Manga János néprajzkutató gyűjtőfüzetei, kottás füzetei, naplói

Manga Jánosról, a magyar és a szlovák néprajztudomány jeles képviselőjéről 1996 októbe- rében a balassagyarmati Palóc Múzeumban rendezett konferencián emlékeztek meg születé- sének 90. évfordulója alkalmából. A konferencián Tátrai Zsuzsanna a népszokások, Fügedi Márta a pásztorművészet kutatóját mutatta be. (Tátrai 1998; Fügedi 1998) Gyivicsán Anna a magyarországi szlovákok körében végzett munkásságát ismertette. Kapros Márta a balas- sagyarmati múzeum akkori igazgatójaként közvetlenül is rendszeresen találkozott Manga ottani múzeumi működésének eredményeivel, mely az 1949–1957 és 1958–1959-es évekre esett és számos néprajzi és iparművészeti tárgy, valamint népi hangszer begyűjtését jelentette a múzeum számára. Így Kapros Márta a múzeum etnográfusáról, Paládi-Kovács Attila pedig a Manga kutatói életében meghatározó népcsoport, a palócok kutatójáról szólt. (Gyivicsán 1978; Kapros; Paládi-Kovács 1978) Népzenekutatóként magam hangszeres zenei gyűjtőte- vékenységére hívtam fel a figyelmet. (Tari 1978) 1996 októberében emellett a Magyar Rádió Népzenei Napló című műsorában népzenekutatói működésének egészéről tartottam előadást. (Tari 1996) Népzenegyűjtéseivel már jóval ezt megelőzően is sokat foglalkoztam: számos dal- lamot adtunk ki gyűjtéseiből Vikár Lászlóval a Magyar Népzenei Antológia II. lemezsorozatán. (Tari–Vikár 1986, bővített DVD kiadása Tari 2012) A kutatótárs Bakó Ferenc a konferencián elhangzott előadása végén egyebek közt ezt mondta a szerény, önadminisztrációval nem élő, 1977. szeptember 2-án elhunyt pályatársról: „Sajnálatos, hogy tudományos életrajza és ered- ményeinek méltatása csak a nekrológban jelenhetett meg először.” (Bakó 1998, 211) Halálát

követően Dömötör Tekla és Küllős Imola írt róla. Mindketten méltatták sokoldalú tudományos munkásságát, kiemelték legfőbb érdeklődési területeit, munkaszeretetét, emberségét. (Dömö- tör 1977; Küllős 1977) Manga eltávozását követően a tanácskozáson elhangzott és közreadott előadásokon kívül néhány kivételtől eltekintve azonban már csak az életében sajtó alatt lévő, később megjelent munkáinak ismertetései jelentek meg. (Lami 1979; Švecová 1979; Fél 1980) Életművébe a legteljesebb bepillantási lehetőséget Liszka József nyújtja, akinek a szlovákiai magyar népi kultúra számtalan elemét felölelő könyvében szinte nincs olyan fejezet, amely- ben ne találnánk hivatkozást Manga Jánosra, legyen szó valamely műfajról (például ballada), terminológiai kérdésről, kutatástörténeti vonatkozásról, az anyagi és szellemi kultúra, a nép- szokások valamely eleméről. Részletes felsorolás helyett itt csak azt említem, hogy Manga Já- nos életrajzát, munkáinak jegyzékét és a budapesti Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában fellelhető kéziratos munkáinak jegyzékét, valamint szülőházának fényképet is közli. (Liszka 2002, 437, 485, 520, a fénykép L. Juhász Ilona felvétele, 68) Munkásságán belül magam még Nógrád megyei népzenegyűjtéseinek, egyik legfontosabb gyűjtőterületének feldolgozását vé- geztem el (Tari 2002, 168, 171–172, 177–179, 182), valamint pásztói gyűjtését mutattam be.

(Tari 2007, 19, 43, 46, 91–93) A konferencia óta sok dallamot jegyeztem le az általa gyűjtött, még le nem kottázott hangfelvételekről. Gyűjtőfüzeteivel, annak részeként írt szlovákiai, len- gyelországi és bulgáriai tanulmányútjaival kapcsolatos naplóival és kottaanyagával csak nem- régen kerültem kapcsolatba. A füzetekkel foglalkozásom szinte egy véletlennek köszönhető, melyre alább kitérek. Mindez jelezheti, hogy személye – sok más jeles kutatóéhoz hasonlóan – jó ideje nincs eléggé a kutatás látóterében. Munkáira a néprajz, népzene és néptánc kutatói mindazonáltal természetesen hivatkoznak, melyek felsorolását itt egy kivételével mellőzöm.

Mielőtt a gyűjtőfüzetekbe bepillantanánk, kiemelem Manga János néhány életrajzi ada- tát, elsősorban néprajzi gyűjtői indulásához kapcsolódóan, mivel az itt bemutatott gyűjtő- és kottásfüzetek nagy része is ebből a korszakból való. Dömötör Tekla és Küllős Imola említett nekrológja, a Magyar néprajzi lexikon III. kötetének Manga szócikke (1987, 515–516), vala- mint Liszka József jelentősebb szlovákiai magyar néprajzkutatókat, gyűjtőket bemutató lexi- konja (Liszka 2002, 437) részletes adatokat tartalmaz életrajzára vonatkozóan. Megjegyzendő azonban, hogy egyetemi képzését és doktori címének megszerzését illetően eltérőek az adatok. A Néprajzi Lexikon szerint 1941-ben a kolozsvári egyetemen szerzett doktori címet, Dömötör Tekla 1942-t nevezi meg közelebbi hely nélkül. (Dömötör 1977, 574) Küllős Imola szerint

„1942-ben Viski Károlynál védte meg doktori disszertációját”. (Küllős, 1977, 123). Viski neve nélkül budapesti egyetemi tanulmányokat és 1942-t jelzi Tátrai Zsuzsanna. (Tátrai 1998, 159. Bendík Béla 1949-es adata téves: 2016, 93.) Liszka József leírása tűnik a legpontosabbnak:

„A budapesti Néprajzi Múzeum tudományos munkatársa (1941–1949), miközben Budapesten bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1942)”. (Liszka 2002, 437) Tátrai Ipolyságot és Budapestet adja meg középiskolai tanulmányai városaként. Liszka adata alapján Ipolyságon érettségizett. Ugyanő közli azt is, mely falvakban tanított, valamint hogy Ógyallán nemcsak tanító, hanem iskolaigazgató is volt. (Liszka 2002, 437)

Manga János Pereszlényben (Preseľany nad Ipľom1; Csáky 1996), az Ipoly menti falu- ban földművescsalád gyermekeként született 1906. június 24-én. Ez a társadalmi háttér az első világháború utáni nehéz időszakban a szociális problémák iránt érzékeny fiatalembert két

irányba is elindította. Egyrészt a munkásmozgalom, másrészt a néprajzi gyűjtés felé fordította.

„1932-ben bekapcsolódott a munkásmozgalomba, s a Szociáldemokrata Párt tagjaként isme- retterjesztő és politikai előadásokat tartott a pozsonyi Munkásakadémián, munkáskórust veze- tett, és baloldali lapoknak írt.” (Küllős 1977, 123) Ekkor már tanító és a pozsonyi rádió magyar adásának munkatársa volt, de arról nincsenek adatok, szülői, vagy milyen egyéb támogatással sikerült kiemelkednie a paraszti sorból és elvégeznie a pozsonyi tanítóképzőt a gyermekként nyilvánvalóan jó eszű, tehetséges gyereknek.

Ezekben az években a korábbiaknál már jóval szélesebb körű a népi kultúra iránti érdek- lődés, így nem véletlen, hogy a néprajzi terepmunkát is megkezdte, ennek eredményeiből 1930-tól napilapokban kisebb írásokat is megjelentetett. Ugyancsak ekkortól gyűjt népzenét a Csallóközben a fiatal, diószegi Pongrácz Zoltán, s már az 1920-as évek közepétől gyűjt Ko- dály Zoltán több más tanítványa, más vidékeken. (Tari 2018a, 16–20) „A 30-as évek közepén kezdett bejárni a Néprajzi Múzeumba a fiatal ógyallai tanító, akit Györffy István örömmel fogadott, úgy is mint népzenekutatót és úgy is mint valakit, aki az északi magyar csoportokról, kiváltképp a határon túl fekvő magyar népességről hoz ismereteket a megélénkülő néprajzi közéletbe.” (Fél 1979, 588) Küllős Imola Bartók Bélát nevezi meg Manga zenei elindító- jaként: Bartók „irányításával a Nyitra vidéki magyar falvakban kezdett népzenét gyűjteni”. (Küllős 1977, 123) Valószínűleg ezt az adatot vette át Bendík. (Bendík 2016, 93) Tátrai Zsu- zsanna ezt a következővel erősíti meg: „1936 után Bartók Béla kérésére és irányításával fő- ként a Nyitra vidékén végzett népzenegyűjtéseket.” (Tátrai 1998, 159) Tekintve, hogy Manga János 1963-tól haláláig az MTA Néprajzi Kutatócsoportban dolgozott, ahol 1970–1973 közt egyben a Folklór Osztályt vezette, s közvetlen főnöke volt Küllős Imolának (Küllős 1977, 123), valamint munkatársa Tátrai Zsuzsannának is, így az adatot elfogadhatjuk Mangától szár- mazó orális információként. Manga János elvben természetesen találkozhatott Bartók Bélával a Néprajzi Múzeumban, aki a Néprajzi Társaság választmányi tagja volt ezekben az években. Ám valószínűbb, hogy a külföldön sűrűn koncertező Bartókkal nem a múzeumban találkozott személyesen. Jó példa Bartók elfoglaltságára, hogy az 1928-as Prágai nemzetközi népművé- szeti kongresszuson elhangzott előadását „a Magyar Néprajzi Társaság megalakulásának 40. évfordulóján, 1929. január 30-án tartott rendkívüli közgyűlésén” (Ethnographia 1929, 1, 3) helyette Lajtha László olvasta föl, mert Bartók még nem érkezett vissza külföldi koncerttur- néjáról; a prágai kongresszuson Bartók Lajthával együtt vett részt; Madarassy László főtitkári jelentése: Ethnographia 1929, 2 123. Bartók Kodályhoz hasonlóan nagyon szívesen segítet- te még a számára ismeretlen, kérdésekkel levélben hozzá forduló fiatal gyűjtőket is, például Szomjas-Schiffert Györgyöt (Szomjas-Schiffert 1994, 6; Tari 2010a, 331) vagy Takács Jenőt (Suppan-Tari 1977, 21, 34–37; Tari 1977, 392). Kodály ugyanígy segítette gyűjtőmunkássága elindításában a fiatal Péczely Attilát, vagy a már említett Pongrácz Zoltánt és ösztönözte már az 1920–30-as évek fordulóján a gyűjtésre sok más tanítványát (például Ádám Jenőt, Dávid Gyulát és másokat). Kár, hogy Manga Bartókkal való kapcsolatáról nem tudunk többet. Manga János korán megismerkedhetett személyesen Lajtha Lászlóval és Kodály Zoltánnal is, akik szintén választmányi tagjai voltak a Néprajzi Társaságnak, Lajtha emellett a Néprajzi Múzeum Zenei Osztályán dolgozott. Lajtha Lászlónál „az 1927 körüli évektől kezdve a népzenei osztály szobájában önkéntesen szerveződő népzenei műhelyben” (Berlász 2021, 20) is megfordulha- tott attól kezdve, hogy bejárt a Néprajzi Múzeumba. A zenetudományi szakma számontartja őt a hozzá hasonló korú, népzenetudomány iránt érdeklődő fiatal muzsikusok (például Veress Sándor, Dincsér Oszkár) közt, akiket részben Kodály mint tanulni vágyó növendékeit küldött Lajthához a gyakorlati ismeretek elsajátítására. (Berlász 2021, 21) Ekkoriban ugyanis Kodály a Zeneakadémián zeneszerzést tanított, népzenét ezekben az években még nem tanítottak az in- tézményben. (Tari 2001a, 237) Más intézményi háttere nem volt még a népzenei kutatásoknak,

mint a Néprajzi Múzeum. Bartók és Kodály Lajthával mindig összehangoltan dolgozott, de ők még hosszú ideig magánszorgalomból végezték a népzenei kutatómunkát. Bartók, Kodály és Lajtha volt az irányítója az eredeti népzenei gramofonlemezek kiadásának is, melyet egy Bartók által szerkesztett, négy próbalemezből álló kiadás előzött meg 1936-ban. Manga megis- merkedése a három népzenekutatóval így legkésőbb 1937-ben történhetett meg. A négy lemez eladási mutatója sikeresnek bizonyult, így a tervezet megfelelő anyagi támogatásban részesült, és megkezdődtek a népzenei gramofonlemezek felvételei a Magyar Rádióban (a rádió ekkori elnökének, a néprajzkutató Ortutay Gyulának is köszönhetően): megindult a szakmai és nagy- közönségnek egyaránt szánt, eredeti népzenei felvételeket tartalmazó hanglemezsorozat ki- adása – ún. Pátria lemezek (Rajeczky 1981; Somfai 1981; Sebő 2001). Hogy Manga Kodállyal aránylag hamar kapcsolatba kerülhetett – akinek egyik legfőbb gyűjtőterülete 1915-ig, amíg az első világháború a munkában meg nem akadályozta, Nyitra, Pozsony, Bars, Hont és Gömör megye volt –, azt a Kodály által saját népzenegyűjtései kezdetén létrehozott és folyamatosan finomított magyar népzenei típusrendben megtalálható zoborvidéki Manga-gyűjtések dallamai igazolják. Ezek egy része éppen 1937-ből való; Manga akkor végezte ott az első nagyobb gyűj- téseket, amelyek a három jeles népzenekutató hatására bizonyára nem véletlenül főleg népdal- gyűjtések voltak. A dallamok közül néhányat lekottázott, és feltehetően személyesen adta át őket Kodálynak. Nem lehet véletlen ezek után, hogy 1938-ban a menyhei (Nyitra megye) felvételek elkészítésére került sor a Pátria lemezsorozatban, melynek felvételi előkészítését, az énekesek kiválasztását Manga végezte, s gyűjtőként is őt nevezték meg a kiadásban. A Gr 37- 43-as számú, kétoldalas, 78-as fordulatú gramofonlemezekre összesen 51 népszokásdallam, népdal, egyházi népének került Menyhéről, melyek egy részét Rajeczky Benjamin jegyezte le (Tari 2001a, 245; ugyanitt Manga gyűjtésének jelentőségéről és a népszokás, valamint lako- dalmas dallamok kiadásáról). Több más 1937–1938-ban Manga által fonográfra vett népdalt Bartók Béla kottázott le, vagy a munkájában segédkező Kerényi Györggyel kottáztatott le, melyeket Bartók az általa létrehozott zenei ritmusrendjébe olvasztott be. Néhány lejegyzést pedig Lajtha László készített Manga első évekből való gyűjtéseiből, ami egyértelműen mutat- ja, hogy mindhárom, akkor már külföldön is elismert népzenekutató elismerte a fiatalember gyűjtőmunkáját. Megjegyzendő, hogy Kodály zenei kadenciarendje és Bartók ritmusrendje kiegészítette egymást. Kottáikat három példányban két indigós másolattal készítették, hogy egymással megoszthassák, így az új dallamadatot ki-ki saját rendjébe illeszthette. Bartók és Kodály saját lakásán, míg Lajtha a múzeumban rendszerezte anyagát. Ő csak mechanikus rendben tartotta a dallamokat, saját zenei rendet nem hozott létre. Kodály és Bartók zenei rendje Budapesten a volt MTA Népzenekutató Csoport, majd MTA Zenetudományi Intézet, jelenleg Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Központ Zenetudományi Inté- zet Népzene- és Néptánckutató Osztályának gyűjteményében található. (Jelzetük: KR=Kodály Rend, BR=Bartók Rend és a dallamok arciválási száma, melyek elérhetők a Zenetudományi Intézet honlapjáról: https://zti.hu/index.php/hu/https://zti.hu/index.php/hu/. A Lajthához ke- rült kották a budapesti Néprajzi Múzeum Zenei Osztályán találhatók. A tanulmányban még előforduló hivatkozás ugyaninnen a második világháború utáni gyűjtések hangfelvételeinek adatait jelenti AP+szám, valamint MG+szám jelzette.)

Manga János élete néprajzi tanulmányainak befejezése, majd a második világháborút kö- vetően már Budapesthez kötődik: 1949-es Néprajzi Múzeum-beli, majd első, hosszabb ba- lassagyarmati működése után 1957–58-ban a Népművelési Intézet igazgatója, 1960-tól újból Néprajzi Múzeum munkatársa, melynek egyben igazgatóhelyettese. 1963-tól haláláig (1977. szeptember 2.) az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának volt munkatársa.

Gyűjtőfüzetei, hangfelvételei, szöveges és kottás feljegyzései a zenetudományi Intézetben

Manga János halálát követően az ELTE Bölcsészettudományi Karának Folklore Tanszékén a néprajzkutató Katona Imre (1921–2001) és a népzenekutató Olsvai Imre (1931–2014) vizs- gálta át a hagyatékában maradt gyűjtőfüzeteket, különböző hanghordozókon lejátszható és minőségű hangszalagokat, hanglemezeket, amiről 1977. november 19-i dátummal jegyzéket készítettek. Ugyanott a hagyatéki anyagból archívum létesült, melynek rendezésével Tátrai Zsuzsannát bízták meg. (Tátrai 1998, 163)

A jegyzéken 68 db magnókazetta, 93 magnószalag és 50 db (LP) népzenei lemez, 16 db röntgenlemez szerepel, továbbá 29 db Pátria lemez, 3 db melograph lemez és 1 Pátria lemez. Feljegyeztek még 11 db egyéb (kis- és nagyalakú) népzenei feldolgozásokat tartalmazó le- mezt, magyar, szlovák, bolgár, kazah stb. anyaggal.

A felmérést végző kutatók a gépelt jegyzék mellé csatolták Olsvai Imre kézírásos feljegyzéseit is. Olsvai leírta, hogy „melograph lemez! (kb 25–30 átmérő ebből barázda 2x 8/10 cm, á 3–4 perc, össz. kb. 70–75 perc.” Ugyanő a magnószalagok fajtáit is föltüntette. Számítása alapján a Ferra- via, BASF, Scotch, Agfa, Ozafon, Maxell szalagokon a felvett anyag kb. 80-90 órát tett ki.

A népzenét tartalmazó hanganyag a Zenetudományi Intézetbe került, ahol anyagvédelmi okból másolat készült belőle. A különböző szöveges anyagok azonban a Zenetudományi In- tézetben Olsvai Imrénél maradtak (jobb elhelyezés híján, vagy mert Olsvainak tervei voltak vele?). Halála után néhány évvel az ő hagyatékát feldolgozó Vavrinecz Veronika könyvtáros (Olsvai Imre húga) készített róla kimutatást.

Feljegyzése az anyagról:

„MANGA JÁNOS hagyatéka, amelyet Olsvai Imre íróasztalának egyik fiókjában találtam, erősen beporosodott állapotban. Ez áll az alábbiakból:

• gyűjtőfüzetek, 7 db (ebből 6 db felirat nélküli, egyiken »Saját gyűjtésű népdalok« felirattal)
• népdal-szövegek I, II, IIa, III, IV, VII számozású füzetekben,
• egy címeket tartalmazó füzet,
• »népzenei adatfelvételek« feliratú tasakok, 5 db,
• 1 füzet, amelyben (1962) bulgáriai, majd bukaresti útjáról vezetett naplót. Ebben – többek között – népi hangszerek vázlatos rajza is található,
• 1 füzet, az 1966-ban történt szlovákiai tanulmányút jegyzetanyaga,
• 1 füzet: A népi hangszerek irodalma – felirattal
• 1 füzet: falvak betűrendben, azon belül az ott gyűjtött népdalok kezdete,
• 1 spirálos kottafüzet, benne népzenei lejegyzések.

2016. január 19. Vavrinecz Veronika”

Ezt az anyagot kaptam meg 2018 táján Vavrinecz Veronikától azzal, hogy nézzem át, mert pásztói és egyéb palóc gyűjtés is van benne. A Mátra és Cserhát között fekvő Pásztó a szülővá- rosom, Rajeczky Benjaminnak, a gregorián, középkori és népzene kutatójának, ciszterci szer- zetesnek pedig lakóhelye volt az első világháború utántól haláláig. A település várossá nyil- vánításának 600. évfordulójára megjelent könyvben részletesen ismertettem Kodály Zoltán, Rajeczky Benjamin és saját pásztói gyűjtéseimet, valamint számtalan helyen kitértem Manga egy-egy gyerekjáték vagy felnőttek népdalanyagához tartozó pásztói gyűjtésére, a betlehemes felvétel leírásánál egy évvel korábbi betlehemes fényképfelvételeire. Egy cséphadaróval tör- tént gabonacséplést megörökítő fényképét is közöltem a Pásztóhoz csatolt, Manga gyűjtése idején még különálló Hasznosról. (Tari 2007, többek közt 19, 43, 91, 103) Érdeklődéssel vet- tem magamhoz az anyagot, mert Manga 1947-es pásztói betlehemes gyűjtéséről tudtam, arra már többször hivatkoztam (1947. decemberi gyűjtése kiadva: MNT II, 369; ugyanott Rajecz- ky 1948. februári gyűjtése: 368). Arra azonban nem számítottam, hogy ebben az anyagban találom meg a templomi előénekes apai dédnagyanyám által 1946-ban énekelt, Manga által 1947 decemberében letisztázott szenténekeinek szövegeit is a „Népzenei adatfelvételek Pász- tó” jelzetű egyik tasakban (sajnos dallamok nélkül). Családi emlék nem maradt, Rajeczky Benjamintól tudtam erről a gyűjtésről, és arról is, hogy Manga a közeli Mátrakeresztesre is járt gyűjteni, ahol a fakanálfaragás módját vizsgálta. (Mátrakeresztest közigazgatásilag 1984-ben szintén Pásztóhoz csatolták.) Ilyenkor általában motorral közlekedett, és útja során mindig megállt egy kis pihenőre Rajeczkynál. (Mivel sokszor megfordultam a Rajeczky családnál, középiskolás koromban egy nyári délután épp akkor érkeztem hozzájuk, amikor Manga János kis motorjára pattant és indult Mátrakeresztesre.)

Nyilvánvaló, hogy ez az anyag csak töredéke Manga János gyűjtőfüzeteinek. Ahogy fo- tói egyaránt megtaláltatók a balassagyarmati Palóc Múzeumban,2 a Néprajzi Múzeumban és a BTK Néprajzi Kutatóintézetének Adattárában (Tátrai 1998, 163), úgy a gyűjtőfüzetek is valószínűleg a két intézet adattáraiban lelhetők fel. Mivel a Zenetudományi Intézetbe került, általam átnézett anyag így is igen bőséges, nem nyomoztam további gyűjtőfüzetek után.

Két abc-regiszteres kisméretű füzete egyikében főleg népihangszer-irodalomjegyzék van. Ezt és a szintén abc-s dalszövegmutatót csak megkezdte, de később nem folytatta. Az iroda- lomból feljegyezte egyebek közt a következő könyveket (itt saját írásmódja szerint idézem őket): Tiberiu Alexandru Instrumente muzicale ale poporului român, București, 1956., Klier, Karl M.[agnus] Volkstümliche Musikinstrumente in den Alpen Kassel und Basel, 1956. Köze- lebbi adat nélkül adta meg Leng, Ladislav: Pôvodní slovenskí ľudoví hudobní nástroje, munká- ját, mely valószínűleg egy korábbi változata Leng 1967-ben Bratislavában megjelent Slovens- ké ľudové hudobné nástroje könyvének. Szerepel jegyzékében még Dobrovolný, František Lidové hudebný nástroje na Moravě I–II. Praha, 1958. és Brancour, René Histoire des instru- ments de musique Paris, 1921. könyve. Ezen kívül még egy-egy név szerepel a kis füzetkében.

A másik címjegyzék elsősorban külföldi ismerőseinek címét, telefonszámát tartalmazza. Elvétve található benne egy-egy magyar név is, de kollégáinak, ismerőseinek címét valószínű- leg egy másik noteszben őrizte.

A harmadik abc-s füzet egy megkezdett dalszövegmutató az első – főleg zoborvidéki – gyűjtésekből. 1937 és 1939-es gyűjtéseiből Alsóbodok, Lédec, Kalász, Vicsápapáti stb. szere- pel benne, gondos tintás kézírással. E terület különböző népszokásairól már 1939-től beszá- molt írásban (a teljesség igénye nélkül: Manga 1939b; Manga 1940a-b; Manga 1941; Manga 1943). Némelyik falunak azonban csak a nevét írta be a füzetbe, a listát nem folytatta.

Ugyanez érvényes az egyik 16 x 13 cm-es kis fekete kottásfüzetkére is, melynek kb. bő egy- negyedét töltötte meg a gyűjtéseiből származó népdalokkal, a füzet többi oldala üresen maradt.

Az alábbiakban gyűjtéseiből következik válogatás 1935–1943 közti gyűjtőfüzetei, valamint 1964-es és 1966-os naplófeljegyzései alapján. Először tekintsük át gyűjtéseit időrendben 1935– 1943 között, ami különösen az első években hihetetlen mennyiségű utazást, napi munkát jelentett (az éneklésre, beszélgetésre alkalmas személyek fölkeresése, jegyzetelés, dallamok helyszínen történő lekottázása). III. jelzetű gyűjtőfüzete végén még egy „Költségjegyzék”-et is tartalmaz 1943. VII. 25–31. közti Sümeg, Nagykanizsa, Zalaszentmihály, Pölöske, Keszthely, Szentgott- hárd, Alsólendva környéki útjairól. Ezek az autóbusz, „vasúti jegy”, szálloda, máskor „éjjeli szállás”, reggeli, ebéd, vacsora árai mellett a megvásárolt „faragások árá”-t is tartalmazzák.

Az előadókra és általuk mondottakra vonatkozó feljegyzéseket tömören adom meg, a nép- dalok, népénekek közül csak néhányat sorolok föl. A falvak nevét az általa leírtak szerint írom, ez részint a falu neve a gyűjtés idején, részint esetleges rövidítése. A Szlovákia területén lévő magyar települések megyenevét külön nem jelzem, mai nevük a tanulmány végén található.

Gyűjtőfüzeteibe általában ceruzával jegyzetelt. Ezek közül néhányat utólag római szám- mal beszámozott, belül pedig piros tollal lapszámmal látott el. Ahol ilyen van, jelzem.

1935–ben Pereszlényben egy, a 91 éves Pintér Mihály által énekelt új stílusú népdalt kottázott le. A szülőfaluján kívül később lejegyezte a népdal egy változatát Martoson is. A népdal meg- van már Kodály Zoltán 1910-es lukanényei gyűjtésében (BR_05540). A pereszlényi változat Komárom, Hont és részben Nyitra megye területén jellemző, mely Pongrácz Zoltán 1932-es martosi gyűjtésében is hasonló dallammozgású (Kiadva Tari 2018a, 94. sz.).

1937 közelebbi nélkül: Zsére – Rácz Magdolna az Elvégeztük, elvégeztük az aratást kezdetű szokásdalt 1. kotta és az Estéli csillagok szépen ragyogjatok kezdetű népdalt énekelte. Kodály Zoltán mindkettőt műzenei kapcsolataikkal mutatta be 1937-es tanulmányában. Az előbbihez egy nagyheti Alleluja-dallamot, a másikhoz XIII. századi spanyol dallampárhuzamot állított. (Kodály 1937/1963, 44, 47–48) 2002-es népzenegyűjtésemkor mindkettőt tudta még Gesztén a kivaló énektudású Brath Margit. (A két népdalról: Tari 2010b, 104–106) Manga a halála évé- ben megjelent tanulmányban foglalta össze mindazt, amit a magyar, szlovák, morva és cseh aratószokásokkal kapcsolatban a sok évtizedes gyűjtőmunka és a szakirodalom tanulmányozása alapján megtudott. Ebben a zoborvidéki dalok is helyet kaptak. Első kottapéldaként a Rácz Magdolna által énekelt Estéli csillagokat közölte. (Manga 1977, 265. Lásd még 253) Hozzá 1956-ban és még később is ellátogatott, s gyűjtött nála Ág Tibor, a jeles szlovákiai magyar népzenekutató is.

IV. 4. – Ógyalla: Kollárovics Lukács 58 éves napszámos a dudabálakon, lakodalmakban játszotta a következőket: 1. Sallai verbunk 2. Verbunk (Ádám Éva) 3. Dudapolka. Ezeket Sin- kó János (Komárom-)szentpéteri juhásztól tanulta kb. 43 évvel azelőtt. A dudakészítésben is jártas és a dudások ördögi képességeiről is mesélő Kollárovicsot két évvel később már bagotai sírásóként írta le. (Manga 1939, 147–148)
VII. – Zsére: Itteni gyűjtéséből két, Gál Erzsébet (25 é.) által énekelt lakodalmas dallamot Lajtha László jegyzett le (Közölve: MNT III/A, 198–199. sz.).
VIII. 1. Zsére
IX. 1. Aranyos[marót] – egy parasztember énekelt neki, mint jelezte, hamisan.
IX. 12. – Lédec: Dubay Ambrusné Garas Julis (67 é.) kislány korában tanulta a Mónár Anna balladát, melyet Kimënt, kimënt egy mënyecske szövegkezdettel fonóban szoktak éne- kelni. Barslédecen először Kodály Zoltán gyűjtötte ezt a balladát (BR_03654,). Manga felje- gyezte e ballada publikált, más-más dallammal járó két másik Mónár Anna balladaváltozat adatát: „Bartók-Kodály Erdélyi népdalok 21. o., 122. o.” (lásd Bartók–Kodály 1921, 10. és 93. sz.). Vikár Lászlónak Barslédecen 1982-ben sikerült még magnetofonnal felvennie a balladát a Manga által leírt dallammal egy akkor 90 éves férfitől. (kiadva Tari–Vikár 1986, 2. 4. e, DVD kiadása 2012.) Az asszony elénekelte még a Kivel háltál az éjjel kezdetű dalt, mely megvan Tóth István kántor 1832-es kéziratos kottás dalgyűjteményében. (Tóth 1832, 125. sz. 68. o.) Manga gyűjtési adata és Bartóknak a lejegyzett kottához fűzött jegyzete szerint: „Az öregektől tanulta. Mások nem ismerik. A hajnaltűznél szokták énekelni. A hajnaltűz a lakodalom után következő hajnalban volt. Rozsszalmát gyújtottak és azt körültáncolták. Aki elaludt, azért szal- makötéllel mentek” (BR_10.335).

Székely Julis (65 é.) lédeci asszonynál is járt, és vele fonográffelvételeket is készített, melyeket Bartók jegyzett le. Ezek a következők: Lëdőt a pap kertje (BR_00049), Mezei virágot szëdtem (BR_04079). Manga följegyezte, hogy „A szőlőhegyen szokták énekelni, mikor befejezték az utolsó kötözést. Kodály Zoltánnak is énekelt fonográfba, 1909-ben (?).” Az asszony – akinél Kodály először 1907-ben, majd még 1914-ben és 1915-ben járt – a népdalt az öregektől tanul- ta. Rajta kívül még néhány öregasszony tudta. Në tapogasd a térdemet (BR_10763), Letëtte Maris a hitet (BR_10916) és Áld meg Isten azt a papot (BR_12.288).

X. Menyhe
X. 7. Nagyhind
X. 9. Kalász
X. 10. Alsóbodok, Pográny. Alsóbodokon gyűjtötte egyebek közt a Széles a Duna kezdetű párosítót, melyet az előadón kívül még mások is ismertek, s melyet „tollfosztáskor szoktak énekelni” (BR_11.491). Gyepes Etel 11 évestől az alábbi gyerekjátékot írta le:
„Mikor hintázkodnak. Tavasszal-nyáron.” Egy öveg óma/Két öveg óma – stb. kilencig ugyanúgy, majd Tizedikkel megfordulunk má… stb. A gyermekjáték dallamát Bartók Béla jegyezte le (BR_13.326).
X. 24. Komáromszentpéter
X. 30. Tild, Csiffár
X. 31. Csiffár, Tild
XI. 1. Nagyhind

1938

Menyhe, Nagymagyar, Vicsápapáti. Menyhén többek közt Fülöp Máténé Gál Ilona (65é.) énekelt lakodalmas dalokat. (Ilyen például Rajeczky Benjamin lejegyzésében az MNT II- I/A 192. sz.)
II. 7. – Ghymes (Gímes): Jancsó Ilona (38 é.) a Puszta malomba… balladát bizonyos Finta Mónikától tanulta, aki kb. 25 évvel azelőtt meghalt. A fonóban énekelték, s mikor ahhoz a szö- vegrészhez értek, hogy „Ha az itt volna/Olyat fordulnék/Mint egy karika, akkor perdültek, felugrottak”.
II. 20.– Geszte: Farsangkor énekelték az Ángyom sütött bélest (Balásy József 36 é. földmű- ves adata). Süttő Erzsébet (25 é.) a Fehér László balladát énekelte, mely a tollfosztó és a fonó alkalmával is gyakran elhangzott.
III. 19.– Horváti: Seres Imre (Tompa) 40 éves kanász dudálását vette fel. (Róla: Manga 1939, 145–146). Két darabot játszott: 1. Oldalgombos a cipőm, 2. Iszik a betyár a csapon.
IV. 30. – Menyhe: Fülöp Rózsától a Felnyőtt az út mellett kezdetű lakodalmast írta le, amit már csak az öregek ismertek. Lányok énekelték, mikor a menyasszonyt búcsúztatták.
V. 1. Menyhe
V. 7. Ghymes (Gímes)
VI. 3. – Kalász, a téli zöld leírása: „Fosztóban, mikor a menyasszonynak fontak, vagy mikor a télizöld koszorúkat vitték.” Az előadóról, Kovács Mária 33 éves egerszegi asszonyról ezt írta még föl: „Kevés földje van a férjének. Beteges asszony, gyönge a hangja. Írni-olvasni tud. Intelligens asszony.”
VII. 3. Nyitraegerszeg
X. 3–4. – Vicsápapáti. 4-én Sztolárik Erzsébettől (69 é.) jegyezte föl „Ha családtag meg- halt, egy kb. 3 méteres hosszú vászonkendőt körülcsavartak a fejükön, illetve a nyakukon, sálszerűen és két vége elől lógott le. Ezt ünnepnapon és vasárnap a gyász jeléül egy évig hordták.”
X. 16. Bábindal
XII. 11. – Tardoskedd. Itt feljegyzi egyebek közt a Luca napja körüli régi fonóbeli szokáso- kat, két farsangkor énekelni szokott dudanóta kezdősorát, a nagyböjti szinalázást, leírja, mi az
„ördögló” (a szokás és a hozzá énekelt dallam: kiadva: MNT I. 44. sz.). A virrasztóban énekelt halottas énekek kezdősorait „Birkus Albert 64 éves sírásó és éjjeli őr” sorolta el.

1. Megszabadultam már… (virrasztásnál) (I. 1. és 4. o.)
2. Szörnyű halál íme hol áll (virraszt.)
3. Óh fájdalom (virrasztásnál)
4. Körülvettek halálnak… (virrasztó)
5. Kiáltok én nagy mélységből (búcsúztató)

1938-ban közelebbi dátum nélkül gyűjtött még a Nógrád megyei Őrhalomban, ahol a kiszire vonatkozó adatokat jegyzett föl.

1939

Közelebbi dátum nélkül: Tild, Kalász, Martos, Gúta, majd újból Kalász.
VIII. 2. – Újbars. Itt Banda Adolf újbarsi cigányprímást kérdezte, aki elmondta, hogy a „Garamtól az Ipolyig néhány évvel ezelőtt még szokásban volt a kendő tánc”. Manga a tánc fontos elemeit is följegyezte: A kanásztáncot vagy seprűtáncot „Bottal vagy seprűvel táncol- ják. Minden kétnegyedes ütemre az egyik felemelt lába alatt átteszi a seprűt, vagy botot. Köz- ben, míg a botot a kezében tartja, bokázik is. (Dallama: Elmúlt már a rövid farsang.)”
XII. 23.– Gúta: Csontos Lukács 58 évestől a karácsonyi mendikálás menetét és az ének szövegét írta le. „Két-három gyermek járt egy csoportban házról-házra az ablakok alá, ott éne- keltek. Az ének után pénzt, diót, kalácsot, almát stb. kaptak. Ének: Mikor az Úr Jézus maga az földön járt/Egy gazdag városba’ majd szállást nem talált.” stb.

1940

I.31. – Ipolykelenye (Kelenye): Szép Erzsébet (67 é.) szalkai asszony karácsonyi köszöntőt énekelt.
Ugyanaznap Ipolyszalkán a szálláskeresés szövegét írta le. Itt érdeklődött még a „Halál,
»Verrasztás«, Siratók” iránt, de mindössze ezeket a szavakat írta föl.
Közelebbi dátum nélkül járt Mohiban, ahol Béres Károly (62 é.) énekeit rögzítette. Köztük volt a Széna van a vízbe kezdetű, melynek régi stílusú, hemiton pentaton dallamát pontosan úgy tudta az előadó, ahogy Kodály gyűjtötte 1914-ben (Kiadva Tari 2018b, 84. sz.).
Nemesócsán újesztendei köszöntő dallamát, István napi köszöntőt és gyermekjátékdalt gyűjtött.
(Ipoly)Balogon „Kisze ének”-et (Haj, ki kisze) jegyzett le szöveg nélkül.
III. 30. – Nemesócsa: Nagy Zsigmond (70 é.) földműves elmondta (vagy elénekelte?) a Lé- vay József Aradi nap című verséből folklorizálódott, aradi vértanúkról szóló vers első verssza- kát. A versszak utáni megjegyzés: „Nem tudja kitől tanulta.”
(Az énekről részletesen Tari 1998, 157–168., uő.: http://48asdalok.btk.mta.hu/Példatár/Az aradiak nótája)
V. 12. – Ipolybalog, Pünkösdölő-t írt le.
V. 13. – Pereszlény, Garamsalló.
Pereszlény: A házassággal kapcsolatos ottani szokásokat jegyezte föl. A lánykérés a kö- vetkezőképp történt: „A lányt a legény ment megkérni az anyjával, legtöbbször szombaton, mert szombat a legszerencsésebb nap. Ezt az időt a közvetítő asszony már előre megbeszélte. A legényt, meg az anyját már várták süteménnyel, borral. A legény akkor ment először a lány- hoz. Két-három hét múlva mentek a paphoz.” A közvetítő asszony egy közeli ismerős volt. A kézfogót is szombatra tették. Az esküvő után a lakodalmi vacsorán való elhelyezést is leírta a gyűjtő. „A szobaajtóval szemben L alakban elhelyezett asztal fő helyén középen (az ajtóval szemben) ült a menyasszony bal-, a vőlegény jobb oldalon. A menyasszony mellett a nyoszo- lyólány, majd a nyoszolyóasszony (keresztanyja), utána a násznagy. Ezután a közelebbi, majd a távolabbi rokonok. Ugyanúgy a vőlegény mellett. A vőlegényháznál a menyasszony rokonai ültek az első házban, a menyasszonyháznál a vőlegény rokonai.” Az ajtó melletti bal sarokban a cigányzenészek foglaltak helyet. A menyasszonyfektetés a következőképpen zajlott: „Az asszonyok kísérték őket. Egy asszony vetkőztette az új menyecskét. A menyasszony húzta le a vőlegény csizmáját, amelyben aranyránc volt. A menyasszonynak gatyamadzagon kellett keresztülbújni az ágyba. Móring. Az özvegy ember, ha másodszor megnősült, móringot, vagy mórin levelet adott az asszonynak. A móring lehetett föld, pénz is lehetett. A móringot előre is, utólagosan is kaphatta az asszony.”
Garamsalló: A születésről, keresztapa-fogadásról, lakodalomról szóló feljegyzéseken kívül néhány ott jellemző dalszöveg kezdetét is leírta. Ezek a következők:

1. Mért nincs minden lánynak kút az udvarába’
2. Hajtják a fekete kecskét – ezt utólag kihúzta
3. Nem az ám az anya, kinek sok lúdja van
4. Még akkor tizenhat éves [nem] voltam
5. Elmentem én az erdőbe fát vágni – Kodály 1912-ben két másik Bars megyei faluban (Alsószecsén és Garamszentgyörgyön) gyűjtötte változatát (Tari 2018b, 16. és 199. sz.).
6. Az eke a földet nem magának szántja
7. Édesanyám adjon Isten jó estét
8. Tizenhárom fecske

V. 19. – Mohi, ahol főleg a Bokros család tagjaitól jegyzett le népdalokat.
VII. 5. Ipolybalog – a táplálkozással kapcsolatban az alábbiakat írta föl: „kenyér, főzelék, bab, krumpli, disznóhús, metélt, kockatészta, krumplisgaluska, kukoricagörhő, málé.”
VIII. Krasznahorkaváralja
VIII. 6. – Hárskút: „Anva (?) János 74 é. hárskúti őslakos napszámos, fiatal korában a der- női bányában dolgozott” a teljes betlehemest elmondta (I. 31–34. o.)
VIII. 9. – Tornagörgő: 1783-tól kezdődő anyakönyvi kivonatok 1938-ig, majd a születés- sel, házassággal, halállal kapcsolatos szokások leírása, végül a betlehemes leírása következik. Dobra János (21 é.) mondta el a dramatikus játék folyamatát, s beszámolt arról is, hogy min- den részét az öregektől tanulták. „4 évvel ezelőtt járták a faluban”, karácsonyeste kezdték, s régebben a reformátusokhoz is elmentek. A kapott pénz egy részéből maguk készítették el a templomot. A gyűjtő dallamokat nem jegyzett le. (I. 34–48. o.)
VIII. 12. – Krasznahorkaváralja. Itt szintén a betlehemest írta le „Marflak János 52. é. bá- nyamunkás”-tól, aki „Itt tanulta a játékot. Ő is járta. A kisebb fiúk járták a kisebb betlehemest, a nagyobbak az öreges betlehemest.” Ebben a faluban megkülönböztették a „Kis betlehem”-et és a „Nagy betlehem”-et, melyet a gyűjtő külön írt le. Dallamokat itt se adott mellé. (I. 54–66. o.)
VIII. 16. – Dernő: Lenkei Lajos (32 é.) berzétei napszámostól gyűjtött, aki az öregektől gyerekkorában tanulta meg a Kisütött a nap a báró házára kezdetű újkori balladát. A kocs- mában szokták énekelni, mikor az öregek összejönnek. Ugyanott gyűjtött még adatot „Göm- böstű tánc”-ra. „Régebben a Garam völgyében táncolták. A cigányprímás egy lánnyal kimegy a konyhába, ahol a lány ruhájába beszúr egy gombostűt. Aztán bejönnek a szobába. A cigány muzsikálni kezd és valamelyik legény a leánynál keresi a tűt. Mikor közel jár ahhoz a helyhez. ahova a tűt dugta a prímás, akkor játssza, hogy Ott, ott, ott. Mikor megtalálja a tűt, egy rövid gyors csárdást táncolnak.”
XI. 3. Ógyalla

1941

Ekkoriban már jóval erősebb az érdeklődése az általános néprajzi kérdések, a falu társadalmi helyzete, az életmód és szokások összefüggése iránt, amit a gyűjtőfüzetek tartalma is igazol. Kevesebb a népdal, helyettük viszont erősebb az érdeklődése a hangszerek iránt. Gyűjtőfüzetei arról tanúskodnak, hogy gondosan eltervelte a kérdezendő témákat (a falu határnevei, lakos- ságának vezetéknevei, épületek, esetenként a falu temetője, templomok matrikulái, házasság, állattartás, gazdálkodás, méhészet, vadászat, étkezés, kendermunkák, a viselet stb., melyekre minden faluban rákérdezett, gyakran ugyanolyan sorrendben.

II. 25. – Zsére. Feljegyzésre kerülnek a határnevek, a dűlők nevei. Őslakos családok nevei pl. Rácz, Vanyó, Süttő, Pénzes, Molnár, Elgyütt. Fölsorolta „Az utóbbi 80 évben bevándorolt” családokat, köztük pl. a Drahos, „Cvetanov (bolgár)”, Árpás, Torán családot. „1909-ben 5 férfi vándorolt ki Amerikába. 1 ott meghalt 4 hazajött. 1922-ben 5 férfi vándorolt ki. Ezek ott vannak ma is. 1 család Ipolyság vidékére költözött, Amerikából pénzt hozott és ott több földet vett. (Itt nem lehet földet venni.)”

A katolikus falu egyházi életét intenzívként jellemezte, a paptanító és a nép viszonyát jónak nevezte. Felsorolta a búcsújáró helyeket: Sasvár, Nagytapolcsány, Kistapolcsány, Sel- mecbánya, Lehota, Nyitra (Nagyboldogasszony-templom). A zséreiek a „Régi szokásokhoz ragaszkodnak még, de lassan kopik. A kis lopás, vadorzás nem bűn. (Fát is lopnak.) Írigyek egymásra. Táncmulatságok rendben; gazdalegény nem rúg be, csak a szegényebb. Törvény- telen gyerek ritka. 5–10 évben egyszer. Legények járnak a lányokhoz. A gazda tartja magát. Nyáron 200 munkás jár vidékre dolgozni, aratni stb. […] Idegent nem szeretik. Különösen bi- zalmatlanok az urakkal szemben. A tehenet megrontják. Este nem adnak kölcsön, mert elviszi az álmuk. Kísértetben az öregebbek hisznek. Lidérc pénzt hoz. A gazda az ajtóval szemben ül, ő osztja szét a húst. […] Az asszonyok énekeltek és énekelnek többet, mint a férfiak. Legtöbbet énekelnek a lakodalomban, fonóban, aratáskor, kapáláskor. A munkában, mulatságkor tanulták a dalokat.

Régen volt a duda. Elgyütt József volt a leghíresebb dudás, aki kb. 5 évvel ezelőtt halt meg.” Elgyütt, ragadványnevén Kura Jóska a Kodály által 1911-ben felkeresett dudások egyi- ke volt. (Tari 2001b, 79–98) Manga 1961-ben gyűjtött a lányától is (például AP 16.914h1-3, 16.916g). „Kb. 30 évvel ezelőtt még volt a faluban 6-8 citera, most nincs. […] 11 tagú fúvós- zenekar 4–5 éve [van].” A rezesbandával először Martin György és Méry Margit készített hangfelvételt 1967-ben. (A Zoborvidék rezesbandáiról Tari 1996, 48-50.) „Harmonika van kb. 4–6. […] Régebben többet énekeltek, különösen a határban. Most szégyellik. Lányok a tánc- mulatság közben karikáznak. […] Kántálás volt régebben advent első böjtjén. Három gyerek sorra járta szákkal a házakat és elénekelték:

Ave Maria gratia plena Igy köszönté
Utána lisztet kaptak, a kántoré volt az ostyanótára, a gyerekek aszalt gyümölcsöt, diót kaptak.”
VI. 24. – Pereszlény: „Furulya, síp. Készítette Pásztor József 38 é. pereszlényi juhász, bodzafából. A furulyacsinálást az apjától, Pásztor Istvántól tanulta. Kamósbot, kamós juhász- bot. Vadberkenyefából csinálta. Tavasszal bevágják, őszig kiforr, akkor kivágják és a tűzön púzolják, amíg a héja le nem válik. Utána olajjal megkenik.

Luca estéjén vért eresztenek a boszorkányok. Aki nem akar közéjük állni, azt megfogják és a karját megvágják, a vérét üvegbe eresztik. Ezután az ő hatalmukban van. Ha valaki kört csinál maga körül, a boszorkányok körön belül nem mehetnek. Akitől vért eresztenek, azt a kör nem védi meg.

Nagypénteken hajnalban a boszorkányok a harmatot szedik, hogy több tej legyen. Ilyenkor azt mondják: »Viszem, szedem a tehenednek, a tejinek a javát.«”
Ipolyvisken „Luca napján a kanász végig megy az utcán, [az ostorával] pattog és tülköl, mintha a disznókat hajtaná. Ezt azért csinálja, hogy a dögöt kihajtsa a faluból. A gyerekek reggel lucáznak.”

Manga 1941. július 4–10 között a Varbó és Sajószentpéter közti Bükk alji falvakat járta sorra: VII. 5-én Varbó, 4-én és 6-án Parasznya, 7-én Radostyán, 8-án Kondó, 9-én újból Ra- dostyán, Sajólászlófalva és Sajószentpéter, majd 10-én Sajókápolna településeket kereste föl.

VII. 4. és 6. – Parasznya. Manga leírta a község földrajzi elhelyezkedését, történetének fő pontjait. „A hegyen szőlőt és gyümölcsöt termelnek, aminek a nagy részét eladják. A gazdál- kodás belterjesnek mondható. Sokan termelnek piacra konyhakerti veteményeket, baromfit, tejterméket.” Ezeket egész Miskolcig elviszik. Innen a ruházat, építkezés, „Háziipar” címszó alatt a horgolás, hímzés leírása következik: „Készítenek rátétet, keresztszemest, laposöltést. Az iskolásgyerekek hozzák a mintát.” Leírta még az ekét és jellemezte a kemencét: „néhol boglya alakú, sárkemence, az udvaron négy lábon álló, fedéllel, kenyérsütésre.” (I. 115–118.)
VII. 6.-án újból Parasznyán dolgozott. „Remenyik Károly gazda sokat faragott (83 éves), csinált hordókat, zsindelt fűzfából, hússzék, vonószék, gereblye, fatál, sózóteknyő, fejőszék, szánka stb.” Az ekét „Balog Pál miskolci kereskedőtől vették 10-12 forintért. Ezelőtt volt a régi faeke, maguk csinálták 60 esztendővel ezelőtt.” A kb. 140 cm szélesként leírt tarlóekét
„brugó”-nak nevezték. Juhar- vagy nyárfából készítették, „ami könnyű”. Almaszedő eszközt is csináltak, amely „kb. 3 m hosszú, a vége négyfelé hasítva. Vízhordó eszközeik voltak ré- gebben a csobolyó, korsó, újabban üveg, fonott üveg, de van még cserépkorsó is. Csobolyót nem használják. Régebben a szekér derekára kötötték. Világításra a bányában kapott bányász- lámpát otthon is használták a pincében. »Kender-, napraforgó- vagy repceolajat öntöttek bele. A kanócot boltban vették.«”

A hiedelmek egyike itt a következő volt: „Ha a kutya felfelé vonít, tüzet, ha lefelé, halottat jelent. Még ált.[alános] hiedelmek kinyílik az ajtó, bagoly stb.” – további részletezés nélkül.

A jeles napi szokások közül feljegyezte, hogy milyen volt a „Farsangjárás: a legények éne- kelve mentek a lányos házakhoz vasárnap estefelé.” A lakodalmi szokások közt címszavakban jegyezte föl: „Konyhatánc. Hőrész. menyasszonytánc. Kontyozó, zászló kendőkből, szalagok- ból, mikor az esküvőre mentek. Vőfélyek. Jánkérő, Jánkiadó (násznagyok).” (I. 119–124.)

VII. 5. – Varbó: „Lehotay Ferenc napszámos, most éjjeliőr, 72 éves. Az idős ember beszélt többek közt arról, hogy a község régi helye a néphagyomány szerint a Házhelyek dűlőben volt. Állítólag ezt a helyet a törökdúláskor hagyták el. […] Ekkor lettek reformátussá […] 1873–74- ben kolerajárvány volt, egész családok elhaltak. 1894-ben egy házsor leégett. Azóta vannak cserepes házak.”
„Faeke: kb. 1880-as években kezdődött a vaseke. Most már sehol sincs. Faborona, a foga vasból volt. 1890-ben jött a vaseke.” Manga János leírta a lakóház és az udvar elrendezését. Keresztben hátul csűr, a házzal szemben az udvaron a nyári konyha, ami „régebben nem volt.” A ház részei: „Első ház (két ablakkal az utca felé – oldalában kemence, annak oldalában a sut. Pitar, hátsó részén a »masina« (ez ment át a szobába, másik oldala szintén kemence). Utána kam- ra, majd istálló. A gangot itt »ház mellyéké«-nek hívták. A fal régen paticsfal [volt]. Cigányok tapasztották, meg szegényebb falusi emberek. Vályogból is. Most kőből és vályogból vidéki kőművesek [csinálják]. Tető: régebben zsúp, most legtöbb cserép, kb. 60 év óta. Ezt már a falusi ácsok [csinálják], a legtöbb nem tanult. A bútorokat Miskolcon vették, most is ott veszik.”
„Fafaragás télen, gereblye, kapa- kaszanyél, favilla. A szegényebbek árulják a környékbeli községekben. Tiló, kapufa.

Guzsaly kerekes guzsalyt Dédesen csinálják.
Szátvát a kerekgyártó csinálja.
Kendert termelnek. A vásznat alsóruhának, zsáknak, ponyvának csinálnak. (Alsóruha: gatya, pendel.)
Táplálkozás: kenyér, főzelék, bab, krumpli, disznóhús, metélt, kockatészta, krumplisgalus- ka, kukoricagörhő, málé.
Méhészet nincs.
Vadászat régebben tőrrel. Orvvadászat puskával.
Állattartás ló, tehén ökör (fuvarozás), kecske, disznó (kanász, csordás). Magyar ökrök, magyar tehén. Tehénbe’ több a tarka, magyar disznó.”
„A jármot, »a cifrázottakat Répáshután csinálja egy ember (8–10 pengő), a díszítésnélküli jármot Imri András varbói ember csinálja.« A kézikosarat Miskolcon veszik. A sertésólat pedig
»ácsok csinálják«.

Varbón a Szent György nap előtti napokon harmatot szedtek. A gazdasági élettel kapcsolat- ban babonák vannak. Miskolcra és Diósgyőrbe járnak a »tudalmas asszonyhoz«, az megmond- ja, hogy ki vitte el az elveszett tárgyat vagy, hogy van a halott a másvilágon. Gergely Sámuelné 70–75 éves asszony meggyógyítja a beteg állatokat.

Sirató még előfordul. Citera 1 van a faluban egy legénynek az apja csinálta.
Muzsikus cigányok Parasznyáról járnak lagziba, táncmulatságba. A lakodalom régen 2–3 napig tartott, most délután [van, vagy akkor kezdődik].
Gyermekjátékok, amit az iskolában tanultak. Karácsony estéjén, mikor már besötétedett, a gyerekek kántálnak.”
„Keresztelés, házasság, halál szokásait még lehet nyomozni. Halotti tor. Egyházi énekeket énekelnek. Rokonok, sírásók vannak jelen. Karácsony estéjén az ablak alatt énekelnek: Krisz- tus urunknak áldott születésén.”

VII. 7. – Radostyán. Csont Márton 87 éves gazda elbeszélése szerint itt régen „a kapuk fonott sövényből voltak. A háború előtt [első világháború] többen méhészkedtek. Régebben fuvaro- zással foglalkoztak inkább”. Termelnek búzát, árpát, kukoricát, zabot, krumplit, répát, kendert.

„Régi öltözet: az egész ruha férfiaké, nőké vászonból volt. Előfordult, hogy alulra télen nadrágot vettek, de fölötte gatya volt, mert szégyenlették volna a nadrágot. Most is mindenki vet kendert. Készítenek belőle inget, törülközőt, lepedőt, ponyvát, zsákot, az öregebb asszo- nyok még vászonból pendelt, inget hordanak.”

A táplálkozás leírásában az eddigiekhez képest új elem, hogy az „almát a Kúnságba is hordták eladni. Aszalók voltak. Az erdőben gombát, málnát szedtek. Sok szőlő volt. Mióta az erdőket kiirtották, kevesebb a madár és a hernyók elpusztítják a gyümölcsfákat, meg a szőlőt”. Nyaranta „az Alföldre jártak valamikor kepére aratni. A csűrbe hordtak be mindent. A magot szúszékba’ tartották.”

A 84 éves Király Ferencné Rácz Zsuzsanna különböző gyógyítási praktikákat mondott el a gyűjtőnek. „A kígyóbőrt összetörve és óhájjal összekeverve rátették a sebre, ez kihúzta a töviset is. A disznóepét gyűlésre kötötték; az hamar kigyógyította. Torokfájás ellen köleská- sát főztek, és azt ette meg a beteg. A sebre tengeri hagymát [drimia maritima, gyógynövény] kötöttek. A köszvény ellen piócát raktak oda, ahol fájt. A fájós fogra fokhagymát és bagót tesznek, az igen jó.”

Itt is hittek a tehén megrontásában, ezért mikor az megellik, „a házból semmit sem adnak ki, mert elviszik a tehén hasznát”.

VII. 8. – Kondó. A helybeli „régi családnevek: Pócsik, Tőzsér, Kiss, Szár, Kelemen, Tan- kó, Tóth, Boros, Benedek, Nagy”. A dűlőnevek közt „Babos, Vadalmástető, Nagyveremoldal, Lapos, Kenderföld” stb. olvasható.

„Itt az [I.] világháború előtt rókára, nyúlra, őzre vadásztak tőrrel, de az utóbbi években már nem igen. Csapdával is, mint a patkányfogó. Ezt kovácsok csinálták.” A méhészetet illetően:
„Kb. 5 méhes van a faluban. Gazdák tulajdonában. Mindegyik 5–6–10 köpüvel.” Itt is „sok a bevándorlás a bányába”.
A disznótorban „pazurkálás” volt, álarcokban. Feltehetően Szent Iván-napi szokás leírása a következő: „Hajnaltűz-égetés mikor kezdett virradni: a legények átugrálták, körülötte ját- szottak.”

VII. 9. szintén Radostyánban Lukács Károlyné, Szabó Teréztől (66 é.) érdeklődött a hely- beli szokásokról. „Tudalmas (sic) asszony volt Szentpéteren. Gyűlésre fehérmályva töve, ujpe- hely [?] vereshagyma és kis paprika, ezt tejbe »megrotyogtattuk«, ezt tették a sebre.”

Radostyánban „kísértetékben hisznek. Volt egy asszony, aki [valakinél] az udvaron szétné- zett, felvett egy csomó forgácsot és elvitte. Utána a tehén nem adott többet tejet”. A beteg gyerek gyógyításának ottani módja: „Kilenc lapátról kovász, kilenc sírról föld, kilenc fejfáról forgács, ezt megfőzni és megfürdetni a gyereket. Kilenc szemétdombról szemetet, és a keresztúton lehasították róla az inget és a vízbe’ megfürdették a gyereket.” Ugyanitt „Lucakor a leányok megrázták az ereszt, ha búza esett, gazdag, ha rozs, szegény legény vette el. Egy leánynak pondró esett a kötényébe és megesett.” Luca estéjén „Buzaszórás” volt, hogy a lány elkeljen.

Egy gyűjtési folyamatot néhány rosszul olvasható, illetve ismétlődő részlet kivételével tel- jes egészében érdemes bemutatnunk, hogy lássuk sokirányú érdeklődését, célratörő, követke- zetes kérdezési módszerét. Erre a szomszédos települést, Sajólászlófalvát választottam, ahová a gyűjtőfüzet tanúsága szerint még ugyanaznap, 1941. VII. 9-én átment.

„Építkezés: Bánvölgyi és sajószentpéteri kőművesek építenek. Gazda emberek háztetőt ké- szítenek. Fúró-faragó ember sok van.
Pásztorok: Dani András kondás 50 é. Dányi Lajos csordás 45 kb. Gyakran változnak.
Gazdálkodás: Régebben nyomásos gazdálkodás két vetésforgó. Búza, árpa, rozs, zab, ku- korica, répa kender stb.”, amiket termeltek.
„Családnevek: Tardi, Bencs, Madarász, Soós, Kiss, ezek a régiek, Király.
Dűlőnevek: Analós, Sáfrányos, Szabad, Eperjes, Kútvölgy, Puszta, Nagyrét, Egres, Lápa, Burkus, Homolya, Bedő, Nagyhatár, Szilos, Hosszú, Kóha, Malomszög, Pikó, Nagyhegy, Káró, Csíkász, Molnár, Bonorád, Bankás, Radácsi, Farkasvára, Cékus, Katlan, Ekojkert, Tanya, Faluerdő, Bekevölgy, Vőcsik, Hármastető, Kacorlás, Ecsegi erdő, Kiserdő, Köszörű- völgy, Ortásoldal, Karla, Alsórét, Őzugró, Tokaji, Pást, Szög, Bocsonya, Susztáké, Boroszló, Barátkert, Hagymás, Farló, Piros, Ortvány.
László nevű uraságról nevezték el a falut. Csúfnevek és megkülönböztető nevek: Beteges, Cukros, Kutina, Cirku, Zsiga, Paraszt, Büdösfajta, Pimpum.
Nyögő patak
Kosarat, szakajtót fűzfából [készítettek].
Kendermunka
A menyasszony esküvő előtti vasárnap menyasszonyi ruhában megy a templomba és a lá- nyok között van. Esküvő után vasárnap feketébe’ megy a templomba és már az asszonyok közé ül.
Régebben azért adtak a gyereknek pálinkát, hogy gilisztás ne legyen. András napig hajtják ki [helyesen: be] a marhákat. A pásztorra azt mondják: Tavasszal a bolond is lehet pásztor,
De majd ősszel, Szt Andráskor, Az lesz legény, aki számol.
Luca. A lányok megrázzák az ereszt és ha búza pottyan a köténybe, gazdag, ha gabona (rozs), azonban szegény. (Már csak néhány szalmatetős csűr van.) A kukoricafonást feldobják a házra és ha felakadna, abban az évben férjhez megy.
Karácsony reggelén amilyen nevű férfival találkozik a leány, olyan nevű férje lesz. Ka- rácsony estéjén visszafelé kisöprik a házat és a szemétre ráállva meglátják az angyalokat. Abroncsból etetik a csirkéket, hogy sokat tojjanak.
Szt. György-nap harmatot szednek s ezzel itatják a tehenet, hogy sok tejet adjon. Gergely hetében nyitni kell a szőlőt.
Húsvéti versek, köszöntő versek.
Cibere korpa forrázatból.
Élesz[tő] korpás tésztából; ezzel kelesztenek.
Aki az ujszülöttet először látja, megköpködi, hogy meg ne igézze. Mikor az ujszülöttet keresztelni viszik, ezt mondják:
»Farkast viszünk, báránt hozunk.«
Szenes vízben mosdatják, és az apja ingének visszájában törülik, a vizet az ajtó mögé öntik. Rontás ellen ólmot öntenek a feje fölött; amilyen az alak, olyan a rontás.
A legények, lányok keresztapát, keresztanyát választanak.
Kimuzsikálás régebben [még volt].
Temetés. A temetést (a többi községekben is) a halott legközelebbi jó barátja, rokona, szomszédja, a »fugerátor« rendezi. Ő gondoskodik a partba vájt, pinceszerű sír, »Kriptály« ásatásáról, koporsóbatételéről, szertartásról, énekkarról, felkéri őket, harangozóról stb. A te- metési szertartás rövid harangozással, »csendítéssel« kezdődik. Ezután gyülekeznek a »meg- szomorodott házhoz.«
Régebben fejfák, most kövek [vannak a sírokon]. Fejfákon felírások: Szóbeli közlés
Benes Zsuzsánna, mintegy rózsa Leszakadt ágaiból
23 éves korba
Teste tétetett a sírba.
Ki ifjan nyugszik itt a néma hant alatt, Meglátogassuk a sötét sírhalmodat. Lakásodra felnőtt a sárga falevél
A csörgő lombokon felsír az őszi szél.
Virrasztók nagyon régen voltak. A halott mosdóvizét a sövény tövébe [öntik], ahol nem jár senki, a szalmát pedig elégetik.
Jegypénz, jegykendő: pénz 5–10, –50 frt. Kendő: fekete selyem, amit a férfiak hordanak a nyakukon. A vőlegény már menyasszonyával ment a templomba.
Szerdán tartják a lakodalmat, vasárnap viszik az ágyat. Ha valami baj történik a menyasz- szony ruhájával, szerencsétlen lesz a házasság.
Menyasszonytánc a felkontyolás után. Régen a lakodalom két-három napig tartott.
Zászló piros kendőre, a végén kistök, »sártök«. A kapufélfára volt szegelve, ha ellopták, ki kellett váltani.
Fogadott keresztapa a keresztelőben.
»Pacúrkázás« a disznótorban. Enni-innivalóút kapnak.”
Következő gyűjtőállomása 1941. VII. 9-én (Bükk)Szentpéter, majd 10-én Sajókápolna volt. Mindkét helyen először szintén a gazdálkodás módjáról érdeklődött, mely Sajókápolnán
„régen nyomásos volt. Vetésforgók nincsenek. Szentpéterben András Katalin napon gallyat vágtak – Katalingyally –, mely »karácsonyra kivirított«”.
A tejesedényt tejeskarón tartották, melynek helyi nevét is leírta: „tejesfazék=kecsege”.
Sajókápolnán a dűlőnevek és családnevek felsorolása után feljegyzi: „Állattartás kb. 15–20 év óta egyre terjed a »tarka tehén«, »tarka ökör«. Azelőtt csak magyar volt. Gyümölcs, szőlő- termés. Kb. 10–12 helyen vannak méhesek; régebben több volt. Lucernát 40–45 éve ismerik. Nyáron »kepére« aratásra jártak.”
Néhány szóból is jól kiolvasható, hogy a bányavidéken nem volt könnyű a megélhetés.
„Nagy a bevándorlás. Kb. 15 holdig járnak a bányába. Legnagyobb birtok 40 hold, legtöbb 15–20.” A legények „bejárnak a nőkhöz Szentpéterre. Szeretnének megnősülni, de nincs mire. Minden jövedelem a leányok ruhájára megy. A leányok lehetőleg fix állású férjet akarnak.”

Szentpéterben „a gazdák nem járnak a bányába. 5–10 holdon aluli gazdák hozzátartozói járnak a bányába. Szőlő, gyümölcs: most már nem méhészkednek.”
VII. 27. – Ipolyszécsénke, Menyhe, Zsére, Kelenye. Ipolyszécsénkében érdeklődési terüle- te főleg a lakodalmi szokások, kiszehajtás, András-nap és a Mikulás-nap szokásai.
VII. 28. Kelenyére tért vissza, ahol részben ugyanezekről a témákról kérdezett. Felkerült még listájára a Luca, húsvét, a kisze is, valamint a szentiváni tűzugrás: „Szentiván körül gye- rünk ugranyi.” Ugyanezen a napon eljutott még Ipolyfödémesre, ahol a balázsjárás, ostyahor- dás iránt érdeklődött. Beírt füzetébe egy ottani szólásmondást arról, hogy ha valami hosszú volt, azt mondták rá: „Olyan hosszú, mint a szentivány éneke.”
VII. 30. újból Ipolyszécsénke, ahol közelebbi információ nélkül a „Csóktánc”-ot jelölte meg.
X. 29. – Attala (Somogy megye) Márky Vendel 70 éves földműves először „flótán” (ún. oldalfújós furulyán) játszott el egy népdalt, majd szöveggel is elénekelte. Végül még egy nép- dalt játszott a furulyán, melyet így jellemzett: „Régi nóta nagyon.” A magyar nyelvterület sok pontján megtalálható népdalt az élő szóbeli hagyományból Bartók gyűjtötte először 1918-ban, Kodály pedig XV. századi európai és XVIII. századi magyar példával állította párhuzamba. A dallam, mint Uherská (Magyar) a morva népzenébe is bekerült. (Kodály 1937/1963, 25–26; Tari 2020, 242–243)

Az 1. számmal jelölt Juhász András az én nevem kezdetű éneket az édesapjától tanulta, aki juhász volt. Akiről az ének szól: „Juhász András betyár volt, rokona Márky-nak, róla szól a nóta. A többi pásztorok csinálták róla a nótát.” Dallamát nem jegyezte föl.

1. Juhász András az én nevem,
Zala, Somogy nëm bír velem.
Zala, Somogy nëm bánt engëm,
Mert tudják, hogy ki az embër.

2. Sárbogárdon juhászkodtam,
Én ëgy kicsit elaludtam.
A juhaim elszéledtek,
Lucernába’ csapást tëttek.

3. Ötszáz darab volt az egész
Abból néhány dögre pukkadt.
Abból néhány dögre pukkadt,
Én rajtam meg ki is adtak.

4. Én rajtam meg ki is adtak,
De jó levelet nëm adtak.
De jó levelet nëm adtak,
Sehol mëg nëm fogadhattak.

XI. 2. – Hadikligeten az akkor Bácskába telepített bukovinai székelyek között gyűjtött. Fa- zekas Piusné (22 é.) például a Káka tövén költ a ruca népies műdalt Kidőlt a fa mandulástól kezdetű, népdallá lett változatát énekelte.

Nevezetes itteni betlehemes gyűjtése, mert Kodály 1914-es gyűjtése óta – mely még a Fo- gadisten nevű faluban az első világháború kitörése előtt történt – ez volt az első betlehemes gyűjtés a bukovinai székelyek körében. (Kiadva: Tari 2006, IV.)
1942 – a hónap nélkül: Pereszlény, Martos, Kéménd, Bocsárlapujtő (Nógrád m.), Bélapát- falva (Heves m.), Gúta, Ipolyszakállos. Az utóbbi két faluban gyermekjátékokat is gyűjtött. Gútán az Ispiláng kezdetűt (közölve: MNT I. 705. sz.), Ipolyszakálloson egyebek közt az Egyet termett a mogyoró kezdetűt.
Perőcsényben újesztendő köszöntőt, karácsonyi éneket, és szintén gyűjtött gyermekjátékot (Haj, méz, méz, termett méz).
Dátum nélküli pásztói (Heves m.) útja.

Júliusban újból járt Hadikligeten és Hadikszálláson. Itt a következőt írta be gyűjtőfüzetébe:
„Andrásfalvi települt 1768-ban Mátyás József (megh. 1938-ban 78 éves korában) feljegyzése szerint: Heretelndre és Székelykevére elvándoroltak az Magyar atyafiak Andrásfalváról 1883. Déván az első telepesek elmentek 1890, Marosludasra 1904, Csernakeresztúrra 1912. Ezek közül sokan visszamentek [Andrásfalvára, az egyik bukovinai faluba], de akik ott maradtak, gyakran hazajárnak.”

Bukovinai „Muzsikások. régen: 1 vagy 2 prímás (hegedű), 1 pikulás [klarinétos], 1 bőgős
1900-tól: 3 réztrombita, 1 hegedű, 1 dobos, 1 klarinétos. Most: 3 trombitás, 10 klarinétos, 1 dobos. Ezek inkább szegények voltak, többnyire ezzel keresték a kenyeret.”
VIII. 6. Bélapátfalva (akkor Borsod m.) és VIII. 8. Szentmárton (1947-ig Borsodszentmár- ton, ma Bükkszentmárton) Mindkét helyen sok figyelmet szentelt a kendermunkáknak.
Bélapátfalva: „Május 29-én vetik. Szent Andráskor nyövik mikor 11 hetes. Az öregebb férfiak vetik, a kezük után jobban gyün ki a kender. A fiatalabbakat nem engedik. Kétszer vetik surcból. »Édes jó Istenem segíts«-el kezdik. A magvat »ha megütte a hő« hamarább ki kell nyövni, különben csak augusztus végén, szeptember elején. Két napig szárítják, kiverik a magját, 3–4 hétig áztatják a »tó(l)ba, mocsolyába« (szögletes gödör, talajvízzel, időnként megássák, a köveket, sarat kiszedik belőle) megszárítják, »elbitolják«. Itt a »bitő« rajza kö- vetkezik, azon »elcsapják« (tilolják), összesímítják hasábokba (7–8 marékkal), aztán viszik a törőbe. […] Itthon kicsapják a tiló lábához hozzáverik, »leharigatják, hogy kigyüjjön be- lőle a pozdorva«. Ezután meggerebenezik. Gerebenezésnél először kijön a »palánt, közepihë való«, annak a »tincsét« hozzáteszik a »fejihë« a rosszabb palántból csepüt csinálnak. Legelöl [palóc: legelő’ = legelőbb] csinálják a csepüt, aztán a tincset, akkor becsavarják a fejit.” (II-es gyűjtőfüzet 116–117. o.)
VIII. 7. – Szilvásvárad (Heves m.): „Régebben, amikor nem volt annyi munka, többet foglalkoztak a méhekkel. Most néhány méhes van a faluban. Nem érnek rá, hogy a méheket figyeljék, kell menni a határba. 1902 körül még minden ház szalmás [szalmatetős] volt. Ha 10 lagzi is volt egyszerre, a násznépnek a kastély elé kellett menni, Keglevich gróf megnézte.
A lakodalom előtti este vitték az ágyat, és amíg iszogattak, a legények szétszedték a szeke- ret és a csűr tetején rakták össze, megfordítva.
Igavonó kb. fele ökör (magyar), fele ló. Mostanában több az ökör, a lovat elviszik. A tehén is magyar volt régebben, most már nincs magyar tehén.
Mikor a gyerek fölment iskolába, szűrt vettek neki. A vőlegény szűrbe ment az esküvőre. Úgy volt vőlegényszűr, mint most vőlegényruha. A vőlegényszűr díszesebb volt. Az öregebb emberek báránybőr bundába’ jártak a templomba. A szűrszabók Egerben voltak. A parasztem- berek valamikor télen is csak gatyába’ jártak, nadrág csak az úriembereknek volt.”
(II. 120–121. o.)

Szilvásváradon „kovásszal és élesztővel sütik a kenyeret. A kovászt liszttel elmorzsolják és megszárítják, aztán elteszik. Mikor sütnek, beáztatják langyos vízbe, aztán átszűrik és élesz- tővel beteszik a kovászba. Este bekovászolnak és reggel 6 óráig kelesztik.” Feljegyezte a ku- koricakása és köleskása elkészítését. „A kukoricát megdarálták és a durvább része volt a kása. A még durvább ondó, azt a baromfinak, sertésnek adták. A legfinomabb a liszt, abból görhőt, málét csináltak.” A köleskását „durvára őrölték és hurkába tették, vagy úgy főzték meg, mint a kukoricakását. Szegényebb helyen a hurkát köleskásával és kukoricakásával töltötték. Kb. 40 évvel ezelőtt még használták főzéshez sütéshez a kendermagolajat. Olajütő is volt a falu- ban, Gergely Jánosnak [hívták] meghalt régen. Mikófalván is volt olajütő, oda sokat jártak, mert az jobb volt. Olajos ételekhez leginkább télen használták.

Aszalás most a kemencében kenyérsütés után. Régen kb. 20 évvel ezelőtt még voltak aszalók. Sokkal több gyümölcsös volt. (A bernecei szilvafák elpusztultak.) […] Az aszalást a szőlőhegyen csinálták.” Almát, körtét, szilvát aszaltak, amit el is adtak. „Az aszalt körte vagy alma neve »susinka«. A szilvafák attól vesztek ki, hogy sok eső volt, mikor az eső elállt, melegen kisütött a nap, ragyás lett, aztán tetves lett. Fatetűk voltak rajta. 1912/1913-ban volt.” (II. 122–123. o.)

VIII. 8. (Bükk)Szentmárton: „A kendert vályúban vagy bitó-val törik. A vályúval köny- nyebb és gyorsabb. A bitóhoz 3 ember kell: 1 tapossa, 1 marokra szedi, a bitó alatt forgatja. A bitózás után tilóval elcsapják. Tilolás után a törő alá viszik [Bél]Apátfalvára. 16 marokból 1 marok a molnáré 1 a törető alanyé. A gyümölcsöt a kemencében kenyérsütés után aszal- ták. Az aszalt gyümölcsöt karácsonykor meg böjtben főzték és főzve megették.” (II. 128. o.) Ugyanitt leírta a kalács receptjét, valamint „Méhészet: 2–3 méhes. Régebben nem volt sokkal több.” (II. 129. o.) Beszélgetőalanya (nevét nem jegyezte föl) elmondta még, hogy „Balaton és Szentmárton egy falu vót.” Ők az első világháború alatt „az ellenség elől jöttek ide, ahol erdő volt”. A kendert a templom melletti földeken termelték, az „afölött részt Falu-nak nevezik. 60 esztendővel ezelőtt még faházak voltak és leégtek. A házban az ajtótól jobbra volt a »kocik«, ott főztek, »híre se volt a sparheltnak«. A kocik felett volt a »kürtő«. A pitarból nyílt a kamra. Ott volt a liszt, ruha a ládában és aki a házba’ nem tért [nem fért el, palóc. Kérdésként szűk helyen például: eltérsz?], ott aludt. Ablak nem volt rajta, csak egy kis lyuk. A fiatal házasok ott aludtak. (16–20 tagú család is volt.) A házban asztal, falóca és ágy volt. »Híri së volt a kar- széknek.«” (II. 130. o.)
XI. 12. – Tarany (Somogy m.), Felsőgóla-puszta: Beregszászi Imrénél gyűjtött (szül. 1885. május 4.), aki volt már „béres, kocsis, gulyás, kanász, juhász. Most gulyás”. Flótáját (oldalt- fúvós, 6 lyukú furulya) maga készítette bodzafából. Manga lerajzolta a hangszert a gyűjtőfü- zetbe. Mellé írta, hogy „csinál többet is, amelyik jó, arról mértéket vesz és a többit aszerint csinálja.” Karikagyűrűket is tett a hangszerre azért, hogy a nap és a szél meg ne repessze.
XI. 14. szintén Somogy megyében idősebb Kapoli Antal juhászt kereste föl, akinek „több, mint 200 éve mindig juhászok voltak az ősei, elődei, mindig Somogy megyében”. A juhász
„1931 óta nincs szolgálatban. Szül. 1867. nov. 4.” Kapoli kiváló fafaragó pásztor volt, fia is tőle tanulta a mesterséget, akit 1943-ban keresett föl a gyűjtő. (III. 50–51. o.)
XI. 15. Felsőmocsolád Kisbaba pusztán Lucza Ferenc juhászt kereste föl, akinél az általa szilva- és juharfából faragott juhászkampók iránt érdeklődött.
XI. 16-án a környékben még két másik pásztort látogatott meg, és megnézte a kaposvári múzeumban található faragott tárgyakat, sótartókat, tükröst, gyufatartót, s feljegyezte leltári számukat is (III. 62–63. o.).
XII. 31. – Gúta: Szabó Ignácné Pasznár Margit (60 é.) asszonytól gyűjtött. Az első szöveg: Tudom én mér jöttél

Csibehúst ehetnél. De abból nem eszöl,
Míg meg nem betegszöl…. stb. (még két versszak)
A népdal dallamát Kodály egyik első feljegyzéséből ismerjük. (Tari 2001b, 58–59. sz.)
A dalolási alkalomról ezt mondta az asszony: „Farsangtáján a dudabálon dalolták, meg névnapkor, mikor köszöntöttek. Idősebb férfiak, mikor má egy kicsit be vótak pityókázva.” Ugyanő tájékoztatta a gyűjtőt arról is, hogy „a palotás lassúnál halkabban fújta a dudás: Lassú, kettőt jobbra, kettőt balra. Magyar csárdás: »sűrűbben eresztette« a nótát, gyorsabban játszott. (Jézus is dudán táncolt valamikor, legelőször a kánai menyegzőn.) Lépés: egyet jobbra, egyet balra és forogtak.”

1943

I. 1. Gúta
IV. 21. – Buzsákon (Somogy m.) fafaragóknál járt. Ugyanitt újból IX. 19-én Brankovics Berki Jánosnál, akitől a karcolás, spanyolozás stb. műszavait írta össze (I. 129. o.)
IV. 22-én ugyanitt a kotyolás menetét írta le. (III. 101–102. o.)
IV. 23. – Somogyhárságy (Baranya m.) ifjabb Kapoli Antalnál, a híres fafaragó pásztornál járt, aki 1953-ban az elsők közt kapta meg a Népművészet Mestere kitüntetést, s akit mint kiváló hangszerkészítőt és játékost a népzenekutató Olsvai Imre is többször fölkeresett. (III. 111. o.)
VIII. 8. A Pátria lemezekre még 1937-ben felvett, akkor Borsosberényben (Nógrád m.) szolgáló Koós József 55 éves juhásznál járt. Leírta előadásából az Aki dudás akar lenni és Elveszett a tarka lúdam népdalok szövegét. Koós dudálta és énekelte még a Lám megmond- tam Angyal Bandi, Uccu kanász a gyepen, Búzába ment a disznó, Dudaszó hallatszik kezdetű népdalokat.
VIII. 25. – Perőcsény. Az anyakönyvekből kiírta a születési, halálozási és házassági ada- tokat, melyek „1749-től vannak. Matrikula 1749-1790-ig Nro II. (az első elégett).” Az 1789- es, 1801-ben megújított egyházi rendtartásból kimásolta egyebek között annak megerősítését, hogy „az éneklő Mesterek, az Éneket, valamikor tsak lehet, dictaltassák […] újjonnan meg hagyatik, hogy az Oskola Mesterek, ha Nyáron is szintén úgy nem tanítanak, mint Telen fele fizetésnél többet, a Gyermek tanításáért ne végyenek. Az Énekek rendbe szedése Tiszt. tud. Szokolay Benjamin, Molnár Ferencz és Bökényi János Urakra bizatik”. Rendelkezett az egy- házi rendtartás arról is, hogy: „Az Oskola Mesterek mind a Templomban, mind a Halottas Háznál fenn állva énekelljenek.”
Feljegyzett néhány lányok által játszani szokott játékot is. Az egyik a Hogy a kakas?
„Kettesével egymás mögé állnak. Egy a kör közepén van s megkérdi az egyiket: Hogy a kakas,
Három garas. Hát a tyúk? Az is úgy. Add alább!
Nem adom, inkább háromszor körülszaladom.”
Ekkor 3x körbeszaladja a kört, a kérdező kergeti, mikor körülszaladta, visszaáll a helyébe. Mindig az a fogó, akit megfognak.”
Egy másik játék: Van-e kendnek szép lánya?
„A lányok egymás mögé állnak, velük szemben áll az anya”, akitől kérdezi az egyik:
„Van-e kendnek szép lánya?

De van ám!
Tud-e sütni-főzni? De tud ám!
Nem moslékba való? De nem ám!
Jöjj elő szép lány!
Erre előjön a szép lány, vagyis aki a sor végén áll, s mostmár tőle kérdezi az anya: Min állsz?
Cserépen. Min lobogsz? Levélen.
Mi van a szádba? Kék kő.
Köpd ki! Nem lehet.
Fordulj egyet, nézz az égre, ne nevess!
Erre egyet fordul a lány, ha nevet, az ördögökhöz, ha komoly marad, az angyalokhoz kerül.”

A faluban található (főleg a gabona tárolására szolgáló) vermek méretének jellemzése során a máshol már rég elfeledett szapu szóra bukkanunk, melyet a perőcsényi adat szerint ott még a XIX. század elején is mértékegységként használtak. A szó egyik jelentése: „szemes termé- nyek mérésére való edény, mérő”.3 Manga a korábbi iratokból ezt másolta ki: „A szérüs kert napnyugati végén van egy 10 szapus [verem], ásatott 1785ik esztendőben, ez beszakada. Az Oskola Ház Déli vége előtt van egy 30 szapus verem, melly ásatott 1810-dik esztendőben Szo- kolai Benjamin predikatorságában. Egy verem ismét ásatott a fölső kert ajtajához, második 20 szapus 1 kilo buzáért Környei Imre idejébe – ugyan ott az iskola tanító számára 10 szapus 1 véka búzáért 1847-ik évben. De már az egyik összedőlt.

Van az Ekklesiának egy 12 szapus szúszékja, melyet vett az Ekklesia Erdész Főkövi La- jos úrtól 5 – öt pengő forintért, vette pedig azért, hogy abba az évenként a ponyván maradni szokott s földjében termett gabona neműek tétessenek, feltetetett a parochia padlására, vétetett 1851-ik év április hónapjába Környei Imre lelkész és Bukri Mihály s Együd István gondnokok idejében, később ezen szúszék a gondnokokhoz vitetett – hogy az 1-ső gondnoknál álljon.” Környei Imre a temető állapotáról szóló 1853-as írása szerint Bukri Mihály bíró, gondnok, Együd István szintén gondnok volt, ő maga pedig református lelkész.

A XIX. század második felében (év nélkül) feljegyezték a bábaasszony kötelességeit is.
„1. Minden gyermekszülő asszony a meddig kivánja magához járatni egy-egy hétre fizet egy huszast.
2. Abban az esztendőben a mellyben gyermek születik valamelly asszonynak, ad egy fő kendert.
3. A maga személyétől nem fizet sem búzát, sem bort, sem pénzt az Ekklézsiának.”
IX. 20. – Ötvöskónyi: Darab János „idős, napszámos volt kanász” faragványai iránt ér- deklődött, s a pásztor életrajzát is leírta. Ugyanott Benke Jánosnál járt még, aki „juhász volt, most napszámos”. 1900. dec. 28-án született Pest megyében, szüleivel 1924-ben jöttek ide. Apja (Dávid) Kiskomáromban volt juhász, a testvérei ma is azok. Ő először a Bolhás majorba került, onnan több helyre Somogy megyében. Most „megpróbálja ezt az életet, de jobb juhász- nak, mert így sokat kell dolgozni”. A gyűjtő részletesen kifaggatta a faragásról is, a juhász pedig elmondta, hogy a faragást „ön fejembül”, vagyis magától tanulta meg. „9 éves kora óta farag, először csak játékból, aztán mindig jobban. Kampósbotot szilvafából, kőrisfából, sótar- tót csontból, gyufatartót szilva-körte-, diófából készít. Tükröst cseresznyefa, szilvafa, diófa stb. Pipűt diófatuskó, szipka csontból, ivócsanak diófából, mert nem hasad… Botnak fiatal fa jó, gyufatartónak jobb az öreg, csak podvás ne legyen. …A fát télen legjobb kivágni, de nem pénteken mert akkor ’megszúlosodik’ és nem tartós…” A „fát a ’födelék’ alatt tartja, hogy a nap ne érje, leszedi a héját és úgy szárítja a kamrában, padláson stb.” Szerszámai közt van balta, fűrész, többféle kés, gyalu. „A díszítést nem rajzolja elő. »Akárhogy faragnak, az mind más-másféle«.” (III.131–137. o.)

A Manga Jánosról szóló megemlékezések írói kiemelik, hogy kutatásai több területet felölel- tek, így a pásztorművészetet – azon belül külön is a pásztorfaragásokat (Manga 1972) –, a nép- szokásokat, a vallásos néprajzot, a népzenét általában és azon belül külön is a népi hangszereket. Külön hangsúlyt kap, hogy a magyar és a szlovák néprajz és népzene kutatása iránt kötelezte el magát. (Manga 1978) Nemcsak külön-külön vizsgálta a magyar és a szlovák nép folklórját, hanem az együttélésből fakadó közös vonásokat, kölcsönhatásokat is kutatta. (Kevésbé ismert, hogy a gyűjtéseivel a hazai német és horvát nemzetiségi kutatásokban is részt vállalt.) A magyar- országi szlovákok néprajzának, benne zenéjének feltárásában is úttörő munkát végzett, emellett Szlovákiában is rendszeresen gyűjtötte a szlovák és a magyar néprajzi adatokat. Jól mutatja ezt az utolsóként bemutatandó témánk. Egy gyűjtőfüzet és egyben napló 1964-es szlovákiai gyűjté- sét, valamint 1966-os szlovákiai–lengyelországi tanulmányútját rögzíti.

„Martin, 1964 I. 25. Ján Plistík 66 éves volt pásztor, majd vasutas, most nyugdíjas, Luča- tin-ból. Fujara:” Innen 13 népdal kezdősora van fölsorolva, mellé írva, melyiket melyik hang- szeren játszotta. Az első hatot fujarán, a 7–8.-at dvojka-n, a kilencediket bambuszból készült furulyán, a 10–13.-at dudán. (A gyűjtött anyag hangfelvételei megvannak Budapesten a Zene- tudományi Intézet Népzenei Archívumában: Lucatő Zólyom megye, MG-04348A, AP 16.925.)

A dalszövegkezdetek után: „2 duda sípszárán nincs hátsó lyuk (6án du). Átnéztem a muzeum (sic) szlovák dudáit. Azok között kettőt találtam, amelynek a duda sípján nem volt hátsó lyuk.
Plistík János dudája, amely a muzeumban van, a réztölcsérekkel a többi szlovák dudák- hoz hasonlít, de a sípszár – mondhatnám azonos a csurgói Jankovics [Imre, a Népművészet Mestere, akinél Manga 1960-ban járt; Tari 1998, 193] dudájának sípszárával vagyis az alsó lyuknak külön harmadik síphelye van, de mind a síp helye, mind pedig az alsó lyuk fadugóval van elzárva. Plistík azt mondja, hogy ő a harmadik sípot nem tartja szükségesnek, azért zárta el a helyét fadugóval. A sípok leginkább bodzafából [vannak].”

Az előző oldalon a „Lučatin-i duda” sípjának rajza, azon is jelezve, hogy „hátsó lyuk nincs bedugva” valamint a „g, a, h ,c, d” hangok és a „g, d kontra” jelzet mellett: „itt nincs nyílás.” Lekottázta a fujara hangterjedelmét (f’-g’-től g’’-ig) és a hangszer bejátszásakor játszott dallamot (d’’ c’ h’ a’ g’ f’ g’), valamint az Aki dudás akar lenni kezdetű magyar népdal első két sorát.
Manga két évvel később, 1966. májusban hivatalos formában járt Pozsonyban, ahová nap- lófeljegyzése szerint 10-én 11 óra 15 perckor érkezett meg. A szállodába bejelentkezés után a Néprajzi Intézetbe ment kísérőjével, ahol már várták. Ők segítették szakmai útját, programok szervezésével az utazásaihoz szükséges vasúti jegyek beszerzéséig bezárólag. Május 13-án már Rózsahegyen volt a Liptói Múzeumban (Liptovské múzeum). „Igazgató: Ján Pavlik.” – írta füzetébe. „Megnéztem a kiállítást.”, melyek közt főleg pásztoreszközöket – faragott boto- kat, sótartókat, szaruból készült karcolt tárgyakat – látott. Érdeklődhetett a még aktív faragók után, mert a következőt írta füzetébe: „Ma is faragó pásztor: Štrba községben, a Mikulás utáni állomás. Hogy hol található, tudja: Peter Švorc. A Morenáról: Višný Sliač. viselet van: a három Sliač községben. Rózsahegyről [Ružomberok magyar neve] lehet menni.” Ceruzával beírva a reggeli személy-, valamint gyorsvonat indulása, érkezése.

Úgy látszik, eljutott néhány jelzett faluba, mert ezután a morena leírása következik. „A ki- sze Morena el volt terjedve Liptóban Sliač, Ludová, Lipt. Kokava, Vyhodná, – ahol parasz- tok voltak, a bányász falvakban nem.” Leírta a szokás liptói szlovák névváltozatait: Muriana, Marmuriana, hogy a pap, mint pogány szokást megtiltotta 1910 körül, de az 1930-as években felélesztették, hogyan készítették a lányok a bábut, melyet ebéd után vittek körbe és a vízbe dobták. A szalmát pedig szétosztották, hazavitték és a tojók alá tették. „Azt is mondták, hogy kiviszik a telet, majd behozzák a nyarat. A Morena után zöld ággal jártak a lányok.” Ez „fűz- faág volt, szalagokkal feldíszítve. Azt tartották, minél több a szalag, annál több termés lesz nyáron”. A lányok énekkel járták körbe a falut, betértek az udvarokba, a gazdasszony kijött hozzájuk, meghallgatta az éneket, majd „az éneklés után tojást és lisztet kaptak. A tojást elad- ták és az árán virágot vettek nagyhéten Krisztus koporsójához”.

Érdeklődött faragók és hangszerjátékosok iránt, s feljegyezte „Ján Sloviar, Peter Sloviar Po- rubka” faragó nevét, valamint Josef Lupták nevét Liptovská Sliačon, s mellé írta: „furulyázik”.
Május 15-én már Liptovská Porúbkában volt Peter Sloviarnál, a 48 éves bacsónál, akkor már papírgyári munkásnál. A volt pásztor kanalakat, kis szobrocskákat, fapoharakat faragott, utóbbiból pálinkát is ittak. Furulyát jávorfából vagy bodzafából csinált.

Egy másik informátor arról számolt be, hogy „Bártfa környékén az egyik falu lakossága furulyakészítéssel foglalkozott. A furulyákat Budapestig is elvitték árulni. Lengyelországban is árulták, ahol magyar furulya néven ismerték. A jobbágyvilágban az uraságnak dísz[esebb?] furulyákat szolgáltattak”.

1966 májusában a Magas-Tátra lengyel és szlovák településein kezdte gyűjtőútját Manga János. Május 20-i dátummal Zakopane az első helységnév feljegyzésében, amelyben „Lá- togatás a Tátra Muzeumban” címmel írja le a látottakat. Ezek közt hangszerek („különböző méretben kisbőgők, vadászkürt fúvóka nélkül. Duda egy sípos és két sípos is.”), pásztorfarag- ványok („Cserpákok mint a szlovákok”), „Sajtminták mint a Liptóiak és a Poprád környékiek, láncosbotok” vannak. Egy nappal később „vadászkürt magyar ökör szarvából (szürke marha)” bejegyzést is olvashatunk, valamint fehér szaruból készült, 17 és fél centi magasságú ivókürt és a hajlított fogantyújú pásztorbotról is említést tesz.

Május 22-én már a szlovákiai Ždiarban találjuk az 1902. február 22-én született Martin Pitoňaknál. Öregapja hegedűn – a Magas-Tátra környékén használt hegedű ottani nevén šlo- bockon – játszott a prímből, kontrából és kisbőgőből álló bandában. „A šlobockot a mellhez támasztják játék közben.”

Még ugyanaznap Lendakon a 72 éves Urban Holýt látogatta meg, aki születése szerint is lendaki volt. „Az első világháború után még többször volt juhász, majd útépítésnél dolgozott, útkaparó is volt. Apja is juhász volt. Szarukürtöt a tehénpásztorok használták – kihajtásnál. Csak később kezdett cserpákot faragni. Látta valakinél. A cserpákból vizet is ittak. A cserpákot nyárfából csinálta” – jegyezte fel.

Május 26-án Rejdovában [Sajóréde] gyűjtött egy 82 éves öreg bacsánál, aki 48 évig juhász- kodott a környéken. [Ján… – a vezetéknevét nem sikerült kiolvasni]. „A bátyja még dudált az első világháború alatt. Az apja furulyázott.” Juhászbotot (sekanec) vadalma-, vagy vadkörte- fából készített, aminek „a felső vége volt vastagabb”. A cserpákot egy darab jávorfából faragta annak idején.

Az öreg részletesen elmesélte a tavaszi (áprilisi) első kihajtás rituáléját: „a paptól a ba- cso kért szenteltvizet”, a pelsőci hegyről hozott gyógyfüvet, azt megfőzte, beleöntötte egy edénybe a szentelt vízzel együtt. „Letörtek a fenyőfáról 3 tobozt, mind a hármat összefogta”,

az edényt a bal kezében tartotta, „jobb kezével maga felé a 3 tobozzal meghintve a juhoklat megkerülte. Először az anyajuhokat, aztán a bárányokat 3x megkerülte […] Ami megmaradt, a juhok után öntötték. Ezután a karám kapujához egy kenyeret tettek és azon át hajtották be az anyajuhokat. A gazdák 5–10 liter pálinkát vittek ki”.

Összegzés

A népi kultúra számos elemének fáradhatatlan gyűjtőjéről, kutatójáról általában elmondhat- juk, hogy gyűjtéseinek földrajzi határai tágak, az érdeklődési körébe tartozó népszokások, népdalok, népi hangszerek pedig széles skálán mozognak. Mint minden apró témában, Manga Jánost az utóbbiak kutatásában sem kizárólag hangszer- vagy zenetipológiai kérdések vezet- ték. Azt vizsgálta, milyen szerepet játszottak a különböző elemek a hagyományos paraszti falu társadalmában. Néprajzkutatói szemléletmódja és zenei érdeklődése jól kiegészítette egymást. A közösségi hagyomány mellett mindig érdekelte az előadó egyénisége is. Aki végignézi gyűj- tőfüzeteit, meghallgatja zenei felvételeit, könnyen meggyőződhet arról, hogy szívesen meg- nyilatkoztak előtte az emberek, akikhez gyorsan utat tudott találni. A falu berendezkedésére vonatkozó és az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó számtalan lényeges feljegyzése csak így valósulhatott meg rövid idő alatt már a fiatal Manga János esetében is. (Vegyük tekintetbe, hogy legtöbbször csak egy napig dolgozott egy faluban, másnap már egy következőben volt, sőt akadtak olyan napok, amikor két helyen is gyűjtött.)

A magyar néprajzot illetően különösen sokat köszönhetünk neki a Palócföld néprajzi ké- pének megrajzolásában, amelyről e gyűjtőfüzetekben az 1947-es pásztói betlehemes gyűjtés kivételével (VII. 8–17. o.) még viszonylag kevés adat van, mert a palóc gyűjtések nagy része már az 1950-től kezdődő évekre esik. Palóc kutatásainak talán legteljesebb összefoglalását a Palócföld című könyvben adja (Manga 1979), míg Ünnepek, szokások az Ipoly mentén című tanulmányában szűkebb hazája szokásait írja le. (Manga 1968a. Korábban a tágabb terület- ről: Manga 1939b; Manga 1940a-b; Manga 1941; Manga 1943; Manga 1946) A hangszeres zenekutatás különösen nagyra értékeli a palóc dudával kapcsolatos kutatásait. (Manga 1950a-
b) A pásztorság egyik jellegzetes, nem könnyen megtanulható hangszerét szélesebb földrajzi keretben már korábban is vizsgálja a pásztorélettel szoros összefüggésben. (Manga 1939a, 141–152) Később is visszatér rá, típusának, készítésének, elterjedtségének, repertoárjának részletes leírását adva. (Manga 1965; Manga 1968b; Manga 1969, 41–51)
Manga János a népi kultúra sokféle témáját nagy szorgalommal gyűjtő, feldolgozó, majd megfigyeléseit szakirodalmi alapanyaggal alátámasztva szintetizáló kutató. Gyűjtőfüzetei ta- núsítják jó megfigyelőképességét, az adott falu történetének bemutatására való törekvését, a szokáselemek változása idejének megragadására törekvését is.

Kutatói életművek értékelése kényes feladat. Többféle megközelítés, értékrend és mérce létezik, minek következtében az ítéletek is erősen különbözhetnek. A teóriák és modern módszerek felől közelítve Manga János egész életműve kicsinyelhető, lebecsülhető. Köztudottan kerülte az ismeretelméleti bölcselkedéseket, a kultúrfilozófiai általánosságokat. […] Kortársai közül ezért többen lekicsinyelték, empirikus szinten mozgó, provinciális kutatónak tekintették. Manapság a kulturális antropológia és a szociálantropológia még kevésbé tud bármit kezdeni ezzel az életművel. Munkáiban nem a provincializmus, hanem a távoli összefüggéseket is szem előtt tartó alaposság, módszeresség jellemezte, a minél teljesebb dokumentálás szigorú profizmusa. Feltárt anyagát sohasem önmagában szemlélte, hanem funkcionálisan és művelődéstörténeti kapcsolatát, tágabb érvényességét kereste.

(Paládi-Kovács 1998, 222)

Bár teljesen egyetérthetünk Paládi-Kovács Attilával, van még etnomuzikológiai szakmai szempontból meghatározható és egy egyéb lehetséges eleme is Manga lekicsinylésének. Azok a tanulmányai, melyekben vokális zenei példák is vannak, kifogástalanok, amikor a közölt dallam egy-egy adott népszokás szoros tartozékának mintegy illusztrációja. A népzenekutatás azonban ilyen esetekben is ad eligazítást a dallamtípus eredetére, történetiségére, elterjedtsé- gére, zenei környezetére stb. vonatkozóan, annál inkább, mert egyetlen szokáshoz többféle stílusú, hangsorú, szerkezetű stb. dallam társulhat. Ezek az ő írásaiból hiányoznak, vagy ha vannak, meghatározásaik elnagyoltak. Hangszeres kutatásait nézve pedig nem támaszkodott az 1947-ben hazai részről Lajtha László részvételével megalakult International Folk Music Council (ma International Council for Traditional Music) nemzetközileg összehangolt kutatá- si módszerek és szempontok figyelembevételével dolgozó hangszerkutatóinak eredményeire. Mindezt jogosan hiányolták munkáiból a népzenetudomány képviselői.

A másik lehetséges okhoz egy kis fogódzót adhat az alábbi levélrészlet. Az Egerben (Heves megye) született Rajeczky Benjamint a Nógrád Megyei Tanács 1986-ban Madách-díjjal tün- tette ki 85. születésnapján. Rajeczky köszönő levelében egyebek közt ezt írta: „Három évtize- de ismertem meg közelebbről és szerettem meg a nógrádi népet, mikor boldogult Manga János barátommal éveket töltöttünk a megyei népdalok és hangszeres népzene gyűjtésével és le- jegyzésével. A Madách-díjjal kitüntető – számomra felejthetetlenül kedves figyelmet jelentő – gesztust úgy vettem, mint az õ munkájának elismerését is, amit olyan szívesen osztottam meg vele.” (A teljes levél közölve: Tari 2007, 183) A pár sor a Rajeczkyra jellemző szerénységen kívül egyben finom jelzése annak, hogy a nógrádi gyűjtésekben Manga nála sokkal nagyobb szerepet vállalt. Jól mutatja a levélrészlet azt is, hogy a mélyen vallásos ciszterci szerzetes Rajeczky mindig valakinek az emberségét, nem pedig vallási vagy pártállása hovatartozását nézte. Mangáról nyilvánvalóan tudta, hogy párttag, sőt párttitkár, ezt azonban félretette. Pedig ő maga, bár tudott különböző szláv nyelveken, s rendszeresen olvasta az ilyen nyelvű szak- irodalmat, a kommunista rendszer elleni tiltakozásául nem volt hajlandó levizsgázni orosz nyelvből, hogy a zenei tudományos fokozatot megszerezhesse. Egyszerű szülők gyermeke- ként, majd papként a parasztság nagyfokú szegénységét is ismerte, társadalmi felemelkedését maga is remélte. A két világháború közötti társadalmi viszonyok ismeretében Magyarországon az értelmiségi réteg nagy része őszinte meggyőződéssel szociális érzelmű volt. A paraszti vagy munkássorból a tehetséges szegénysorsúak ekkoriban főleg az egyház segítségével emelked- hettek ki. Manga a szociális mozgalmak révén korán kialakult elvei, meggyőződése mellett később is következetesen kitartott, anélkül, hogy azzal bárkinek ártott volna. Az ő utolsó év- tizedeiben működő fiatal kutató generáció azonban – hacsak nem volt közvetlen munkatársa, akinek emberségét a személyes kapcsolat révén közelebbről megismerhette és sokat tanulhatott is tőle – szakmailag részben az új teóriákkal, kutatási módszerekkel megismerkedve, egyben a fennálló szocialista rendet elutasító magatartással legalábbis gyanakvással nézte Manga (és mások) párttagságát. Ez is magyarázhatja kutatói eredményeinek figyelmen kívül hagyását. Manga János, az igen sokféle témában jártas kiváló kutató azonban gyűjtőfüzetein keresztül is figyelmet érdemel. Az a tudatosság, következetesség, ahogy a népi kultúra minden elemének megragadására törekedett már fiatalon, a feljegyzéseiből kiérezhető tisztelet a múltról, jelenről a neki mesélők és a naplóiban olvasható kollégái iránt, nem lankadó figyelme a falvak népe életmódjának változásai iránt, őiránta is feltétlen tiszteletet kell, hogy ébresszen.

Irodalom

Bakó Ferenc (1998): Egykori pályatársam, Manga János. A Nógrád Megyei Múzeumok Év- könyve 21, 207–212. p.

Bendík Béla (2016): Manga János emlékére. Honismeret 44/6, 93–98. p. Csáky Károly (1996): Manga János szülőfalujában. Palócföld 1, 73–79. p.
Fél Edit (1980): Manga János: Palócföld. Gondolat Könyvkiadó. Budapest, 328 l. 36 old. fo- tóillusztráció. Ethnographia 91, 588–589. p.

Erdélyi Magyarság. Népdalok. Közzé teszik Bartók Béla és Kodály Zoltán. Budapest: Rózsa- völgyi és Társa, 1921. /Reprint Zeneműkiadó 1987./

Fügedi Márta (1998): Manga János kutatásai a pásztorművészet területén. A Nógrád Megyei
Múzeumok Évkönyve 21, 165–169. p.

Gyivicsán Anna (1998:) Manga János és a magyarországi szlovákok kultúrája. A Nógrád Me-
gyei Múzeumok Évkönyve 21, 171–177. p.

Kapros Márta (1998): Manga János, a Palóc Múzeum etnográfusa. A Nógrád Megyei Múzeu-
mok Évkönyve 21, 213–219. p.

Kodály Zoltán (1937/1963): A magyar népzene. (A példatárat szerk. Vargyas Lajos). Budapest: Zeneműkiadó.

Küllős Imola (1977): Manga János emlékére (1906–1977). Néprajzi Hírek 3–4, 123–125. p.

Lajtha László írásai I–II. Közreadja Berlász Melinda. A közreadó munkatársai Bíró Viola, Ozsvárt Viktória. Berlász Melinda–Bíró Viola szerk. Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézete–Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, 2021.

Lami István (1979): János Manga: Z minulosti Veňarcu (Vanyarc múltjából). Palócföld 13/1, 30. p.

Manga János (1939a): Népi hangszerek a Felföldön. Ethnographia 50, 135–153. p.

Manga János (1939b): Tardoskeddi és felsőszemerédi fonójáték. Ethnographia 50, 169–170. p. Manga János (1940a): Felvidéki betlehemes játékok. Ethnographia 51, 402–418. p.
Manga János (1940b): Zoborvidéki lakodalom. Néprajzi Értesítő 32, 250–272. p.

Manga János (1941): A téli ünnepkör hagyományai a Nyitra megyei Menyhén. Ethnographia 52, 63–88. p.

Manga János (1943): Zoborvidéki lakodalmas énekek. In Kodály Emlékkönyv. Gunda Béla szerk. Budapest: Magyar Néprajzi Társaság, 195–212. p.

Manga János (1950a): Nógrádi dudások. Budapest: Franklin Nyomda. /A Néprajzi Múzeum Füzetei 12./

Manga János (1950b): Vengerskaja volynka. Folia Ethnographica, 1–18. p.

Manga János (1965): Hungarian Bagpipers. Acta Ethnographica. Academiae Scientiarum
Hungaricae 14. Fasc. 1–2., 1–97. p.

Manga János (1968b): Magyar duda, magyar dudások a XIX–XX. században. Népi kultúra– Népi társadalom 1, 127–186. p.

Manga János (1968a): Ünnepek, szokások az Ipoly mentén. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Néprajzi Tanulmányok/

Manga János (1969a): Magyar népdalok, népi hangszerek. Budapest: Corvina. /Magyar nép- művészet 2./

Manga János (1972): Magyar pásztorfaragások. Budapest: Corvina. /Magyar népművészet 5./ Manga János (1977): Aratószokások, aratóénekek. Népi kultúra–Népi társadalom 9, 241–276. p. Manga János (1978): Z minulosti Veňarcu – Vanyarc múltjából. Budapest: Tankönyvkiadó. Manga János (1979): Palócföld. Budapest: Gondolat Kiadó.
Manga János szócikk (1987): In Magyar Néprajzi Lexikon III. Ortutay Gyula főszerk. Buda- pest: Akadémiai Kiadó, 515–516. p.

MNT I. (1951): A Magyar Népzene Tára – Corpus Musicae popularis Hungaricae [a további- akban MNT]. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából szerkesztette Bartók Béla és Kodály Zoltán. Gyermekjátékok. Sajtó alá rendezte Kerényi György. Előszó: Kodály Zoltán. Budapest: Akadémiai Kiadó.
MNT II. (1952): Jeles napok. Sajtó alá rendezte Kerényi György. Budapest: Akadémiai Kiadó. MNT III/A-B (1955–1956): Lakodalom. Sajtó alá rendezte Kiss Lajos. Budapest: Akadémiai
Kiadó.

Mohay Tamás (2000): A kopt egyházi zene hosszú története. Mohay Tamás interjúja Tóth Margittal. Tabula 5, 223–240. p.

Paládi-Kovács Attila (1998): Manga János, a palócság tudósa. Zárszó helyett. A Nógrád Me-
gyei Múzeumok Évkönyve 21, 221–224. p.

Rajeczky Benjamin (1981): népzene szócikk. In Magyar néprajzi lexikon IV. Ortutay Gyula főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 33. p.

Sebő Ferenc (2001): Pátria CD-ROM. C 138-140. Budapest: Fonó. Új kiadás: 2007. Buda- pest: Fonó FA 500-33-CD

Somfai László (1981): Magyar népzenei hanglemezek Bartók Béla lejegyzéseivel. Hungaro- ton LPX 18058-60 – Hungarian Folk Music. Gramophone Records with Béla Bar- tók’s Transcription. Budapest: Hungaroton, LPX 18058-60.

Švecová, Soňa (1979): Manga János: Z minulosti Veňarcu. Stúdia. Vanyarc múltjából. Ethno- graphia 90, 289. p.

Szomjas-Schiffert György (1994): Hej! Cserényem előtt… Kiskunhalas népdalai. Gyűjtötte és értelmezi Szomjas-Schiffert György. Kiskunhalas: Thorma János Múzeum. /Halasi téka 14./

Tari Lujza (1996): Hangszeres népzenei gyűjtőúton a szlovákiai magyarok között. Valóság 39/7, 44–56. p.

Tari Lujza (1998): Manga János hangszeres népzenegyűjtései (1959–1977). A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 21, 179–205. p.

Tari Lujza (1999): Einführung in das Thema. In Musik im Umbruch. Kulturelle Identität und gesellschaftliche Wandel in Südosteuropa. Herausgeber Bruno B. Reuer in Zusam- menarbeit mit Lujza Tari und Krista Zach. München: Verlag Südostdeutsches Kultur- werk, 20–22. p.

Tari Lujza (2001a): Rajeczky Benjamin, a népzenetudós. Magyar Zene 39, 235–260. p.
Tari Lujza (2001b): Kodály Zoltán, a hangszeres népzene kutatója. Budapest: Balassi Kiadó. Tari Lujza (2002): Nógrád megye népzenéjének 20. századi gyűjtői. A Nógrád Megyei Múze-
umok Évkönyve 26, 161–191. p.

Tari Lujza (2006): Bukovinai székely betlehemesek (CD-ROM). Budapest: Arcanum, Európai Folklór Intézet, MTA ZTI.

Tari Lujza (2007): Pásztó zenei emlékei. Pásztó: Pásztó Város Önkormányzata.

Tari Lujza (2010a): Szomjas-Schiffert György (1910–2004) népzenekutatói életútja. Zenetu- dományi Dolgozatok 2010. Budapest: MTA ZTI, 325–354. p.

Tari Lujza (2010b): Szlovákiai magyar népzene. Válogatás Tari Lujza népzenegyűjtéséből (1983–2006) (2 CD-vel). Dunaszerdahely: a Csemadok Dunaszerdahelyi Művelődési Intézete. /Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 49./

Tari Lujza (2012): A bartóki II. dialektusterület – Bartók’s II. dialectal region. In Magyar Nép- zenei Antológia. Digitális összkiadás. – Anthology of Hungarian Folk Music. Comp- lete Digital Edition. DVD. Richter Pál szerk./ed. Budapest: MTA BTK, Folk Európa Kiadó, 15– 17, 53–56. p.

Tari Lujza (2018a): Pongrácz Zoltán népzenegyűjtése szülőföldjén. Dunaszerdahely: Szlová- kiai Magyar Művelődési Intézet–MTA BTK Zenetudományi Intézet. /Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 77./

Tari Lujza (2018b): Kodály Zoltán Bars megyei népzenegyűjtései. Budapest: Argumentum– MTA BTK Zenetudományi Intézet.

Tari Lujza (2020): Musikstücke mit ungarischen Beziehungen im mährischen Material der Sonn- leithner-Sammlung. Jahrbuch des Österreichischen Volksliedwerkes 69, 231–249. p.

Suppan, Wolfgang–LujzaTari (1977): Das Leben von Jenő Takács. Dokumente, Analyse, Kom- mentare. In Zusammenarbeit mit Lujza Tari verfaßt von Wolfgang Suppan. Eisen- stadt: Burgenländisches Landesarchiv /Burgenländische Forschungen 66./

Tari Lujza–Vikár László (1986): Magyar Népzenei Antológia II. Észak. Budapest: Hungaro- ton, LPX 18124-128.

Tari Lujza (1996): 90 éve született Manga János. A Magyar Rádió Népzenei Napló című mű- sorában elhangzott előadás. Máder László szerk. Bartók Adó 1996. október.

Tátrai Zsuzsa (1998): Manga János, a szokáskutató. A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 21, 159–164. p.

Tóth István (1832): Kis Kún Filepszállási Orgonista Kántor Tóth István által le kótázott Áriák
és Dallok verseikkel. MTAKKt Rui 8-r. 63.

Új magyar etimológiai szótár. MTA Nyelvtudományi Intézet http://uesz.nytud.hu/ 675.