Villányi Péter: Galgamácsai népmesék és mondák 1–4.

Budapest: Akadémiai Kiadó 2022, 3487 p. ISBN 978- 963-454-682-5

Villányi Péter nem akármilyen gyűjtést tett le a magyar folklorisztika asztalára! A Nagy Ilona szerkesz- tette, Új Magyar Népköltési Gyűjteményt a tetszhalál állapotából felébresztő, négy kötetes, hatalmas anyag egy eleddig Vankóné Dudás Juló nevével, művészetével, falumonográfiájával fémjelzett közösség másik arcát mutatja, ami a gyűjtő-feldolgozó-folklorista, szorgalmas, 42 éves munkájának az eredménye. Szerencsére a szerző leírja azt is, hogyan kezdődött a négy évtizedes mácsai kaland, amiből kiviláglik, hogy a beszélő-mesélő közösség felfedezése, megismerése milyen körülmények között zajlott.

Nem titok, hogy Villányi pesti fiúként benősült a Galga menti faluba, ahol kiterjedt műrokonságán keresztül fokozatosan felfedezte magának azt a másik felét a településnek, ami az akkorára már országo- san ismert, mai szóval, ikonikussá vált személyiség, Juló mögött, láthatatlanul ott volt. A terepmunka során mind bensőségesebb viszony alakult ki az adatközlők és a gyűjtő között. (Csak utalásszerűen például a magnó nevei: potkányfogó láda, hazugláda, planétahúzató láda, katula elnevezések azt a cinkos bizalmaskodást mutatják, ami a befogadási rituálé része, jelzi az emberi kapcsolatok minőségi változását) A magnószalagokra rögzített beszélgetések anyagából az is kiderül, hogy milyen körültekintően kellett eljárnia a gyűjtőnek, mert nem titok: jelentős ellentábora volt Julónak! Sokan úgy vélték, hogy a tu- dás, ami Juló révén vált ismertté, valójában a közösségé, mindannyiuké, és aminek gyümölcseiből mégsem egyformán részesültek a faluközösség tagjai. Legyen elég csak a népszerűség, ismertség kérdésére utalnunk.

Amint az a bevezető tanulmányban olvasható, az első gyűjtések 1976–1981 között zajlottak, majd néhány év kihagyás után 1987–1988-ban folytatódtak, és 1993-tól 2018 végéig tartottak. Az első perió- dusban 847, a másodikban 379 és a harmadikban újabb 2074 szöveget eredményeztek, ami összességé- ben 3300 folklóralkotás. A gazdag anyag összegyűjtése csak úgy volt lehetséges, ahogy egyik adatközlő- je megfogalmazta: „Péterkém, téged az egyik ház benyel, a másik meg kiszar!”
A kötetekben közölt szövegállomány az alábbiak szerint oszlik meg: állatmesék 47, tündérmesék 63, legendamesék 79, novellamesék 27, rászedett ördög mesék 22, falucsúfoló mesék 240, tréfás mesék 1133, hazugságmesék 24, formulamesék 223, eredetmagyarázó mondák 152, történeti mondák 367, hie- delemmondák 594, rémtörténetek 29, vallásos mondák és bibliai történetek 300.

Az első kötet végén, 50 oldalon hömpölygő tájszójegyzéket is talál az olvasó, ami a szövegekben való könnyebb eligazodást segíti, hiszen az elszegényedő 21. századi köznyelv egyre távolabb kerül a nyelvjárási szavaktól, tájnyelvi jelenségektől.
A bevezető nagy tanulmány, egy önálló kötet, amiben olvashat az érdeklődő Galgamácsa történeté- ről, a gyűjtésekről, a prózai elbeszélő népköltészeti műfajokról, a prózafolklór ciklusairól, az elbeszélő alkalmakról, az elbeszélők repertoárjáról, a falu nyelvjárásáról, a kötet végén pedig egy irodalmat talá- lunk a jegyzetekhez. A második kötetben vannak az állatmesék, tündérmesék, legendamesék, novella- mesék, rászedett ördög mesék, falucsúfoló mesék, tréfás mesék, hazugságmesék. A harmadik kötetben formulamesék, történeti mondák, hiedelemmondák, rémtörténetek, vallásos mondák és bibliai történetek sorjáznak. A negyedik kötet a tudományos jegyzetapparátust tartalmazza, és egy gazdag képanyagot adatközlőkről, beszélő közösségekről, illetve mesélési alkalmakról.

Nagy tanulsága a most megjelent munkának, hogy Pesttől alig 50 kilométernyi távolságra, a vidéki Magyarországon még a 21. század elején is lehet folklóralkotásokat gyűjteni, csak éppen olyan állhatatos néprajzosok szükségeltetnek hozzá, mint amilyen Villányi Péter, aki – a felhasznált irodalmat áttekint- ve – elképesztő tudományos tájékozottságról tett tanúbizonyságot témájában! A most kiadott kapitális munka ékes bizonyítéka annak, hogy nem kell a népi kultúrát temetni, hiszen a 21. század harmadik évtizedének elején is vannak közösségek, melyekben él, alakul a posztparaszti tudás, kulturális örökség, ami gyűjthető és közre is adható.