Lengyel antropológia – névtelen tudomány az akadémiai periférián

(Összefoglalás)

Kulturális és szociálantropológusnak lenni azt jelenti, hogy szándékosan mélyreható módon veszünk részt a minket körülvevő társadalmi környezet életében. Ennek néha nem kívánt következményei vannak, amikor is a diszciplína diszkurzív és strukturális módon leértékelődik. A lengyel antropológia esetében jelenleg ez a helyzet áll fenn, amelyet ráadásul külön fenyegetnek a kormány lépései.

A szerző röviden vázolja azt az eszmetörténeti ívet, amelyen a lengyel etnológia és antropológia keresztülment, kezdve egészen a nemzetépítés és nemzeti identitás 19. századi gyökereitől, majd a 20. század megannyi politikai rendszerváltásán át egészen máig, amikor is a neoliberális paradigma hatja át a tudományos és szellemi életet. Utóbbi számlájára írható az a 2018-as új lengyel felsőoktatási törvényjavaslat, amelyben más tudományokkal együtt az antropológiát a „kulturális és vallási tanulmányok” egyik specializációjává minősítették. Ez a lépés, amely számos különböző diszciplínát gyúr egybe – egyebek közt – homályossá és zavarossá teszi a tudományos tevékenység terminusait és céljait, lefokozza a kutatók státuszát, ill. a forrásokért való szüntelen küzdelmet teszi szükségessé. Noha a hallgatók továbbra is részesülnek etnológiai és kulturális antropológiai képzésben, az értékelő és minősítő jegyzékeken nem szerepelnek önálló tudományként.

Az etnológia és az antropológia felsőoktatási beágyazottsága sosem volt igazán erős Lengyelországban, de az utóbbi években ez a pozíció még inkább meggyengült. Jelenleg öt egyetemi intézet (Varsó, Krakkó, Poznań, Łódź és Cieszyn) és két tanszék (Wrocław és Toruń) működik az országban. Ugyanakkor a lengyel etnológiának és az antropológiának eleve gondjai vannak a diszkurzív tőkéjével öndefiníciós problémái, valamint a más tudományok kutatási területeivel való átfedés miatt. A „tudás hasznosításának” neoliberális logikája számára ez a homályosság és sokféleség „időpazarlásnak”, valamint „szükségtelennek és elvontnak” tűnik. Ilyen módon a lengyel kormány lépései, amelyek akár egyetemi képzések megszüntetését is előrevetítik, annak a súlyos problémának a tünetei, amely áthatja a bölcsész- és társadalomtudományokat, s ez nemcsak Lengyelországban van így, hanem a neoliberális paradigmának kitett más államokban is. További gond, hogy a lengyel etnológusok és antropológusok tiltakozásait főleg a „diszkurzív buborékon” belüli szakmabeliek hallják meg, míg más diszciplínák egyes képviselői nyíltan elvitatják a bölcsész- és társadalomtudományok hasznát és értelmét.

A szerző szerint ebben a helyzetben, ahol lényegében a túlélésért folyik a harc, egy lehetőség marad, nevezetesen, hogy az etnológusok és antropológusok továbbra is kutassanak, jó etnográfiákat hozzanak létre, amelyek láthatóak a nyilvánosság számára is. A kutatók fiatal generációi számára teljességgel bizonytalan e tudományok jövője, ugyanakkor a szerző szerint jelen körülményekkel szemben azt kell csinálni, amiben jók a szakma képviselői. Ha ez nem sikerül, akkor a szakma identitása fog végleg elveszni.

 (Vataščin Péter ford.)