Friedrich Karl Azzola 1931. 12. 4. – 2014. 12. 6.)

Aki Közép-Európában (illetve Kelet-Közép-Európában) szakrális kisemlékekkel foglalkozott, nem kerülhette Őt meg. A kétévente (először hol Ausztriában, hol Németországban, később aztán már Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon is) megrendezésre kerülő nemzetközi tanácskozások egyik1 megálmodója, és a kezdeti időszakban (1971-től) megvalósítója, motorja volt. Vegyészprofesszor volt, szakrális kisemlékekkel, azon belül is szakrális ikonográfiával, illetve a különféle mesterségek szimbólumaival, motívumaival szabad idejében foglalkozott, ám professzionális szinten.2 Azt nem tudnám megmondani, hogy kenyéradó szakmájában hány publikációja jelent meg, a szimbólum- és motívumkutatás területén mindenesetre több száz. Kitartó konoksággal (hát, mint a filológusok általában) járt egy-egy szimbólum, motívum nyomában, kutatta fel annak különféle előfordulási helyeit, és általában rövid, ám annál töményebb közleményekben bocsátotta kutatási eredményeit a szélesebb nagyközönség vagy a szűkebb szakma elé.
A romániai Bánátban született 1931-ben, egy ottani, fakereskedelemmel, fafeldolgozással foglalkozó német családban (talán innen az érdeklődése a különféle kézműveseszközök, jelképek iránt), a második világháború végével a család visszaköltözött a nagyszülők ősi fészkébe, Marburgba, ahol – noha ismeretségünk idején Azzola feleségével, Julia asszonnyal már treburi családi házukban élt – egészen haláláig megvolt a régi, alighanem gótikus alapokon nyugvó, a Szent Erzsébet-katedrális tövében megbúvó házuk. 1996-ban néhány éjszakát eltölthettem ott, egyedül – kicsit kísérteties volt. Szívesen mesélt gyerekkoráról, a háromnyelvű, de alapvetően román szülőfalujáról, Cireşáról, illetve a háborút követő ínséges évekről, Németországban. Előbbiből alighanem a népek közti megértésre, a mások iránti toleranciára való készségét hozta, az utóbbi, élete végéig ható tanulsága pedig az anyagi javak megbecsülése, a nem pazarlás volt. Sokszor elmesélte, hogy gyerekként a Marburg környéki tölgyesekbe jártak ki makkot gyűjteni, hogy azzal, a lisztbe őrölve a család kenyérmennyiségét növelni tudják. Nos, erről, a makk mint az emberi táplálkozásban alkalmazott ínségeledelről én annak idején budapesti tanulmányaim alatt hallottam, s úgy képzeltem, ez az ismeret valamilyen középkori adatokon nyugszik. Hogy a 20. század közepén, Európában (ráadásul Németországban!) valóság volt, álmomban nem hittem volna. Németországba való visszatérésük után a fiatal Azzola a helyi reálgimnáziumban tanult, amelyet a család anyagi helyzete miatt megszakított, és – a családi hagyományokat követve – beállt asztalosinasnak, és néhány éven át faipari munkásként, illetve asztalosként tartotta el családját. Csak 1954-ben sikerült leérettségiznie a Maina menti Frankfurtban, majd ezt követően Gießenben vegyészetet tanult. A darmstadti Műszaki Főiskolán promovált, majd a wiesbadeni szakfőiskola megalapítása után, ugyanott professzorrá nevezték ki. Innen vonult nyugdíjba 1997-ben.
Első alkalommal a tauberbischofsheimi kisemlék-kutató konferencián találkoztam vele 1994-ben. Olyan fokozott érzékenységet és megértést mutatott a mi kelet-európai problémáink iránt, és olyan jól artikulálva, szépen, tehát érthetően (azaz, számunkra: érthetően, tehát szépen) beszélt németül, hogy egy ideig azt gyanítottam, magyar disszidens, aki nem akar megszólalni az anyanyelvén. Ő szorgalmazta azt is, hogy a korábban kétévente hol németországi, hol ausztriai helyszínnel megrendezett nemzetközi konferenciákat vigyék ki a kelet-közép-európai országokba is. Így került sor 1998-ban, az ő szervezésében, az első, nem németországi (noha azért a német nyelvterületnek számító) csehországi Szudéta-vidéken, Teplában megrendezett tanácskozásra, majd négy év múlva, 2002-ben a Kárpát-medencében először, a komáromi Etnológiai Központ lehetett, a sorban tizenötödik nemzetközi tanácskozás házigazdája3 (ezt követően aztán egy évben Szeged és egy évben Kassa is otthont adott ennek a jelentős szakmai rendezvénynek).
Személyes példájával, folyamatos inspirálásával, biztatásával Friedrich Karl Azzola mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy a (szakrális) kisemlékek kutatása a kelet-közép-európai országokban, s azon belül is a magyar nyelvterületen mára egy elismert, elfogadott nemzetközi szintre kerülhessen.
Emlékét megőrizzük!