péntek, szeptember 24, 2021

Egy plébánia két ország határán – Velkenye hivatalos és népi vallásosságának néhány jellemzője

Tanulmányomban arra vállalkozom, hogy azonosítsam a ma alig több mint 300 fős település, Velkenye (Vlkyňa) plébániává válása mögötti erővonalakat, közösségi szándékokat és történelmi fordulatokat. A néprajzi irodalom Velkenyét barkó településként ismeri. (Paládi-Kovács 1982, 12; Veres 1999, 331) A vallásos népélet és az egyházi hovatartozás tekintetében is meghatározó, hogy a falu hosszú ideig az esztergomi érsek birtoka volt. (B. Kovács 1997, 32) és leányegyházként tartozott Sajópüspökihez, amely tényt számos forrás említi. (Schematismus cleri…1892, 24; Schematismus venerabilis cleri… 1897, 29; Schematismus venerabilis cleri…1905, 35; Schematismus cleri…1913, 38) Majd az 1942-es sematizmus jelzi elsőként, hogy Velkenye 1935-ben már plébánia. (Schematismus venerabilis cleri… 1942, 47) Ebben az időben már az anyaegyház 441 híve mellett Sajólénártfalva 160, Csíz 180 katolikusa tartozott hozzá. (Schematismus venerabilis cleri… 1942, 47) Az „új” plébánia területén összesen 856 katolikus élt, nagyjából egyensúlyban a 937 reformátussal. (Schematismus venerabilis cleri… 1942, 47) Velkenye lakosságának vallása az elérhető egyházi összeírások, a már idézett sematizmusok és az emlékezet szerint egyaránt majdnem 100%-ban római katolikus. A plébániává válás a két világháború közötti időszakra esik, ezért kutatásom során az a feltételezés vezetett, hogy annak bizonyára az anyaegyház és filia közé került államhatár az okozója. Ez kétségtelenül hozzájárult az önállósodáshoz, ám – mint a Rozsnyói Püspöki Levéltár (a későbbiekben, rövidítve: RPkL.) forrásaiból kiderült – kiváltó oka tulajdonképpen nem ez volt. A levéltári források alátámasztják ugyan azt is, hogy az országhatár hivatkozási alap volt a Velkenyére helyezett Laurincz József káplán püspökséggel folytatott, plébánia melletti érvelést tartalmazó levelezésében, még inkább igazolják azonban azt, hogy a már 1920-ban megfogalmazott szándék másfél évtizedes késésének is az új helyzet, a belőle következő egyház- és államjogi problémák sora az oka. Az, hogy az egyházmegyei és államhatárok nem estek egybe, számtalan nehézséget okozott. A Magyarország és Csehszlovákia közötti problémák közül a(z) (egyház)történeti szakirodalom legtöbbet az esztergomi érsekség birtokaival foglalkozott, ám a tanulmányok többsége kitekint az országok teljes területére, már csak a vonatkozó rendeletek, megoldáskereső kísérletek, perek és egyeztetések miatt is. Azzal, hogy az egyházi birtokok két ország területére kerültek, nem következett be „automatikusan” jövedelmük és tulajdonjoguk megosztottsága. Rácz Kálmán forrásértékű tanulmányai ismertetik és elemzik a két világháború közötti időt kitöltő rendezetlenség részleteit. Esztergom esete azért jelentette a legnagyobb problémát, mert a plébániák többsége és az egyházmegye központja közé került az államhatár, tehát az igazgatás és a jövedelemhez jutás egyaránt nehézségekbe ütközött. (Rácz 2000, 106.) A csehszlovák kormány arra törekedett, hogy az egyházmegyei határok igazodjanak az államhatárhoz, Magyarország abban volt érdekelt, hogy a „dismembratio” ne következzen be. Az időigényes megoldáskeresés éveire a magyarországi tulajdonú, de Csehszlovákia területére eső egyházi vagyont zár alá helyezték, kezelését egy pozsonyi központi bizottságra („Centrálna komisia r. kat. majetkov pre Slovensko”) bízták. (Rácz 2000, 16) Tovább nehezítette a kérdést Csehszlovákia országrészeinek és érdekeinek eltérő politikája. Míg (nagyon erősen leegyszerűsítve a kérdést) a cseh politika alapvonala az volt, hogy az egyházat és államot szétválassza, Szlovákiában az önállóságra törekvéssel együtt járt a katolikus érdekek védelme. (Rácz 2000, 16–17) Mivel az egyházmegyék területének szétválasztására, bármilyen változtatására csak a Szentszéknek volt jogköre, a sokszereplős diplomáciai vita – és a hágai bíróságig is eljutó per – hosszú évekre konzerválta az átmenetiség állapotát.[1] A rozsnyói püspökség esetében ez személyi kérdéseket is felvetett. 1920. június 4-e után a püspökség területének Magyarországra eső plébániáit apostoli kormányzósággá alakították, és vezetésére éppen Tornay János sajópüspöki plébános kapott megbízást. A csehszlovákiai részen a püspöki szék betöltetlen maradt, sőt, az egyházmegye felosztására vonatkozó tervek is születtek. 1920–25 között Podraczky István káptalani helynökként irányította az egyházmegyét, 1925-ben, rövid ideig Cársky (vagy Csárszky) József apostoli kormányzóként, majd 1939-ig ugyanígy Bubnics Mihály. A terület ebben az időszakban közvetlenül a Szentszék joghatósága alá tartozott. Az első bécsi döntés után pápai bullával ismét egyesítették a szétválasztott részeket, Bubnics Mihály pedig 1939. október 1-től az egyházmegye püspöke lett. A második világháború után még bizonytalanabb lett az egyházmegye irányítása. 1945-től Pobozsny Róbert püspöki helynökként irányította az egyházmegyét, de fogva tartása idején (1949–1956 között) Belák Sándor helyettesítette. Ezután káptalani helynöke, 1959–1972 között apostoli kormányzója volt az egyházmegyének.[2]

A Velkenyét is közvetlenül érintő egyházjogi ügyek nem könnyítették a plébániává válást, de annak csak egyik tényezőjét jelentették.

Az ezzel a folyamattal kapcsolatos levelezésben – mint arra majd a későbbiekben még kitérek – az 1920-ban Velkenyére helyezett káplán több alkalommal is hivatkozott arra, hogy a település vallásos buzgóságban és az egyházért hozott anyagi áldozatvállalás terén egyaránt élen jár. A levéltári forrásokban rendre felbukkannak a vélekedés alapjául szolgáló adatok, igazolják a káplán (későbbi plébános) véleményét és egyúttal azt is, hogy az önálló plébánia a velkenyei hívek politikai változásoktól független igénye volt. Ezek közül az – plébániává válás tekintetében – előzmények közül, kissé rendszerezve ezúttal csupán néhányat emelhetek ki.

1. A velkenyeiek igényéről és áldozatkészségéről talán legerősebben a település saját erőből épített temploma tanúskodik. Miután Velkenye régebbi temploma leégett, az iratok tanúsága szerint a hívek szinte teljesen önerőből vállalták egy új templom felépítését. Kaptak ugyan ezer forint kegyesalapítványi kölcsönt, 1891. február 15-én kötelezvényt írtak alá, amelyben – a templom felépítésének és fenntartásának terhe mellett – ennek törlesztését is vállalták.

Végre kötelezi magát a hitközség ezen tíz év alatt nem különben azután is amennyiben az 1000 ftos elegendő nem volna minden néven nevezendő fentartási költségeket fedezni elvállalván örök időkre a templom gondozását.

(RPkL. Velkenye 1045–935)

1912-ben keletkezett a következő ezzel foglalkozó irat, amelyből már az derül ki: egy hitközségi gyűlés határozata értelmében 2000 korona alaptőkét helyeztek el a rozsnyói kegyesalapítványi pénztárban, amelynek kamatai csakis a templom javítására, rendben tartására fordíthatók. (RPkL. Velkenye 1045–935) A hívek templomukkal kapcsolatos gondossága később is, váratlan károk, egyéb események során is megmutatkozott, amelyek részletezésére itt nincs mód.

2. A templomhoz való viszonyulás kiterjedt a plébániaépületre is, amelynek ügyét éppen az önállósodási igény hozta felszínre. Az 1921-ben kezdődött folyamat lépéseit előíró püspöki leiratot ismertető egyházközségi gyűlésen a hívek kijelentették, hogy a plébániává válás érdekében minden anyagi áldozatra hajlandóak, vállalják plébániaépület építését is. Erre a célra a templom két szomszédos telkét látták alkalmasnak. Kardos Gyula telke 518, Csutor Mártoné pedig 300 négyszögöl nagyságú volt. A tulajdonosok a politikai községgel terveztek ajándékozási szerződést kötni, telküket pedig átengedni az egyház javára bekebelezésre. A hívek az egyesített telken „…4 szoba, 1 konyha, 1 éléstár, 1 pincze, 1 hambár, 5-6 marhára ól, fészer, 3-4 rekeszes sertésól, baromfiól, csűr, kút és két árnyékszék…” beosztású parókiaépület felépítését vállalták, mégpedig 1923. október 1-jei határidővel. (RPkL. Velkenye 1054–923) Talán a két tulajdonos megváltozott szándéka miatt, talán más okból, de ez a terv nem sikerült, ugyanis 1929-ben a káplán új tervet terjesztett a püspökség elé. Ebből is látszik azonban, hogy a velkenyeiek lelkesedése nem csökkent. Az eredeti két szomszéd telek helyett a falu közepén álló épületet vásárolták meg, amelyben akkor még egy bérlő boltot működtetetett, évente 3000 korona bérleti díjért. (Az épület egyébként iskolának is alkalmas lett volna, ha így döntenek, az akkori iskolát lehetett volna plébániává alakítani.) Az iskolaszék 61 800 koronás költséget számított a vételárra és átalakításra. A levélhez a káplán mellékelt egy kivetési lajstromot, amely alapján részesedésüket már többen előre kifizették, és amely ismét arról tanúskodik, hogy a velkenyeieket ennek költségei sem tántorították el szándékaiktól. (RPkL. Velkenye 574–935) Az épület helyzete azonban sokkal bonyolultabb volt. Mint egy másik irat jelzi, tulajdonképpen szövetkezeti tulajdon volt, amely azonban a rimaszombati törvényszék 178/1928. sz. végzésével megszűnt. Az épületet ettől a több személyt jelentő tulajdonosi körtől kellett megvenni, ennek 45 000 korona volt a vételára. Ehhez vállalt az egyházközség kivetést.

  1. Minden gazdaszám fizet 100 (száz) Kč-t
  2. Egy-egy a községben élő r. kath lélekre kivet 50 (ötven) Kč-t
  3. A község határában fekvő egy-egy hold földbirtok, rét, erdő, legelő után a tulajdonosaik fizetnek á 20 (húsz) Kč -t.

(RPkL. Velkenye 574–935)

A plébániaépület történetében ezt követően még számos, ezúttal nem taglalható bonyodalom adódott, ám az egyházközség viszonyulását, áldozatkészségét és önállósodási szándékát már ez a kezdeti időkből származó forrás is jól szemlélteti.

3. a. A vallásgyakorlást és az egyház helyi jelenlétét szolgáló épületek fenntartásán kívül Velkenye a papok, kántortanítók ellátását tekintve is mindig maradéktalanul teljesítette vállalásait. A velkenyei plébánosi jövedelmek alapját bizonyára a sajópüspöki plébános jövedelmének Velkenyétől kapott része alapozta meg. 1933. május 28-án már a plébániává alakulás miatt összehívott egyházközségi gyűlés jegyzőkönyvében szerepel, a falusi társadalom mely rétegétől milyen jövedelem illette meg a plébánost. Ennek alapjául egy 1929. és 1931. évi javadalmi összeírás szolgált. A (majdani) plébános megélhetésének alapjául „1 kat. hold 742 négyszögöl szántó, továbbá 0,35 négyszögöl szántó, valamint egy 3 kat. hold 1300 négyszögöles szántó” (a.,) jövedelme szolgált. (RPkL. Velkenye 4040–929)

Ezen kívül:

b., A hívek terményekben és pénzben igák után a következő szolgáltatásokat teljesítik:

2 igás gazda fizet 150 liter búzát, 60 liter zabot, 4 Kč-t, 1 csirkét
1 igás gazda fizet 75 liter búzát, 30 liter zabot, 2 Kč-t, 1 csirkét
házas zsellér kevés birtokkal 60 liter búzát
özvegy, akinek háza van, fizet 30 liter búzát. A linhartovcei (Sajólénártfalva nevének akkori szlovák fordítása – G.A.) hivek páronkint fizetnek 30 liter rozsbuzát.

(RPkL. Velkenye 4040–929)

A munkabeli szolgáltatásokat a velkenyeiek 1920-ban megváltották, majd ezt visszaváltották munkajárandóságra – és meghagyták a plébánosnak a módosítás jogát a későbbiekre nézve is. A terményeken és munkán kívül a plébánosi jövedelem fontos – mint a későbbiekben kiderült, rendkívül problémás – része volt a fajárandóság. 1929-ben erről a következő módon nyilatkoztak:

c., „Kötelezi magát az iskszék, hogy az eddigi gyakorlat szerint a rožňavai püspökség velkyňai erdejében plébánosának 32 ürm. 8 bécsi öl tüzifát kivág és haza fuvaroz, esetleg ezen szolgáltatások ellenértékét neki megtéríti.

(RPkL. Velkenye 4040–929)

d., A 1873. december 14-én Fornet Jenő rimaszombati törvényszéki bíró előtt úrbéri egyezséget kötöttek a velkenyei úrbéresek a rozsnyói püspökséggel. Ebben az szerepelt, hogy a velkenyei úrbéresek a sajópüspöki plébánosnak és kántornak fajárandóságot szolgáltatnak, pontosan 10 bécsi öl tűzifát. A plébániává alakulás folyamata során, tehát már 1920 után kérték ennek módosítását, miszerint ettől kezdve ne az szerepeljen benne, hogy a fajárandóság a sajópüspöki plébánost illeti, hanem az, hogy az úrbéresek plébánosát. „A 10 bécsi öl 40 ürm. tüzifából 8 bécsi öl 32 ürm. jár a velkenyei plébánosnak, 2 öl 8 ürm. pedig a velkenyei kántornak.” (RPkL. Velkenye 4040–929) A plébános jövedelmének (f.,) számított még a tervek szerint a 17 351, 14 Kč alapítványi tőke kamata. (RPkL. Velkenye 4040–929)

A fajárandóság helyi sajátossága – problémás volta mellett, amelyre a későbbiekben még kitérek – mértékegysége, a bécsi öl. A környék katolikus településeire vonatkozó rozsnyói levéltári forrásokban semelyik másik településen nem mérték a fát bécsi ölben, mindenütt „méter”, rövidítve „ürm.” szerepel mértékegységként.[3] A velkenyei források némelyike elárulja, hogy 1 bécsi öl 4 méternek felel meg.

A plébánosi (és kántortanítói) jövedelmek alapjául is szolgáló falusi társadalom gazdasági alapú tagolódásával kapcsolatban egy későbbi irat nyújt némi támpontot, ez már a plébániává válás „hivatalossá” tétele miatt keletkezett. 1938. március 2-án Laurincz József káplán egy baráti hangú (ám egyben hivatalos) levelet írt a püspökségnek, a címzettre személy szerint nem utal semmi. Mint szövegéből kiderül, a levél válasz arra a kérdésre, milyen birtoknagyságok jellemzőek Velkenyén, illetve mennyi gazda tartozik egy-egy kategóriába. Az összesítés szerint egy gazdának volt 58 holdas birtoka, és szintén egynek 48 holdja. 34–36 holdas kategóriába négy, 20–34 holdasba huszonöt, 16–19 holdasba tizennégy, 10–15 holdasba harminc, 5–10 holdasba kilenc gazda tartozott. Ezenkívül a lénártfalvi határban volt 15 gazdának 120 holdja, a csízi határban 28 gazdának 290 holdja (összesen).

Ezen számokban nem foglaltatik a belsőség, mely minden gazdánál átlagosan 800 négyszögölet tesz ki, rajta lakóházzal és gazdasági épületekkel. A 75 gazda marhaállománya összesen kitesz: 210 darab tehén, 68 pár ökör, 15 pár ló, 200 darab 1-től 3 évesig növendék marha (gulya), 200 darab borjú, 160 darab sertés. Ha a gazdák tulajdonában lévő szántókról névszerint is pontos meggyőződést óhajtanál szerezni, légy szives kerestesd ki irattáratokban 1929. április 6-ról az 1401. számú aktát, hol is a részletes birtokelosztást pontosan meg fogod találni. A holdak 1200 négyszögölekben értendők. Ugyancsak közlöm, hogy a csízi körjegyzőt Koyš Vladimirnak hívják.

(RPkL. Velkenye 2689–938)

Sajnos az irat szövegéből nem olvasható ki pontos összefüggés az igásjószág-állomány és a birtoknagyság között, esetleg következtetéseket vonhatunk le, például azt, hogy a legkisebb, 5–10 holdas birtokhoz nem tartozott igásjószág. Látható még az összeírásból, hogy földjeik megműveléséhez a velkenyei gazdák inkább ökröt, mint lovat tartottak.

Az egyházi földek jövedelmét a plébánosok (akár még a sajópüspöki, akár később a velkenyei) rendszerint úgy tudták hasznosítani, hogy bérbe adták azokat, ezekről több bérleti szerződés is fennmaradt. (pl. 1906-ból: RPkL. Velkenye 3703–1906., 1924-ből: RPkL. Velkenye 3703–1906., de még 1943-ból is: RPkL. Velkenye 547–943)

A plébániai javadalmi összeírásban szereplő tételeken kívül a velkenyei plébános jövedelme állami kiegészítésére is számíthatott. Erre Laurincz József kérése utal, aki 1928. március 17-én a püspökségtől kérte, járjon közbe az iskolaügyi referátuson a neki 21 éves papi szolgálata után járó államsegély kiutalásáért. (RPkL. Velkenye 6313–935) Mindezen jövedelmeket Velkenyén is kiegészítette a keresztelések, esketések, temetések után járó ún. stóla.

3. b. A plébános jövedelméhez hasonlóan rendezett, megbízható volt Velkenyén a kántortanítói jövedelem. 1922-ből maradt fenn az az iskolaszéki jegyzőkönyv, amely új kántortanító választásáról számol be, mivel Bednarik István, a hosszú ideig Velkenyén működő korábbi kántortanító 1921-ben elhunyt. Öt pályázó közül választották a legjobbnak ítélt jelöltet, a Ratkólehotáról jelentkező Steklovics Sámuelt. Jövedelmét az iskolaszék 1920. augusztus 2-án készült javadalmi jegyzőkönyve alapján állapították meg. Része volt az iskola épületében egy három (padlós) szobából, konyhából, kamrából, előszobából, pincéből álló lakás melléképületekkel (marhaistálló, sertésól, fásszín, kert), amelyek javításai a fenntartót terhelték ugyanúgy, mint a kéményseprés, biztosítás fizetése. Fizetése három részből: tanítói, kántori és el nem választható kántortanítói jövedelemből állt. A kántori jövedelemhez a stóla és az ingatlanjövedelem tartozott, a tanítói alapítványi jövedelemből („Huszko-alapítvány”), a faiskola jövedelméből és tűzifából állt. El nem választható jövedelme volt a termény- és csirkejárandóság, a marhalegeltetési jog és készpénz. Összesen 1538 korona értéket tett ez ki, amelyhez még államsegélyért is folyamodtak. (RPkL. Velkenye 5873–936)

A plébániává válás problémái

A templom építésével, fenntartásával, a plébános és kántortanító jövedelmével foglalkozó iratokból is kiolvasható az az igyekezet, amellyel a vallásos élet „anyagi” oldalát, tárgyi világot érintő részét Velkenye hívei rendezetté, stabillá akarták tenni. Tulajdonképpen ugyanez a viszonyulás vezette őket az önálló plébánia iránti igényük valóra váltásában is, amelynek „hivatali”, egyházjogi bökkenői csak az ügymenetben derültek ki.

Rögtön 1920 novemberében hangot kapott az a sérelmes helyzet, hogy az év tavaszáig Velkenyét is ellátó sajópüspöki plébános nem kapta meg járandóságát. Tornay János a főhatóságnak fogalmazta meg követeléseit, de hangsúlyozta, hogy ezt „időarányosan” számította ki, vagyis a Velkenyére helyezett káplán javára az ott töltött idő után neki járó részről lemondott. Összesítése a következőket tartalmazta:

  1. 1919. évre

a., 32 mtr tüzelőfa a plébánia részére és
b., 8 mtr tüzelőfa a sajópüspöki kántor részére
c., a párbér hátralékom

  1. 1920. évre

a., 14 mtr tüzelőfa a plébánia részére és
b., 4 mtr tüzelőfa a sajópüspöki kántor részére
c., január-május hónapokra eső párbér és földmunka-megváltás.

(RPkL. Velkenye 1054–923)

1921. április 21-én a velkenyei káplán, Laurincz József terjesztett be egy tulajdonképpen szintén a megosztásról szóló jegyzőkönyvet. Tornay János követelése pénzben 6741,54 csehszlovák koronát jelentett. „Ezen összegből 4000,90 Kč az általam a plébános úrnak megküldött részletes párbérkimutatás alapján a reája eső hányad pénzértékre való átszámítása által áll elő, mely kiszámítást én eszközöltem és elfogadás végett neki beterjesztettem.” (RPkL. Velkenye 1054–923) Laurincz József egy táblázatban rendszerezte és összesítette a kérdéses járandóságot és tovább részletezte a jövedelem megosztani szükséges elemeit.

A plébános úrnál levő párbérszedési lajstrom szerint befolyt:

1.

5 hóra esik 1 véka hány kg? Hány q? Egységár Összesen
Búza 179, ½ véka 21,90 kg 16,31 q 170 Kč 2772,70 Kč
Rozs 11 véka 18 kg 0,81 q 170 Kč 137,70 Kč
Árpa 18 véka 17,20 kg 1,29 q 160 Kč 206,40 Kč
Zab 86 véka 12 kg 4,20 q 160 Kč 672 Kč
Kukoricza 12 véka 19 kg 0,95 q 120 Kč 114 Kč
Pénz 115 Kč 47,90 Kč
3950,70 Kč”

(RPkL. Velkenye 205–924)

A párbér gyanánt járó termények mellett a földmunkaváltság és a tűzifa jelentették a többi elemet. Összesen 5253,38 korona bevétel illette meg a sajópüspöki plébánost, amelynek kézbesítési módjával kapcsolatban a káplán a főhatóság utasítását kérte. (RPkL. Velkenye 205–924)

Tehát az 1920-as év jövedelme e számítás szerint megosztható volt, a káplán elkülönítette a négyhavi, Tornay Jánosnak járó jövedelemrészt, aki az elszámolást – egy 1921. május 23-án kelt levele alapján – el is fogadta. (RPkL. Velkenye 205–924) Ugyanennek az évnek decemberében nem az osztozkodás, hanem Velkenye jövőbeli helyzete miatt merült fel a plébánosi jövedelem kérdése. A december 1-jére összehívott hitközségi gyűlés más témák mellett a plébános tűzifa-járandóságával is foglalkozott. A 40 méter tűzifát, amely korábban a sajópüspöki plébános velkenyei fajárandósága volt, ettől kezdve Velkenye a saját papjának tervezte adni. (RPkL. Velkenye 1054 – 923) A néhány évvel később keletkezett iratok arról tanúskodnak, hogy a megvalósítás évekig húzódott. 1924. január 29-én a rozsnyói püspöki helynök is levelet írt az ügyben. Címzettje a rőcei Helló József esperes volt, akit a határváltozás után a rozsnyói püspöki javak állami felügyeletével a kormány megbízott. A megbízott 1921-ben lefoglalta Tornay János már korábban kiszámított kb. 5000 korona „törvényes” járandóságát. Indoklása szerint azért tartotta magánál az összeget, mert a terület, ahonnan származott, Csehszlovákiához került, Tornay János sajópüspöki plébániája pedig Magyarországon volt. Emiatt a rendezetlen politikai, állam- és egyházjogi helyzet és az átmenetiség túl hosszúra nyúlt állapota miatt volt szükség a püspöki helynök állásfoglalására. Ez az állásfoglalás világít rá a helyzet összetettségére.

A sajópüspöki plébániai javadalom a sajópüspöki püspöki birtoknak kegyuraságát élvezi. Az általa huzott kegyúri járandóságok a birtoknak egész komplexumát terhelik. Közjogi elv az, amelyet évszázados bírói joggyakorlat is szentesített, hogy a kegyúri birtok a maga egészében köteles viselni a kegyúri terheket az esetben is, ha az több tulajdonosnak kezére kerül idővel. Miért is a társbirtokosok birtokrész arányában teljesíteni kötelesek kegyúri kötelezettségeiket. Annál természetesebb, hogy jelen esetben nem szűnt meg a sajópüspöki püspöki javadalomnak teljes komplexuma viselni a kegyúri plébánia terheit, mert hiszen még csak az sem következett be, hogy a birtok két külön társbirtokosnak kezére került volna át, mindössze két külön kormány gyakorol felette vagyoni felügyeletet. A kegyúri birtoknak politikai határokkal történt kettészelése azonban nem jelenti azt, hogy mentesült volna a kegyúri terhek viselésétől oly terület, amely a plébániai javadalommal nem egyazon állam területén fekszik. Ez esetben csak egyházmegyénk területén is több világi kegyuraságot élvező plébániánk egyszerűen lehetetlenné volna téve csak azért, mert teszem a vele egy államban maradt kegyúri birtoknak itt nincsenek erdőségei. A sajópüspöki plébánosnak nem a magyar kormánytól, hanem a sajópüspöki kegyúri birtoktól vannak követelései. És ezt per esetén érvényesíteni is tudná. Ő tehát a politikai határok eltolódása miatt nem vesztette el jogait, amelyeket neki nem az államok s nem a kormányok, hanem a közjog és az egyházi jog biztosítanak. Annál kevésbé eshetik áldozatul az ő privát vagyona a politikai határok miatt az egyes kormányok között felmerült vagyonjogi, illetve elszámolási bonyodalmainak. Tény az, hogy a két kultuszkormánynak egymással elszámolási viszonyba kell lépni a kérdést illetőleg, hogy a sajópüspökii birtoknak magyar területe mennyit viseljen a kegyúri terhekből és mennyit viseljen a slovenskói terület. Ám ez az elszámolási viszony is csak addig áll fenn a kormányok között, amíg mindkét terület jövedelmeinek élvezetébe Róma ki nem nevez egy-egy egyházi férfiút. Akkor ezek lépnek egymással a kegyúri terhek viselését illetőleg érintkezésbe, hogy arány szerint viseljék a javadalom kegyúri terheit. Semmi körülmények között sem szenvedhet azonban a plébános egyéni vagyonában megcsonkítást. Miért is – véleményem szerint – nem arról van szó a jelen esetben, hogy a sajópüspökii plébános jogtalanul jutott volna hozzá az 1921. évi fajárandósághoz, hanem erről, hogy a részére illetményes fajárandóság mily mértékben terheli a magyar és mily mértékben a slovenskói területet. Ez pedig nem a plébános ügye, hanem a kormányoké, amelyeknek módjuk lesz azt annak idején tisztázni.

(RPkL. Velkenye 205–924)

A helynök kérte a megbízottat, tájékoztassa minderről az állami szerveket, és azon legyen, hogy Tornay János mielőbb megkapja jogos fajárandóságát, illetve többi járandósága pénzértékét. (RPkL. Velkenye 205–924) 1924 februárjában fogalmazta meg Tornay János a járandóság történetét saját nézőpontjából, a püspöki helynöknek írott leveléből a méltánytalanság érzése olvasható ki. Sérelmezte, hogy 1921-ben a kb. 5000 koronás párbérjárandóságát a velkenyei káplán nem neki, hanem a (csehszlovákiai) kormánybiztosnak juttatta el. A plébános ezt azóta sem kapta meg, kártérítést sem kapott, erről értesítette a neki már nem, de a káplánnak hivatalosan is felettesét. Javadalmának felét egyébként is elveszítette, különösen rosszulesett neki ez az eljárás paptársától. Pedig Laurincz József maga értesítette őt az ügyről, hiszen a nagyrőcei állami megbízottnak írott helynöki levél keltezése is korábbi. (RPkL. Velkenye 205–924)

Az 1920-as évekbeli probléma megoldásáról sajnos nem keletkeztek – vagy nem maradtak fenn – iratok, de 1942-ben a rendezetlenség ismét felszínre került. A velkenyei plébános ekkor írott jelentése a probléma „gyökerére”, a plébánosi fajárandóság eredetére is fényt derít. Ez utal arra, hogy a két világháború között – ha született is valamilyen „hallgatólagos” megállapodás – hivatalosan, egyházjogilag nem rendeződött a kérdés. A jelentésben az szerepel, hogy

a rozsnyói püspökség, mint a velkenyei volt úrbéresek földesurasága, 1920-tól a velkenyei plébánosi javadalom fajárandósága címen 8 bécsi öl (32 ürm.), a kántor részére 2 bécsi öl (8 ürm.) tüzifát ad ki. Ezen 40 ürm. tüzifa kivágatása, hazafuvarozása a velkenyei volt úrbéresek leszármazottait, illetve a velkenyei r. kat. hiveket terhelik. E tétel illetve tételek a rimaszombati kir. törvényszék közbejöttével 1873. decz. 4-én 3842 sz. alatt felvett úrbéri egyezségi okirat 6-ik pontjával igazoltatnak, amelynek másolatát csatoltan beterjesztem. Ennek eredeti példánya bizonyára a püspökség irattárába is fellelhető. Ezen egyezségi levél 6-ik pontja a 10 bécsi öl tüzifa kiszolgáltatását, kivágatását, befuvarozását a sajópüspöki plébánosnak és részben a kántornak biztosítja. Ez érthető is, hiszen a reformatio fellépése óta 1920. szeptember 9-ig Velkenye Sajópüspökinek filialisa volt, így a velkenyei volt úrbéresek 1873-ban nem egyezkedhettek a velkenyei plébános javára. Mivel a dismembratio által Velkenye elszakadt Sajópüspökitől és egyházilag de facto et jure önálló plébániává creáltatott, a sajópüspöki plebános és kántor Velkenyének egyházi szolgálatokat nem tesz. Daczára ennek ezen fához mindkettő máig is ragaszkodik! Szükséges tehát, hogy végérvényesen eldöntessék, kit illetve kiket illet meg e 40 ürm. tüzifa? Megjegyzem, hogy a velkenyei plébánia javadalom összeírásában ezen 40 ürm. tüzifából 32 ürm. a kántori javadalomban 8 ürm. fa fel van véve. A legmélyebb alázattal kérem azért Nagyméltóságodat, hogy a jog és igazságosság figyelembe vételével kegyeskedjék hivatalosan és végérvényesen megállapítani, hogy a mai helyzetben és körülmények között kik az élvezői a kérdéses fának? A sajópüspöki plébániának a püspökség erdejéből évente 80 ürm. tüzifa van kiszolgáltatva, melyből 16 ürm-t a kántorának köteles átengedni. Tehát egyszerannyi a fajárandósága!

(RPkL. Velkenye 2485–942)

E a levél is arra enged következtetni, hogy nagyjából két évtized alatt sem sikerült a jog erejével rendezni a kérdést. Az ügy folytatásaként 1942. december 29-én keletkezett levél pedig még korábbi időszakot világít meg. Ezt a levelet is Laurincz József – ekkor már – plébános írta, és az is kiderül belőle, hogy a megoldáskeresés miatt visszamenőleg az úrbéri egyezség megkötéséig kellett iratokat keresnie.

A rozsnyói püspökség, mint felperes, 1856-ban pert indított az egykori rimaszombati császári és királyi úrbéri törvényszéken a velkenyei úrbéresek ellen, amely per 1873-ig tartott és egyezséggel végződött.

Ezen 3842/73. sz. alatt létrejött úrbéri egyezséglevél 6. pontja szerint a püspökség kötelezi magát, hogy évente saját erdejéből 40 ürm. tüzifát ad ki a sajópüspöki plébánosnak és kántornak, hogy a velkenyei volt úrbéreseket, híveket, a plébánosukat és kántort illető faszolgáltatástól mentesítse. Az egyezség szerint a 10 bécsi öl = 40 ürm. tüzifából a sajópüspöki plebánost 32, a kántort 8 ürm. tüzifa illeti meg. Amikor 1920. szeptember 6-án Velkenyére disponáltattam, még élt Thuza Márton, ki 1873-ban a velkenyei kurátori tisztséget viselte. Ő és több idős gazda, kik az egyezségi levelet is aláírták, azt mondták, hogy állítólag a velkenyei úrbéresek a nekik kiegyezett erdőből az „Uraji” dűlőben levő erdőrészt átadták a püspökségnek, és ezért vállalta a volt úrbéres uraság a 40 ürm. fa kiadását. Ezt a famennyiséget nekem a volt püspökségi vagyonkezelő bizottság 1920-tól 1939-ig évről-évre kiutalta, 1939-től pedig a mai napig a püspökségi igazgatóság a jogfolytonosság alapján szintén kiadta.

(RPkL. Velkenye 20–943)

A fajárandóság kérdésének tehát – bár a plébános minden lehetséges iratot, tanút, egyezséget előkeresett – nem született meg az iratokban fellelhető megoldása, az 1948. év, az államosítás után, a szocialista Csehszlovákiában (és Magyarországon) pedig a probléma alapja szűnt meg létezni.

A plébániává válás menete a püspökség oldaláról sem volt egyszerűen kivitelezhető folyamat. Bizonyára rögtön 1920-ban, a Sajópüspökitől való elszakadás után eljutott a rozsnyói püspökséghez a velkenyeiek kívánsága, hogy önálló plébániává alakítsák a korábbi filiát. Erre lehetett válasz az a 2550. sz. leirat, amelyben a főhatóság a kivitelezés folyamatának lépéseit előírta és emiatt hívtak össze Velkenyén hitközségi gyűlést 1921. december 1-én. A plébánia megalapítását – a leirat szerint – az egyházközséget képviselő káplánnak kell kezdeményezni. A gyűlés – mint már korábban is idéztem – egyhangú határozatot fogadott el arról, hogy a hitközség a plébániaalapítás érdekében a legnagyobb anyagi és egyéb áldozatokra is hajlandó. Kötelezték magukat arra is, hogy a plébánosnak a Canonica visitatióban rögzített jövedelmet, valamint a korábban megszavazott 1000 korona többletfizetést biztosítják, illetve ezután a sajópüspöki plébános velkenyei fajárandóságát is kivágják és hazafuvarozzák plébánosuknak. (RPkL. Velkenye 1054 – 923) Már a hitközségi gyűlésen vállalt kötelezettségeket is említve Laurincz József 1921. december 8-án az egyházközség lelkületét is leíró levelet küldött a főhatóságnak, amelyben szót emelt amellett, hogy Velkenye plébániává váljék. Ezt hívei már régen akarták, és a természeti adottságok (a Rima áradásakor a falu megközelíthetetlen, a legközelebbi plébánia, ahová csatolható lenne, Rimaszécs, 2 és fél óra járásnyira van) is erősítik, a hitélet is „megérdemli”.

már ez a körülmény is hathatósan indokolja, hogy ha a főhatóság a községet magára hagyni nem akarja, 500 kath. számára állandó lelkipásztor iderendelése elkerülhetetlen. De ha ez a körülmény nem is állna fenn, maga az egyházközség minden erejével arra törekszik, hogy még abban az esetben is, ha netán valamikor a község ismét Magyarországhoz csatoltatnék, meg legyen ezentúl saját lelkipásztora. Mely törekvés tekintve a község kötelességtudását s még inkább lelkiéletét, részemről csak pártfogolható. Bátran állíthatom, hogy nincs a környéken község, mely a hitélet terén a krisztusi hithez való ragaszkodás oly magasztos jeleit árulná el, mint Velkenye. Vallásos kötelmeiket lélekemelő módon teljesítik – s eltekintve csekély kivételtől – szinte vetélkednek a buzgóságban. Itt az üres templom istentiszteletek alkalmával ismeretlen, s ha egyes kikapás elő is fordul, azért az a romlottság, mely most, a háború után ural sok, előbb jó erkölcsű és istenfélő egyházközséget – itt hála a jó Istennek – kedvező talajra nem talált. Mivel az egyháznak eminens érdeke, hogy a hitben, jámborságban, Istenfélelemben híveit fenntartsa, ehhez nékik segítő kezet nyújtson, irányításukra lelki vezetőt rendeljen, ezt a mai nagyon is hithideg világban különösen itt kell tennie, mert ez a község megérdemli, hogy önálló lelkipásztora legyen. Béke világban, ezelőtt 30 évvel a község minden anyagi támogatás nélkül 40 000 kor. nán – nem számítva a fát és a fuvart Istennek díszes hajlékot emelt, minő e környéken úgy nagyságra, mint belső berendezésre nézve nincs. Akkoriban s azóta többször is kérelmezte a község, hogy szép templomában istentiszteletek gyakrabban tartassanak. Kérelmük egyszer sem teljesült s bizonyos lehangoltság és szt. hitünkkel való nemtörődömség jeleit tapasztaltam idejövetelemkor a hiveken, ami most is bekövetkeznék, ha nem nyujtatnék nekik alkalom arra, hogy évtizedes álmaik az önálló plébániára vonatkozólag most kivételesen teljesedésbe mehetnek.

(RPkL. Velkenye 1054–923)

Annak, hogy a jól alátámasztott érvelés ellenére Velkenye nem vált azonnal plébániává, az az oka, hogy a két világháború közötti évtizedekben sokáig püspök nélkül, helynök által vezetett egyházmegyében – amint arra írásom elején összegzően utalok – hosszú ideig ehhez senkinek nem volt jogköre. (RPkL. Velkenye 1054–923)

1923-ra másféle problémák is felbukkantak. 1923. június 27-én a püspöki helynöktől a minisztérium kért jelentést Abafalva és Velkenye kapcsán, mert a két ottani káplán panaszt emelt, hogy nem kapják az államsegélyüket. A minisztérium kifogásolta, hogy a püspökség nem jelentette be a két falu önálló működését. A helynök válaszában leírta, hogy Abafalva (és Szentkirály) Putnoknak, Velkenye pedig Sajópüspökinek volt leányegyháza, de soha nem exposituraként működtek. Az államhatár közéjük kerülése után is megmaradt hallgatólagosan ez a helyzet, míg a politika más eljárást nem kívánt. Ekkor – Abafalvára 1920. januárjában, Velkenyére szeptemberében – „…önálló iurisdictioval lelkészek küldettek ki s amennyiben ezeknek elszakítása cánonilag nem volt keresztülvihető az érdekelt plébánosok hozzájárulása nélkül, mint érdekelt anyaegyházaknak expositurái szerepeltek, anélkül azonban hogy az anyaegyházakkal akár joghatósági, akár vagyonjogi szempontból bármi érintkezésre is lennének utalva. Mint szervezett expositurák tehát ma sem szerepelnek.” (RPkL. Velkenye 574–935)

Arról – a helynök szerint – szó sem lehetett, hogy valamely másik plébániához csatolják őket, mindkét falu önálló plébániát akart, amelyeket viszont állami segélyezés nélkül a püspökség nem tudott volna fenntartani. „A segélyek megvonása esetén kénytelenek lennénk ezeket az ideiglenes expositurákat azonnal megszüntetni, s a négy népes hitközséget gondozatlanul hagyni, bár nagyon jól tudom, hogy ez igen nagy hátrányára lenne e határterületeken az olyigen szükséges politikai consolidálódásnak” – érvelt a püspöki helynök. (RPkL. Velkenye 574–935)

Egy évtized is eltelt, mire a plébániává alakulás ismét közel került a megvalósuláshoz. 1933. május 28-án iskolaszéki gyűlés jegyzőkönyvét rögzítették. A gyűlést már amiatt hívták össze, hogy javadalmi összeírást készítsenek, tárgya a „…a velkyňai lelkészségnek jogilag és formailag is plébániává való átalakításának kérelmezése és a plébánia megszervezéséhez szükséges javadalom összeírása a rožňavai Püspöki Főhatóság 1498/33. sz. leirata alapján” volt. (RPkL. Velkenye 4040–929) Ekkorra Velkenye már mint „kitett lelkészség” majdnem 15 éve önállóan működőképes volt. A gyűlés kegyúr nélküli, ún. szabad adományozású plébánia létesítéséről döntött, ami azzal járt, hogy mindig a hitközségnek kell a fenntartás terheit viselni.

Ez új terhet a hitközségre nem jelent, mert a hitközség a canonica visitatiokban feltüntetett természetbeni és dologi szolgáltatásokat már évszázadok óta teljesítette prevrat előtt Sajópüspökiben lakott plébánosával szemben. A 124/28. sz. čsl. törvény értelmében 1929 majd 1931-ben a jelenlegi velkyňai lelkészség javára új javadalmi összeírás eszközöltetett, és ezeknek az alapján kell a felállítandó plébánia javadalmát is feltüntetni.

(RPkL. Velkenye 4040–929)

A plébánosi jövedelmeknél már tételesen említett javadalmi összeírás stabil alapot teremtett a plébánia létrehozásához, így az 1935-ben meg is alakult és mai napig működik is. (Schematismus… 1942, 47)

1. kép. A „kitett káplánság” pecsétje. (RPkL. Velkenye 407–932) (Gecse Annabella felv., 2013).

 

2. kép. A velkenyei plébániahivatal pecsétje. (RPkL. Velkenye 327–939) (Gecse Annabella felv., 2013).

A plébánia működése mindössze néhány évig volt zavartalan. 1946. október 19-én Szécsi Gyula adminisztrátor – előrelátó módon – az egyháztanács kibővítésének engedélyezését kérte a főhatóságtól. Ritter László csízi jegyzőt látta jónak beválasztani a velkenyei, a lénártfalvi és a csízi egyháztanács tagjai közé. Érvelése jól szemlélteti a kor hangulatát.

Új választást a mai rendezetlen időben nem lenne célszerű tartani, viszont a tiszta magyar egyháztanács sok veszélyt hord magában a magyar egyházi birtokok elkobzása miatt. Ritter László […]  igen jóindulatú támogatásával bizonyságot tett arról, hogy jelenléte csak hasznos lehet az egyháztanács működésében.

(RPkL. Velkenye 2949–946)

A helyzetnek egyfajta sűrített jellemzése az a tény, hogy a helynök a korábbi gyakorlattól eltérően latinul – nem is magyarul, nem is szlovákul – és a gépírást a ráírt kézírással olvashatatlanná téve rendelkezett a levélről. (RPkL. Velkenye 2949–946)

Összefoglalás – Velkenye vallásos népélete napjainkban

Miután Velkenye elindult a plébániává válás útján, káplánja, majd plébánosai helyben lakókként a közösség tagjaivá váltak. Hatásukról tanúskodik, hogy a helyiek emlékezete név szerint is számon tartja őket.[4] Ugyanez a kántortanítókkal kapcsolatban is jellemző, bár az ő tevékenységüket Veres Gábor – Steklovics Sámuel egykori kántortanító feljegyzéseire építő – tanulmányából is ismerjük. (Veres 1999, 337–338) Steklovics Sámuel munkája nem volt zavartalan, ugyanis a szocialista Csehszlovákiában már nem működhetett kántortanítóként, de továbbra is Velkenyén maradt. Nagyrészt az ő hatásával magyarázható, hogy – képzett kántorok hiányában – a kántori feladatok is az önellátás keretében oldódtak meg. Czigány Zoltán, később Revaj László[5] az egyházi zenét a velkenyei gyakorlatból ismerték meg, ezzel az 1940-es évekbeli repertoárt, Steklovics Sámuel stílusát is életben tartották, konzerválták. 1972-től, amikor Czigány Zoltán elköltözött Velkenyéről, a kántori munkát Revaj László nem csupán átvette, hanem ki is bővítette. Ettől kezdve lett egyfajta „egyházi mindenes” (harangozó, gondnok, sekrestyés is). Mivel a plébánosok a 20. század második felében, különösen a két utolsó évtizedben sűrűn váltották egymást, ő testesítette meg a korábban megszokott állandóságot. A vallásos élet 1940–50-es évekbeli rendjét értéknek tekintette és továbbra is életben tartotta. A nemzedékéhez tartozó hívekkel együtt igyekezett megtartani például az ünnepi (és évközi) szentmisék zenei rendjét, minden ünnephez hozzá tudta rendelni az annak megfelelő énekrendet, míg a plébánosok inkább a szertartások egyszerűsítésére törekedtek. Az egyházi zenei „önellátás” mellett a 20. század második felében, sőt ma is érzékelhető a velkenyeiek korábbi, a levéltári források adataiból kibontakozó gondosságának továbbélése. Jelzi ezt a templom rendezettsége, felszereltsége, a szakrális kisemlékek felújított állapota, a vallásgyakorlás hagyományos formái iránti igény – bár mindez megkívánja azt a kiegészítést, hogy tekintve a település korösszetételét, ez a viszonyulás nem a fiatal nemzedékekhez köthető. A levéltári forrásokból és jelenkori adatokból leszűrhető következtetések egyaránt azt erősítik, hogy Velkenyén a vallásgyakorláshoz tartozott, annak egyik része volt a vallásosság térbeli elemeinek gondozása és az egyház képviselőiről való gondoskodás is, amely bizonyos mértékű „vallási önellátásként” értelmezhető. Ugyanezekből az adatokból az is látható, hogy ez a viszonyulás nem a hivatalos egyház ellenében vagy mellett élt, hanem éppen azt célozta meg. Igazolva látom általa Bartha Elek népivallásosság-definícióját, mely szerint „…a tágabb értelemben vett népi vallásosság a domináns tételes vallással a tartalom-forma viszonyra emlékeztető kapcsolatban áll, annak formai oldalát alkotja. Ebbe a körbe tehát beletartozik mindaz, ahogyan a kodifikált vallás a hívek körében működik.” (Bartha 1992, 10)

Irodalom

Bartha Elek (1992): Vallásökológia. Szakrális ökoszisztémák szerveződése és működése a népi vallásosságban. Debrecen: Ethnica.

Bartha Elek (1995): Halotti búcsúztatók a dél-gömöri falvak folklórjában I. Debrecen: Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke /Gömör Néprajza, XLVI./

Bartók Béla (2010): A rozsnyói egyházmegye tanítóinak és papjainak 1938-as petíciója. In Közép-európai közlemények 3. Gulyás László főszerk. Szeged: SZTE Klebelsberg Könyvtár, 98–105. p.

Gecse Annabella (2013): Gömöri kántorok a hivatalos és a népi vallásosság határán. Ethnographia 124, 189–221. p.

Gergely Jenő (1997): A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945. Budapest: ELTE BTK.

 B. Kovács István (1997): Gömörország. Tények és képek az egykori Gömör-Kishont vármegyéről. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó.

Paládi-Kovács Attila (1982): A Barkóság és népe. Miskolc: Herman Ottó Múzeum.

Rácz Kálmán (2000): Az Esztergomi Érsekség és Csehszlovákia vagyoni vitája, 1919–1938. http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/RACZ.HTM. [letöltés: 2018.04.20.]

Rácz Kálmán (2004 a.): Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam – egyházi birtokperek a hágai bíróság előtt 1. rész. Fórum Társadalomtudományi Szemle 6/3, 35–53. p.

Rácz Kálmán (2004 b.): Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam – egyházi birtokperek a hágai bíróság előtt 2. rész. Fórum Társadalomtudományi Szemle 6//4, 67–95. p.

Rozsnyói püspökség.

http://lexikon.katolikus.hu/R/rozsny%C3%B3i%20p%C3%BCsp%C3%B6ks%C3%A9g.html

[letöltés: 2018.04.20.]

Salacz Gábor (1975): A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. München: Aurora Könyvek.

Schematismus cleri dioecesis Rosnaviensis. Pro anno Jesu Christi MDCCCXCII. Erectae sedis episcopalis CXVI. Rosnaviae. Typis Michaelis Kovács MDCCCXCII.

Schematismus venerabilis cleri diocesis Rosnaviensis. Pro anno Jesu Christi MDCCCXCVII. Illustrissimus Ae. Reverendissimus Dominus Joannes Ivánkovits, benignissime nominatus et per s.srdem apostolicam praeconisatus Episcopus Rosnaviensis.

Schematismus venerabilis cleri dioecesis Rosnaviensis. Pro anno Iesu Christi MCMVI. Rosnaviae, Typis Typographiae „Sajó-vidék 1905”.

Schematismus cleri dioecesis Rosnaviensis. Pro anno Iesu Christi MCMXIII. Rosnaviae, Typis Typographiae „Sajó-vidék 1913”.

Schematismus venerabilis cleri dioecesis Rosnaviensis. Anno Domini Jesu Christi MCMXLII. Rosnaviae, Typis Sajó-vidék.

Sztyahula László (2012): A csehszlovákiai magyar katolikus egyház története 1918–1945. http://doktori.btk.elte.hu/hist/sztyahulalaszlo/diss.pdf. [letöltés: 2018.04.20.]

Velkenye. http://adatbank.sk/telepules/velkenye-vlkyna. [letöltés: 2018.04.20.]

Veres Gábor 1999: Velkenye. Egy barkó község történeti-néprajzi vizsgálata. In AGRIA XXXV. Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve. Eger: Heves Megyei Múzeumi Szervezete Dobó István Vármúzeum, 329–371. p.