Színpadtól a múzeumig

Bevezetésként az alcímet kell magyarázni. Azt tudniillik, hogy nem nyelvi slendriánságból, hanem tudatosan használom a határozatlan névelőt a szlovákiai magyar népi kultúra előtt, hiszen szilárd meggyőződésem, hogy azzal a módszerrel, ami alább (részben) bemutatásra kerül, akár több, egymással egyenértékű, közben egymástól nagyon is távolálló szlovákiai magyar népi kultúra is konstruálható akár. A dolog pikantériájához tartozik persze, hogy azok, akik e konstrukciókon dolgoznak, szilárd meggyőződéssel vallják (de legalábbis tudni vélik), hogy a szlovákiai magyar népi kultúrát rekonstruálják…

Petr Lozoviuk egy nemrég megjelent munkájában (Lozoviuk 2008) meggyőzően bizonyította, hogy a népi kultúra bizonyos jelenségeit miként használták fel a 19–20. században a nemzeti kultúra, a nemzeti identitás megkonstruálása terén. Példáit Csehországból hozza, s rendkívül tanulságos az olyan eseteket olvasnunk, amikor gyakorlatilag ugyanazt a jelenséget hol a cseh, hol a német nemzeti identitás megerősítése érdekében kamatoztatták. Nem árulok el azzal titkot, ha kijelentem, ez a törekvés nem a múlté. Napjainkban is számos jelét látjuk annak, hogy a népi kultúra, népi kultúrák, szűkebb értelemben a folklór bizonyos reprezentatív jelenségei miként válnak a politika eszközeivé, miként instrumentalizálódnak a nemzeti identitás/identitások megerősítése terén kifejtett törekvésekben (Vö. L. Juhász 2009; L. Juhász 2010; L. Juhász 2011).
Az alábbiakban az egységes szlovákiai magyar népi kultúra megkonstruálására való törekvés megnyilvánulási formáira mutatok be két példát, s azok elemzésére teszek kísérletet.
Mindkettő magánvállalkozás, és mindkettő valamilyen módon a muzeológiához kapcsolódik. Barsváradon egy házaspár 2006-ban saját telkén, saját ingatlanán egy Felvidéki Házat (Hornozemský dom) hozott létre. Első pillantásra klasszikus tájházról, vidéki néprajzi gyűjteményről van szó, ám, ha jobban megfigyeljük, figyelmesen elolvassuk a megnyitóhoz kiadott kísérőfüzetet, illetve a korabeli sajtóvisszhangot, akkor kiderül: a gyűjtemény darabjai (több ezernyi tárgy!) gyakorlatilag az egész szlovákiai magyar nyelvterületről, Dél-Szlovákia több mint hatvan településéről származnak. A tulajdonos saját elmondása szerint „Kassától Párkányig 50 községből vannak kiállított tárgyaink, ezért neveztük el a múzeumunkat Felvidéki Háznak”1. A továbbiakban részletezi is egyes tárgyak eredetét: hoztunk „Tornaljáról szekeret, Uhliskáról fekete fenyőből készült lajtot, ködmönt, Nemesócsáról ekét, a kosarakat a tardoskeddi Buják Vincével csináltattuk”2. Tehát nem a helyi kultúrát, hanem a dél-szlovákiai tájak keverékkultúráját, egy virtuális „szlovákiai magyar népi kultúrát” reprezentálnak. A megnyitó során egy kopjafát is felavattak, a Barsváradról 1947-ben Magyarországra telepítettek emlékére. Szakmailag nem szeretném minősíteni a gyűjteményt és a kiállítást, csupán az ideológiai „üzenetre” (amely valószínűleg nem is tudatos) szeretném felhívni a figyelmet: helyi esemény (a helybéli magyar lakosság egy, nagyobbik része kitelepítésének) megörökítése univerzális magyarságszimbólummal, egy kopjafával3; egy helyi parasztház kulturálisan és regionálisan együvé nem tartozó tárgyi anyaggal való feltöltése. Ezek együttesen a lokálist egy magasabb szintre, mégpedig egy virtuális nemzeti kisebbségi szintre emelik. A helyiek tragédiájára, a kitelepítésre nemzeti közösségi szimbólummal emlékeznek, a helyi parasztházból egy közösségi emlékhelyet, „felvidéki házat” kreálnak. Jelenségek delokalizálása nem újdonság a népi kultúra körül sertepertélők körében. Olyan nagy elődökre támaszkodhatnak (persze nem tudatosan), mint például a Grimm fivérek. Nemrégiben Siegfried Becker mutatta ki, hogy Jacob és Wilhelm Grimm híres mesegyűjteményének (Kinder- und Hausmärchen) kettő, kimutathatóan Marburgban lejegyzett darabját a gyűjtők-közreadók tudatosan delokalizálták (De-Lokalisierung), jegyzeteikben egyszerűen hesseniekként jelölve meg őket. Ezzel általánosabb érvényességüket, tősgyökeres hesseni mivoltukat kívánták kidomborítani, miközben időközben kiderült, hogy a konkrét, tipikusan hesseni adatközlőjük hugenotta leszármazott volt (Becker 2013, 67–68).
A népköltészet, valamint a népzene és néptánc mellett a népviselet az a jelenségcsokor, amelyet szinte a néprajztudomány kibontakozása óta az adott etnikum egyik legkarakterisztikusabb nemzeti jegyeként kezelnek. És így van ez Európa gyakorlatilag összes nemzete esetében. Napjainkban természetesen főleg a közvélemény tekinti a népviseletet az adott nemzet kultúrája (egyik) legfontosabb kifejezőeszközének, ám a néprajztudomány mindig is „kellőképpen” asszisztált ehhez. Ha másként nem, hát azzal, hogy hallgatott, s a romantikus elképzeléseket, ahogy manapság a politikában mondani szokás: sem megerősíteni, sem cáfolni nem óhajtotta.
A másik példám ebbe a világba, a népviselet világába vezet. Magam, nem lévén népviselet-kutató, nem szándékozom ezekben a kérdésekben állást foglalni (tehát azt, hogy mennyiben „magyar” és mennyiben nem egy adott település viselete, sőt itt még arra sem térek ki, hogy egyáltalán helyénvaló-e a kérdésfelvetés), csupán a jelenség ideológiai töltetét, mechanizmusát kísérlem meg nyomon követni (vö. Hofer 2009; Lozoviuk 2008, 189–197).
Kezdjük egy rövid történeti áttekintéssel! A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége Óvodapedagógiai Szekciója, a búcsi Szobiné Kerekes Eszter vezetésével 1996-ban egy mozgalmat indított útjára, aminek lényege az volt, hogy nagyjából 30–50 cm-es babákra az érdekelt települések varrják meg a jellegzetes (pontosabban: szerintük jellegzetesnek tartott) népviseleteket. Ezekből a babákból, később babacsaládokból már összejött annyi, hogy kiállításon is érdemes volt őket bemutatni. Ezek a kiállítások újabb babákat eredményeztek. Az apró népviseletek elkészítői között kialakult, ahogyan az egyik szervező fogalmazott: „egy egészséges rivalizálás”. Mára a kiállítás tehát több mint másfélszáz helyszínen volt látható (egyebek között a hannoveri EXPO 2000 világkiállításon is bemutatásra került), s most visszakerült abba a faluba, ahonnan tulajdonképpen az ötlet is származott, Búcsra. Itt egy, viszonylag régi parasztházat alakítottak át muzeális célokra, s itt helyezték el, immár állandó jelleggel a 41 dél-szlovákiai magyar településről származó, népviseletbe öltöztetett babacsoportokat (ezek általában négy-öt fős „családok”, tehát összesen több mint kettőszáz népviseletes babáról van szó). Miközben a rendezők nem tagadják a kiállított népviseletek sokszínűségét (11 népviseleti csoportot határoztak meg), egységes keretbe is kívánják azokat helyezni: mégpedig szlovákiai magyar kulturális keretek közé. A kezdeményezés magyar jellegének hangsúlyozásához a Babamúzeum megnyitójának külsőségei is hozzájárultak. A magyar nemzeti trikolór szalagot a Magyar Koalíció Pártja illusztris tagja, Bauer Edit európai parlamenti képviselő vágta át, sok (kiállított és helyben, élőben bemutatott) népviseleten a piros-fehér-zöld magyar nemzeti színek dominálnak (vagy ezekből adódnak össze az egyes viseleti elemek: piros párta, fehér blúz, zöld szoknya; vagy a szoknyát szegélyezi egy trikolór szalag…). Azt, hogy szlovákiai magyar jelenségcsokorról van szó, a viseletek származási helye, az azt illusztráló térkép és a szervezők szóhasználata (felvidéki) támasztja alá. Miközben ez, mármint a szlovákiai keret ebben az esetben a kiállított tárgyak szempontjából lényegében irreleváns, hiszen ha ezen viseletek némelyike nem is annyira régi, mint azt a szervezők sokszor gondolják, alapjában mégiscsak akkor alakultak ki, amikor szlovákiai magyarok mint közösség nem létezett. Egy keretbe foglalásuk lényegében a kialakult helyzet tudomásul vételéből adódó utólagos konstrukció.

Mindkét kezdeményezés, s főleg az azokat kísérő médiavisszhang kimondva-kimondatlanul azt sugallja, hogy létezik egy többé-kevésbé egységes, sajátos szlovákiai magyar, illetve az ő szóhasználatukkal: felvidéki népi kultúra. Ez a népi kultúra a felvidéki magyar identitás erősítését szolgálja.
Ezzel az állítással kapcsolatban legalább két fontos megjegyzés kívánkozik ide.
Az első legyen a terminológia kérdése. Természetesen a Felvidék kifejezésre gondolok, amely a magyarban nem túlzottan régi. Eredendően, földrajzi fogalomként minden olyan területet jelölt, amely egy szomszédos sík vidékhez képest magasabban terül el (pl. Balaton-felvidék, Skót-felvidék: Škótska vysočina, Highlands stb.). Ebben az értelemben tehát inkább a szlovák vysočina kifejezésnek felel meg, nem a Horná zem-nek. A Felvidék kifejezést a magyarban a későbbi, többé-kevésbé konkrét területre értelmezve Kossuth Lajos használta először egy 1848-as beszédében. A mai Szlovákia északibb, dombos, hegyes vidékeit értette alatta. Rövidre fogva a fogalom alakulását, 1918-at követően a Felvidék a magyarban gyakorlatilag Szlovákia szinonimája lett. 1989 óta viszont megfigyelhető bizonyos szűkülése, délre tolódása: a mai Szlovákia déli (!), jórészt magyarok által lakott területét értik alatta. Így értelmezhető az előbb említett Felvidéki Ház földrajzi beazonosíthatósága. Nem az egész, „klasszikus Felvidéket”, a mai Szlovákiát, hanem annak déli részét értik ugyanis alatta, amit hallgatólagosan eleve magyarnak gondolnak, de közben nem mondják, hogy felvidéki magyar! A babakiállításhoz kapcsolódó könyv címe (Felvidéki népviseletek babákon) is erre utal (Szobiné 2006). Itt ugyancsak nincs szó a klasszikus Felvidékről, hiszen akkor goral és szepességi német, liptói, gyetvai stb. szlovák, sárosi ukrán, ruszin stb. népviseleteknek is szerepelniük kellene a magyarok mellett. Láthattuk viszont, hogy mindössze a dél-szlovákiai régiók magyarjainak népviseleteit tartalmazza a gyűjtemény és mutatja be a kiállítás. Itt is arról van tehát szó, hogy Felvidék alatt a mai Szlovákia déli, magyar (vagy inkább annak gondolt) hosszú, szélesebb-keskenyebb sávját értik.
Önmagában tehát a Felvidék kifejezés a mai szlovákiai magyar nyelvi gyakorlatban lényegében nem is értelmezhető, mindig meg kell nézni, hogy konkrétan ki használja, mikor, milyen összefüggésben. Akkor talán az is kiderül, hogy mit ért alatta (vö. Liszka 2002, 28–30; Liszka 2003, 26–28; Liszka 2010a, 12–18; Paládi-Kovács 1994).
A második megjegyzésem magára a népi kultúrára, a dél-szlovákiai magyarok népi kultúrájára vonatkozik. Erről a regionálisan erősen tagolt kultúráról tudni kell (s arra most itt nincs idő, hogy ennek részletes bizonyításába fognánk), hogy az valójában korántsem egységes (vö. Liszka 2003; Liszka 2010). A számos kisrégióban, mintegy ötszáz kilométer hosszú, szélesebb-keskenyebb sávban élő magyarok népi kultúrája hagyományosan minden esetben közelebbi rokonságban áll a vele (északról) közvetlen szomszédságban lévő szlovák, illetve (délről) a magyarországi területek népi kultúrájával, semmint egymással. Másként fogalmazva: a délnyugat-szlovákiai Csallóköz, a közép-szlovákiai Dél-Gömör és a délkelet-szlovákiai Bodrogköz magyarságának népi kultúrája történetileg is, de jellegében is (!) nagyon távol esik egymástól. Nincsen tehát egységes szlovákiai magyar népi kultúra. A „szlovákiai magyar népi kultúra” tehát értelmetlen fogalom, miközben a szlovákiai magyaroknak van népi kultúrájuk, annak lokális és regionális megnyilvánulási formáiban. S a kettő nem ugyanaz. Azzal azonban, ha egy egységként kezeljük azt (már a terminológiában is: tehát még egyszer: ha szlovákiai magyar népi kultúráról beszélünk!), egy konstruált nemzeti jellegű, szlovákiai magyar népi kultúra, ezen belül például népviselet virtuális kialakítását kíséreljük meg.
Az is igaz viszont, hogy a szlovákiai magyarok korábban (tehát 1918 előtt) erősen tagolt (népi vagy populáris?) kultúrája mára egységesülni látszik. Az 1918 után létrejött kényszerközösség, hasonlóan a szudétanémetek esetében Zwangsgemeinschaftként jelzett folyamathoz (vö. Schroubek 2008, 29–34), mára valóban felmutat számos olyan jegyet, amely jegyek az egyes szlovákiai magyar tájegységeket, régiókat egymáshoz kötik (az egy közös haza okán), a szlováksághoz közelítik, miközben a szomszédos magyarországi területektől némileg távolítják őket. Az utóbbi folyamatot a nyelvészet szétfejlődésnek mondja, s ennek megvannak a maga kulturális (a táplálkozás, építkezés, lakáskultúra, öltözködés, szokások stb. területén kimutatható) lecsapódásai, párhuzamai is (vö. Liszka 1998; Liszka 2004; Liszka 2010a, 405–410). Ennek számos nyelvi és kulturális bizonyítékát lehet kimutatni. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a korábbi (mint mondtam: területileg rendkívüli módon differenciált) jelenségeket utólag egységesíteni kellene és lehetne.

Irodalom

Becker, Siegfried
2013 Gab es Marburger Beiträger zu den „Kinder- und Hausmärchen”? Zur Frage der Lokalisierung von Märchenfiguren und Märchenerzählern. In Die Brüder Grimm in Marburg. Hedwig, Andreas szerk. Marburg: Hessisches Staatsarchiv, 57–88. p. /Schriften des Hessischen Staatsarchivs Marburg 25./

Hofer Tamás
2009 A nemzeti történelem rávetítése a népművészetre. In uő: Antropológia és/vagy néprajz. Tanulmányok két kutatási terület vitatott határvidékéről. Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézete–PTE Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék–L’Harmattan, 145–177. p.

L. Juhász, Ilona
2005 „Fába róva, földbe ütve…” A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál. Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Kiadó /Interethnica 8./
2008 Kopijovité/pamätné stĺpy ako prostriedky národného označenia priestoru. Slovenský národopis 56, 43–54. p.
2009 Maďarskosť a tradícia. Príklad Maďarov na Slovensku. Fórum spoločenskovedná revue, 119–134. p.
2010 Magyarság és hagyomány. In Közművelődési Nyári Egyetem 1999–2008. Válogatás a 10 év előadásaiból. Válogatta és szerkesztette Török József. Szeged: Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete, 111–127. p.
2011 A „tiszta forrástól” a „haladó hagyományokon” át a konstruált nép-nemzeti hagyományig. A szlovákiai magyarok példája 1948-tól napjainkig. Acta Ethnologica Danubiana 13, 11–34. p.

Liszka József
1998 A (cseh)szlovákiai magyarság populáris kultúrája. 1918–1998. Vázlat. In A (cseh) szlovákiai magyar művelődés története. 1918–1998. Szerk. Tóth László. Budapest: Ister Kiadó, 168–206. p.
2002 A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely: Osiris Kiadó–Lilium Aurum.
2003 Národopis Maďarov na Slovensku. Komárno–Dunajská Streda: Fórum inštitút pre výskum menšín–Vydavateľstvo Lilium Aurum /Interethnica 5./
2004 Diferencovanosť a homogenizácia ľudovej kultúry Maďarov na Slovensku v 20. storočí. Acta Ethnologica Danubiana 5–6, 53–56. p.
2010a Populáris kultúra. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet /Magyarok Szlovákiában 6./
2010b Dva pokusy konštruovania ľudovej kultúry Maďarov na Slovensku. Etnologické rozpravy 17, 117–121. p.

Lozoviuk, Petr
2008 Interethnik im Wissenschaftsprozess. Deutschsprachige Volkskunde in Böhmen und ihre gesellschaftliche Auswirkungen. Leipzig: Leipziger Universitätsverlag GmbH /Schriften zur sächsischen Geschichte und Volkskunde 26./

Paládi-Kovács Attila
1994 A Felföld mint kulturális régió. Ethnographia 105, 1–35. p.

Schroubek, Georg R.
2008 Studien zur böhmischen Volkskunde. Herausgegeben und eingeleitet von Petr Lozoviuk. Münster–New York–München–Berlin: Waxmann /Münchner Beiträge zur Volkskunde 36./

Szobiné Kerekes Eszter
2006 Felvidéki népviseletek babákon. Pozsony: AB-ART.

Od javiska po múzeum
Pokusy konštruovania ľudovej obrazu kultúry Maďarov na Slovensku
(Zhrnutie)

Príspevok poukazuje na dva príklady pokusov konštruovania jednej maďarskej ľudovej kultúry na Slovensku (v tomto prípade slovíčko jedna zohráva dôležitú úlohu, veď s dolu uvedenými spôsobmi bolo by možné skonštruovať aj viac, diametrálne odlišných obrazov ľudovej kultúry toho istého etnického spoločenstva).
Prvý príklad sa venuje iniciatíve manželského páru z Tekovského Hrádku, kde v roku 2006 na vlastnom pozemku založili múzeum ľudových tradícii, resp. ľudového bývania s názvom Hornozemský dom (Felvidéki Ház), kam zozbierali exponáty zo 60 lokalít juhu Slovenska od Žitného ostrova až po Košice. Celá kolekcia sa prezentuje ako reprezentácia ľudovej kultúry Maďarov na Slovensku. Takáto jednotná ľudová kultúra však neexistuje. Existujú regionálne varianty, formy ľudovej kultúry Maďarov na Slovensku, ktoré sa od seba mnohokrát diametrálne líšia (napr. ľudová kultúra Žitného ostrova
a Gemera, alebo Podzoboria a Medzibodrožia atď.). Expozícia tak predstavuje obraz jednej (virtuálnej) maďarskej ľudovej kultúry na Slovensku.
Popri ľudovej poézii, ako aj ľudovej hudbe a ľudového tanca ľudový odev je skupinou javov, ktorá sa takmer od vzniku národopisnej vedy považuje za jeden z najcharakteristickejších etnoidentifikačných znakov daného etnika. A je to tak v prípade prakticky všetkých národov Európy. Druhý príklad príspevku sa venuje problematike ľudového odevu. Zväz maďarských pedagógov na Slovensku, Sekcia pre materské školy založila v roku 1996 hnutie, ktorého podstatou bolo, že na približne 30–50 cm bábiky si zainteresované obce ušijú svoj charakteristický (presnejšie: nimi za taký považovaný) ľudový kroj.
Z týchto bábik, neskôr bábikových rodín sa už zhromaždilo toľko, že stálo za to prezentovať ich na výstave. Putovná výstava bola prezentovaná na viac ako 150 miestach a teraz sa dostala späť do dediny, kde sa nápad zrodil, do Búču. Tu prebudovali starobylý roľnícky dom na múzejné ciele a umiestnili v ňom, teraz už natrvalo, skupiny bábik v ľudovom kroji (sú to obvykle 4–5-členné „rodiny“, ide o viac ako 200 krojovaných bábik), pochádzajúcich zo 41 maďarských lokalít južného Slovenska. I keď organizátori nepopierajú mnohorakosť vystavených krojov (určili 11 odevných skupín), chcú ich umiestniť aj do jednotného rámca: a to do maďarského kultúrneho rámca na Slovensku. Iniciatíva, a najmä sprievodná mediálna odozva, otvorene alebo skryto tvrdia, že existuje viac-menej jednotná, svojrázna maďarská ľudová kultúra na Slovensku, alebo nimi používaným pojmom: hornozemská ľudová kultúra. Táto ľudová kultúra má slúžiť posilňovaniu „hornozemskej maďarskej identity“, t.j. maďarskej identity na Slovensku, ktorá nie je totožná ani s identitou Maďarov v Maďarsku, ani Slovákov na Slovensku.

Auf der Bühne und im Museum
Konstruktionsversuche einer Volkskultur für die Ungarn in der Slowakei
(Zusammenfassung)

Die ungarische Volksgruppe lebt seit der Festlegung der Grenzen nach dem Vertrag von Trianon (1920) in einem knapp 500 km langen Streifen in den südlichen Gebieten der heutigen Slowakei. Die (Volks)Kultur dieser Bevölkerungsgruppe, die seit beinahe 100 Jahren in dieser Zwangsgemeinschaft lebt, ist regional stark gegliedert, also alles andere als einheitlich. In den letzten Jahrzehnten kann man aber einen Prozess der Vereinheitlichung, bzw. Tendenzen zu einer künstlichen Vereinheitlichung beobachten. Diese Homogenisierung ist als Folge der jahrzehntelangen Abschließung der ungarischen Bevölkerung mehr oder weniger von selbst zustande gekommen. Daneben sind auch bewusste Bestrebungen zu beobachten, welche die kulturelle und mentale Vereinheitlichung der Ungarn zum Ziel haben. Diese hat man meist mit Hilfe von Elementen der Volkskultur (Musik, Tanz, Lied, Tracht usw.) zu erreichen versucht. Der Aufsatz präsentiert zwei Beispiele dieser Initiative.
Das erste ist eine, in einem Bauernhaus installierte Ausstellung, in der die Exponate (Einrichtung, Kleidung, Geräte usw.) aus allen Regionen (von 60 Orten) der Süd-Slowakei zusammengetragen wurden. Sie repräsentieren die verschiedensten Regionen, und in dieser Form gehören sie überhaupt nicht zusammen. Trotzdem werden sie in diesem sog. Oberungarischen Haus (de-lokalisiert!) als Beispiele einer einheitlichen oberungarischen Volkskultur präsentiert.
Das zweite Beispiel ist wieder eine Ausstellung, und zwar eine Exposition von Puppen in verschiedenartigen Trachten der ungarischen Regionen der Süd-Slowakei. Diese Trachten-Puppen werden trotz ihrer Unterschiedlichkeit als Glieder einer gemeinsamen ungarischen (in der Redeweise der Organisatoren: einer gemeinsamen oberungarischen) Volkskultur gezeigt.
Beide Initiativen versuchen aus dem mannigfaltigen kulturellen Erbe der ungarischen Regionen der Süd-Slowakei eine virtuelle einheitliche Volkskultur zu kreieren. Das trägt zur Herausbildung und Stärkung einer ungarischen Identität in der Slowakei (einer sog. oberungarischen Identität) bei, die weder mit der ungarischen in Ungarn, noch mit der slowakischen in der Slowakei identisch ist.