Identitásjelek térben és időben

A Szerb Köztársaság északi tartományában található közép-bácskai település magyar több- ségű sziget a körötte lévő telepes falvak és a vegyes lakosságú Pacsér ölelésében. A 2011-es népszámlálás szerint Bácskossuthfalva / Stara Moravica összlakossága 5051 fő volt, amiből 4795 magyar, 84,13%. A szerbek 505-en 8,86%-át adják a lakosságnak. A többi nemzetiség jószerével nem vagy alig éri el a lakossági 1-1%-ot.

A Nagykunságból és a Jászságból (Karcag, Kunmadaras, Jászkisér) 1786-ban érkezett népesség túlnyomó többségben református telepesekből állt. Más bácskai városok s falvak lakóival ellentétben ők nem a relatív túlnépesedés továbbtelepülői, hanem egy tudatos kirajzás részesei. (vö. Szilágyi 1998) A falualapítással egy időben melléjük telepedő katolikusok elle- nében önképüket tükröző térobjektumok állítását kezdeményezték. Ez a gyakorlat mind a mai napig jelzi közösségük domináns voltát.

Az esettanulmány a közösségi emlékezet kivetített, térobjektummá szilárdított jeleit járja körbe, arra keresve a választ, hogyan alakult ki a sajátos morovici önkép és az a térfoglalási mentalitás, amely a közösséget ma is jellemzi. Fontos vonulata az önkép alakításának a helyi kutatók által közreadott tanulmányok sora, melyek a bácskai megtelepedéstől napjainkig eltelt időszak eseményeit tárják az olvasók elé. Így sok esetben ezekben a kiadványokban érdekes képi adalékokra is bukkanhat a proxemika kutatója. (pl. Dévay–Gyarmati 1936; Györffy 1984; Besnyi–Papp 2020) Az albumok időrendben mutatják a közösség erőfeszítéseit, melyek során Ómoravicából Bácskossuthfalva lett. A nagykunsági származástudat tartást adott a közösség- nek, amit úgy vetítettek ki a falu közterére, hogy 1896-ban Kossuth-szobrot állítottak, végül 1907-ben a település neve is Kossuthfalvára változott, majd 1912-ben Bácskossuthfalvára. (lásd: Bárth 2017, 8)
Ez a fajta eltökélt következetesség jellemezte a falut a későbbiekben is.

Noha a történelem vihara határon túlivá, vajdaságivá tette az ott lakókat, mi-tudatukban őrizték a kapcsolathálót, a rokoni szálak emlékét. A közösségi összetartozás kibocsátó tele- püléseikkel akkor is megmaradt, ha a két világháború között nem volt lehetőség annak nyílt felvállalására. A térkijelölés egyik sarokpontja az első világháború áldozatainak emlékműve, melyet a második világháború éveiben, az újabb, rövid magyar impérium alatt állítottak. A ha- talomváltások nyomot hagytak az élet minden területén, így a térkijelölésen is. Csak utalás- szerűen: az 1918-as bevonuláskor eltűnt, a közösség számára oly fontos Kossuth szobor, amit a többpárti demokrácia idejének kezdeti szakaszában, 1994-ben újból felállítottak.
A mi-tudat újraalkotása során egyre inkább előtérbe került az „ősiség” hangsúlyozása. Az évfordulók – falualapítás, reformáció – ismételten a 18. századi kibocsátó helyekre irányítot- ták a közösség figyelmét. A térkijelölés gyakorlatának fontosságát mutatja az újabb, a kun/ magyar öntudatot erősítő jelállítás. A református templom kertjében kun kőbaba és bronz turul mellett faragott kopjafa, táblás fejfa emlékeztet a magyar reformáció ötszáz éves múltjára. A falualapító telepes családok sírköveinek áttelepítése a református templom kertjébe a helyi identitás közterekre állított térobjektumainak számát növeli.

Közösség és emlékezet, közösség és jelek

Mint ismeretes, a nagykunsági települések agrárszegénységét képező, a redemptióból kima- radt rétegek a kitörés lehetőségét keresve, a zombori kamara biztatására, a vármegye két leg- nagyobb pusztáját, Ómoravicát és Pacsért igyekeztek megszerezni. (Pénovátz 1998, 49)

A vidéket, ahová érkeztek, a vallási-etnikai tarkaság jellemezte, és bár történtek hang- súlyeltolódások, a környező települések társadalma még ma is igen sokszínű.

A falu új telepes lakossága a 18. századtól napjainkig többszörös kisebbségben élt, él a Bácskában. (vö. Silling 2014) Noha a nyelvi arányok számottevően nem is, a vallásiak an- nál inkább változtak az eltelt századok folyamán. Összevetésként két dátum adatait említjük: 1821-ben 2901 református mellett 282 katolikus volt, míg 1942-ben 4349 református mellett 2378-ra nőtt a katolikusok száma. (lásd: Bárth 217, 8–10) A közösség felett diszponáló impé- riumok viszont nyelvi és vallási összetételben is többször változtak. (lásd: Klamár 2022)

Ómoravica egészen a 20. század közepéig színmagyar település, sőt a házasodási szokások azt mutatják, hogy addig endogám a közösség. (vö. Örsi 1998, 67) Ez lehet a magyarázata annak, hogy még 236 évvel a kitelepedés után is él a lakosságban a nagykun eredettudat, folyamatos a kapcsolatkeresés és -tartás a kibocsátó településekkel. Mi több, napjainkban – igazodva a globalizmus elleni trendhez – tájainkon is kezdetét vette az „ősi” jelek állítása. Ese- tünkben sok egyéb mellett a kopjafa és a kunbaba reprezentálja a magyar nemzeti identitást.

A jelállítás és jelhagyás minden bizonnyal egyidős az emberrel, ahogyan az ősiség keresé- se, igazolása is. (vö. Voigt 2019, 305–307) Annak ellenére gondoljuk így, hogy az írásbeliség előtti időből nem rendelkezünk a hagyott jelek dedikációival, s maguk a jelek sem mindig nép- csoporti, hanem inkább társadalmi rétegidentitásra utalnak. (vö. Halbwachs 2018, 294) Ebben a rétegidentitásban is fontos szerepe van a családnak, legyen szó közösen megélt emlékekről vagy éppen tanult ismeretekről.

Valójában a családi emlékek különböző talajokon fejlődnek ki a család tagjainak tudatában: mindegyikük a maga sajátos módján emlékezik a közös múltra, még abban az esetben is, amikor egy fedél alatt élnek, és főleg akkor, amikor az élet messzire vetette őket egymástól.

(Halbwachs 2018, 191)

Emlékszünk egy családi vitára, amelynek tárgya az apai és anyai ági rokonság ősiségének eldöntése volt. Magyarán, a 20. század végén az volt a vita tárgya, hogy kinek mikor kerültek a Bácskába a felmenői. Amikor kiderült, hogy mindössze néhány évtizednyi a különbség, ak- kor vallási alapon próbálták eldönteni a kérdést. A Nagykunságból érkezettek végső érvként azt mondták, hogy ők az ősiség letéteményesei, hiszen már a honfoglaló magyarok is refor- mátusok voltak. Így lényegült át világlátásukban a legmagyarabbnak tartott vallás ősivé. (vö. Klamár 2018)

Mindennek fontossága az identitás konstruálásakor értékelődik fel. Jelesül a moroviciság elemeinek megalkotásakor, hiszen a lokális közösség olyan specifikus fogódzókat keres, me- lyek csak rájuk, falubeliekre jellemzők. Ilyen módon a múltjukon keresztül a jelenben a jövőt alapozzák meg. Egyfajta közösségi kontinuitás eredője tehát az ősiség és a jelállítás. (lásd: A.Gergely 2015, 36)
Bácskossuthfalva máig megőrizte a településszövetben korábban kialakított, kötött szerke- zetű tereit, melyek azonban az egyéni vagy csoportos használatkor megváltozhatnak, sajátos szerkezetűvé válhatnak, a használók által képzett ideiglenes térpanelek által. (lásd: Keményfi 2004, 174–179)

A szociokulturális hatás felerősödésének eredményeképpen a 20. század folyamán további térobjektumokat telepítve, egyre hangsúlyosabbá váltak a korábban laza szerkezetű, mindösz- sze egy-egy objektummal jelölt térségek.

A községháza melletti parkban 1943-tól 1994 tavaszáig csak a hősi emlékmű állott. Majd eléje felállították Kossuth Lajos 1984-ben megtalált mellszobrát, amely korábban, 1896-tól 1918 végéig már állt a település központjában.

A másik, jelekkel túlhangsúlyozott térpanel a református templomkert. Kétségtelen, hogy a terület fontosságát maga a dombra épített templom, illetve templomok – 1788–1791 nyarán egy vályogból épült templom készült el, téglatornya 1815-ből való –, majd az 1822-ben meg- épült téglatemplom határozza meg. (vö. Bárth 2017, 8) Ennek a közvetlen környezetében jelek sokaságát állították az ezredforduló éveiben. A jelállítás új hulláma azt mutatja, hogy a korábbi szocialista hagyomány lassan kiszorult a közösségi emlékezetből. Helyére egy új, elemeiben azonban régi, töredékes, a családi emlékezetkultúrában gyökeredző hagyomány került a maga ünnepeivel.

A jelek köré komponált megélt idő és tér szerkezete azonban többnyire eltér a fizikai való- ságtól. A szokássá váló, évente ismétlődő ünnepség elfogadott lesz, beépül a helyi szokáská- nonba. A közösség beszél az eseményről, így az része lesz a lokális emlékezetkultúrának. (vö. Verebélyi 2015, 20)

Az emlékezők egymást kiegészítő kicsiny emlékkockákból rakják ki a közösségi emlé- kezet nagy mozaikképét. Noha az apró részletek különbözőek is lehetnek, hiszen az egyéni szűrőn keresztül más-más elemek válnak hangsúlyossá, ám végül mégis kialakul az összkép. Az adatközlők szemszögéből felértékelődnek a látottakhoz, hallottakhoz társított megállapítá- sok, benyomások: „olyannak tűnt”, „úgy láttam”, „azt hallottam” – mondják beszámolóikban egy adott közös élményről. A korabeli feljegyzések, sajtóban megjelent tudósítások is hasonló szűrőn keresztül rögzülnek. Így aztán az ideiglenes térpanelek érzékelése, majd későbbi re- konstrukciója rendkívül szubjektív. Annak megítélését, hogy mennyien voltak egy szobor, em- léktábla avatásán, koszorúzásán, sportünnepségen vagy temetői megemlékezésen; mi hangzott ott el, abból mit hallottak, hogyan látták összességében a történteket, nagyban befolyásolja az is, hogy a térpanelen belül hol sikerült helyet találniuk adatközlőinknek. (vö. Szalai 1980, 5–6) Aztán a képlet tovább bonyolódik, ha például olyan események kerülnek szóba, melyekről az egykori résztvevők emlékei alapján a családi narratívákra hagyatkozva esik már csak szó…

Legyen elég itt egy személyes példával megvilágítani okfejtésünket. 1994. március 20-án a moroviciak újból felállították Kossuth Lajos mellszobrát.

1. kép: Az 1994-ben újra felállított Kossuth-szobor. (Klamár Zoltán felv., 2019)

Részesei voltunk az akkori ünnepségsorozatnak, tehát láttuk-hallottuk az események szószó- lóit. Körbejártuk a büsztöt, mégis egy olyan emlékkép alakult ki bennünk – valószínűleg a régi képeslapok által befolyásolva –, amelyben egy magas emlékoszlopról „néz le” a néhai kormányzó. (Az eredeti talapzat 2,5 méteres volt. Amikor rákerült a büszt, a teljes magasság 3,28 méter lett.) (lásd Papp 2016, 125) Aztán a tanulmányírás előtt, a helyszíni adatellenőr- zéskor szembesültünk a ténnyel, hogy szó sincs ilyesmiről. A szobor nemhogy kimagaslana, éppen hogy beleolvad, sőt eltörpül az első világháború hősei tiszteletére épített monumentális emlékmű melletti térbe a posztamens 175 centis magasságával.

2. kép: Az 1896-ban felállított Kossuth-szobor régi képeslapon. (Kossuthfalva – Ómoravicza. / Kossuth-szobor. / Bácsmegye. Hátoldalán: Levelező Lap. / Berger Sándor kiadása.)

Jelek a térben

A két világháború közötti időben a Jugoszláv Királyság minden olyan vallási önszerveződést gyanúsan szemlélt, amelynek nemzeti színezete volt. Így nem engedélyezték a reformátusok- nak, hogy megemlékezzenek a betelepedés 150. évfordulójáról. Csupán a templomkert ková- csoltvas kapujának felső harmadában található évszám utal a jubileumra. Ötven évvel később, a szocializmus utolsó évtizedében pedig a 200. évforduló tervezett megünneplését tiltották be a hatóságok. A polgári demokráciához való visszatérés már tágabb teret engedett a loká- lis kezdeményezéseknek, így a templomkertben lassan kibontakozott egy jelállítási folyamat: a főút közelében kunbaba, közvetlenül felette, a dombtetőn turul és 1956-os emlékkő mutatja a közösségi igyekezetet.

3. kép: Kun kőbaba a templomdomb lábánál. (Klamár Zoltán felv., 2019)

A dombláb alján lévő, a kun származástudatot erősítő, egy valójában a ma élők számára isme- retlen hagyományra utaló kőszobor lábazatán az ITTHON / VAGYUNK felirat hirdeti a kap- csolatot a mindenkori jelen és múlt, azaz a kun hagyomány között. Valójában anakronisztikus az üzenet, hiszen az egykor a magyarok közé települt népcsoport már régen feladta, feledte hagyományait, elvesztette nyelvét, életmódját, és ami fontos, a napjainkban élő közösség szá- mára a magyar öntudat erősítését alapozó hagyományként van jelen a folyamatosan újra konst- ruált nemzettudatban. Tehát a kun hagyomány magyarrá lényegült át a századok folyamán, és az impériumváltások ezt a jelentéstartalmi változást erősítették a 20. század folyamán, sőt ez a jellemzője a 21. századi mindennapoknak is.

A templom előterében, a téglázott, széles gyalogjárda mellett, magas, téglaposztamensen áll egy széttárt szárnyú turul. A lábazaton az alábbi szöveg olvasható: A KÁRPÁT-MEDENCE

/ MAGYARSÁGA ÁLLÍTOTTA / AZ EZREDFORDULÓN. A lábazat oldalán egy bronztábla, amely gyakorlatilag értelmezi a pátoszos szöveget: KÉSZÜLT A MAGYAR MILLENNI- UM ÉVÉBEN / A NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG / MINISZTÉRIUMA TÁMOGA- TÁSÁVAL / 2000–2001.

A templomkert lombsátra alatt nem igazán tűnik fel a szobor az arra közlekedőknek, csak amikor felkaptatnak a dombra és a templom bejárata felé indulnak, akkor találják szembe ma- gukat a nemzeti múlt eme szimbólumával.

Ebben a térben még egy fontos emlékkő áll, méghozzá a 20. századi magyar forradalomé. Mindössze két dátum olvasható rajta: 1956/2016. A tömör, két évszámnyi utalás egyben azt is jelzi, hogy noha a 20. századi magyar történelem egy jeles momentumáról van szó, a határon túliságból adódóan, mégiscsak a kívülálló státusból következik, hogy a lokális önazonosság- ba szervesen nem épülhetett be az eseménysor. Így bármekkora kultusz szerveződött is köré a rendszerváltoztatás óta Magyarországon, a közép-bácskai település – hasonló a helyzet Vaj- daság-szerte – inkább csak rácsodálkozik, a kulturális azonosság részének tekinti csupán.

A reformáció emlékeihez viszont vallásán keresztül aktívan kapcsolódik a közösség, ki- használva a szabadabb társadalmi légkört, melyben már nem kell hatalmi tiltásokkal számolni, nem úgy, mint korábban a szocializmus idején. 1996-ban Moravicán tartották a Magyar Re- formátusok III. Világtalálkozójának utórendezvényeit, míg 2017-ben, a reformáció ötszázadik évfordulóján a falu rendezhette a vajdasági magyarság legnagyobb kulturális seregszemléjét, a Gyöngyösbokrétát és a Durindót.

A templom főhomlokzata előtti téren egy kopjafa és egy fejfa áll. Előbbi Kós Károly, utób- bi Bocskai István emlékét idézi. Mindkettő a reformáción keresztül kapcsolódik a közösség emlékezetkultúrájához.

4. kép: Turul a lombsátrak takarásában. (Klamár Zoltán felv., 2019)

5. kép: Az 1956-os emlékkő. (Klamár Zoltán felv., 2019)

6. kép: Kós „kopjafája” és Bocskai fejedelem táblás „fejfája” a torony alatti bejárat közelében. (Klamár Zoltán felv., 2019)

A jeles politikus és hadvezér Bocskai emlékét a református templomtorony alatti bejárattal szemben, egy táblás fejfán örökítették meg. Jelképes sírként is tekinthet rá az oda látogató. A lekerekített fatábla felső mezejébe karcolt csillag és szomorúfűz alatt, akár egy temetői fejfán, az ABFRA rövidítés betűi sorakoznak (A Boldog Feltámadás Reménye Alatt). Azután a fejedelem hibásan írt családnevével indul az emlékező szöveg: Bocskay / István / Magyar- és / Erdélyország / választott / fejedelme / »Magyarok / Mózese« / tiszteletére / 1606. / győztes / szabadságharca / évfordulóján / 2006 / A hálás / utókor. A hátoldalon a faragók nevének kez- dőbetűi olvashatók. M CS / I R.

A Kós emlékezetét őrző kopjafa (vö. L. Juhász 2011, 189–197), noha két évvel később állí- tották, mégis előrébb került a sorban. Díszítése a szimbólumok sokaságát mutatja. Gombos-csil- lagos csúcs alatt egy kőtemplom, majd a felirat olvasható: Kós / Károly / 1883–1977 / NÉPÜNK KIÁLTÓ / SZAVA ÉS INTŐ / LELKIISMERETE / TISZTELETÉRE / SZÜLETÉSÉNEK /
ÖTNEGYED / ÉVSZÁZADOS / ÉVFORDULÓJÁN. A lábazaton újabb református jelképek következnek: a fiait vérével tápláló pelikán és a kakas. Ugyanitt jelenik meg Erdély címere és a hármas halom a kettős kereszttel, ami kissé zavaró módon az Árpád-ház címerén ül.

Az emlékező felirat szövegéből számolható ki az állítás évszáma, 2008. Ezzel azonban még nincs vége a dombtetőre állított jelek számbavételének. A templomkert délnyugati oldalában egy kőtárat létesítettek, ahová a temetőből a falualapító családok régi sírköveit áthozták és fel- állították. Történt mindez azzal a szándékkal, hogy ne merüljenek feledésbe a pionír szellemű ősök, akik birtokba vették a tájat és otthont teremtettek az utánuk következő generációknak.

7. kép: A falualapító családok régi sírkövei a templomkertben. (Klamár Zoltán felv., 2019)

Megállapítható – noha a reformátusoktól idegen a szellemiség –, hogy a templom falain kívül létrehozták az identitás „szakrális terét”, amire önazonosságukat építik.

A másik ilyen tér a községháza melletti egykori közlegelő, majd park a hősi emlékművel, Kossuth-szoborral.

8. kép: Az 1943-ban elkészült első világháborús hősi emlékmű. (Klamár Zoltán felv., 2019)

A terület a községháza oldalához kapcsolódik és köztér funkciója a hősi emlékmű 1943-as meg- építésével alakult ki. Az évtizedek alatt a területen megnövő fák lombsátra alá került, így kevésbé volt szem előtt a falu első világháborús emlékműve. Ám nem emiatt nem bontották le, hanem mert az 1944-es impériumváltás után a hatalomba jutott mozgalmi emberek nem szavazták meg a bontást. Mindössze annyi történt, hogy az emlékművet díszítő két domborművet – bal oldalon három honvédot, jobb oldalon pedig két nő- és egy fiatal férfialakot – levakolták. (lásd: Kazinczy Paszterkó 2020a) Az emlékmű hátoldalán hat márványtáblára vésték fel a falu emberveszteségét. 239 név került rögzítésre. (Az emlékművekről lásd: L. Juhász 2010, 241–244)

1964-ben, mintegy ellenpontként, elkészült a második világháború áldozatainak és a Pe- tőfi-brigád elesett harcosainak az emlékműve. (Besnyi–Papp 2020, 95)

A művelődési ház nagytermének oldalához csatlakozó térségben épült komplexumot egy alacsony mellvéddel határolták le, melyen bilingvis szöveg olvasható Ivan Goran Kovačić (1913–1943) mártír horvát költőtől: VAŠA MI PJESMA VRAĆA SVIJETLO OKA / KO NA- ROD SILNA, KO SUNCE VISOKA / (JAMA) SZABADSÁG DALA: BÁTOR, DIADAL- MAS, / MAGAS, MINT A NAP S MINT A NÉP: HATALMAS / (TÖMEGSÍR). A mellvéd előtt egy karcsú, magasba mutató obeliszk áll, kissé távolabb egy kinyílt virág, bibéje vörös gránit, rajta az alábbi szöveggel: 1941–1945 / AKIK ÉLETÜKET / ÁLDOZTÁK / A SZA- BADSÁGÉRT. Az öt sziromlevélen 64 név olvasható, azzal, hogy az egyiknél A SZABAD- KAI SÁRGAHÁZBAN HALÁLRA KÍNOZTÁK felirat jelzi a halál okát.

9. kép: Az 1964-ben felállított második világháborús emlékmű. (Klamár Zoltán felv., 2022)

10. kép: Az első világháborús hősi emlékmű közelében álló, a felújítást magyarázó emléktábla. (Klamár Zoltán felv., 2019)

11. kép: Kopjafa az első világháború hősi halottainak emlékműve közelében. (Klamár Zoltán felv., 2022)

Az emlékmű felállításával a szocialista múlt megjelent a falu közterén és az emlékezetká- nonban is. A későbbiekben ott zajlottak az állami megemlékezések, míg az első világháborús emlékmű és környezete évtizedeken át nélkülözte az évfordulókról való megemlékezéseket, egészen polgárháború kitöréséig:

…az első jegyzett megemlékezés 1991 novemberében, a délszláv háború borzalmainak hatására zajlott a talapzatánál a történelmi VMDK1 szervezésében, 2011-től kezdve minden év májusában, a magyar hősök napján – a néhai kőművesmester fia – ifj. Bálint Lajos helyezi el a kegyelet virágait a Vitézi Rend nevében, illetve 2014-ben, az első világháború kirobbanásának 100 éves évfordulója alkalmából a Monográfia Helytörténeti Egyesület tartott megemlékezést.

(Kazinczy Paszterkó 2020a)

Az emlékműhöz kapcsolódó ünnepségek lassan rendszeressé váltak, 2018-ban a magyar kor- mány támogatásával a műemléki felújítás is megtörtént. Az emlékmű közelében feketegránit tábla tájékoztat a részletekről: Hősi emlékmű / Az I. világháború helybeli áldozatainak emlé- kére / állították 1942/43-ban. / A MAGYAR KORMÁNY TÁMOGATÁSÁVAL, / MINISZ- TERELNÖKSÉG NEMZETPOLITIKAI ÁLLAMTITKÁRSÁGA, / A BETHLEN GÁBOR ALAPKEZELŐ Közreműködésével, / felújíttatta Bácskossuthfalva Helyi Közössége 2018-ban,
/ a háború befejezésének centenáriumára. / „Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, / Csak elfajult kor hős elődöket; / A lelkes eljár ősei sírlakához, / S gyújt régi fénynél új szövetneket. / S ha a je- lennek halványúl sugára: / A régi fény ragyogjon fel honára!” / (GARAY JÁNOS, 1846)
Nem véletlen a pátoszos Garay-idézet, ahogy az sem, hogy az emléklap tájékoztató szöve- gét és a versidézetet az aktuális címerek zárják: a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-é, a falué és Magyarországé.

Az újabb jel, noha távolabb áll az emlékműtől, a már korábban átszerveződött tér szer- ves része. Jelzi annak fontosságát csakúgy, mint az itt felállításra került Kossuth-szobor. Így a már újabb jelekkel gazdagodott park a ’48-as forradalom és szabadságharc ünnepségeinek is a helyszíne. Sőt, ide, a hősi emlékmű közelébe felállítottak egy kopjafát is, amelynek előlapján évszámok olvashatók: 896 / 1786 / 1996. Oldalán a felállítás dátuma: 1996. / IV. 27. Hátol- dalán: Ómoravica. A jel fontos üzenetet hordoz, méghozzá a honfoglalásokét, a nemzetit és a lokálist, illetve a rájuk emlékezését.

Marginalizálódó terek

A falu közössége a 19. században kezdte kijelölni az általa használt tereket. Először a templo- mok által, így a település feletti dombon 1822-ben befejezték a református templomot. (Balázs 2018) Majd nyugati irányban, a falu másik fontos, fő közlekedési útvonalának dombra felfutó részén, 1844-ben elkészült a katolikus templom is. A bejárata mellett áll egy műkőből készült feszület. Dedikációja szokványos, ám évszám nélküli volt:

12.kép: A katolikus templom bejárata mellett álló feszület az új dedikációs táblával. (Klamár Zoltán felv., 2022)

Még egy feszület áll a Kossuth Lajos utcában, alig pár háznyira a templomtól, szövege az építés jubileumát örökíti meg. A feszület dedikációjában ez olvasható:

13. kép: A centenáriumi feszület a Kossuth Lajos utcában. (Klamár Zoltán felv., 2022)

A két templomépület megépülte közötti több mint két évtizednyi idő azt is mutatja, hogy a lakossági többséget mindig a reformátusok képezték. A „bigott katólikusok”, pápisták a kez- detektől rivalizáltak a többséggel, aminek 20. századi lecsapódása a térkijelölésben is megmu- tatkozott (vö. Silling 2020, 155–161), hiszen az első világháborús hősi emlékművet a felekezet ellenállása miatt végül is nem a református templom előtti domblábnál építették meg.
Különös és kalandos története van a Kossuth-szobornak:

A bevonuló szerb katonák 1918-ban a szobrot ledöntötték és megrongálták. Ezt követően a falubeliek a szobrot különböző helyeken rejtegették, majd nyoma veszett. Egy padlástakarítás alkalmával 1984-ben bukkantak rá és 1985-ben átadták a szabadkai Városi Múzeum res- taurátorának. A jelenlegi helyére 1994. március 20-án állították fel az emlékparkban, Kossuth Lajos halálának 100. évfordulója alkalmából, a falu tisztelete és kegyelete jeléül.”

(Vajdasági értéktár)

Az eltűnés körülményeiről helyi monda keletkezett, amelyet mindenki ismert. Volt, aki tud- ni vélte a szobormentő nevét, de voltaképpen az anonimitás csak növelte a misztikus ködöt a történet körül. Azt beszélték, hogy útközben, amíg a cipekedő egy korcsmában megpihent, a kint hagyott talicska a rakománnyal együtt eltűnt. Így azután a büszt hollétét a rejtély jótékony homálya borította be, a hatóságok pedig nem nyomoztak utána. (vö. Kazinczy Paszterkó 2020b, 249–251) Ezzel az eseménysor évtizedekre nyugvópontra jutott. Majd egy véletlen folytán, padlástakarítás közben, 1984-ben megkerült az egykor szőrén-szálán eltűnt Kossuth-mellszo- bor. A megkerülés idejére már régen elbontották az eredeti talapzatot és a kovácsoltvas kerítést.

A szobor, a kialakuló új hangsúlyoknak megfelelően, a hősi emlékmű közvetlen környezeté- be került, ami mutatja, hogy a központ, amely voltaképpen a fő közlekedési utak metszéspontja, veszített fontosságából, hiszen, ellentétben a korábbi gyakorlattal, jelöletlen maradt.

14. kép: Kossuth mellszobra: iskolai látogatás 2022. 05. 30. – 06. 02. Bácskossuthfalva – Karcag. (Klamár Zoltán felv., 2022)

A marginalizálódás nemcsak a Topolya–vasútállomás és a Pacsér–Bajsa útvonal kereszteződé- sét jellemzi, hanem a közvetlen környezetet is. Áll még a Korona kávéház hatalmas saroképü- lete, de eredeti funkciója megváltozott, évek óta pékség van benne.

A falu megjelölt terein lévő, identitást erősítő jelek üzenetének háttérbe szorulása – a múlt eseményeinek változó megítélése miatt – eredményezheti a kérdéses térpanelek üzenetértéké- nek megváltozását: elveszíthetik, majd vissza is nyerhetik akár fontosságukat az identitásszer- kesztésben történt hangsúlyeltolódások hatására. (vö. Voigt 2019, 285–286)
Nyilvánvaló, hogy az állíttatóknak akkor van egyszerűbb dolguk, ha akaratuk valamilyen módon találkozik a regnáló hatalom érdekeivel, tehát nem sérti a politikum által kívánatosnak tartott identitásépítés irányelveit. Az állíttatások indítékai nagyon is fontosak. (vö. Liszka 2021, 496–498) Ahogyan a befogadó terek is azok. A napjainkra kialakult vajdasági gyakorlat azt mu- tatja, hogy ha a térkijelölés objektuma politikailag kényes témát reprezentál, akkor az állíttatók az egyházi autonómia védőernyője alá húzódnak, hacsak nem sikerül magasabb szintű pártfogást biztosítani tartományi vagy államközi kapcsolatok révén.

A térbeliség jelrendszerként való megközelítése szerint a térhasználat dimenziója a társadalmi kommunikáció egyik formáját jelenti. A térhasználat társadalmilag meghatározott szabályai így a társadalmi viszonyok szabályozottságát fejezik ki, a térhasználat pedig a társadalmi tagolódás kódolt kifejeződése.

(Keményfi 2004, 184)

Bácskossuthfalvi példáink a fenti gyakorlatot reprezentálják: a kerített templomkertben elég az egyházi jóváhagyás, míg a köztereken az önkormányzati szándékról a tartományi és az ál- lamhatalom, valamint a régiós politika dönt, de legalábbis befolyásolja azt.

Mindezek fényében kétségtelen, hogy fontosak az emlékezetkultúra társadalmi keretei. A térszervezési, -kijelölési forma a faluközösség szintjén elsősorban etnikai töltetű. Mint ilyen, a legtöbb objektum a magyar identitást jeleníti meg szimbolikusan, plasztikusan és deskriptíven. Megállapítható, hogy az etnikai – elsősorban magyar és kun – hagyományokra építkező lokális identitás egymást erősítő folyamatként van jelen a térfoglalásban. Az államha- talmi – korábban ellenséges és tiltó, ma már megengedő – magatartás még mindig gyengíteni igyekszik a kisebbségi identitás térbeli megjelenését.

Ami a vallási identitást illeti, noha jelentősen veszített erejéből az felekezeti egymásnak feszülés, sok esetben még mindig ellene dolgozik az etnikainak. Érdekes a közösségi térbe állított kopjafa, amelynek sem a reformátusok, sem a katolikusok között nem volt korábban helyi hagyománya. Mégis, mint a magyarságot szimbolizáló jel fel- állításra került a temetőben Csubela Ferenc2 sírjára, sírjelként. Meg ott van a hősi emlékmű és a Kossuth-büszt mellett a parkban 1996 óta, üzenete egyértelmű, csupa olyan évszámot véstek rá, ami a falu magyar lakosainak fontos. Végül 2008-ban egy újabb, kopjafaszerű jel felállí- tására került sor a református templomkertben. A folyamat jelzi, hogy a lokális önazonosság konstruálása szempontjából szükség van kizárólagos üzenetű, „magyar” jelekre, melyek értel- mező szöveg nélkül is azonnal leképezik az etnocentrizmust. (vö. Keményfi 2004, 177–178)

15. kép: A református templomkert kovácsoltvas kapuja évszámokban hirdeti csupán az elmúlt 150 évet. (Klamár Zoltán felv., 2022)

A legkisebb egysége a kollektív emlékezetnek a család. Vajon meddig terjed, nyúlik vissza a benne őrzött tudás? Felvetődnek-e olyan, az identitáshoz tapadó kérdések, melyek megválaszo- lásakor sok generációs, szóbeli hagyományra támaszkodik napjaink embere? Egyáltalán: van-e ilyen, a szájhagyományban őrzött és generációról generációra örökített „ősi” emlékanyag? (vö. Liszka 2016, 495–498) Vagy annak, ami leképeződik a térfoglalás, térkijelölés során, eredője nem más, mint az elmúlt száz-egynéhány év oktatáspolitikájának identitásra gyakorolt hatása.

Irodalom

A.Gergely András (2015): Már a régi sem a múlt. Interpretációs jelen és mi(sz?)ticizált meg- éltség. In Már a múlt sem a régi… Az új magyar mitológia multidiszciplináris elemzé- se. Hubbes László–Povedák István szerk. Szeged: MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, 29–39. p.

Balázs Szilvia (2018) A több mint 200 éves templom. https://hetnap.rs/cikk/A-tobb-mint-200- eves-templom-26802.html [utolsó letöltés: 2022. 06. 14.]

Bárth János (2017): Bácskai magyar reformátusok a XIX. század elején. Vajdasági helytörténet adattár. Topolya: Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület.

Besnyi Károly–Papp László (2020): Fénnyel írt történelem. Képek a 20. századból. Bácskos- suthfalva: Monográfia Helytörténeti Egyesület.

Dévay Lajos–Gyarmati Sándor (1936): Nagy idők sodrában. A sztáramoravicai református keresztyén egyház és község története 1786–1936. Subotica: Globus.

Györffy István (1984): Nagykunsági krónika. Karcag: k.n.

Halbwachs, Maurice (2018): Az emlékezet társadalmi keretei. Budapest: Atlantisz. Hall, Edward T. (1980): Rejtett dimenziók. Budapest: Gondolat.
Identitás Kisebbségkutató Műhely, Vajdasági Szakrális Kisemlékek Adattára: http://www. idkm.org/index.php?page=object&objectid=647&keyword=IEFORCB0ZWxlcHV- sZXNlay5UZWxlcHVsZXNJRCA9IDc0&keywordj=&CurrentPage= [utolsó letöl- tés: 2022. 06. 17.]

L. Juhász Ilona (2010): Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Somorja: Fórum Kisebb- ségkutató Intézet. /Jelek a térben 3./

L. Juhász Ilona (2011): Rítusok jelek szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisz-
tika köréből. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet.

KazinczyPaszterkóDiana(2020a):Bácskossuthfalvahőseiért.https://www.magyarszo.rs/hu/4488/ mellekletek_hetvege/232268/B%C3%A1cskossuthfalva-h%C5%91sei%C3%A9rt.htm [utolsó letöltés: 2022. 06. 14.]

Kazinczy Paszterkó Diana (2020b): Az őrtűzzé vált szobor. In Zúgtak a harangok. Trianon
100. Fodor István szerk. Újvidék: Magyar Szó, 247–251. p.

Katolikus lexikon
http://lexikon.katolikus.hu/B/B%C3%A1cskossuthfalva.html [utolsó letöltés: 2022. 06. 14.]

Keményfi Róbert (2004): Földrajzi szemlélet a néprajztudományban. Debrecen: a Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója.

Klamár Zoltán (2018): „Már az ősmagyarok is reformátusok voltak”. Vallási másságból eredő konfliktushelyzetek egyéni és közösségi olvasatai. In „Sem magasság, sem mélység nem rettent!” Kulturális értékeink a Kárpát-medencében III. Tanulmánykötet a refor- máció 500. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferencia előadásaiból. Szőke Anna szerk. Szabadka: Kiss Lajos Néprajzi Társaság könyvtára, 239–248. p.

Klamár Zoltán (2022): Örökségünk, magyarkanizsai képeskönyv. Magyarkanizsa: József At- tila Könyvtár.

Liszka József (2016): Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisz- tika és etnológia szempontjából. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Inté- zet–Etnológiai Központ.

Liszka József (2021): Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-meden- cében. Forma–Terminológia–Funkció. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ.

Papp László (2016): 120 éves a bácskossuthfalvi Kossuth-szobor. In Évkönyv 6. Besnyi Ká- roly szerk. Topolya: Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület.

Pénovátz Antal (1998): Emléksorok a bácskai református falvak XVIII. század végi megtele- püléséről. Üzenet 28/1–2, 46–55. p.

Örsi Julianna (1998): Nagykunsági családok a Bácskában. Üzenet 28/1–2, 56–70. p.

Silling István (2014): Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban. Újvidék–Zenta: Forum Könyvkiadó Intézet–Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.

Silling István (2020): Duna menti életünkről. Újvidék: Forum.

Szalai Sándor (1980): Bevezetés. In Hall, Edward T. (1980): Rejtett dimenziók. Budapest: Gondolat, 5–17. p.

Szilágyi Miklós (1998): Relatív túlnépesedés, továbbtelepülés. Békés megyeiek részvétele Bácska és Bánát benépesedésében. Üzenet 28/1–2, 71–77. p.

Vajdasági értéktár: http://ertektar.rs/ertektar/ertek/A-bacskossuthfalvi-Kossuth-szobor/285 [utolsó letöltés: 2022. 06. 14.]

Verebélyi Kincső (2015): Szokásvilág. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék. /Stu- dia Folkloristica et Ethnographica 46./

Voigt Vilmos (2019): A jelek valóságáról – a valóság jeleiről. Budapest: Gondolat.