Papp Árpád szerk.: Honosság/hontalanság. A bukovinai székelyek és a Délvidék/Vajdaság etnikai és társadalmi változásai a 20. században

Szabadka: Szabadkai Városi Múzeum 2018, 254 p. ISBN 978-86-85829-65-9

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Papp Árpád az elmúlt években a lehető legváltozatosabb módokon foglalkozott a bukovinai székelyek történetének rövid, ámde annál összetettebb bácskai periódusával. A Szabadkai Városi Múzeum etnográfusa és muzeológusa e téren végzett munkájának első csúcspontja A zenélő kút című monográfia[1] volt, amelyet aztán egy 2018 tavaszán tartott tematikus kiállítás és annak katalógusa,[2] ugyanazon év május 26-án pedig egy általa szervezett, főként a népcsoport történetét boncolgató konferencia követett. Érdemes volna akár egy összegző beszámolót írni e tudományos teljesítmények hozadékáról, most azonban a sorozat utolsó epizódjára, a 2018-as tanácskozás anyagából készült tanulmánykötetre koncentrálunk.

A szöveg két nagy blokkra tagolódik. Az első, amely A bukovinai székelyek 20. századi történetéhez címet viseli, a sajátos utat bejáró és a fő témát képező népcsoport történetének, társadalmának és kultúrájának különféle aspektusait járja körbe. A kötet második része, amelyet a Bácska, Bánság (Erdély) etnikai és társadalmi változásai cím foglal össze, voltaképpen heterogén, de a területi fókusz okán mégis egységes blokkot képez. Megemlítendő, hogy a könyv végén szerb, valamint angol nyelvű rezümék is helyet kaptak.

Az említett első részt Fábián Margit szövege nyitja. Nem véletlenül kapta meg a tanulmány az első helyet, ugyanis nyugodtan tartható „plenáris” jellegűnek. Itt olvashatunk a bukovinai székelyek talán nem is mindig annyira köztudott történetéről, majd pedig a kutató saját gyűjtésű anyagából ad közre egy válogatást. A Bácskába, majd onnan a Dunántúlra irányuló migráció számos oldaláról olvashatunk narratívákat, amelyek a tudományos értéken túl személyes jellegük okán plasztikusan domborítják ki az eseménysorozat „emberi” oldalát. Szőts Zoltán tanulmánya jól kiegészíti a nyitó szöveget, és érdekes tudománytörténeti jelleggel bír, ugyanis három korabeli kutatást mutat be, illetve értékel, megállapítván a Bácskába való költözés főbb nehézségeit és kihívásait. Fülöp Hajnalka értekezése sem lóg ki a sorból: a migráció okozta öltözködési változásokat igyekszik kitapintani, kitérve mind a bukovinai előzményekre, mind a későbbi dunántúli fejleményekre, ahol is az utódok gyakran a csoportidentitás jeleként próbálták felhasználni a népviseletet. Kiemelendő, hogy a tanulmányt kiváló fényképválogatás követi. Landgraf Ildikó szövege némiképp hasonló Fábián Margitéhoz, azonban a narratívák elemzését rövidsége ellenére is mélyebben bontja ki. A kutató hosszabban kitér Ortutay Gyula azon bácsjózseffalvi (ma Novi Žednik) gyűjtésére, amelynek megtalálása sokáig reménytelennek tűnt, ugyanakkor a kutatói hagyaték előkerülését követően a Néprajzi Múzeum, valamint a közelmúltig a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatán belül működő Néprajztudományi Intézet jóvoltából várható a gyűjtemény teljes kiadása. A blokkot Nagy István tanulmánya zárja, amely a tematika szempontjából inkább már az utóéletet érinti, mivelhogy a népcsoport tolnai, pontosabban a völgységi élete kerül a figyelem középpontjába. Itt a vizsgálat érinti a „málenkij robottal”, valamint a csehszlovákiai magyarok kitelepítésével való párhuzamokat is. A bukovinai székelyeket tárgyaló első részről megállapítható, hogy rövidsége ellenére alapvetően mintegy bevezetésül és összefoglalásul is szolgálhat a népcsoport 1941 utáni történetéhez. További erőssége a bibliográfiai oldal, ugyanis gyakorlatilag mindegyik tanulmányíró jó szakirodalmi áttekintést szerepeltet az adott szövegekben, így a téma iránt mélyebb érdeklődést mutató olvasók számos lehetséges támpontot kapnak a további tájékozódáshoz.

A konferenciakötet második részének szövegei értelemszerűen nem egészítik ki egymást annyira jól, mint ahogyan az az első blokk esetében megfigyelhető, de ez nem csökkenti az értéküket. Németh Ferenc mindjárt „rokon” témával kezd, ugyanis a bukovinai székelyeket érintő 1883-as al-dunai telepítési akciót tárgyalja. Erénye, hogy bemutatásra kerülnek a korabeli hivatalos állami politika és a célterületen adódó nehéz életkörülmények ellentétéből fakadó feszültségek a lassan al-dunai székelyekké váló néprajzi csoport életében. Veres Emese-Gyöngyvér egy kevéssé ismert témát, a 1916-os erdélyi menekültek[3] Torontálra és Bácskára vonatkozó történetének egy-egy szeletét villantja fel, amelyre konkrétabban a barcasági csángók esetében tér ki. Sajti Enikő a bánáti magyarok 1941 és 1944 közti történetét, azok mindennapjait boncolgatja röviden egy helyi politikus, Várady Imre iratai alapján. Fábián Borbála a bajai ferencesek háztörténetének felhasználásával az észak-bácskai katolikusok történetéről ír szintén a negyvenes évek első felét feldolgozva, erénye, hogy jól érzékelteti a hitélet sokrétűségét. Kovács Róbert rövid, ámde velős szövegben boncolgatja a szabadkai zsidóság nyelvhasználatának történeti változásait, amelyek az eredeti jiddis és német alapoktól később inkább magyarba váltottak, majd napjainkban szerb–magyar kettőség jeleit mutatják, amely történeti ív az adott állami, valamint társadalmi-kulturális keretekhez való alkalmazkodásról is beszédes példákkal szolgál. Stevan Mačković a szerb–magyar kapcsolatokat gyakorlatilag mindmáig terhelő 1944-es, illetve 1945-ös partizánmegtorlások szabadkai és környékbeli részével foglalkozik, tovább árnyalva tudásunkat az akkori eseményekről. Papp Árpád az 1944 és 1947 közti bácskai feljelentések értelmezésére vállalkozik, amely egészen érdekes oldaláról mutatja be a „győztesek” oldalát, egyebek mellett statisztikai módszerek alkalmazásával is. A kötetet Vörös T. Balázs tanulmánya zárja, amely egy 1984-es sepsiszentgyörgyi merénylet magyar áldozatának emlékezetével és a korabeli román állam hatalommechanizmusaival foglalkozik egy dokumentumfilm anyaga alapján.

Összességében tehát egy igen változatos és heterogén kötettel van dolgunk, ugyanakkor az esetlegesen felmerülő hiányosságok ellenére is bizton állítható, hogy a szövegkorpusz mégis élénk és élvezetesen olvasható összképet nyújt főként a negyvenes évek bácskai világáról, de adott esetben más történeti korszakok jellemzőiről is mind a néprajz, mind a történetírás eszköztárának felhasználásával. Több tanulmány esetében tudható, illetve érezhető, hogy szerzőjük vélhetően további újabb rétegeket tár majd fel a közeljövőben.