Pusztai Virág: Kép, közösség, örökség. Szegedi képeslapok ikonológiai megközelítésben

Szeged: Bálint Sándor Szellemi Öröksége Alapítvány 2021, 160 p. ISBN 978-615-6112-09-5, /A Dél-Alföld szellemi öröksége 3./ ISSN 2786-1945

A vizuális kultúra kutatásának évtizedek óta kitüntetett területe, s nem kevéssé a néprajz társtudománya is a képi közlésmódok szemiotikai szférája. A jel- és jelzéskultúra tudományos kutatása, a közlésformák feltárása és megértésük, avagy a „képolvasás” gyakorlata egyre inkább rutinná vált és kimódolt belá- tás-terület lett több társtudomány területén is, ezek között az ikonológiában. A mit és miért kiegészülése a hogyannal, avagy az esztétikum találkozása a befogadással, a megjelenítés-formák látványos és rejtett tartalmainak elemzése nem csupán a képzőművészet- vagy a műalkotás-történet része immár, hanem a fotó- és filmkultúra szerves része is. A vizuális kultúrában (is) végbement fordulat, mely a közléstar- talmak megértésének módszertanát és gyakorlatát fölfrissítette, nem csupán a jelek és megértésük meto- dikáját, hanem az ebből fölépülő narratíva-együtteseket is újabb területek meghódítására késztette. Így került sor a festmények, műalkotások, filmek és fotók után a képi kifejezésmódok egyik konvencionális eleme, a képes levelezőlapok ilyetén feltárására is. Pusztai Virág mint szegedi egyetemi adjunktus több terület között televíziós műsorkészítést és médiaelméletet oktat, de publikációi sorában és médiakutató- ként legfontosabb kutatási témái közé emelte a vizuális kultúra változásait és hatásegyüttesének a képi fordulat során bekövetkezett módosulásait. Korábbi kötete (A képekből összerakott ember. Gondolat, Budapest, 2019) az észlelés és tapasztalat, képformálás és képek általi meghatározottság, az írott szó helyébe kerülő „irányítás” és a vizuális média mint technikai memóriába épült emléktár jelentőségét járja körül a mediatizált világ aspektusából visszatekintve. Saját szavaival: „A kortárs ikonológiai megköze- lítés azon túl, hogy értelmezi a képen látható dolgokat, figyelembe veszi azokat a szellemi és kulturális tartalmakat is, amelyek a kép keletkezésének idején hatottak. Ezen túlmenően pedig megvizsgálja, hogy a kép milyen életet él a keletkezése után, milyen társadalmi hatásokat vált ki, hogyan alakítja a közösségi emlékezetet, a kollektív identitást. A következő gondolatfutamok egy készülő kötet részét képezik, amely ikonológiai kiindulópontból foglalkozik a szegedi képeslapokkal…” (Szeged – várostörténeti és kulturá- lis folyóirat, 2022/1. Miről mesélnek a szegedi képeslapok? – egyben a kötet felhangolója is).

A képeslap mint kommunikációs médium már nem új jelenség: a 18. században is léteztek „köszöntő- kártyák”, képes üzenetek, színes nyomatok, melyek funkciójukat tekintve a mai-tegnapi képeslapkultúra előzményei, a maguk retorikai, stilisztikai, szimbolikus hordozó szerepükben is „ábrázolási konvenciókat, hangulati hatásokat” közvetítőként, amire a századelő képeslapjai már nemcsak „anzix” mivoltukban vá- laszolnak, de kiterjedt piaci térnyerésük révén a közérdeklődésnek és kommunikációs „nyitásnak” éppúgy eszközeivé váltak, mint később a helyi identitás és közös emléktartósítás gyűjteményévé is lettek. Pusztai kötete első fejezetében „kis képeslaptörténetet” ad, a másodikban a „Miről mesélnek a szegedi képesla- pok?” címen a látható történelem és a vizuális városképi élmények világát részletezi, a harmadikban pedig

„A képeslapok ikonológiája” lett választott tárgya, ezek esztétikuma, kultusza, nosztalgia-funkciója, kö- zösségi emlékezeti szerepe, végül az „ikonikus fordulat” hatását elemző megközelítés három egysége, me- lyek a képi közlésmód tudományos megítélésének és a képeslapok elemzési színterének részleteivel többé teszik a könyvet, mint pusztán szegedi képeslapgyűjtemény kísérő szövegévé. Sőt: már maga a képeslap új megközelítése a kép kompozíciós megoldásait történeti forrásként, a leíró bemutatást módszertani eszköz- ként, a letűnt korok fotográfiáit pedig az ábrázoláson túli formanyelvi és közlésmód-beli jellegzetessége- ken kívül a helytörténeti forrásként használhatóság szempontjából is hangsúlyosnak tekinti, mint vizuális műtárgyat, melynek a közlésfelület mindkét oldalán, képi és szövegminőségek jelentésterében is elemzési tartományt azonosít. Erre pedig a várostörténeti kutatás, s a Somogyi-könyvtár Helyismereti gyűjtemé- nyében fellelhető több ezer szegedi képeslap közül válogatva a 19. század végétől egészen napjainkig kínálkoznak a közlésformák, melyek akaratlanul is egyszerre szolgálnak megértésre váró adalékokkal a kommunikáló emberek életéről vagy az épületekről, szobrokról, terekről, életforma-feltételekről, meg az általuk közvetített üzenetek egész értelmezési tartományáról. Mindemellett Pusztai számára a levlapok nem kifejezetten művészi céllal-szándékkal keletkező közlések, mégcsak nem is pusztán történelmi forrá- sok, hanem árulkodó jelek az egykor élt emberek üzeneteiről, kapcsolatairól, ízlésvilágáról, hogylétéről, amit szimbólumokkal, kézjelek formáival, megszólításmódokkal, stiláris egyediségekkel közvetítettek – vagyis leírták, „megírták” saját létük közlendőit, jellemző témáit, közérzetük állapotát, élethelyzetük alakulását is. Nem mellesleg mindez a szabvány vagy szabályozott formák terén is sok specifikummal, de megannyi változással is színezett volt: a hír- vagy üdvözletküldés „képes fele” is közléstartalom volt a címzettnek. „Mert a képeslap egy kommunikációra született műfaj, melynek üzenete nem csupán a rajta megfogalmazott sorokból olvasható ki, de a hátoldalán lévő kép is több információréteget hordoz. Nem csak az érdekes, hogy mit ábrázol, de az is, hogy miként teszi ezt”. (9. p.) Ilyen példaképpen a Dóm vagy a Kultúrpalota múzeum-épülete, a Tisza-part látképei az egyes történeti korokban, az 1879-es nagyárvíz utáni új városkép, a polgári épületek és paloták, terek és hidak, életmód-pillanatok ábrázolása mint a köz- lés „képes fele”, ami egy átfogó ikonológiai elemzés számára a képeslap-funkció mellett részben nosz- talgia tükre is, de megvan a képek közösségépítő szerepe, virtuális közösség számára megerősítő latens funkciójához hasonlóan.

De még pusztán a vizuális hatások egysége sem mellékes: a Pestről „leutazott” fotós példája, aki kattint és távozik, miben és miért tér el a helyben élő víziójától, emlékanyagától, realitás-érzetétől? A le- vegőből készített látkép mitől más, mint a vízparti szintről látható városkép? Az alsóvárosi miként látja az újszegedi impressziót, a domaszéki a Széchenyi-téri szökőkutat, a szabadkai a „lengyelpiacot”, a hor- gász a víztornyot? A képeken nincs senki, vagy csupán egy-két járókelő, vagy éppen tömeg hömpölyög a látvány egészében? Szerepel-e a régi vasúti híd vagy a bödönhajók sora a képen, vagy egy régi patika később bankká lett arculata, egy paprika-koszorúkat szállító szekér vagy a „Csirke piacz”, egy régi ká- véházi belső vagy a szabadtéri játékok egyik díszlete? De ezenfelül „a kompozíciót meghatározza a lap formája, és az, hogy hogyan gazdálkodtak a rendelkezésre álló hellyel. A korai, századforduló környéki képeslapok esetében az egyik oldalt még teljes egészében elfoglalta a címzés. Ilyen például az a Szeged- ről Zsigmondházára feladott, 1902. április 27-i keltezésű lap, amelyik egy kis képen ábrázolja a Kálvária kápolnát. Postázója a kép körüli helyet használta fel arra, hogy üzenjen a címzettnek. A Kossuth-szobrot megörökítő, ugyanezen évben postázott lap szintén ezt a struktúrát követi, a keltezést és az üzenetet a ké- pes oldalon találjuk, míg a másik oldal a címzésé. Később a címzésre fenntartott oldalt kettéosztották, így kialakítva egy mezőt az üzenet számára. Innentől egyértelművé válik, hogy az egyik oldalra nem kerül egyéb, csak a kép! (Ezt a szabályt esetenként a szószátyár, vagy a túl nagy betűkkel író levelezők hágták át, akiknek nem volt elegendő a szövegmező, és ráírtak a képre is.)” (85. p.)

Sőt, a „boldog békeidők” lapjai másképpen beállított, festmény-pótló funkciójú és mívesebben kom- ponált mivoltukban további értelmezéseket is kínálnak: „A lapok döntő többsége fekvő formátumú, hi- szen a legtöbb épületet, utcarészletet így lehet a leginformatívabb módon bekomponálni. A magas épü- letek, templomtornyok vagy szobrok esetében viszont az sem ritka, hogy az álló formátumot választja a fotós. Mindez nem is változik sokat a 20. század évtizedei alatt. A képek belső kompozíciója viszont árulkodik az értékrendek, világnézetek átalakulásáról”. (89. p.) A szellős-levegős témakör- vagy képki- vágás idővel „beszűkül”, a város világának elbeszélése átformálódik a kifejezés piaci igényt befolyásoló stílusába (keretezés a képen belül, közelség és távolság viszonya, előtér-háttér játéka, fényviszonyok feltételei, nyomdatechnikai sajátosságok, festett képeslapok, „életszerű” beállítások, idealizálás vagy hétköznapiasítás, intimizálás vagy objektivizálás, stb.) – egyszóval a szegedi képeslapok vizuális re- torikájába és szimbolikájába belejátszik a korfelfogás és világkép-kifejeződés is. „Az első világháború előtti kompozíciók általában szellősek, levegősek, nem szorítják be a témát a lapszélek közé. Ezáltal az élhetőség és emberléptékűség benyomását keltik, a szemlélőben felébresztik a vágyat, hogy maga is tegyen egy sétát az adott helyszínen. Kiegyensúlyozottság és nyugalom árad még azokból a lapokból is, amelyek közlekedési eszközöket vagy embertömeget ábrázolnak. Inkább statikusak, mint dinamikusak, mégis leolvasható róluk az életöröm és a büszkeség – hiszen a képeslap egy dicsekvő műfaj, amely lelkesen mutatja fel a lokális értékeket. A térbeliség, a viszonyrendszerek megmutatása nem különöseb- ben fontos, és csak a nagytotálban mutatott városrészletek, madártávlatból fotografált látképek esetében szembeötlő. Ahogy haladunk előre az időben, megjelennek az összetettebb, zaklatottabb kompozíciók. Erősödnek a kontrasztok, nő a sötét felületek aránya. Az egyik Tisza-parti részletet például a híd szerke- zeti elemei közül kilesve mutatja meg a fotós, míg egy másikon a híd fémszerkezete súlyosan nehezedik rá a távolban kirajzolódó belvárosra. Gyakori, hogy a képek előterében alulról, felülről vagy épp oldalról belóg valami – korlát, faág, oszlop stb. –, amelyek egyfelől viszonyítási pontként szolgálnak, másfelől kissé relativizálják a fő téma értékét. Még mindig ugyanazok a nevezetességek szerepelnek a képeken, de valamiféle távolságtartással, hiszen a palotákat már nem tekintik kortársaknak, már nem a modern új nagyváros elemeinek látják őket, hiszen azok az éppen letűnőben lévő korhoz tartoznak. Újdonságként feltűnnek az éjszakai látképeket megjelenítő képeslapok is”. (90. p.)

A képeslapok esztétikuma a konvencióktól a perszonális közléseken át a képeslapok dokumenta- tív szándékát kiegészítő sejtések birodalmán át vezet a mai közlésmódok intimitásaiig, a fényképész személyétől a befogadó habitusáig, az esztétikai kánontól a nyomdatechnika és képes-vizuális közlés- piac trendjeiig. De ebben is vannak „kanyarok”, értelmezést is meghatározó beállítódások jelei: „Meg- figyelhető, hogy az emberek általában a saját korukat közvetlenül megelőző időszak vizuális kultúráját, divatját, szellemiségét érzik ’cikinek’, míg az eggyel korábbira nosztalgiával tekintenek. Tíz éve még nem gondoltuk, hogy valaha is visszaköszönnek például a ’70-es évek bútortrendjei vagy a ’80-as évek öltözékei, de ez mégis bekövetkezett. Legalább fél emberöltőnyi különbségre szükség van, hiszen meg kell öregedni ahhoz, hogy nosztalgiával tudjuk felidézni a gyermekkor vagy az ifjúság kulisszáit. Így ma a ’retró’ képeslapokkal kapcsolatban is megbocsájtóbbak vagyunk, mint bő húsz évvel ezelőtt, a fejezetet indító dilemma elhangzása idején. Vannak azonban olyan korszakok is, amelyek időtállóan vonzóak ma- radnak. Ilyen korszak volt a Fin de Siècle, a Belle Époque, azaz a századforduló boldog békeévei, a kala- pos hölgyekkel és sétapálcás urakkal, no meg a Nagy Víz után újjáépülő Szegeddel, a palotás várossal. Az akkor készült képeslapok bizonyára mindig szerethetőek maradnak…” (102. p.) A modern nosztal- giák és az emberi emlékezet tárgyiasító vagy „oral history” funkciójú közlésmódjai ma már sokszor keverednek, még a tudományos elemzés számára is gondot okozó módokon. „A technikai képek tehát hatással vannak arra, hogy miképp emlékezünk egy-egy velünk, vagy közösségünkkel történt dologra”. (127. p.) Ám sokszor mégsem a valódi történésre, a dologra magára emlékezünk, hanem a fixálódott emlékezeti elemek természetes és mesterséges emlékezeti hatásokra épülő memória-nyomokká lesznek, a történet és a történelem révén változnak is, a megörökítés így a kollektív emlékezet átalakulásaival együtt formálódik. S talán e kötet is hozzájárul ahhoz, hogy az etnológiai ismeretek fixált, „mesterséges emlékezet” számára adott formahordozói utóbb nem bizonyosan ugyanazt jelentik majd, mint az előtte megjelent képi örökséghordozók nyomtatott változatai…