektelen maga a kutatás, a gyűjtés, a rendszerezés és értelmezés „technikái” szempontjából, Arany a legkevésbé sem rejti vagy titkolja, hogy valójában szimplán „autodidaktaként”, nyelvjárási kutatásainak mintegy folyományaként kapcsolódott be a néprajzi-folklorisztikai kutatómunkába, s ennek hátterében a nemzeti elhivatottság állt egyik oldalon, a kutatás megszervezésének lehetőségei a másikon. Minthogy a gyűjtési munkálatok terén elsősorban a pozsonyi Madách Gimnázium diákjait, illetve magyar egyetemistákat gyűjtött maga köré, az önkénteseket pedig személyesen képezte, készítette fel és közös terepmunkában próbálta ki, a Pozsonypüspökiben, Csitáron, Kolonban, Nyitragerencséren, Pogrányban, Zsérén indult gyűjtéshez rábízta növendékeire a saját szülőfaluban és környékén folytatható népnyelvi és néprajzi kutatásokat. Ezt követően az eredmények áttekintése és a további programadó kutatás vázlatát adta a szlovákiai magyarok néprajzáról (meg is jelent 1941-ben Pozsonyban). Megmaradt továbbá a pozsonyi Toldy-körben tartott előadása is Magyar népiség és hagyományőrzés címen (ugyancsak 1941-ben ez is megjelent Magyarság, népdal és népviselet címmel). Liszka itt felteszi a kérdést: „Általában elmondható, hogy Arany tudományos munkásságát a kimagasló szakmai műveltség, erudíció, az egzaktságra való törekvés, valamint a teoretikus kérdések iránti fogékonyság jellemzi. Vajon mennyire mondható ez el néprajzi tevékenységéről?” – s A szlovákiai magyarság néprajza kézirat, illetve a Toldy-kör Irodalmi Évkönyvében megjelent előadás alapján úgy véli: „a szűk négyoldalnyi általános bevezetőből és a három területi egység (Pozsony környéke, Zobor-vidék és Kassa vidéke) alapján tagolt leíró részből […] ez a négyoldalas bevezető a legproblematikusabb. Szóhasználata, mondatfűzése a mai olvasó számára jó esetben is legfeljebb nehezen érthető. Mindamellett egyrészt Arany itt fogalmazza meg (nagyon helyesen!), hogy a népéletet a maga szerkezeti és szervezeti egységében, összefüggés-rendszerében kezelendő (Bogatirjov hatása?), másrészt, hogy a szlovákiai magyar falvak kultúráját csak a szomszédos szlovákok (s tegyük hozzá: németek, ruszinok stb.) kultúrájának, néprajzának az ismeretében érthetjük meg, sőt egy félmondatából még az is kiérthető, hogy az 1918-as impériumváltás hatással volt a szlovákiai magyar falvak 1940-es évekbeli valóságára, a népi kultúra alakulására:

»A szlovákiai magyar falvak életközösségének néprajzi alkata és értéke szerves része az egységes magyar népi művelődésnek. Azonban mégis vannak sajátos valóságjegyei és fogalmi jegyei. Sajátos államjogi, földrajzi és szociális helyzetének következménye ez. Lényegi hatókkén (sic! AgA) jelentkeznek még az idegen művelődési tényezők, az idegen népiség és a polgáriasulás ténye […] Ez a valóság és ennek felismerése sajátos módszertani és tárgyi feladatot ró a szlovákiai magyar néprajz margójára […] Kötelező a két (szlovák-magyar) művelődési kör ismerete, a közvetlen szlovák környezet etnológiai megismerése« (Arany 1941a, 1). Visszamenőleg viszont történelmietlenül kezeli tárgyát, hiszen minduntalan »ugoros jellegről«, »ugoros hagyományokról« beszél, mintha a magyar falvak kultúrája az utóbbi évezredben semmit nem változott volna, mintha egészen a 20. századig »híven őrizték volna« őseik örökségét, s ez a felbomlási (helyesebben: változási) folyamat csak éppen mostantól fenyegetne. Az is ellentmondásos, hogy miközben a városból érkező, polgári hatások bomlasztó erejét nehezményezi, éppen a város felől vár olyan vezető embereket, akik megmutatják majd a falunak a »helyes utat« (Arany 1941a, 3). Mindazonáltal nagyon helyesen jegyzi meg, hogy »a szakember kötelessége elsősorban mégis a valóságnak szigorúan tárgyilagos megismerés és rögzítése« (Arany 1941a, 1). Másrészt a szóhasználata (»a magyar ősiség legdrágább kincse«, a nép »a maga csodálatos teremtő erejével«, »elfajulás« stb.),[3] illetve a magyar népi kultúra keleti elemeinek a túlhangsúlyozása fogható föl Györffy István hatásaként (ez sem ellentmondásoktól mentes, hiszen Arany az egyik helyen úgy nyilatkozik, hogy »a népviselet egyes díszítő elemei is nem egyebek, mint vallási jelképek« – Arany 1941b, 39). Illetve még valamiben hasonlít Györffy István idézett munkájához: ahogy Györffy esetében is »egy művelődéseszmény kifejtéséről« van szó (Kósa 2001, 166), ugyanúgy Aranynak ez az idézett előadása is az. Azt sem szabad elhallgatni persze, hogy míg Györffy például a Gyöngyösbokréta mozgalomról inkább pozitív értelemben nyilatkozik – nota bene: ezen nincs mit csodálkozni, hiszen egyik szellemi atyja volt (Györffy 1939, 80–82), addig Arany értékelése egyértelműen kritikus. »Gyökerevesztett, hazug látványosságnak«, »népies magyarkodásnak« minősíti és elutasítja (Arany 1941b, 41–42). Mindenképpen előbbre mutató továbbá, és túllép Györffyn is (még ha az ő keleti elméletét igyekszik is a maga, strukturalista módszereivel igazolni) a népi kultúra (jelen esetben konkrétan a népdal és a népviselet) szerkezeti egységének a hangsúlyozása:

»A városi, a vezetőrétegbeli ember nem látja teljes egészében a népviselet társadalmi és lélektani jelentőségét. Nem tudja, hogy a színes, változatos népviselet minden változatossága mellett sajátos művészi egységet alkot, amelynek megvan a maga sajátos szerkezete. Ez a szerkezet hagyományos és kötelező, mert összefügg a nép ősi műveltségével, hagyományos formaérzékével, egész lelkével. A motívumok, az egyes vonások, a készítés technikai módja lehetnek idegenek, nemzetköziek, de a szerkezet, a keret, amelybe a nép őket beleépíti, ősi, hagyományos és sajátosan magyar. Néprajzi területünkön még senki nem állította rendszerbe a magyar és a szlovák népviseleteket. Ez azonban nemsokára megtörténik és akkor a közönség majd meglátja, milyen sajátos, szerkezetileg minden mástól eltérő a peremövezeti magyar népviselet…« (Arany 1941b, 38) – lásd Liszka 21–23. oldalak.

Liszka tehát fölhívja a figyelmet (lévén szó kritikai kiadásról, ez vele is jár!), hol és mit vesz át Arany szó szerint és hivatkozás nélkül is Györffy mondataiból, hol mutatkozik meg érzékelhető jegye a (magyar) népi kultúra sajátosságainak, egyes motívumok meglétével vagy éppenséggel hiányával összefüggő belátások szerkezeti, formatörténeti és szimbolikus használatának, vagy éppen a korszak jelentős morva-szlovák népviseleti funkciókról írott Pjotr Bogatirjov-tanulmánynak, Roman Jakobson nyelvészeti és Claude Lévi-Strauss strukturalista kutatási irányainak, melyek kétségtelenül jelen lehettek Arany munkáiban. Liszka kritikai rálátása fontos szempontot ajánl abban is, miképp tekintett Arany a Pozsony környéki falvak bemutatása során arra, hogy itt „polgáriasult, nyugatias jellegű településekről van szó, korszerű gazdálkodással, polgáriasult anyagi kultúrával” (Arany 1941a, 4); „Ami mégis közösségbe tömöríti e falvak lakóit, az a szellemi hagyomány, a sajátos és egységes rendszerű nyelvjárás” (Arany 1941a, 5). Ám az elnagyolt minősítés, a többnyelvű faluközösségeket valamelyest csakugyan egybentartó hatások pusztán a nyelvre redukálása, a népi kultúra szerves egységéről megfogalmazott szempontjai között a zoboralji magyarok népi kultúráját nyelvjárással, népköltészettel, viselettel, szokásokkal és építkezéssel jellemző „sajátos”, „ugoros” jelzőkészlet hivatkozása ott, ahol „a magyarok népi kultúrája szervesen illeszkedik a térség (szlovák) népi kultúrájának rendszerébe”, ott „ezeknek az etnikum-feletti kulturális jelenségeknek a fel-nem-ismerése” nem igazán rosszallható („noha épp ő hangsúlyozta a szlovák környezet etnológiai megismerésének a fontosságát”), hiszen a népies kultúrák etnikus-interetnikus jegyeinek, kapcsolatainak kérdésköre azóta is élénk vita tárgya a szakemberek körében” (Liszka 2009, 23).

Láthatóan nehezen állom még, hogy a kötet izgalmas bevezetőjéből a legkülönb válogatást adjak a problematikák terén. Valóban így van ez. A kultúrakutatás egyik előnye, hogy képes ráébredni valamely kulturális örökség, hagyaték, pusztuló kincs „néprajzi mentésének”, értékvédelmének fontosságára, de erénye az is, hogy különbséget tesz, minőségi eltéréseket is megnevez az értékes örökség és az értékmentéshez tartozó kritikai rálátás között. Liszka értékes bevezetője igen sokoldalú illusztrációját adja a Rozsnyón elhunyt Arany A. László munkásságának: „szlovákiai magyar tudós és közéleti személyiség, akinek a műveit három évtizeden keresztül nem volt ildomos emlegetni. A prágai–pozsonyi strukturalista és funkcionalista nyelvészet egyik magyar képviselőjeként sokat tett a szakszerű nyelvjáráskutatás és néprajzi gyűjtés megszervezéséért Dél-Szlovákiában.” De a legkevésbé sem rejti véleményét arról, hogy Arany hagyatéka nem valóban tudományos kritériumok szerint mérhető, vagy ezeknek korántsem mindenben felel meg. Helye lehet itt a tudomány-fogalomnak, a módszertannak, a tudományos apparátusok használatának, a korábbi szakirodalom és források legszélesebb köre feltárásának, az összehasonlító szempontnak, a koreszméktől vagy lelkesültségektől távolságot tartó interpretációs szint elvárhatóságának és sok más egyébnek is. Ami azonban a Györffy-hatáson túlmutató, ma már nehezen pótolható eredményesség, mai mércével is mérhető jelenlét, az nemcsak hiányos volt eddig, de pontatlan is: „Már-már az volt az érzésünk, hogy e neves tudósról, nyelvészről, néprajzkutatóról, muzeológusról, fotográfusról, tudományszervezőről, közéleti személyiségről szinte semmit sem tudunk. Arany ígéretes szakmai előmenetelét a háború után elszenvedett meghurcoltatásai (börtönökben és munkatáborokban töltött évek) törték meg. Erről barátain kívül (akik nagyon kevesen maradtak) senki sem emlékezett. A néhány szócikkből – és mindegy volt, hogy az szlovák vagy magyar nyelven íródott – az sem derült ki, hogy volt-e egyáltalán börtönben. Egy emberélet utólagos ideologisztikus, kikonstruált, lexikoncikk szinten megírt és minden hiányosságával és hibáival továbbéltetett közlése (inkább rögzítése vagy dokumentálása) elszomorítóan keveset mondott arról az emberről, aki a közép-európaiság, a szlovák–magyar kapcsolatok egyik kiemelkedő személyisége és tudója volt. Arany A. László a magyar nyelvészetet (évtizedekkel megelőzve a magyarországi nyelvészeket) a strukturalista-funkcionalista nyelvelmélet gyakorlati alkalmazásával gazdagította, a nyelvi kölcsönhatásokat és a kétnyelvűséget érintő kutatásaival fontos és máig nélkülözhetetlen úttörőmunkát végzett, tudományszervező tevékenységével még a szlovák állam idején is a szórványok tudományos feldolgozásával, létük dokumentálásával foglalkozott.”

Az értelmezéstörténethez tartozik persze a hagyaték értékeinek hasznosítása, a több ezer fotó megmentése, a hanganyag és kottakészlet feltárása és részbeni azonosítása, Arany kollégáinak és családi körének az addig ismeretlen hagyaték, szinte minden nyelvészeti és néprajzi gyűjtés, kézirat, hangzóanyag Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltárába átvétele és ott szakszerűen feldolgozható teljessége magában véve is érték. A recenzens itt pusztán csak visszautal a bevezetőre: a folklorisztikai és biográfiai anyag mindenekelőtt kincs, s utána feladat. Értelmezési, értékelési, máskéntlátási, rákérdezési, pontosítási feladat, melyet nem kizárólag a folklór tezauráló funkciója, a tájnéprajz követhető módszertana, a kiadás bűvköre vagy a lexikai horizont pontosabb adatokkal ellátása hat át. Hanem olyan komplex kutatási univerzum, mely a nem tudományost is a tudományos közegébe emeli át és értelmezi, a szakdiszciplínát is a megismeréstudományok szélesebb körébe helyezi, a „talált kincset” is a maga jelentésterében tekinti egésznek, s magát az interpretációt is a kutatáshoz tartozónak engedi látni. Köszönet a Fórum Intézet munkatársainak ezért a forrásközlésen túli tanulságos kiadványért!