Szubjektív (be)köszöntő

„Und alles mit allem im Zusammenhang.”

(Thomas Bernhard)

Olvasóink egy része talán felhúzott szemöldökkel, bizalmatlanul kezd egy, magát objektívnek és szaktudományosnak mondó (vagy legalább gondoló) publikáció vállaltan szubjektív (be)köszöntőjébe. Most azt leszámítva, hogy az objektivitás versus szubjektivitás kérdéskört azért egy le és föl mozgó szemöldök nem teszi helyre, s ennek az előszövegnek sem lehet ez célja, ám a szubjektivitás (mindjárt kiderül, hogy miért) még a legföldhözragadtabb értelmezés mentén is vállalható. Tudomány nem magától van, hanem emberek művelik. S ezek az emberek ilyen vagy olyan kapcsolatban is állnak egymással. Egymás megítélése tehát, noha elvileg törekedhetünk valamiféle tárgyilagosságra, mégis szubjektív lesz. Vagy így: szubjektivitástól (is) terhes lesz. Legfeljebb nem valljuk be. Most viszont azt tesszük.

Hogy mi a folklorisztika? Az, amivel a folkloristák foglalkoznak. Persze ezt azért másként tanítjuk, de a lényeg mégiscsak ez. Ünnepeltjeink a példa erre, akik a maguk módján egész eddigi életükben ezeket a különösebben amúgy sem szűk kereteket feszegették (és reméljük, még nagyon sokáig feszegetni is fogják), hogy minél több aspektusból, látótávolságból, magasságból, közelségből, majd egyre mélyebbre fúrva tudják vizsgálni választott tárgyukat. Nyilván nem csak ez indokolja azonban, hogy együtt köszöntsük őket. Meg az alábbi történet sem, bár ha nem is minden mindennel, de azért sok minden sok mindennel összefügg. Sepsiszentgyörgyről, egy Zsigmond Győző által szervezett Szent György-nap-konferenciáról utaztunk haza: két hölgy, Verebélyi Kincső és L. Juhász Ilona, továbbá Voigt Vilmos és szerénységem. Utóbbi a volán mögött. Valahol Bánffyhunyad tájékán egy kirakodóvásár mellett haladva el, közkívánatra (értsd a társaság két hölgy tagjának egybehangzó óhajára) meg kellett állni. Adtunk magunknak valami szabadidőt, a hölgyek elmerültek a vásár forgatagában, én meg hallgattam Tanár Urat. Bármit mond, érdemes rá odafigyelni, még akkor is, ha idővel elfelejti is az ember, hogy konkrétan éppen miről volt szó. Ahogy ez ebben az esetben is történt. Alighanem a vásározás alábbi csattanója törölte ki az előző emlékeket, ugyanis ahogy ott álldogálunk az út szélén, egyszer csak meglátjuk közeledni feleségeinket, ahogy az egyik, történetesen Icu, széles mosollyal valami nagy pakkot cipel. Ekkor, a látványtól alighanem feltűnően rettenetes és fájdalmas és szívből jövő sóhaj hagyhatta el mellkasomat. Ezt Tanár Úr együttérző, sajnálkozó tekintetéből gondolom, aminek hatására talán még jobban megsajnáltam magam. Hallótávolságba érve már Kincső újságolja sugárzó boldogsággal: nem Icu vásárolt, ő csak segít cipelni (meg engem egy kicsit megtréfálni, mint később kiderült). No, hát ekkor ismétlődik meg az előbbi jelenet, csak szerepcserével: Tanár Úr fehéredik bele, én meg mélységesen, bár, mit tagadjam, azért egy kicsit megkönnyebbülten, együttérzek vele. Mi ez? Tette fel a kézenfekvő kérdést, olyan hátborzongató tónusban, ahogy vizsgákon szokta vallatni a nevüket szó szerint értelmező hallgatókat. Olyan függöny az ajtóra nyáron, amin a levegő átmegy, de a legyek nem. Hm, és minek ez nekünk? Mert még ilyenünk nincs. Niagaravízesés-elállító készülékünk sincs, mégse veszünk, zárta le Tanár Úr a vitát, majd az autóban még helyet is találtunk a szerzeménynek, s folytattuk utunkat, mintha mi sem történt volna. Mert nem is történt.

Viszont azóta is többször eszembe jut, a három Ünnepelt (Verebélyi Kincső, L. Juhász Ilona és Voigt Vilmos) tudományszakunk (ha van ilyen) határait szinte (metaforikusan értve persze) a Niagaravízesés-elállító készülékig próbálta és próbálja tágítani a vallás- és irodalomtudomány, az esztétika és az összehasonlító filológia, a művészettörténet és szociológia, az iparművészet és szemiotika, a nyelv- és történettudomány felé, módszertanilag a mélyfúrásszerű, rendkívül aprólékos és finom tényfeltárástól (miközben, ami kezük ügyébe kerül, az égvilágon minden, alkalomadtán forrásként hasznosul), a filológiai aprómunkákon és elméleti alapvetéseken át a nagyívű összegzésekkel bezárólag. Ennek a rövid köszöntőféleségnek nem lehet célja a mérlegkészítés, így csak utalok rá, hogy a személyi bibliográfiák önmagukért beszélnek.[1]

Inkább azt érintem, hogy (szerintem!) mi kapcsolja e három nagyszerű embert egyrészt egymással, másrészt a komáromi Etnológiai Központtal, s ezen belül akár annak évkönyvével, az Acta Ethnologica Danubianával össze. Igen, érintem, mert ha alaposan el akarnám magyarázni, az terjedelmileg meghaladná egy ilyen (be)köszöntő illendő terjedelmi kereteit. Viszont erről a témáról vagy csak nagyon hosszan, vagy nagyon röviden lehet szólni. Érinteni tehát. Személyes, szakmai és tudományszervezési szálak gabalyodnak össze, mert igen: van tanár-tanítvány kapcsolat, van(nak), ne kerteljünk: házastársi kapcsolat(ok), aztán lett barátság, tisztelet, szeretet, közös munkák, közös dohogások, közös örvendezések eredményeknek… A képdokumentáció ezek némelyikét konkretizálja is. Aztán, hogy egészen szubjektív legyek, mint e kötet szerkesztője, mindhármuktól rengeteget tanultam. Így, úgy, amúgy. És ezt ez úton is köszönöm Nekik!

És a legvégére: tudom, hogy nem szokás, de hadd legyek (ha lehet) még formabontóbb, s hadd mondjam el, persze úgysem számolják meg, de megtehetik, miért éppen 215 név szerepel a Tabula gratulatoriában? Valamilyen keretet, úgy véltem, meg kellene szabni (mégsem mehetünk el egészen a Niagaravízesés-elállító készülékig), s hát, arra jutottam, hogy ez afféle misztikus szám lesz: 80 + 75 + 60 = 215. Levelezésbe kezdtem körlevelek és személyeket célzottan megszólító e-mailek formájában, majd jöttek a válaszok, nagyon gyakran (bevallom, sokszor egészen meghatóan) indokolva, hogy miért is vállalja az érintett nagyon szívesen a szóban forgó listán való szereplést. Minden levélre reagáltam, sok esetben régi barátságok, kapcsolatok újítódtak föl, tényleg szívet melengető módon, levelek leveleket követtek. Gyakori formula volt, hogy a megszólított számára a megtiszteltetés a listán való szereplés lehetősége. Én meg azt teszem hozzá, hogy az Ünnepeltek számára a megtiszteltetés, és hát miért is tagadnánk, évkönyvünk számára is. Nagyon. Itt köszönöm meg tehát az Ünnepeltek nevében is a sok kedves levelet, s egyúttal az Ünnepeltek felé is jelezve azt a sok szeretetet, ami amonnan jött.

Niagaravízesés-elállító készülékünk ugyan továbbra sincs, de van három Ünnepeltünk, akiknek jó egészséget, alkotókedvet és jó kedélyt kívánok nem csak én, hanem az a 215 kolléga, pályatárs, barát is, akik a következő listán sorakoznak, illetve akik e kötetben szerzőként vannak jelen, s ily módon a jegyzékbe már nem kerültek.

Keszegfalva, 2020. november 23-án